Ólomöntés

1966. november 1.

Jaj annak ki erdőt hord magában
dobért kiált szárhegedűért
benne a szén épp indulóban
megharapja őt egy alma

hol vagy hol muhárem
a fonalat meg nem találom
a kést nem találom
gyapjúnkat más öleli
szeplőid almákon látom
bennük megmártom magamat
fáimat mind megrázom
te vagy egyetlen sirályom

folyónk rózsaszín csókkal van tele
meg álmos citromokkal
indítom lovamat

hallom Ilus hoztál venyigét
jó vászon vagy derekam elibe
éppen csak fakadó
feszülő takaróm

gyönge szemem ég el ne aludjék
kicsi fiam egyfenekű dobon nyugodjék
gyönge szem nem ég elment apuék
fehér írom hozni néki míg tüzecske ég

nézzetek minket
mi hónaljig vétkezünk
elszédülök pihés gerince muzsikájától
fiam bordái sovány orgonasípok

régen a hegyeknek szárnyai voltak
de levágták a szárnyakat s azokból felhők keletkeztek
azért gyülekeznek a felhők a hegyek csúcsai köré

nézzetek engemet szárnyas hegyek
bévisz engem én kedvesem az ő birodalmába
a sós ikrájú halak közé hogy az én érett testembe
ültessék lázas karóikat

a lányok éjszakára nyitva felejtik magukat
ánizsmezőnek érzik hasukat
bocsásd meg nekik a röffenést
én becsukom mályváikat
süsd le szemed jön az ár
kacsóimban tüskevár
gyertyáim most nyerítettek
megszülték a harmatot
én már megszülöm kis ágostonkáimat
fürtös barlangjaimat
már keresztet hordanak
elfogy a fű hasamban

megharapott engemet egy alma
odabújik az éjszaka
rózsaszín tüdőmbe burkolom
lázas ma a kis csillagom

néztük hogyan zsugorodik a tej
hűs kamrákban az alma
tenyerünkön az ólom
homokot szórtunk pártáinkba