Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NIETZSCHE

Gianni Vattimo

Olaszország: A Nietzsche reneszánsz jellemzői

1994. december 1.

A Nietzsche-recepció itáliai mérlege, miután a Colli-Montinari-féle Összes műveinek megjelenése a posztumusz töredékek publikálásával befejeződött

Vajon van-e az ``olasz Nietzschének" vagy inkább azoknak az interpretációknak, melyek róla megjelentek annak a ``Nietzsche-reneszánsznak" a keretében, mely áthatja a nyugati gondolkodás nagy részét az utóbbi évtizedek során, de legalábbis Heidegger kétkötetes Nietzsche~könyvének közzététele óta, valamiféle külön karaktere? Ha átfutjuk a Nietzschéről rendezett azon nagyobb nemzetközi konferenciák anyagát, melyeket a '60-as és '70-es években tartottak (az 1964-es royaumont-ira és az 1972-es cerisyi hétre gondolok), azt látjuk, hogy (eltekintve az én 1964-es meghívásomtól Royaumont-ba) csak Colli és Montinari neve szerepel többször, azaz a filozófus művei új kritikai kiadásának közzétevőié, melyet 1964-től kezdtek publikálni olasz nyelven, s amelyet ma a németen kívül a világ fontosabb nyelvein is kiadnak. Hajlunk tehát arra, hogy az olasz hozzájárulás a Nietzsche-reneszánszhoz lényegében egy kiadói és filozófiai jellegű kezdeményezésnek köszönhető: aColliMontinari kiadás legnagyobb érdeme végül is az, hogy végre Nietzsche műveinek hiteles szövegét adja az olvasók kezébe, és főként az eredeti és teljes kiadásban, nem manipulált szöveggel teszi közzé az utolsó évek posztumusz töredékeit, amelyekből, mint köztudott, az első kiadók merítették A hatalom akarását, azt a művet, amelyet- mivel nem volt megszerkesztve - hosszasan ``rekonstruáltak".

Anélkül, hogy bármit is elvennénk Colli és Montinari érdemeiből (időközben mindketten elhunytak), tény, hogy Nietzsche-olvasatukra soha nem jellemző valamilyen erősen elméleti értelmezés, ezt alapvetően azok a kritikai megjegyzések igazolják, amelyek minden egyes kiadott kötetet kísérnek, így Colli jegyzetei a ScrittisuNietzsche - Irások Nietzschérőlkötetben (Milano, Adelphi, 1980); M. Montinarié pedig a Che cosa ha veramente detto Nietzsche - Mit ismondott valójában Nietzsche (Roma, Ubaldini, 1975) és SuNietzsche - Nietzschéről (Roma, Editori Riuniti, 1982) kötetekben láttak napvilágot. Soha nem bocsátkoztak valamiféle termékeny párbeszédbe azokkal az interpretációkkal, amelyek ugyanazokban az években jelentek meg, és amelyek főleg Heidegger tézisei körül forognak (nemcsak Itáliában). Valójában Collinak inkább, mint Montinarinak volt kifejezetten elméleti érdeklődése, mely szintén kapcsolódott Nietzsche-olvasatához (lásd erre vonatkozóan az Aprés Nietzsche-Nietzsche utánművet, Edition de I'Éclat, Montpellier, 1987). De olyan érdeklődése, amely nyílt polémia volt a kortárs filozófiával, Nietzsche gondolatainak szélsőséges aktualizálásával, amíg inkább a Szókratész előtti filozófia újraolvasására késztette, amely Schopenhauert és a fiatal Nietzschét is inspirálta, ez utóbbit a tragédiáról szóló és a Filozófia a görögők tragikuskorszakában c. mű megírására. Ami Montinarit illeti, ő nem hagyott fel filológiai megalapozású Nietzsche-képének megrajzolásával, mindenekelőtt a kéziratok igen alapos vizsgálatának eszközével, küzdve Nietzsche náci, antiszemita, antidemokratikus stb. megjelenítése ellen. Ezt húga rajzolta róla a század elején, a legcsekélyebb mértékben sem gondolva arra, hogy a jövő filozófusát lássa benne, ami viszont ugyanazokban az években másoknak már érzékelhető volt.

Bizonyos értelemben kijelenthetjük, hogy a Colli-Montinari kiadvány úgy szándékában, mint interpretatív kifejletében teljesen a Nietzsche Forschung ezen említett szakaszához tartozik, különös figyelemmel a ``nácitalanítására", felhasználja azoknak az írásoknak nagy részét, amelyeket az ötvenes években tettek közzé Nietzschéről, főleg Németországban és az angolszász nyelvterületen. Egyebekben a Colli-Montinari kiadvány történelmi helyzete megérdemli, hogy pontosan írjuk le azt, amit megmutat. Nemcsak negatív, hanem pozitív jelleggel is, hiszen ez olyan lényeges vonás, amely folyamatosan jelen van a nietzschei mű újraolvasatóban, különösen az utóbbi évtizedek során, tudniillik az erős politikai áthallások. Nietzsche életműve teljes és kritikai kiadásának terve eredetileg (az ötvenes években) az Einaudi kiadó terve volt, mely kiadó azokban az években az olasz baloldali gondolkodás fellegvárának számított. Ez a kiadóház végül is, parázs viták után elállt szándékától. Ez volt az oka annak, hogy több felelős és tanácsadói beosztásban lévő munkatárs elhagyta az Einaudit, és belépett az új kiadóházba, az Adelphibe, amely felvállalta a mű kiadását. A ``baloldali" áthallás ugyanakkor megőrizte meghatározó szerepét Nietzsche műveinek kiadásában. Montinari ugyanis azokban az időkben harcos kommunista volt, ami föltehetőleg nagy szerepet játszott abban, hogy egyáltalán bejusson a Nietzsche Archívumba, amely az akkor még létező Német Demokratikus Köztársaság területén volt.

A kritikai kiadás, amelyet 1964-ben indított el az Adelphi, a két szerkesztő személyes politikai meggyőződésétől függetlenül, az eredeti elképzeléseknek megfelelően végig hű maradt ahhoz a szemlélethez, hogy többé-kevésbé határozottan, de megtisztítsa Nietzschét attól a démoni képtől, amellyel a nácizmus (Olaszországban a Mussolini-féle fasizmus) éktelenlelte el. Ugyanakkor harcoltak az ellen a jelenség ellen, amit Colli és Montinari úgy ítéltek meg, mint Nietzsche valamiféle újramitizálását, amelyet azoktól eredeztettek, akik a hatvanas évek elejétől, főleg Heidegger hatására a jövő vezető filozófusát kezdték benne látni, immár megszabadítva a metafizikától és a képzet szolgaságától. Főként az ilyen orientációjú szerzők műveiben (Massimo Cacciari, jómagam és különböző hangsúllyal mások is: N. M. De Feo, Analitika e dialetica in Nietzsche - Analitika és dialektikaNietzschénél, Bari, 1965; F Masini, La scriba del caos -A káosz írnoka, Bologna, II Mulino, 1978; újabban: E. Mazzarella, Nietzsche e la storia - Nietzsche és a tőrtérrelem, Napoli, Guida, 1983; V. Vitiello, Utopia del nihilismo-A nihilizmus utópíája, Napolj, Guida, 1983; S. Givone, Discanto del Mondo e del Pensiero tragico - A világ ellenmozgása és a tragikus gondolkodás,Milano, II Saggiatore, 1988) kell keresni egy ``olasz" Nietzsche-arcot, amelyet határozottan jellemez egy elméleti-filozófiai hozzáállás. Mindemellett, hogy lezárjuk a Colli-Montinari kiadvány jelentőségéről szóló eszmefuttatásunkat, pontatlan lenne azt állítanunk, hogy nem jelenít meg egy nyilvánvaló konnotációjú Nietzschét. Aláhúzva a mű ``ínaktualitását", amely főleg abban fejeződik ki, hogy előnyben részesti a szigorúan vett filológiai munkát aszövegben, az erőkifejtésben, amellyel csökkenteni próbálja annak esélyét, hogy bárki is egy új filozófia hírnökét keresse Nietzschében, végül oda jut, hogy helyet ad egy olyan Nietzsche-képnek, amelyben nagyobb jelentősége van az ifjúkori, a schopenhaueri hatás alatt írott műveknek és annak a korszaknak, amelyet ``illuminátusnak" szokás nevezni (az Emberi túlságosan emberitől egészen A vidám tudományig), az ezt követő írásoknak kevesebb jelentőséget tulajdonítva, annak ellenére, hogy ezekben tanúsítja Nietzsche a legnagyobb ``szisztematikus" erőkifejtést; és amelyek azok, amiket Nietzsche olyan filozófiailag elkötelezett olvasói előnyben részesítenek, mint Löwith, Báumler, Jaspers és Heidegger.

Nem lehet véletlen, hogy a Colli-Montinari kiadás, amely az olasz fordítással most elérkezett (néhány filológiai írás hiányzik csak) a Posztumusz töredékekhez (M. Carpitella szerkesztésében, 1969-1974) Nietzschének azt a képét erősíti, amely Giorgio Collinak kedves. Egy ``tragikus" ideál nevében a dekadens civilizációt, a historizmust és a szcientizmust bíráló Nietzschéét, aki megkísérli fenntartani az életadó feszültséget a forma apollói és az élet dionüszoszi világa között. Egy tragikus kultúra visszaállításának ideálja a művészet szétszabdalása révén (amelyre Nietzsche schopenhaueri és wagneri hite idején gondolt) végül is illuzórikussá válik számára; és ez nyomja rá bélyegét gondolkodásának meg nem haladott, soha el nem évülő karakterére és problematikus vonására, amely az ifjúkori műveken messze túlmutat. Mindemellett ez a gondolkodás megőriz egyfajta mélyen kritikus jelentést, mert elvet minden igényt valamilyen abszolút és végleges igazságra egy valamiféle apollóiszerveződés révén (a tudománytól a metafizikáig, az erkölcsig), amely elfeledtetni igyekezne dionüszoszi gyökereit az élet világában.

Nietzsche gondolkodása antimetafizikus értékének identifikálása az ő ``fenntartásos" magatartásával egy fenomenológiai gondolatkör értelmében, amely magában hordoz minden kategóriákban megfogalmazott kijelentést az élet világáról, azt gondolván, hogy így az annak valóságában jelenik meg, valójában nem is olyan szerény, mint amilyennek hinnénk. Azt akarom ezzel mondani, hogy összevetve például a ``francia Nietzschével", aki Foucault, Klossowsky, Deleuze és Derrida szövegeiben jelenik meg (számot vetve a szerzők közötti számos eltéréssel is), ez a kritikus-fenntartásos Nietzsche, szembeállítva a kései művek szisztematikus törekvésű Nietzschéjével egyáltalán nem tűnik olyan marginálisnak és időszerűtlennek. Valóban több ``epoche" van-e Deleuze igenlő Nietzschéjében és főleg a plurális igazság Nietzschéjében, akiről Derrida beszél, szembeállítva a kétségbevonhatatlanul metafizikus tant Heidegger és tanítványai makacs ``ontologikus, túlságosan ontologikus" törekvéseivel?

Lehet, hogy erről a pontról kell elindulnunk, amikor meg akarjuk keresni az ``olasz Nietzschét"; aki nem kizárólag, vagy nem főleg Colli és Montinari Nietzschéje, és aki élesen elkülönül a ``francia Nietzschétől" konstruktív jellegével. E jelleg kezdettől kifejezettebb, telítettebb ugyanazokkal a politikai gondokkal, amelyek a kritikai kiadás elkészítését sugallták. Bármit nézünk is meg Cacciarinak Nietzschéről írott műveiben (elsősorban a Krisis Saggio Bulla crisi delpensiero negativo da Nietzsche a Wittgenstein - Krízis Tanulmány a negatív gondolkodás krízíséről Nietzschétől Wittgensteinig. Milano, Feltrinelli. 1976) vagy az enyéimben (lpotesisu Nietzsche-Hipotézisek Nietzschéről, Turin, Giappichelli, 1976; de főleg az llsoggetto e la maschera -A személy és az álarc, Nietzsche e il problema de lla liberazione - Nietzsche és a felszabadítás problémája, Milano, Bompiani, 1974; lntroduction a Nietzsche - Bevezetés Nietzschéhez, ez utóbbi nemrég jelent meg franciául: De Beeck, Bruxelles, 1991, és munkáimnak újabb szakaszát tükrözi), az eltérő következtetések és eredmények ellenére jól nyomon követhető az a törekvés, hogy túllépjünk a kizárólagosan ``kritikus" Nietzsche-képen, egy tisztán fenomenologikus vagy egzisztencialista tematika újrafelvetésének keretein belül. Ez a törekvés elsősorban Nietzsche nagy heideggeri értelmezésének komolyan vételében jelenik meg (a metafizika kritikája, a nihilizmus és a modern technika közti kapcsolat), állandóan ügyelve a nietzschei gondolkodás történelmi-politikai jelentésére.

Ugyanakkor Cacciari és az én kutatásaim eredménye lényegileg különböző: Cacciari a nihilizmusban és a nietzschei hatalom akarásában egy érv feltétlen megerősítését látja. Egy olyan érv megerősítését, amely annyiban megszűnik klasszikusnak lenni, hogy nem korlátozzák metafizikus maradványok, ami által Nietzschét teljesen ellentétévé formálja, mint az irracionalizmus ama kortárs mesterét, akinek őt Lukács, éppúgy, mint Báumler vagy Spengler látta.

Ha Nietzsche ilyen módon megszabadul attól az alapjaiban dekadens képtől, amelyet róla századunk kezdetének szerzői megrajzoltak (kezdve Diltheyével, aki számára Nietzsche jellegzetesen ``életfilozófus" volt, és azokéval, akik a nagymetafizikai víziók feloldásának korszakaiban virágoztak). És ahová őt a Heidegger tekintélyével fémjelzett szemlélet helyezte, aki ezzel szemben úgy látja őt, mint a nyugati technikai-tudományos racionalizmus csúcsát (pontosan olyan mértékben, amennyiben feloldotta az összes metafizikai, lényegi, természeti és normatív határt és mindazt, ami szembehelyezkedett volna a modern téma hatalmi akaratával). Ő Cacciari olvasatában valamilyen felszabadítás vagy emancipáció hirdetője, azonban ezt csak szélsőséges és kiábrándult ``realizmusnak" tekinti. Az a hang, amelyet Cacciari gondolatai tükröznek Nietzschéről írott munkáiban erről, elég jól megfelel az olasz kultúra egy történeti szakaszának, nevezetesen a balos korszaknak, amikor a mancizmus metafizikai dogmáinak kritikája olyan magatartással párosult, ami engem valamilyen mazochizmusra emlékeztet. Felejtsük el azokat az illúziókat, amelyek a historizmusra és a humanizmusra emlékeztetnek, amelyektől Marx filozófiája még át van itatva. Engedjünk szabad folyást egy ellentétes, fényes ``könyörtelen" víziónak - néha ez még dandys is -, amelyben az ember a modernség végén találja magát. Cacciari olvasatában kétségkívül felismerhetünk pozitív vonásokat, amelyek abban a törekvésben nyilvánulnak meg, hogy pozitív viszonylatokat akarnak megállapítani. Csak azon a ponton kritikusak, ahol Nietzsche a modernséggel és ennek olyan meghatározó szempontjaival van kapcsolatban, mint a tudománnyal és a technikával.

Ami 1974-ben megjelent munkám Nietzsche-felfogását illeti, ez is Heideggerben, az ő interpretációiban gyökerezik. Úgy tekint Nietzschére, mint a posztmetafizikai gondolkodás hirdetőjére, amely gondolkodás mindenekelőtt a nihilizmuson alapul, mint a jelenlét, az objektivitás és a manipuláció által meghatározott lét feloldásán. Ezt Heidegger metafizikának nevezi és ennek meghaladásában segít minket Nietzsche, és a marxista filozófia nyelvén a társadalmi munkamegosztásból eredő elidegenedés. Ez a szellem, amely nagyon közeli a hatvannyolcas mozgalomhoz, amely közelítés a metafizika heideggeri megfogalmazása és a marxista elidegenedés között, amely arra a gondolatra vezet, hogy a forradalom, amennyiben megtörténik, csak akkor juthat sikerre, ha ki tudja küszöbölni a metafizika megmaradt részeit (amelyek még ránehezednek Marx gondolkodására), és ennek sikere éppen Nietzsche genealógiai kritikájának segítségével jöhet létre. Ebben a perspektívában az örök visszatérés olyan világ utópiájaként jelenik meg, amelyben már egyszer lerombolták a hatalom struktúráját, létrejöhet egy újraegyesülés az emberben a lényegből és a létezőből (amint Sartre írja a La Raison dialectique - A dialektikus észoldalain, úgy gondolva, hogy ez a történelem lényegének elsajátítása azoknak a személyeknek a részéről, akik ugyanezt létrehozták). Még akkor is, ha 1974-es munkám után számításba vettem, hogy nem lehet túllépni a metafizikán, amelyre Heidegger gondol, sem a nietzschei Übermenschen, valamiféle dialektikus megbékélés eredményeképpen sem, egy marxista jellegű forradalmi eljárással sem (minthogy dialektikusan megszerkesztett tárgy még nagyon is metafizikusan strukturált). Nietzsche magyarázatának alapvető vonásai, amint ebben a könyvben felvetettem, számomra teljesen időszerűnek tűnnek: egy ``aktív" nihilizmus ideálja, amint ezt Nietzsche nevezi, és amit teljesen végig kell vinni. Minthogy ez nem más, mint a lét erős szerkezeteinek elsorvasztásától való kiindulás, amelytől végül is azt reméljük, hogy kisarjad belőle egy új viszony a lét és az ember között, éspedig nem metafizikus természetű, mint Heidegger sejteti. Ez a magyarázat (amelyből Itáliában a ``pensiero tenero"-nak nevezett eredmény sarjadt) nagyon szoros összefüggésben van Heideggerrel, de olyan jelleggel, hogy ``nem kell komolyan venni",amint ezt Heidegger mondta Nietzschéről, nem látván őt egyébként másnak, mint az utolsó metafizikus gondolkodónak. Másrészről viszont arról van szó, hogy hűek maradván Heideggerhez és írásait követvén fel kell ismernünk, hogy ha valóban túl akarunk lépni a metafizikán (a létet leegyszerűsftve a jelenlétre, az objektivitásra stb.), akkor követnünk kell Nietzschét a nihilizmus útján. Egy utalásra gondolva, melyet maga Heidegger adott meg a Lét és időről tartott előadásában, ha függetlenek akarunk maradni gondolkodásunkban, ``el kell vetni a létet, mint alapot".

Lehet, hogy itt e kevéssé objektív kifejezés olyan valakié, aki nagyon aktívan érdekelt abban, hogy a hit méltó informátora legyen. De eközben úgy tűnik nekem, hogy a Nietzschéről tartott olasz értekezéseket csak nagyon is sommásan idézzük (ezekről a legátfogóbb ismertetésnek én M. Ferraris munkáját tartom, Nietzsche e la filosofia delnovecento - Nietzsche és a huszadik század filozófiája, Milano, Bompiani, 1989), ezeket összevetve a francia munkákkal és a politikai időszerűségekkel (vagy talán inkább ideológiaiak), szoros viszony található az utóbbiakkal, minthogy azokat a hetvenes években fogalmazták meg, éspedig szoros összefüggésben a szélsőbal mozgalommal. Ezek éppen azt mutatják, hogy követnünk kell ezt az irányzatot, hogy ne tekintsük Nietzschét egyszerűen kritikus-fenntartásosnak, hanem arra késztetnek, hogy átfogóbb értelemben olvassuk, egy posztmetafizikus filozófia szempontjából. Úgy tűnik nekem, e két okból meglehetősen különböznek ezek az olasz írások a francia munkáktól, melyek annak ellenére, hogy politikailag erősen elkötelezettek (ha szabad ezt így mondanunk, anélkül, hogy nagyon sartre-iak lennénk), az olyan filozófusaik, mint Foucault és Deleuze, az Alpoktól délre sokkal közelebbinek látszanak a művészeti és irodalmi kísérletekhez (néha nagyon pontosan megrajzolható szálakkal kötődve) az avantgárdhoz. Egyfajta esztétizmus próbálkozik azzal, hogy már Nietzschét a nyugati metafizika nagy rombolójának tekintvén, a legjelentősebb francia értelmezések a romboló magatartását minden önmagában vett igazság, érték, szimbolikus fogalom iránti metafizikai törekvéssel szemben a ``fenntartásra redukálják", mintha a filozófiában minden redukálható lenne arra, hogy óvakodunk attól, amiről úgy tűnik, apollói módon épül fel, a dionüszoszi jellegű élet-világ fölé. De lehet, hogy a rendszeres kísérletek Nietzschéje, csakúgy, mint a mai filozófia, igen nehezen tudna megelégedni ezekkel a következtetésekkel.

B. M, és T. J. fordítása