EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996271. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

KUKA

Szilágyi Zsófia

Oktroj vagy tárhálás

2005. december 1.

"szerkeszteni utálatos, veszedelmes és fárasztó". Ha mások számára álságos módon panaszkodni szeretnénk, jólesik segítségül hívni a klasszikusokat: az előbbi sirámot ugyanis Móricz Zsigmond írta egy levélben Oláh Gábornak, 1930. január 25-én, abban az időszakban, amikor Babitscsal együtt a Nyugat szerkesztője volt. Pedig az irodalomtörténet jótékony ködén keresztülnézve úgy tűnik, a modern magyar irodalomban nem is létezett nagyobb rang, mint a Nyugat szerkesztőjének lenni. És egyébként is, szerkesztőnek lenni nemcsak rangot jelent, de hatalmat és pénzt is - gondolják azok, akik még nem voltak szerkesztők soha. Így vélekedett Tanner Ilonka is, amikor 1920-ban, miután a Nyugattól "egy éve fekvő versei sorsáról sem tudott positiv hirt kapni", elkezdte üldözni Babitsot, a hatalmával visszaélő szerkesztőt. Addig nyomozott, míg megkapta Babits lakáscímét, és akkor elment hozzá személyesen. Először nem találta meg, a szállásadónő közölte vele, a szerkesztő úr nincs otthon: Feketéné, a "rettenetes terjedelmű, krákogó, csúf banya" számára sem költő vagy író, hanem szerkesztő volt Babits Mihály. A szerkesztői munkával együtt járó pénz mennyisége azonban rögtön kétséges lett Tanner Ilonka számára, amikor belépett a Reviczky utca 7. számú házban lévő lakásba: "A lakásba vezető ajtó előtt egy lavór állt, tökéletessé téve az előszoba botrányos képét. Egy asztal is állt itt tele savanyított uborkákkal és dunsztosokkal, piszok és rossz szag volt, s az én honleányi szívem elkeseredett, látva, mily környezetben lakik legnagyobb költője."

Irodalmi folyóiratot szerkeszteni anyagilag nem éri meg, vonhatta le a következtetést azonnal Tanner Ilonka. A Nyugat azonban, természetesen, nem a megélhetést szolgálta, hanem "ügy" volt: a magyar irodalom modernizálását, a "balkanizálódással" való szembeszállást, a fiatal írók közlési lehetőségét, a csoportképzés esélyét jelentette. Igaz, nem jelentette ezt mindvégig, fennállásának 33 évét csak a XX. századi irodalom történetéről megmaradt felületes emlékeink varázsolhatják egyenletesen dicsőségessé. Hatvany Lajos például már 2 évvel a Nyugat indulása után megállapította a "hősi korszak" végét: "Ma már nincs az íróságnak közös ügye, kiki a maga ügyét intézi." Az "ügy" azonban mégsem tűnik el a Nyugat mögül, hiába állítja Hatvany: ha nem lett volna, ami a Nyugathoz láncolja őket, nem dolgoztak volna egyes időszakokban alacsony, esetenként csökkenő honoráriumokért, sőt ingyen ezek a tisztes polgári életnívóig eljutó írófejedelmek. Például Móricz, aki 1932-ben ezt írta egy levelében: "A Nyugat magasztos célt szolgál, s ez úgy lelkesít, hogy három éve egy fillér haszon s jövedelem nélkül dolgozom neki s érte. De ezt a lapot fenn kell tartani, mert a megszűnése Balkánra süllyeszt vissza bennünket irodalmilag."

A Móricz által emlegetett magasztos cél már önmagában átsegíthet minket, mai szerkesztőket a sokszor kilátástalannak tűnő küzdelmeken, még akkor is, ha olyan irodalmi lapnál dolgozunk, amely nem kimenekíteni szeretné a magyar irodalmat a Balkánról, hanem büszkén vállalja balkáni eredetét, és éppen ennek a kapcsolatnak a megtartását nevezi többek között saját "ügyének". De mielőtt visszavonhatatlanul meghatódnánk Móricz mondatain, érdemes megnézni, miért is ír ő 1932 augusztusában Hegedűs Lórántnak a "magasztos célról": azért, mert pénzt szeretne kapni a lap számára, kereken 4000 pengőt. A szép levelet tehát a pénzzavar szülte, a Nyugat csaknem egész történetét meghatározó, a szó hagyományos és nem Esti Kornél boncolgatta értelmében vett pénzzavar: Esti állapítja meg, milyen furcsa ez a szó, hiszen az "ember azt hihetné, hogy a pénz okozza a zavart. Holott nem a pénz okozza, hanem éppen az ellenkezője, a pénz hiánya, a pénztelenség."

Azt, hogy milyen zavart okozna egy szerkesztőségben, ha Estihez hasonlóan váratlanul óriási örökséghez jutna, nem volt még alkalmam kipróbálni. A "magasztos célt" emlegető levél mégis megnyugtató: kiderül belőle, hogy utálatosságát és fárasztó mivoltát már a múlt században is nagyrészt a pénzért folytatott küzdelemnek "köszönhette" a szerkesztői munka. A Nyugat folyóirat (legalábbis a harmincas évek elején, amikor Móricz volt az egyik szerkesztője), minden szeptemberben majdnem megszűnt, sőt az egyes lapszámok megjelenése is krízist okozott, ugyanúgy, mint ma: "nagyon eluntam már - írta Móricz Babitsnak -, hogy második éve agyondolgozom magam, s egyetlen fillért nem hoz, hanem minden számnál azon kell drukkolni, hogy kampec". De nemcsak Móricz panaszkodott a harmincas évek elején, hanem Fenyő Miksa is: "a Nyugat folyóirat tulajdonjoga nem is tudom hány esztendő óta túlnyomórészben az enyém, ami azt jelenti, hogy én voltam az, ki e tulajdonjog ťélvezetébenŤ összekoldultam, összetárháltam azt, ami e folyóirat fenntartására kellett és amire aztán a koldulásból nem tellett, a magaméból (bátran írhatnám: a magam adósságaiból) fedeztem."

Egy folyóirat csak akkor szabadulna meg a minden egyes lapszám megjelenésekor fellépő pénzzavartól, ha nem a mecénásoktól (ez a Nyugat problémája) vagy az államtól és annak alapítványaitól (ez meg a miénk) függne, hanem az olvasóitól. Hiszen természetesnek tűnik, hogy egy lap az olvasóknak készül, bár az már kicsit gyanús lehet, hogy a Nyugat "ügyei", vagyis a közlési lehetőség biztosítása, a csoportképzés, a modernizálás, mind-mind alapvetően a szerzőknek fontosak, nem az olvasóknak. Még ennél is leleplezőbb az, amikor 1930-ban, az Osvát halála után kitört válságban Fenyő Miksa, Ignotus-ügy című írásában, felháborodva az egykori főszerkesztő felhívásán, amelyben arra biztatta a közönséget, forduljon el a laptól, "elszólta magát": "a Nyugat két évtizede elvan közönség nélkül, tisztán az írók erejére támaszkodva." Néha tehát bevallják a szerkesztők csöndben, hogy saját maguknak csinálják a lapot, aztán gyorsan észbekapnak, hogy előfizető csak az olvasókból lehet. Sok, önkéntes előfizetőről fantáziálni a szokásos szerkesztői álmok közé tartozik: "Csak akkor lehetne megélnünk - írta Móricz a Nyugat szindikátusának -, ha az előfizetők spontán, maguktól jönnének, lelkesedéssel csatlakoznának, és a magukénak tartanák a lapot." Az önkéntesség azért lenne fontos, mert tudták már akkor is, hogy az oktroj csak rövid távon fejt ki hatást: "Listával a kezében dolgozza meg az embereket, házról házra menve dr. Marton úr. Ez nagyon szép és nemes cselekedet és vállalkozás, azonban gazdasági haszna vajmi kevés. Ugyanis az oktroj hatása alatt sokan elő fognak fizetni a lapra, de ugyanakkor a következő negyedben ismét le fognak mondani. [...] Az én véleményem: nem lehet rohamléptekben előfizetőket szerezni, mert abban soha nincs köszönet. A házról házra való járást egy lexikális műnél avagy hasonló egy-két kötetes dolognál lehet megcsinálni, amikor is csak egy művet kell rásózni az emberekre. Azonban egy folyóiratot, melynek maradandó előfizetőkre van szüksége, nem lehet ilyen gyors tempóval megerősíteni." (Ungár Ernő Móricz Zsigmondnak, 1930. március 19-én) De itt már a versenytársak is közbelépnek, hiszen a mi folyóiratunk és a lehetséges előfizetők közé áll a többi lap: a Nyugat a legfényesebb időkben is 800-1500 között mozgó előfizetőjével szemben az Új Időknek 25 000 közjegyzőileg igazolt előfizetője volt, és amikor Móricz az országot járta a tízes-húszas években, azzal szembesült, hogy vidéken a drága és megvehetetlen Nyugat helyett a Budapesti Hírlapot vagy a Színházi Életet járatják.

A tízes-húszas évek vidéki Magyarországától nagyon messze voltak a Nyugat törekvései, ez világosan kiderül Móricz 1912-ben írt, Kerek Ferkó című regényéből, amely a Nagykunságban, közelebbről Kisújszálláson szerzett élményei alapján született. A regénybeli Kerekegyházára, a konok Kunságba érkezik vissza az érettségi után Pestről a polgármester kisasszony lánya, ott Merry, itt csak Mariska, "a nagy festőnőtől, a Nyugat legújabb kreációjától" elbűvölve. Fokozatos "visszamariskásodása" közben vágyakozik Pest után, leveleket ír ideáljának - ezekben a szövegrészekben Móricz Kaffka Margit stílusát igyekezett nevetségessé tenni: "Beérződik hozzám a tubarózsák fölcsengő éles szopránja, s elnyomja a fásult, rozoga koldusnép szomorú, lelki penész szagát. Az édesanyám ruháinak friss tisztaság szaga tölti be az emlékeimet, s az élet képei tarkán és fátyolosan suhannak el mellettem… Mit ad az élet? Nagy érzéseket, félelmes megpihenőket, várásokat és meglátásokat, emóciókat… Gyönyörű kilátásos hangulatokat az illatok szubtilis átmeneteinél, s úgy húzom magam kicsire, gyávára az Élet fala tövén, mint egy tolvaj árnyék…" Mariskát figyelmeztetik is gyorsan a nála alig idősebb fiatal asszonyok, ha ezt így folytatja, és "meghasad a műveltségtől", menthetetlenül vénlány marad.

A Kerek Ferkó megjelenésének évében, 1913-ban Kisújszálláson született nagyanyám engem is igyekezett meggyőzni arról, hogy az olvasásnál sokkal fontosabb a tésztagyúrás, a csirkekopasztás és a pörköltkészítés fortélyainak megtanulása: nem a vénlányságtól féltett elsősorban, hanem a saját sorsától szeretett volna megkímélni. Vele előfordult ugyanis, hogy egy könyvbe belemerülve megfeledkezett az ebédfőzésről. Márpedig az ebédnek pontban déli harangszóra az asztalon kellett lenni, mert ha nem, hazaérkező nagyapám a földhöz csapkodta az evőeszközöket. (Mást nem csapkodott, óvatosan kellett tombolni, nem volt pénz új tányérokra.) Nagyanyám tizenhárom évet élt még nagyapám halála után, felszabadultan, de soha nem szabadulva meg mégsem attól a görcstől, amit a déli harangszó váltott ki benne: még mi, nyaranta úgy tizenegy óra tájban ébredő unokái sem tudtuk meggyőzni róla soha, hogy nem kell pontban tizenkét órára ebédet tálalnia. Az evőeszköz-csapkodástól akarta tehát megóvni egyetlen lányunokáját nagyanyám, aztán lassan beletörődött, hogy egyszer csak észrevétlenül eltűnök mellőle valahol a csirke nyakának elvágása és a vér kicsorgatása között, és rövidesen a meggyfán talál meg, a kert végében. A meggyfán lehetett ugyanis a legjobban olvasni. A fát nagyapám metszette meg, aki a világ egyik legügyetlenebb embere volt, az ő metszési kísérletei után a terméssel nem kellett sokat bajlódni, az elrontott metszés viszont kényelmes és védett kuckót alakított ki nekem. Ráadásul a kerítéshez közel lévő fán nem csak olvasni lehetett, de legalább három szomszéd családi életébe láttam bele. Irodalom és valóság egymásra hatása a lombok között.

Merry a Kerek Ferkó végére menyasszony lesz, és Mariskaként megszűnik a Nyugat lehetséges előfizetője lenni. Vannak viszont olyan lányok, akiket nem lehet ilyen könnyen eltéríteni egy folyóirat olvasásától: igaz, Tanner Ilonka, amikor végre otthon találja a Reviczky utcában Babitsot, és vele együtt az éppen ott lakó Szabó Lőrincet, majd arra fordítja a szót, hogyan juthatna a drága újsághoz, nemcsak olvasni akar, de ürügyet is keres, hogy láthassa újra Babitsot. (Vagy Szabó Lőrincet? Ez akkoriban még nem egészen világos.) És 1921. január 11-én Babits megkéri Ilonka kezét a Centrál kávéházban, úgy, hogy asztaluktól nem messze a teljes Nyugat-kompánia (Kosztolányival, Karinthyval, Bőhm Arankával) feszülten figyel és igyekszik hallgatózni. Hetedik találkozásuk ez, 2 hónapja ismerik egymást. A Nyugat pedig, ahogy ezt Babits már a kezdetekkor megjósolta, elveszít egy előfizetőt: "Utoljára még arról kezdtem beszélni, hogy mennyire szeretném megrendelni a Nyugatot, de oly drága, nem kaphatnék-e kedvezményt? Hát persze, hogy nem. De Lőrinc nagyhangú gesztussal felajánlotta nekem kölcsönbe a Mihály példányait, csak jöjjek el értük, majd ő kikészíti nekem. Tehát feljöhetek ide kéthetenkint! - volt az első boldog gondolatom. Mihály tréfásan rászólt Lőrincre: miért bántod te a Nyugat érdekeit? Lebeszélsz egy előfizetőt!"

Az előfizető ma sem kisebb kincs, a folyóiratok mégsem tudnak vigyázni rá: egy ködös novemberi délutánon, négy évvel ezelőtt lelkes EX Symposion-rajongóként kerestem fel Veszprémben a folyóirat főszerkesztőjét, és most előfizető helyett felelős szerkesztő vagyok. És küzdhetek azért, hogy ne szűnjünk meg, ha lehet, még ne. Tudjuk, hogy egy folyóirat is halandó, mint bármelyik ember, de végig kell élnie saját idejét, ugyanúgy, mint a Nyugatnak, amiről a folyamatosan panaszkodó Móricz derűsebb pillanataiban ezt mondta: "Meghalni akármikor lehet. De addig nem, míg az ember nem érezte magát megérettnek a halálra."


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.