Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 120. szám

Bosnyák István

Nyílt levél Utasi Csabához

Újvidék, 1975. április 30.

1975. április 1.

Meglepődtem, Csaba, leveled címzésén és záróbe­kezdésein; nem a tartalmán, hanem külső formáján, keretén; nem azon, amit mondasz, hanem ahogyan mondod: egy mindkettőnk által respektált intézmény képviselőihez, az Új Symposion ifjú szerkesztőihez fordulva, s végül ugyanettől az intézménytől kérve — diszkrét módon — igen egyértelmű támogatást: álljon vélt igazad mellé, ossza a Te nézeteidet, mél­tányolja a Te indítékaidat. Ellenemben, természetesen. Én pedig hittem és hinni akarom, kitartóan, kono­kul, sőt naiv makacssággal is talán, hogy mi ketten is tudunk még, mindenek ellenére, szót váltani egy­mással. Értelmiségi szinten, tehát mindenekelőtt köz­vetlen nyíltsággal, egyetlen intézménytől, még a hoz­zánk legközelebb állótól sem várva el, hogy közénk álljon perdöntő instanciaként.

Innen e levelem címzése, vitamódszere és -stílusa, egyszersmind kerete is: a határvonal, amelyen túl egyszerűen nem engedem magam. Nem érvek és poénok, nem polemikus szellemesség, nem irónia- és szarkazmus-patronok s más effélék híján, hanem az említett, talán nem is csak naiv, de egyenesen dőre remény miatt. Hisz Te is tudod, hogy vannak »dőresé­geink«, melyekről lemondva szegényebbek lennénk egy mérhetetlen okossággal.

Nem idézgetlek; a polemikus idézőjeleknek kü­lönben már önmagukban is ironikus funkciója le­hetne. S ezt nem akarom.

Kommentárommal kapcsolatban három nyílt kri­tikai megállapításod van: 1. alaptalanul vádaskod­tam; 2. általánosságban vettem célba a Kiadót, ár­nyékot vetve az intézmény azon munkatársaira is. akiknek semmi közük sem volt a Redőny kéziratá­hoz; 3. kételyeimmel nem fordultam felvilágosításért a közvetlenül beavatottakhoz s ily módon vétettem az írástudói etika azon követelménye ellen, hogy mi­előtt számon kérünk valamit vagy vádolunk valakit, előbb meg kell ismerkedni a tényekkel.

Van aztán, végül, egy nem ilyen nyílt, de minden burkoltsága ellenére is egészen jól érthető sugalla­tod: irodalmi életünk emberi viszonyainak elmérge­sítése volt a célom, sőt valamiféle szakadások előidé­zése is. Ilyesmi ellen, természetesen, nincs szándékom védekezni. Hadd kezdjem hát nyílt megállapításaid közül a legutóbbival, a tényekkel. Mármint a saját­jaimmal, lévén hogy Te is saját tényeidet soroltad föl.

A Redőnyről szóló kommentáromban EGY TU­CATNYI PÉLDÁRA — KONKRÉTUMOKRA! — hivatkozva adtam hangot föltevésemnek, hogy a válo­gatás jóval gazdagabb is lehetett volna. S miért nem lett? — Mert válogatás közben szerzőnknek a Képes Ifjúságban megjelent írásait jócskán megrostálták — adtam meg a magam szubjektív, de nem alaptalan föltevésére a szubjektív választ, voltaképpen gyanúra — erős gyanúra — alapozva. A gyanú viszont, mint tudjuk, önmagában véve se nem morális, se nem im­morális: ezzé vagy azzá válik, amikor kiderül alap­talansága, illetve megalapozottsága, jogosultsága. S jogos volt-e a gyanúm? — Leveledből kiderül, hogy jogosabb, mint gondolhattam volna: a készülő Re­dőnyből nemcsak egy tucatnyi, hanem mintegy 15-20 cikk lett kirostálva, nem is számítva a recenzensek javaslatára kimaradt 8-10 írást. Ha mármost figye­lembe vesszük, hogy a Redőnyben összesen 51 írás jelent meg, közülük azonban csak 23 olyan, amilyet a válogatóktól számonkértem, ti. szociális tematiká­jú és novellisztikus, akkor a kimaradt 25-30 írás nyilván eléggé beszédesen szól arról, hogy csakugyan egy alaposan megnyirbált gyűjteményről van szó. Az alaptalan vádaskodás vádja ily módon tárgyta­lan, minden alap nélküli. Marad azonban a kérdés, hogy e megalapozott, általad most írásban is csak még jobban alátámasztott gyanúmból, föltevésem­ből kiindulva adekvát kritikusi ítélethez jutottam-e? Más szóval, miért nyilvánítottam e megrostálás mű­veletét értetlennek, kiadópolitikai ügyetlenségnek, butaságnak és provincializmusnak? — Azért, mert az általam fölemlített tucatnyi Domonkos-írást — az ér­deklődők megtalálhatják fölsorolásukat az Új Sym­posion 117-118. számának 43. oldalán, a második be­kezdésben — kivétel nélkül azonos, vagy igen hason­ló értékűnek tartom, mint a kötetbe kerülteket. Esztétikailag és eszmeileg egyaránt: se nem gyengéb­bek, se nem jobbak, se nem »eretnekebbek«, se nem »félszegebbek« a kommentáromban vizsgált szociális tematikájú novellisztikus írásoknál. S tetejében még meg is jelentek már egyik hetilapunkban, melynek publicitása köztudottan jóval nagyobb, mint köny­veinké. Kitől, mitől, miért kellett tehát féltem könyv­ben való megjelenésüket? Lehet, hogy tévedek, de szerintem ez igenis értetlenség, kiadópolitikai ügyet­lenség, butaság és provincializmus; a vitatható kér­dés számomra csupán az, hogy mennyiben objektív, s mennyiben szubjektív jellegű.

S hogy kételyeimmel — amelyek, lám, leveled által is beigazolódtak — nem fordultam felvilágosí­tásért a Redőny létrehozásában közvetlenül részt vett emberekhez? Hát dehogynem: Tehozzád fordultam, miután Te is hozzám fordultál, hallva, hogy az Új Symposionnak leadott gépiratomban a kötet váloga­tását is érintettem. Mint emlékszel, én erre megmu­tattam neked a gépiratot. Te elolvastad a szóban for­gó részt s mivel nem cáfoltad meg, hanem megerősítetted — akkor még csak szóban — a föltevésemet, hogy a kötet igenis megnyirbáltatott —, a gépiraton nem eszközöltem utólagos változtatást. A lényeg tehát az, hogy az előzetes közvetlen informálódásra mégis csak sor került (bár igaz, hogy nem az én, hanem a Te kezdeményezésedre), következésképp az írástudói etika általad számonkért követelményének a megsér­tését mint alaptalan vádat vissza kell utasítanom. Hisz Te magad vagy a legfőbb tanúm arra, hogy a közvetlen informálódás is megtörtént, noha nem is volt rá különösebb szükségem: maga az olvasói emlé­kezetemmel szembesített kötet volt és maradt a leg­főbb — és legárulkodóbb — informátorom.

Kritikai tételeid közül az elsővel és harmadikkal szemben a magam részéről ezeket a tényeket szem­besíteném. A másodikra viszont — miszerint állító­lagos általánosításommal a Kiadó azon munkatársai­ra is árnyékot vetettem, akiknek semmi közük se volt a Redőny kéziratához — egyszerűen nem is igyekszek ellentényeket és -érveket keresni. Annyira komolytalannak tartom ti. e vádadat. Hisz igaz, hogy Kiadónk »ajándékáról« tettem ironikus említést, lé­vén hogy a Redőnyt nem tarthattam magánszemé­lyek magánkiadványának, de azt azért talán csak nem gondolod egészen komolyan, hogy eközben en­nek a Redőnynek a válogatásáért a Kiadó ifjúsági, politikai és jugoszláv irodalmi sorozatainak szerkesz­tőit s más munkatársait is hibáztatni akartam? Nem gondolod inkább, hogy ebben a tételedben épp Te éltél ösztönösen is az általánosítással, s akaratlanul is hozzájárultál a Kiadó valamennyi munkatársának velem szembeni fölhangolásához?

A bírált ezzel eljutott a bíráláshoz, s mint kriti­kus, engedd meg, hogy befejezésül még néhány mon­dat erejéig, leveled terjedelmét meghaladva, ugyanev­vel az alapvető kritikusi joggal éljek én is.

Leveled egyrészt, írástudói etikád régi szintjéről, erkölcsi szenzibilitásod közismert kifinomultságáról tanúskodik a számomra: vállalod értelmiségi tényke­désed morális konzekvenciáit. Ami ezúttal konkrétan azt jelenti, hogy nem mosakszol, nem bújsz meg má­sok mögé, hanem már-már naturalisztikus ténytisztelettel föltárod, hogy a kifogásolt műveletben neked személy szerint miben és mennyiben volt részed: 15-20 cikk kihagyásánál Te is közreműködtél, né­hány kihagyását Te magad szorgalmaztad, újabb két írás kiszelektálásakor pedig ismét csak a közremű­ködő szerepét vállaltad.

Magával e vállalással nincs, nem is lehet vitám.

Megdöbbent azonban az a mód, ahogy leveled­ben e vállalást — vállalod. Utasias kétely, önszigor, felelősségtudattal járó erkölcsi dilemma nélkül tud­niillik. Miközben ugyanis azt akarod cáfolni, amit én, mellesleg szólva, nem is állítottam kommentárom­ban (hogy ti. erőszakos megnyirbálásról volt szó), egy olyan lapsus linguae ejt hatalmába, amely sze­rintem a fenti véleményemet látszik igazolni. S itt kivételesen idéznem kell: »TÁRGYALÁSAINK [a szerzővel, B. I.] A KÖLCSÖNÖS MEGBECSÜLÉS ÉS BIZALOM JEGYÉBEN FOLYTAK LE« — írod leveledben, s bár nem tulajdonítok túlzott jelentőséget a lingvisztikai pszichoanalízisnek, mégis úgy vélem, ez a szörnyűséges diplomáciai közhely mint nyelvbotlás, mint tudatalatti nyelvi ficam igen tanulságos: ha nem is szerkesztői erőszakosságot, de legalábbis olyan gondtalan szelektori magatartást fed, amely­ben nyoma sincs azon kétely legkisebb árnyékának sem, hogy vajon e diplomata-szerep önkéntes vállalá­sával, a szóban forgó rostálási művelet diplomatikusan-higgadt személyes legalizálásával etikailag min­den rendben van-e? A félreértést elkerülendő, konkré­tabb leszek. Előttem van emlékezetes, két részből ál­ló vitacikked könyvkiadásunkról (Új Symposion, 1968/41. és 45. sz.). A Forum Könyvkiadó hivatásos szerkesztőjeként írt polémiád első részében annak idején így jellemezted a Kiadó igényes szerkesztő­jét, a magad akkori erkölcsi dilemmáiról téve köz­vetett vallomást: »Kettős életre kényszerül: látszólag feladja elveit, belesimul, beleolvad irodalmunk hét­köznapjaiba, lelke mélyén azonban továbbra is mun­kálnak — egy jellegzetes, már-már szkizofrén állapo­tot hozva létre — az immár objektíve elmondhatatlanná vált többet, mást akarás lázai. Persze e láza­kat szisztematikus és kitartó tűréssel meg lehet szün­tetni, s ha sikerül, előáll a gépcsavar: a szellem bü­rokratája.« (Kiem. U. CS.) E közvetett vallomásod számomra ma, 1975-ben — más szövegösszefüggésben és más problémával kapcsolatosan is — azt jelenti, amit 1968-ban jelentett: ez az értelmiségi-ember is tudatában van a polgári foglalkozással járó kettős élet tényének, de ezt a tényt ő képtelen szubjektíve is legalizálni; vállalja az adott posztot — hisz ha ő nem tenné, másnak kellene megtenni s ez moráli­san egyre megy —, de úgy, hogy eközben nem fojtja el intim elégedetlenségét, a többet és mást akarás lázait. Következésképp: nem válik gépcsavarrá egy mechanizmusban, mely az ő személyi intencióitól, akarásaitól, igényeitől függetlenül is van, létezik, mű­ködik. Mostani leveled diplomáciai higgadtságából viszont nem tudok és nem merek másra következ­tetni, mint hogy a levélírás pillanatában — s csakis ekkor! — mégiscsak elfojtottad a szóban forgó lá­zakat.

Azokat a lázakat, amelyekről továbbra is csökö­nyösen hinni akarom, hogy vannak, léteznek, nem vesztek ki belőled.

E hit foglyaként bírtam rá magam, hogy egyál­talán válaszoljak leveledre; ugyanennek a hitnek az igézetében üdvözöl:

Bosnyák István

A Kiadói Tanács június 19-én megtartott ülésén fog­lalkozott az Új Symposion Szerkesztőségének munká­jával, s ennek keretében a lap hasábjain folytatott vita irányítási módszereivel. A Kiadói Tanács arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vitát nem kell le­zárni, hanem a befutott hozzászólások közlése után a Szerkesztőség értékelje a vita egészét, és ezzel kap­csolatban saját tevékenységét is.

Az Új Symposion Kiadói Tanácsa