EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2020. november 24. | Emma, Flóra, Virág napjaAKTUÁLIS SZÁM:929634. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 120. szám

Bosnyák István

Nyílt levél Utasi Csabához

Újvidék, 1975. április 30.

1975. április 1.

Meglepődtem, Csaba, leveled címzésén és záróbe­kezdésein; nem a tartalmán, hanem külső formáján, keretén; nem azon, amit mondasz, hanem ahogyan mondod: egy mindkettőnk által respektált intézmény képviselőihez, az Új Symposion ifjú szerkesztőihez fordulva, s végül ugyanettől az intézménytől kérve — diszkrét módon — igen egyértelmű támogatást: álljon vélt igazad mellé, ossza a Te nézeteidet, mél­tányolja a Te indítékaidat. Ellenemben, természetesen. Én pedig hittem és hinni akarom, kitartóan, kono­kul, sőt naiv makacssággal is talán, hogy mi ketten is tudunk még, mindenek ellenére, szót váltani egy­mással. Értelmiségi szinten, tehát mindenekelőtt köz­vetlen nyíltsággal, egyetlen intézménytől, még a hoz­zánk legközelebb állótól sem várva el, hogy közénk álljon perdöntő instanciaként.

Innen e levelem címzése, vitamódszere és -stílusa, egyszersmind kerete is: a határvonal, amelyen túl egyszerűen nem engedem magam. Nem érvek és poénok, nem polemikus szellemesség, nem irónia- és szarkazmus-patronok s más effélék híján, hanem az említett, talán nem is csak naiv, de egyenesen dőre remény miatt. Hisz Te is tudod, hogy vannak »dőresé­geink«, melyekről lemondva szegényebbek lennénk egy mérhetetlen okossággal.

Nem idézgetlek; a polemikus idézőjeleknek kü­lönben már önmagukban is ironikus funkciója le­hetne. S ezt nem akarom.

Kommentárommal kapcsolatban három nyílt kri­tikai megállapításod van: 1. alaptalanul vádaskod­tam; 2. általánosságban vettem célba a Kiadót, ár­nyékot vetve az intézmény azon munkatársaira is. akiknek semmi közük sem volt a Redőny kéziratá­hoz; 3. kételyeimmel nem fordultam felvilágosításért a közvetlenül beavatottakhoz s ily módon vétettem az írástudói etika azon követelménye ellen, hogy mi­előtt számon kérünk valamit vagy vádolunk valakit, előbb meg kell ismerkedni a tényekkel.

Van aztán, végül, egy nem ilyen nyílt, de minden burkoltsága ellenére is egészen jól érthető sugalla­tod: irodalmi életünk emberi viszonyainak elmérge­sítése volt a célom, sőt valamiféle szakadások előidé­zése is. Ilyesmi ellen, természetesen, nincs szándékom védekezni. Hadd kezdjem hát nyílt megállapításaid közül a legutóbbival, a tényekkel. Mármint a saját­jaimmal, lévén hogy Te is saját tényeidet soroltad föl.

A Redőnyről szóló kommentáromban EGY TU­CATNYI PÉLDÁRA — KONKRÉTUMOKRA! — hivatkozva adtam hangot föltevésemnek, hogy a válo­gatás jóval gazdagabb is lehetett volna. S miért nem lett? — Mert válogatás közben szerzőnknek a Képes Ifjúságban megjelent írásait jócskán megrostálták — adtam meg a magam szubjektív, de nem alaptalan föltevésére a szubjektív választ, voltaképpen gyanúra — erős gyanúra — alapozva. A gyanú viszont, mint tudjuk, önmagában véve se nem morális, se nem im­morális: ezzé vagy azzá válik, amikor kiderül alap­talansága, illetve megalapozottsága, jogosultsága. S jogos volt-e a gyanúm? — Leveledből kiderül, hogy jogosabb, mint gondolhattam volna: a készülő Re­dőnyből nemcsak egy tucatnyi, hanem mintegy 15-20 cikk lett kirostálva, nem is számítva a recenzensek javaslatára kimaradt 8-10 írást. Ha mármost figye­lembe vesszük, hogy a Redőnyben összesen 51 írás jelent meg, közülük azonban csak 23 olyan, amilyet a válogatóktól számonkértem, ti. szociális tematiká­jú és novellisztikus, akkor a kimaradt 25-30 írás nyilván eléggé beszédesen szól arról, hogy csakugyan egy alaposan megnyirbált gyűjteményről van szó. Az alaptalan vádaskodás vádja ily módon tárgyta­lan, minden alap nélküli. Marad azonban a kérdés, hogy e megalapozott, általad most írásban is csak még jobban alátámasztott gyanúmból, föltevésem­ből kiindulva adekvát kritikusi ítélethez jutottam-e? Más szóval, miért nyilvánítottam e megrostálás mű­veletét értetlennek, kiadópolitikai ügyetlenségnek, butaságnak és provincializmusnak? — Azért, mert az általam fölemlített tucatnyi Domonkos-írást — az ér­deklődők megtalálhatják fölsorolásukat az Új Sym­posion 117-118. számának 43. oldalán, a második be­kezdésben — kivétel nélkül azonos, vagy igen hason­ló értékűnek tartom, mint a kötetbe kerülteket. Esztétikailag és eszmeileg egyaránt: se nem gyengéb­bek, se nem jobbak, se nem »eretnekebbek«, se nem »félszegebbek« a kommentáromban vizsgált szociális tematikájú novellisztikus írásoknál. S tetejében még meg is jelentek már egyik hetilapunkban, melynek publicitása köztudottan jóval nagyobb, mint köny­veinké. Kitől, mitől, miért kellett tehát féltem könyv­ben való megjelenésüket? Lehet, hogy tévedek, de szerintem ez igenis értetlenség, kiadópolitikai ügyet­lenség, butaság és provincializmus; a vitatható kér­dés számomra csupán az, hogy mennyiben objektív, s mennyiben szubjektív jellegű.

S hogy kételyeimmel — amelyek, lám, leveled által is beigazolódtak — nem fordultam felvilágosí­tásért a Redőny létrehozásában közvetlenül részt vett emberekhez? Hát dehogynem: Tehozzád fordultam, miután Te is hozzám fordultál, hallva, hogy az Új Symposionnak leadott gépiratomban a kötet váloga­tását is érintettem. Mint emlékszel, én erre megmu­tattam neked a gépiratot. Te elolvastad a szóban for­gó részt s mivel nem cáfoltad meg, hanem megerősítetted — akkor még csak szóban — a föltevésemet, hogy a kötet igenis megnyirbáltatott —, a gépiraton nem eszközöltem utólagos változtatást. A lényeg tehát az, hogy az előzetes közvetlen informálódásra mégis csak sor került (bár igaz, hogy nem az én, hanem a Te kezdeményezésedre), következésképp az írástudói etika általad számonkért követelményének a megsér­tését mint alaptalan vádat vissza kell utasítanom. Hisz Te magad vagy a legfőbb tanúm arra, hogy a közvetlen informálódás is megtörtént, noha nem is volt rá különösebb szükségem: maga az olvasói emlé­kezetemmel szembesített kötet volt és maradt a leg­főbb — és legárulkodóbb — informátorom.

Kritikai tételeid közül az elsővel és harmadikkal szemben a magam részéről ezeket a tényeket szem­besíteném. A másodikra viszont — miszerint állító­lagos általánosításommal a Kiadó azon munkatársai­ra is árnyékot vetettem, akiknek semmi közük se volt a Redőny kéziratához — egyszerűen nem is igyekszek ellentényeket és -érveket keresni. Annyira komolytalannak tartom ti. e vádadat. Hisz igaz, hogy Kiadónk »ajándékáról« tettem ironikus említést, lé­vén hogy a Redőnyt nem tarthattam magánszemé­lyek magánkiadványának, de azt azért talán csak nem gondolod egészen komolyan, hogy eközben en­nek a Redőnynek a válogatásáért a Kiadó ifjúsági, politikai és jugoszláv irodalmi sorozatainak szerkesz­tőit s más munkatársait is hibáztatni akartam? Nem gondolod inkább, hogy ebben a tételedben épp Te éltél ösztönösen is az általánosítással, s akaratlanul is hozzájárultál a Kiadó valamennyi munkatársának velem szembeni fölhangolásához?

A bírált ezzel eljutott a bíráláshoz, s mint kriti­kus, engedd meg, hogy befejezésül még néhány mon­dat erejéig, leveled terjedelmét meghaladva, ugyanev­vel az alapvető kritikusi joggal éljek én is.

Leveled egyrészt, írástudói etikád régi szintjéről, erkölcsi szenzibilitásod közismert kifinomultságáról tanúskodik a számomra: vállalod értelmiségi tényke­désed morális konzekvenciáit. Ami ezúttal konkrétan azt jelenti, hogy nem mosakszol, nem bújsz meg má­sok mögé, hanem már-már naturalisztikus ténytisztelettel föltárod, hogy a kifogásolt műveletben neked személy szerint miben és mennyiben volt részed: 15-20 cikk kihagyásánál Te is közreműködtél, né­hány kihagyását Te magad szorgalmaztad, újabb két írás kiszelektálásakor pedig ismét csak a közremű­ködő szerepét vállaltad.

Magával e vállalással nincs, nem is lehet vitám.

Megdöbbent azonban az a mód, ahogy leveled­ben e vállalást — vállalod. Utasias kétely, önszigor, felelősségtudattal járó erkölcsi dilemma nélkül tud­niillik. Miközben ugyanis azt akarod cáfolni, amit én, mellesleg szólva, nem is állítottam kommentárom­ban (hogy ti. erőszakos megnyirbálásról volt szó), egy olyan lapsus linguae ejt hatalmába, amely sze­rintem a fenti véleményemet látszik igazolni. S itt kivételesen idéznem kell: »TÁRGYALÁSAINK [a szerzővel, B. I.] A KÖLCSÖNÖS MEGBECSÜLÉS ÉS BIZALOM JEGYÉBEN FOLYTAK LE« — írod leveledben, s bár nem tulajdonítok túlzott jelentőséget a lingvisztikai pszichoanalízisnek, mégis úgy vélem, ez a szörnyűséges diplomáciai közhely mint nyelvbotlás, mint tudatalatti nyelvi ficam igen tanulságos: ha nem is szerkesztői erőszakosságot, de legalábbis olyan gondtalan szelektori magatartást fed, amely­ben nyoma sincs azon kétely legkisebb árnyékának sem, hogy vajon e diplomata-szerep önkéntes vállalá­sával, a szóban forgó rostálási művelet diplomatikusan-higgadt személyes legalizálásával etikailag min­den rendben van-e? A félreértést elkerülendő, konkré­tabb leszek. Előttem van emlékezetes, két részből ál­ló vitacikked könyvkiadásunkról (Új Symposion, 1968/41. és 45. sz.). A Forum Könyvkiadó hivatásos szerkesztőjeként írt polémiád első részében annak idején így jellemezted a Kiadó igényes szerkesztő­jét, a magad akkori erkölcsi dilemmáiról téve köz­vetett vallomást: »Kettős életre kényszerül: látszólag feladja elveit, belesimul, beleolvad irodalmunk hét­köznapjaiba, lelke mélyén azonban továbbra is mun­kálnak — egy jellegzetes, már-már szkizofrén állapo­tot hozva létre — az immár objektíve elmondhatatlanná vált többet, mást akarás lázai. Persze e láza­kat szisztematikus és kitartó tűréssel meg lehet szün­tetni, s ha sikerül, előáll a gépcsavar: a szellem bü­rokratája.« (Kiem. U. CS.) E közvetett vallomásod számomra ma, 1975-ben — más szövegösszefüggésben és más problémával kapcsolatosan is — azt jelenti, amit 1968-ban jelentett: ez az értelmiségi-ember is tudatában van a polgári foglalkozással járó kettős élet tényének, de ezt a tényt ő képtelen szubjektíve is legalizálni; vállalja az adott posztot — hisz ha ő nem tenné, másnak kellene megtenni s ez moráli­san egyre megy —, de úgy, hogy eközben nem fojtja el intim elégedetlenségét, a többet és mást akarás lázait. Következésképp: nem válik gépcsavarrá egy mechanizmusban, mely az ő személyi intencióitól, akarásaitól, igényeitől függetlenül is van, létezik, mű­ködik. Mostani leveled diplomáciai higgadtságából viszont nem tudok és nem merek másra következ­tetni, mint hogy a levélírás pillanatában — s csakis ekkor! — mégiscsak elfojtottad a szóban forgó lá­zakat.

Azokat a lázakat, amelyekről továbbra is csökö­nyösen hinni akarom, hogy vannak, léteznek, nem vesztek ki belőled.

E hit foglyaként bírtam rá magam, hogy egyál­talán válaszoljak leveledre; ugyanennek a hitnek az igézetében üdvözöl:

Bosnyák István

A Kiadói Tanács június 19-én megtartott ülésén fog­lalkozott az Új Symposion Szerkesztőségének munká­jával, s ennek keretében a lap hasábjain folytatott vita irányítási módszereivel. A Kiadói Tanács arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vitát nem kell le­zárni, hanem a befutott hozzászólások közlése után a Szerkesztőség értékelje a vita egészét, és ezzel kap­csolatban saját tevékenységét is.

Az Új Symposion Kiadói Tanácsa


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.