Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 119. szám

Utasi Csaba

Nyílt levél az Új Symposion szerkesztőihez

1975. március 1.

Kedves Barátaim!

Az Új Symposion 117—118. számában Széljegyzetek egy költő-újságíró újságíró költészetéről címmel Do­monkos István publicisztikai kötetével, a Redőnnyel foglalkozik Bosnyák István, s egyebek közt megálla­pítja: »Akik szerzőnk szociális közírását hétről-hétre, eredeti megjelenési helyén, a Képes Ifjúságban is nyomon kísérik, nyilván közös elégedetlenséggel álla­pítják meg: jócskán — és értetlenül — megrostálták a lapban megjelent írásokat, a válogatás közel sem olyan gazdag, mint lehetett volna.« Ezután felsorolja a szerinte értetlenül kihagyott írásokat, majd így fe­jezi be a kérdéses bekezdést: »A példákat ki-ki tet­szése szerint szaporíthatná, annak bizonyságaként, hogy Németh István Zsebtükörje után Kiadónk is­mét megajándékozott bennünket egy csonka, alapo­san megnyirbált gyűjteménnyel. Köszönjük! Kiadó­politikai ügyetlenségeink, butaságaink és provincia­lizmusunk majdan megírandó története egy újabb, ízig-vérig couleur locale-os sztorival gazdagodott.« Minthogy Bosnyák István vádaskodása alaptalan s ráadásul a Kiadót általánosságban veszi célba, ár­nyékot vetve az intézmény azon munkatársaira is, akiknek semmi közük nem volt a Redőny kéziratá­hoz, a könyv szerkesztőjeként a következőket szeret­ném közölni veletek és a folyóirat olvasóival:

• Domonkos István 1973 elején egy 130-140 oldalas cikkgyűjteményt adott le e sorok írójának.

• A recenzensek észrevételeit mérlegelve a szerző 8-10 írást kihagyott ebből az első változatból.

• Mivel a kézirat befutásától a recenziók megírá­sáig hosszú hónapok teltek el, a szerző időközben publikált cikkeiből egy újabb, kiegészítő sorozatot kínált fel.

• A kézirat megszerkesztésére, az »alapos megnyir­bálásra« csak ezután került sor. Miután megegyez­tünk abban, hogy a kezdettől fogva válogatásnak s nem gyűjteményes kötetnek elképzelt Redőny anya­gát úgy kell véglegesítenünk, hogy lehetőleg minden egyes írás kiállja a könyv alakban való megjelenés próbáját, alapos és többszöri mérlegelés után mint­egy 15-20 cikket kihagytunk. Néhányat mindennemű latolgatás nélkül maga a szerző vont vissza, néhány másik, megítélésem szerint gyengébb vagy nehezen beilleszthető darab felvételéről én beszéltem le őt, de egyetlen olyan írás kirostálását sem szorgalmaztam, amelyhez Domonkos István ragaszkodott. Tárgyalása­ink a kölcsönös megbecsülés és bizalom jegyében folytak le.

• A megszerkesztett és gondozott kéziratot átadtam a Kiadó főszerkesztőjének, aki elolvasva azt, két-három írás kapcsán fölmerült dilemmáiról tájékozta­tott bennünket. Érveiről hármasban beszélgettünk el, s közös álláspontra jutva, további két írást kihagy­tunk.

Mindezzel véletlenül sem azt a jogot akarom elvitat­ni Bosnyák Istvántól, hogy hiányérzetéről számot adjon. Meggyőződésem, hogy a kritikusnak nemcsak joga, kötelessége is, hogy adott esetben a maga íz­lése és elvárásai alapján »kibeszélje« hiányérzetét. Csakhogy Bosnyák István nem elégedett meg ennyi­vel. Ahelyett, hogy kételyeivel azokhoz fordult volna felvilágosításért, akik közreműködtek ennek a Re­dőnynek a létrehozásában (szerző, recenzensek, szer­kesztő, főszerkesztő), erőszakos megnyirbálásra gya­nakodva lesújtott. Türelmetlenségében megfeledke­zett az írástudói etikának arról a követelményéről, hogy mielőtt számon kér valamit vagy vádol vala­kit az ember, okvetlenül meg kell ismerkednie a té­nyekkel.

Azt hiszem, barátaim, osztoztok abban a vélemé­nyemben, hogy ez a hozzáállás és módszer egyálta­lán nem segítheti elő könyvkiadásunk problémáinak megoldását, ellenkezőleg, elmérgesíti az emberek kö­zötti viszonyt, s olyan szakadásokat idéz elő, ame­lyekre senkinek sincs szüksége irodalmunkban.

Abban a reményben, hogy levelem indítékait méltá­nyolni fogjátok, barátsággal köszöntlek benneteket:

Újvidék, 1975. április 29-én Utasi Csaba

Bosnyák István írásában annak a kritikusi hiányér­zetnek indulatos megfogalmazását láttuk, melyről válaszcikkében Utasi is említést tesz. Utasi Csaba té­nyeket közöl, a kritikai válogatás természetszerű munkafolyamatáról számol be, — ennek eredményes­ségéről vitatkozni, különvéleményt formálni — lehet, ám a válogatás jogosságát elutasítani, könyvben gondolkodva, — nem. Épp ezért a Szerkesztőség nem kí­ván vitát nyitni e kérdésben, bár mereven elzárkózni sem akar az elvszerű és tényekre alapozó vélemények elől.

A SZERKESZTŐSÉG