Nyilatkozat

1975. június 2.

A Kiadói Tanács június 19-i ülésén kialakított álláspontja szellemében az Új Symposion Szerkesztősége július 11-i ülésén foglalkozott a lapban kialakult vitával, melyet Bosnyák István Széljegyzetek egy költő-újságíró költészete című írásának a Redőnyszerkesztésére vonatkozó megállapításai váltottak ki. A Szerkesztőség véleménye határozottan eltér Bosnyák Istvánétól, s a maga részéről a szerkesztők mulasztásának tartja, hogy Bosnyák István írásának közlésekor nem figyeltek fel arra, hogy Bosnyák, szubjektív kritikusi elégedetlenségének megfogalmazásából megalapozatlan vádaskodásba csap át, kiadópolitikai ügyetlenséget, provincializmust lát; s az írás közlésével okot szolgáltattak a vitára.

A könyv válogatása dialógus tárgya lehet, az egymás véleményét, munkáját tiszteletben tartó dialógusé, de nem adhat okot a morális vádaskodásra, következésképp Utasi szerkesztői etikájának kétségbevonására, kiadópolitikánkat általában érintő támadásokra sem. Könyvben gondolkodni ugyanis számunkra egyértelműen azt jelenti, hogy a könyv szerkesztőjének és a megbízott recenzenseknek kritikusi kötelessége volt a véleménymondás, a válogatás, a »megnyirbá- lás« — a könyv érdekében. Bosnyák István viszont (írásában: közvetve, vitacikkében: közvetlenül) magát a szerkesztői munka létjogosultságát kérdőjelezi meg.

Senki, így a Szerkesztőség sem léphet fel csalhatatlan döntőbíróként a kérdésben: csonkává vált-e Domonkos István riportkönyve a válogatással, szegényedett-e ezzel értékben, tartalomban a könyv mint egész, szerencsésebb megoldás lett volna-e elhagyni a nem szociális tematikájú írásokat stb. — csupán vé- leményt formálhat a maga ízléskritériumai alapján.

A Redőny olvasói között feltételezhetően akad olyan is, aki úgy tartja, a könyv egésze nyert volna azzal, ha az írások némelyike kimarad a kötetből. Emlékeztetünk Juhász Erzsébet írására (az Új Symposion 117-118. számában, Bosnyák István írása mellett jelent meg), aki a könyvben olvasható riportok egy részéről így summázza véleményét: »Ha tehát újságcikként vesszük szemügyre őket, túlságosan is szembetűnik esetlegességük, szépprózaként viszont elnagyoltságuk, az írói elmélyültség hiánya von le sokat az értékükből.« Bosnyák István nem állítja ugyan, hogy a kimaradt írások valamilyen tekintetben felülmúlják a kötetben olvashatókat (»Esztétikailag és eszmeileg egyaránt: se nem gyengébbek, se nem jobbak, se nem »eretnekebbek«, s nem »félszegebbek« a kommentárokban vizsgált szociális tematikájú írások- nál« — írja vitacikkében), a hév azonban, amellyel értékeik mellett kardoskodik, arra a következtetésre ragadja, hogy a kötet gondozóinak feltétlenül nyo- mósabb okuk volt félteni őket a könyvben való megjelenéstől, mint — velük ellentétben — a kötetben megjelent szociális tematikájú írásokat. Elképzelhető egy Bosnyák István elgondolása alapján megszerkesztett, csupán szociális tematikájú és novellisztikus írásokat tartalmazó Redőny is (Domonkos fennmaradó esszéisztikus írásaiból már nehezebben állna össze külön kötet), s ha Bosnyák egy ilyen kötetben a publicista Domonkosnak teljesebb arcélét látná megfogalmazva, a kész Redőnyt kommentálva talán meg is engedheti magának, hogy a kelleténél kevésbé kritikusan szemlélje Domonkos riportjait. Hozzáállása azzal válik problematikussá, hogy nem méltányolja mások kritikai viszonyulását, eleve elutasítja annak a lehetőségét, hogy ezek az írások a szerkesztői, recen- zensi vélemények tükrében, ha nem is eszmeileg, de esztétikailag olyanoknak bizonyulhattak, melyek »nem állták ki a könyv alakban való megjelenés próbáját«, s így a kész Redőny a szerző publicisztikájának egy másféle, de hamisításnak nem mondható képét adja. Bosnyák István, vitacikkének befejező részében, Utasi Csaba szerkesztői etikáját vonja kétségbe; voltaképp azért, mert szerkeszteni »merte« a Redőnyt, a maga és a recenzensek kritikusi belátása szerint, valamint Domonkos István véleményével összhangban. Utasi higgadtan tájékoztató mondatába »gondatlan szelek- tori magatartást« lát bele. A fentiekből és Utasi válaszcikkéből egyértelműen kiderül, Utasi nem szolgált rá, hogy szerkesztői tudatossága, erkölcsi tartása megkérdőjeleztessék. Bosnyák István elfogultságokból eredő vádjait ezért a Szerkesztőség alaptalanoknak, céltévesztetteknek tartja — a vitát pedig lezártnak tekinti.