Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 126. szám

Juhász Erzsébet

Nyelvi-stilisztikai lényekről egzakt módon

Herczeg Gyula: A modern magyar próza stílusfor¬mái. Tankönyvkiadó, Budapest, 1975.

1975. október 1.

Herczeg Gyula könyve az első olyan stilisztikai mun­ka, amely tudományos egzaktsággal határozza meg a modern magyar próza fő stílusformáit. Herczeg a stílust fejlődésének folyamatában vizsgálja, olyan »nyelvi tények összességének« tekinti, amelyek »fejlődésükben rendszert tükröznek«, ennek a módszer­nek köszönhetően nemcsak a stilisztika terén jutott alapvetően fontos eredményekhez, hanem a korsze­rű prózaelemzés módszerének kialakításához is je­lentékenyen hozzájárult.

A stílusformák meghatározását Herczeg a magyar próza szerkezeti síkon végbemenő fejlődésének vizs­gálata alapján végzi el. Három szempontból elemez. 1. A közlésmódok szerint (egyenes beszéd, függő be­széd, szabad függő beszéd) 2. a leírás szerkezeti megoldása alapján, és 3. a mondat (főként az össze­tett mondat) (szerkezeti felépítése szerint.

A modern próza egyik fő specifikumának a szabad függő beszéd elterjedését tartja, amelyet már a múlt század nyolcvanas éveiben alkalmazni kezdenek az írók, de amely majd Móricz prózájában teljesedik ki. »Ahhoz, hogy a szabad függő beszédhez eljusson írja —, az európai prózastílusnak hosszú fejlődést kellett megtennie a múlt század folyamán. Lényegé­ben a balzaci merev »betájolás« felszámolásának kellett végbemennie.« Megállapítja, hogy a huszadik század epikus írásainak sarkköve a bővülő kommen­táradás kérdése. »A fényképező, dokumentum jelle­gű közlésforma nem tartható fenn teljesen és vál­tozatlanul akkor, amikor megnövekszik a gondolati tartalom, és megnyúlik az írás: novellából regény lesz. Tökéletesíteni kellett a gyakran pusztán natu­rális eszközöket, hogy alkalmassá váljanak a regény­szerkesztés nyelvi megvalósítására. Elkerülhetetlen ui., hogy a kommentárok ne szaporodjanak meg, az íróknak meg kell fogalmaznia a szereplők gondolatvilágában keletkezett vélekedéseket, eszmélkedéseket, ezenkívül azonban a párbeszédes novellához ké­pest a regényben jócskán megnő a táj-, a környezet- és a jellemrajz aránya is.« Mindezek leírására a hagyományos közlésformák, az egyenes beszéd épp­úgy, mint a függő beszéd, alkalmatlanok voltak. A szabad függő beszéd stilisztikai alakzata tette lehe­tővé, hogy a modem regény fő sajátsága: az írónak az a törekvése, hogy belehelyezkedjen a regényhősök tudatába-pszichikumába — megtalálja a maga meg­felelő nyelvi kifejezésformáját. A szabad függő boszéd kiteljesedését Herczeg Móricz Zsigmond prózájához köti, és megállapítja, hogy Móricz mellett Németh László használ a magyar irodalomban leggyakrabban szabad függő beszédet. De felhívja a figyelmet arra az esetre is, amikor egy-egy regény vagy novella modernsége gondolati és nem fejező­dik ki a mű nyelvi-stilisztikai alakjában. (Lásd: pl. Kosztolányi regényei.)

Ugyancsak a közlésmódok megkülönböztetése alap­ján végzett elemzést vezette el Herczeg Gyulát ahhoz, hogy megadja a népies prózastílusnak az eddigiek közül messzemenően a legegzaktabb, legpontosabb meghatározását. Kimutatja, hogy a népies írók egy újabb közlési síkot alkalmaznak írásaikban. Ez az ún. kollektív kommentár, amelyet mintha egy »láthatatlan kórus« vetne az írói előadás vagy a szerep­lők szavai közé, s amely általános nézeteket, szen­tenciákat tartalmaz. A kollektív kommentár nem kü­lönül el, a külsőleg változatlan írói közlési szint helyébe lép: »mintha az író élőszóval mondaná el a történetet és hallgatósága helyenként közbeszólna, vélekedne, értelmezne, helyeselne vagy elítélne. Az író meg elkapja képzelt közönsége szavait, mondata­it, és beleágyazza a történet folyamába, anélkül, hogy annak egysége emiatt megszakadna.«

A harmincas évek új népies íróinak stílusáról írva Herczeg kifejti, hogy pl. Veres Péter, Szabó Pál stb. népiessége nem jelent szakítást a Tömörkény nyo­mában kialakult népies prózastílussal, de itt helyet kap a városi köznyelv is, ezenkívül pedig a húszas évek eseményes prózájának eredményeit is felhasz­nálják.

Herczeg Gyula elemzései azt bizonyítják, hogy az imp­resszionizmus és expresszionizmus azok az irányza­tok, amelyek a legmélyrehatóbban, legmesszebbmenően határozták meg a XX. századi magyar próza fejlődésvonalát. Mindkét stílust a leírás szerkezeti megoldása és a mondat szerkezeti felépítése szem­pontjából analizálja. Kimutatja, hogy az impresszio­nizmus stílusára a pointilista mondatszerkesztési módszer, a részletek halmozása, a téma mind sokoldalúbb meghatározása a jellemző, ezzel összefüg­gően a mondatban a névszók vannak túlsúlyban, olyannyira, hogy »a főnevek mintegy lebegnek a mon­datban, logikailag többnyire tisztázatlan összefüggés­ben«. Ebből a mondatszerkesztésből adódik ennek a stílusnak legfőbb sajátsága, amely azt a célt szol­gálja, hogy »a kapcsolat meglazítása révén a ragtól megfosztott főnév teljesebbnek, szemantika­ilag nyomatékosabbnak tűnjék, tehát a stílus kife­jező képessége emelkedjék.« Az expresszionizmus stílusának legfontosabb vonása szintén a mondatszerkesztési módszerből olvasható ki. Az alany és az állítmány szemantikai (körének nem összeillő vol­ta határozza meg, ezen túl pedig az a megoldás, hogy e szokatlan jelentéstartalmakat az írók alany-állítmány viszonyban kapcsolják össze. Az alany-állítmányi viszony szemantikai inkongruenciája át­terjedve később a hasonlatokra, metaforákra, a képlátásra — alapvető meghatározója lesz a legújabb magyar prózának. Az impresszionizmus legtipiku­sabb képviselőjének Krúdy Gyulát tekinti Herczeg, a legteljesebb expresszionistának pedig Kassák La­jost.

Herczeg Gyula mindenekelőtt a stílusformák megha­tározására törekedett könyvében, s nyilvánvaló, hogy enélkül az eddigi nyelvi-stilisztikai irodalomból olyannyira hiányzó alapozó munka nélkül aligha készülhetnének el az egyes írók nyelvi-stilisztikai portréi. Logikus tehát, hogy ezekben az elemzések­ben a művek szerepe csak annyi, hogy szemléltetik a nyelvi tényeket. Ezzel azonban Herczeg már a má­sodik lépést is megtette. A nyelvi tények fejlődésé­nek rendszerét vizsgálva az egyes stílusok időtarta­mát is meghatározta, jobban mondva megjelenésük, eltűnésük, majd módosított formában való újrafeltűnésük vonalát is megrajzolta. Beszámoltunk róla, hogy a modern próza kezdetét a szabad függő beszéd kiteljesedett használatához köti, amely Móricz prózá­jában megy végbe; a nyelvi tények fejlődésének egy későbbi állomásán, a húszas évek eseményes próza címen tárgyalt objektív ábrázolásmódot alkalmazó epikája után, a harmincas években újra megnövek­szik a szabad függő beszéd alkalmazása, de már mé­lyebb és bonyolultabb tartalmak kihordására alkal­mas formában (Németh László, Déry Tibor). Ugyan­ez történik a népiesség tömörkényi, és későbbi Ve­res Péter-i változatának esetében. S végül ezt mond­hatjuk el az impresszionizmus és az expresszioniz­mus stílusformájáról is. Napjaink prózája (Hernádi Gyula, Mándy Iván stb.) az akkori eredmények teljesebb, gazdagabb folytatásának, és egyben tovább­vitelének tekinthető. Az az összefüggésrendszer te­hát, amely az egyes stílusformák közötti kapcsolat, hatás vagy ellenhatás alapján felépül, olyan alapot nyújt, amely nélkül megragadhatatlanok volnának az egyes nyelvi-stilisztikai kategóriák éppúgy, mint az egyes írók nyelvi stilisztikai kategorizálása.

Fontosnak tartjuk még kiemelni (bár magától érte­tődőnek tűnik, ám a gyakorlat, a kritika sokszor rácáfolt már), miben látja Herczeg Gyula a művészi prózának mint nyelvi-stilisztikai kifejezésformának a lényegét. Mindenekelőtt abban, hogy valamilyen többletet hordoz a közbeszéddel szemben. Az egyes stílusformákat tehát ennek a többletnek a mibenlé­te határozza meg.

Végezetül még csak annyit: Herczeg Gyula a mo­dern magyar próza nyelvi tényeinek történeti vizs­gálatával elsőként állította fel e tények összefüggés­rendszerét, és elsőként határozta meg stílusformáit. Munkájának jelentősége, haszna messze túlmutat a nyelvi-stilisztikai vizsgálatok tárgykörén.