Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 122-123. szám

Kovács Lukács

Novellák

1975. június 2.

fegyveresek

Amikor a szél hirtelen s mindjárt nagy erővel fújni kezdett, a há­rom gyerek szétterjesztette kezét, mintha repülni akarnának. Az előbb még a közelgő szekereket és a lovasokat nézték. Aztán a porköd mindent eltakart, s a keringés kábulatában teljesen megfeledkeztek róluk.

A lovasok a gyep végéhez értek. A sűrű akác- és meggyfabokrok oltalmára bízták magukat. Kevés védelmet nyújtottak, de erre hamaro­san nem is volt szükség, mert a szél vesztett erejéből, s a leveleken né­hány esőcsepp koppant. A lovasok a közelgő szekerekre vetve egy pillan­tást, megindultak az udvar felé. Csák most vették észre az esőre tátogó három, gatyás gyereket. A két nagyobb láttukra kereket oldott, a kicsi pedig tenyerét az ég felé emelte, s egyedül mondta tovább:

— Essz essző, essz!

— Békaporontyok — mondta az egyik lovas, szokásból fegyvere szíján tartva a 'kezét. Társai nem szóltak. Az ürességtől komorló, barát­ságtalan udvart nézték. A nagykapu ki volt fordulva vasából. A szél az utat először simára söpörte, majd szeméttel: szalmával, tavalyi levél- törmelékkel, száraz ágakkal s éretlen gyümölccsel szórta be. A fák üstö­ké összekuszálódott.

Az udvarban a lovakat az istálló előtti szín tartóoszlopaihoz kötöt­ték.

— Kerítsd elő őket! — mondta a lovas, akinek a keze állandóan fegyvere szíján nyugodott.

— Az istenit az értetlenjeinek! — káromkodott a maga nyelvén a lovas, akinek a parancs szólt. Itt a szekér, s még semmit sem csináltak. Keserűség fogta el arra a gondolatra, hogy neki kell a kocsissal kihor­dania a bútorokat, az edényeket, az egész istenséget.

— Hova áll az isten lovába, maga barom; ne oda, hanem ide áll­jon! — szidta a kocsist. Az pedig a lovak hátára dobta a gyeplőt, leszállt a bakról, s a szín alá telepedett, a két fegyveres közelébe. A parancsot, hogy kerítse elő azt a vén csirkefogót vagy a feleségét, eleresztette a füle mellett. Előszedte a pipáját, ami annyit jelentett, hogy vár a maga dolgára, nem engedi, hogy a napiszámban vagy a részen mindig hallgatott — kellett hallgasson — a szavára, parancsolgasson neki.

A másik szekér eközben megkerülte a tanyát, s az istálló mögött, kissé oldalt, hogy az udvarból is látni lehetett, a két fegyveres jeladására megállt. Elöl, kopaszodó, bajuszos ember ült fedetlen fejjel, meg a fele­sége, hátul, a bútorok közé ékelődve (az asztal lábán ültek) a két nagy­lány. Ügy ültek, mintha magukba néznének, egymást nem ismernék és nem is tudnának egymásról s mindarról, ami körülöttük történik. Nem tekingettek az udvar felé, és nem mondtak egymásnak se jót, se rosszat. Mindössze az történt, hogy az asszony szája szélén a ráncok időnként megteltek könnyel.

A két fegyveres cigarettára gyújtott, s a kocsis is rápöfékelt a pipá­jára. A szél megszelidülten nyüszített a padlásablakban. Az égen fekete, tépett felhők rohantak. A csaknem alkonyati sötétség múlóban volt — 4-5 óra közt járt az idő —, s az eddig lapuló legyek egy pillanatra feldongtak a szemétdombon heverő két házőrző eb hullája fölött. Rende­letben ki volt adva, hogy a kilakoltatás napjáig agyon kell verni őket.

A lovas, aki még mindig a kocsist szidta, berúgta a kertkaput. Ugyanekkor nyílt a gangajtó, s az asszony lépett ki. Egy csecsemő gyere­ket szorongatott. A kendő lecsúszott a tarkójára, haja előbomlott. A két megszeppent fiúcska félénken aprózta a lépteit az anya nyomában. Az idegenekre ügyet sem vetve a gyep felé tartottak, ahol a kicsi még min­dig azt hajtogatta eszelősen:

— Essz essző, essz!

Amikor az asszony a kis vad gyerekeikkel (a két nagyobb szemében állati félelem bújkált) az udvarba ért, a kertajtónál álló lovas rászólt szigorúan:

— Hívja elő!

— Vigyenek bennünket! — mondta az asszony megadással s egyút­tal gyűlölködve, hogy átkozódásnak tűnt, amint néhányszor megismétel­te. A két fegyveres nem értette a szavát, s nem is gondolhatott mást, mint hogy átkozódik.

— Az istenit! Süket maga? Az urát mondtam!

A kemény hang s a sírógörccsel küszködő anyamell megríkatta a kis kövér gyereket. A kezét fegyvere szíján tartó fegyveres előre lépett.

— Na, mi lesz? — szólt az emberére. Az már szinte toporzékolt a dühtől. A fegyveres metsző hangon mondott valamit, amitől az asszony

159 nagyon megszeppent, a sírást is abbahagyta. Mit sem értett a sziszegő kis ember szavából, de látta, hogy elönti a pulykaméreg, az ökle meg egyre fehérebb a fegyver szíjának szorításától.

Az ember testi fájdalmakat érzett. Az derült ki, hogy ő itt most is senki és semmi, noha ennek épp az ellenkezőjét akarta megmutatni. Hát ez nem látja, gondolta keserű szájízzel, mi történik itt? Nem érti, hogy ezek a büdösek, bár hetek óta éhen döglödnek (csoda, hogy a kutyákat is fel nem falták), itt akarnak maradni, virágoskertet akarnak tulipá­nokkal és rózsákkal, és gyümölcsöskertet, egyre nagyobbat (most is ül­tettek facsemetéket, mintha semmi nem történne az égvilágon), hogy drága pálinkát főzzenek s az asszony ne adjon hitelbe, és fédereskocsit akar az a gyáva, beszari... az a nem ember (vajon hova bújt, lehet, hogy leereszkedett a kútba) két, villámló fekete lóval, s derekát ezután is ké­nyesen akarja tartani, amint a faluba hajt: egyenesen, míg a vénség meg nem görbíti, vagy ki nem ficamítja... Hahó, de üres ám a szín, üres az istálló, tyúkól, disznóól, magtár és kamra, a házőrző ebek szemét­re vetve, mit akar még? S mit kell teketóriázni? S ennék a nyavalyásnak minek a puska, ha nem tudja leemelni? Így bánt ez a gazokkal is?

A fegyveres nagyokat fújt. Itt valami nincs rendjén. Látta, hogy az asszony hamuszínű már a félelemtől. Lenyelte haragját, s hogy jelezze: rettegésre semmi dk nincs, végigborzolta a nagyobbik fiú kócos haját A gyerek okos szemével állandóan őt nézte, de most félrehúzódott.

— Kérdezze meg, hol az az ember — mondta az emberének.

— A gangon ül — tolmácsolta az bambán az asszony szavait.

Az ember valóban ott ült egy palack pálinka mellett. A nagy test mögül szőke leányfej kandikált elő inkább kíváncsi, mint ijedt tékintet­tel. A fegyveresben az az érzés támadt, hogy minden zugban gyerekek vannak. Nem lepődött volna meg, ha a pinceajtó — noha jókora káposz­táskő volt ráhengerítve — felnyílik, s onnan is előbújik egy vagy kettő. Mint a földigiliszták.

Fegyverét a falhoz támasztotta.

— Nézze csak, barátom — szólt emberséges hangon. Torkát meg­köszörülte. — Lássa be, hogy amit csinál, annak semmi értelme sincs.

Fújt egyet és helyet foglalt. Elmondta a teendőket, magyarázta, mi történik tulajdonképpen, azt is, hogy miért. Beszélt, beszélt, miközben a sapkájával játszadozott, és fogalma sem volt, hogy az ember érti-e a szavait. Már arra sem ügyelt, hogy értelmes legyen mindaz, amit mond. A pálinkásüveget nézte rég, egyre sóvárabban, s az jutott eszébe, hogy egy gilisztát tépett ki a rögből a minap, hogy szálláshelyükön a kertet ásták — kedvtelésből — a kollegájával. (Lám, a szekérrel oda is be lehetne állítani, szerencsére senkinek nem támadt ilyen ötlete, az ember igazán nem viselkedik ellenségesen, azt sem lehetne mondani, hogy a feleségét félti...) A nyálkás test csúszik az ujjai közt, középen elvéko­nyodik, a vége megduzzad, megvastagszik. Három ujj bögyével kényel­mesen fogni lehet. A test persze még mindig csúszik, de egyre lasabban (a kollegája kíváncsian nézi, mit csinál). Ha megfeszíti, megákadályoz- hatja, hogy újabb izomgyűrűk húzódjanak vissza s tűnjenek el a rög nyirkos barlangjában, ám hiába minden óvatosság: ha ki akarja onnan tépni, az elvékonyodott test elszakad az ujjainál, s a duzzadt részből ki­ömlik a megemésztett föld.

A képzeletbeli kortyoktól részegen egyre többet beszélt. Az ember nem ivott, s a fegyveres torka teljesen kiszáradt. Azzal áltatta magát, hogy tulajdonképp a szagot szomjazza, s nehéz volt kibírnia, hogy még abból sem jut neki.

Abbahagyta a hiábavaló beszédet. Egy ideig töprengett, majd gon­dolt egyet. Az üveg után nyúlt, húzott belőle. Felállt, s újból meghúzta az üveget.

— Egészségükre! — mondta. A szíjat könnyedén megragadva vál­lára lendítette az ütött-kopott puskát. Nem pillantott az ajtóban ácsorgó asszonyra. Amint a kertkapuhoz ért, kiadta a harsány parancsot:

— Indulás!

A kocsis a tenyeréhez csapta a pipáját, felült a bakra, s kihajtott az istálló véginél. Az asszony a ház előtt csak ekkor eszmélt csendes sírdo- gálásából. Magához kapta a pálinkát, és az udvarra sietett. A három ember tanakodott, nem ügyelték rá. Az üveget a nagyobbik fia kezébe nyomta, és idegesen hátba taszigálta. A ficska bátortalanul az alacsony fegyvereshez lépett. Az épp ekkor elindult; két társa követte. A kisfiút észre sem vették. Az anya unszolta, hogy csak menjen utánuk. Ő maga távolabbról követte őket.

Arra lett figyelmes, hogy a gangajtó nagy robaj és csörömpölés közepette félfástól kidőlt, ösztönösen körösztöt vetett, de most nem törődött a férjével.

A nap az ég alján előbújt a felhők közül, s ragyogó, hűs fényt árasztott. A székerek már dűlőnyire lehettek. Az asszony a homlokához emelte a kezét, s csak most fogta föl, hogy azok mindjárt eltűnnek a völgyben, és nem jönnek vissza többet.

Koravénség

Az első ősz hajszál felfedezésekor eszünkbe jutnak ismerőseink, kik ugyanilyen korban félig deresek, s az ősz hajszálat mosolyogva tépjük ki bogárfekete hajunkból. A fejből tűszúrásnyi fájdalmának emléke elvész anélkül, hogy bármilyen nyomot hagyna bennünk. Szokásaink a régiek maradnak. A lépcsőházban futva közlekedünk, az újságot az utcán la­pozzuk át elsősorban a sporteredmények után kutatva, ám észrevesz- szük, hogy a járókelők szinte kivétel nélkül üdvözölnek bennünket; néme­lyekről azt sem tudjuk még, kicsoda. Ez kissé szokatlan, de egyáltalán nem idegesít bennünket. Vannak már általunk is respektált személyek, akiknek, hacsak tehetjük, előre köszönünk. Ha a labdát, a játszótérre ügetve, véletlenül egy idősebb hölgy felé rúgjuk, kárörvendés helyett restelkedve kérünk bocsánatot. Továbbá az is kiderül, hogy barátaink mennyire mások, mint a régiek. Kezdetben nem is ügyeltünk arra, vagy nem tulajdonítottunk neki fontosságot, hogy egy-egy panasz fejfájásról vagy kialvatlanságról a kollégáknak mindig okot ad arra, hogy elmond­ják, mennyire jó alvók ők, sőt mióta betömették, vagy kihúzatták, a fo­guk se fáj, s hogy például a gyomruk mennyire megbízható. Szó sincs róla, mi is jó alvók vagyunk, gyomrunk is tűrhetően emészt, legfeljebb a sok cigaretta és a kávé okoz néha szívdobogást, s ilyenkor többször is megfordulunk az ágyban, míg végre megtaláljuk az alváshoz föltétlenül szükséges kényelmet. Aggasztó azonban a tudat, hogy egyik vagy másik testrész vagy szerv dicséretét kivételesen szerencsés esetben esetleg öt­ven évig fogjuk hallgatni. Más társaság után vágyakozunk. A moziban vagy az autóbuszon tanítványainkhoz szegődünk elképzelve, hogy bará­taink lehetnének, ám rendkívül feszélyez bennünket a saját közvetlensé­günk, s a szervusz vagy szia szó édességét szánk csömöre elveszi. Talán meg sem lepődnénk, ha kedvesünket egy suhanc oldalán látnánk egy napon, forró ölelésünk esetleg már el is árulta, hogy végképp maradnia vagy távoznia kell.

Fecskeraj

Most már mindörökre nehéz lesz megnevezned.

Van, hogy a közelében jársz. Az udvarokat takargató olajfasövé­nyek levelük fonákját mutatják, hirtelen magad is ősz leszel. A nyárfák megszűnnek hajladozni a szélben, a magányos fűzfák és bokrok meg­szűnnek kergetőzni egy pillanatra. A ferde jegenyefasor s a jegenyefasor mögötti erdővonulat már fogalom előtti táj.

Ám lehet, hogy a születés olyan, mint az égitest vagy mozgásban lévő bármilyen tárgy: nem ott van, ahol van — valahol másutt. Fény­évnyi távolságra önmagától vagy egy milliméter néhány ezredévéi ar­rébb. E távolságot már pólyáid teknőceként megtehetted, ha hátadról hasadra fordultál, amikor a víg lovacskák a balkéz felőli ormok felé prüszköltek és húzogatták ropogtatva és csörrentve a zabolát.

Kék és zöld akvarellel varázsolták e tájat,

gyermekszem csodálta, míg fel nem nőtt a gyermek...

Lám, vérszegény a szó, és sápadt a kép, s ha zeneszerző volnál, vajon miféle hangokkal idézhetnéd múltad, mert kétségkívül múltad egy töredékpillanatáról van szó. Avagy a múltról. Az Ér agyagos partjá­ból őstulok szarva meredez, s a mammut elszórt csigolyáiból már a gyermekkori falvakba is vezethetne kövesút.

A levegő illata azóta vajon hova szállt?

Lám, emlékszel e szikes utak illatára is. A ló izzadságának szaga az, lótrágyaszag. Bégető nyáj lehellete, ázott gyapjúnak kipárolgása, nap felé szálló távoli vonatfüsttel itatva.

Ó, hátrafelé haladtak a vonatok!

Egyetlen játékszer. Elérhetetlen. Előtted két bivaly cammogott. S hogy átértetek az Éren, fecskék röpködtek közel a fű felett;

egyiket elérte ködben ázó ostorod szíja, ám meg sem rezzent a né­ma fecskehad.

Milyen ködbe tűntetek fehéren-feketén villámló madarak?