EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996348. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

IVO ANDRIĆ

Octavia Nedelcu

NŐKÉPEK IVO ANDRIĆ ELBESZÉLÉSEIBEN

2007. október 1.

A Nobel-díjas Ivo Andrić minden alkotásában ihletett gondolkodónak, mélyen humanistának és a Logosz mesterének bizonyul – olyan művésznek, akit méltán tartanak a Balkán Homéroszának. Andrić művészetének különleges szabályrendszere és logikája szerint minden egyes művében jól meghatározott pszichológiai-történelmi és szocio-etikai körképeket teremt. Az elmélkedés és a szemlélődés nála az érzékenység különféle árnyalataival szövődik össze úgy, hogy a papírra vetett sorok közvetlen érzelmi válaszokat váltanak ki, megbolygatják és feldúlják az olvasót.

A meghatározó történelmi eseményekhez hasonlóan az igazán nagy művészek alkotásai átalakító, nemesítő, spirituálisan átformáló hatással lehetnek az egyes emberek, sőt, a nemzetek pszichéjére is, különösen akkor, ha olyan népekről van szó, amelyeknél a nemzeti karakterek rokonságát több évszázados közös történelmi sors csiszolta ki. E szempontból Andrić művészete talán a balkáni világnézethez, a szláv olvasóhoz áll a legközelebb, de – mint minden nagy formátumú életmű esetén – a kozmikus, egyetemes jelleget, az általánosan emberire és a világra nyíló tágabb horizontokat sem hiányolhatjuk.

Ivo Andrić 1920-ban publikálta első elbeszéléseit.1 Negyvenöt éves munkássága alatt mintegy száz olyan elbeszélést írt, amelyekben a nő, anélkül, hogy minden esetben főszereplő volna, különleges helyet foglal el, folyton visszatérő témának bizonyul. Ha a rejtélyes, összetett és kiismerhetetlen nőiséget egy író szavakba öntötte és kimerítette volna, akkor minden bizonnyal lanyhulna az irodalmi érdeklődés e rendkívül ellentmondásos és kevéssé ismert téma iránt. Jóllehet férfi és nő ősi, háborgó viszonyáról már több könyvtárnyi irodalom született, ez továbbra is olyan végkifejlet nélküli drámát jelent, amelyet heves emberi szenvedélyek és ösztönök tartanak életben. Elbeszéléseiben Andrić pontosan ez utóbbi sajátosságra irányítja figyelmünket; pszichoanalitikus mélyfúrások helyett azonban inkább csak be-bevilágít a női univerzum homályos mélységeibe.
Az elbeszélések2 nőképeinek legjellegzetesebbjeire fordítva a szót, két olyan nagy narratív típust kell elkülönítenünk, amelyek nem feltétlenül esnek egybe az andrići életmű kibomlásának fázisaival: az egyik esetben az elbeszélő érdeklődése inkább a nőtípus külső terére és cselekedeteire irányul, a másikban pedig a nőalak belső élete kerül előtérbe. Az Andrić-elbeszélések női szereplőtípusainak szisztematikus, az életmű kontextusát és történetiségét szem előtt tartó elemzésére máig nem került sor; írásom ezt a hiányt igyekszik némileg pótolni.

a) Andrić azon kevés írók egyike, akik a nőt Janus-arcú kettősségben mutatják meg, veszedelmes, ártó szellemét a szabad, természetes szépséggel kapcsolva össze. Andrić így a terjedelmi szempontból a kisregény műfajához közelítő Anika idejében (Anikina vremena) című elbeszélését olyan kivételes szépségű nő tragikus sorsa köré szövi, aki túllép közösségének merev keretein. Anika nem egyszerűen szereplő, sokkal inkább a rendhagyó, kifürkészhetetlen és démoni szépség szimbóluma: „[…] olyan volt, mintha másik világból, idegen városból érkezett volna ide” (III.: 244.). Figurája a femme fatale típusának modern verziója, aki izgató egzotikus szépséggel, kihívó csáb- és vonzerővel bír. Anika elcsábítja és leigázza a férfiakat, akikből olyan erotikus ösztönöket csalogat elő, amelyeket a patriarchális és látszólag morális társadalom elfojtásra ítélt. Ha az Anika idejébent a különböző korokban élt szereplők sorsát hármas párhuzamban bemutató elbeszélésként fogjuk fel, akkor a történet mintegy másfél évszázadot foglal magába, a történetszálakat pedig az Anika idejére való emlékezés fogja egybe.

Az elbeszélés ebbe az időbe helyezett szereplőinek tragikus sorsát egy történelmileg meghatározott társadalmi mechanizmus írja elő, ahol a pénz hatalma ember és ember között óriási különbségeket hoz létre, és drámai konfliktusokhoz vezet. Anika a rosszindulattal, a szándékosan elkövetett rossztettekkel lázad az elnyomó és vaskalapos társadalmi berendezkedés ellen, egészen addig, míg a közösség semlegesíti ártalmas ténykedéseit, meggyilkolva őt. Anikát szépségének elemi ereje olyan fegyver és hatalom birtokosává teszi, amelynek senki, még a török hatóságok képviselői sem tudnak ellenállni. A felkorbácsolt szenvedélyek örvényében ő mégis egy tragikus sors hordozója lesz, aki ugyan végzetes jelleggel mindent elpusztít maga körül, de közben ő maga is megsemmisül. Ritkán olvasni olyan művet, ahol a nőhöz való viszonyulás ennyire egyszerű és leplezetlen formáján át az emberi kapcsolatok egész panorámájára láthatunk rá. Az elbeszélés középpontjában az Anika és Melentije esperes (akinek fiát Anika elcsábítja) közti összeütközések állnak. A pap az egyház képviselője, egy agresszív, kétes erkölcsű, patriarchális figura: azt a rendet jeleníti meg, amelynek törvényeit Anika semmibe veszi. A hősnő az arisztokrata Ali béggel, a pusztulófélben lévő (török) társadalom kifinomult képviselőjével szintén megküzd, de konfliktusba kerül Szalkóval, a pandúrok vezetőjével is, aki egyéni filozófiáját a bűn és a rossz különféle formáival való állandó kontaktusának élettapasztalatából szűrte le. Íme Anika egyedi végzetének magyarázata: halállal kell lakolnia azért, mert megpróbálta szétzúzni a vele ellenséges rend szigorú kereteit. Az „[…] a baj, a rossz és az emberek közötti békétlenség állandó és elmúlhatatlan, s ezen senki sem tud változtatni” (III.: 275.) mondatában az Andrić által kedvelt keleti fatalizmusra ismerhetünk rá, de az elbeszélés egészét nem ez hatja át: azáltal, hogy szereplőinek jóvátételt és vezeklést biztosít, Andrić épp a közös ártalomtól, a rossztól való megszabadulás lehetségességét jelzi.

Anika felkavaró szépségét nem írja le részletesen, inkább csak sugallja a szerző. Kevés a fizikai megjelenésére vonatkozó részletet olvashatunk, s ezek elégtelenek ahhoz, hogy határozott képet alkossunk róla. Nem találkozunk szokványos jelzői szerkezetekkel sem, s így az érzékeiket többé nem kontrolláló emberek feletti bűvölet még hangsúlyosabb lesz. Anika kétarcúságával szembesülünk: az egyiket a narrátor nézőpontjából, a másikat a vele kapcsolatba kerülő szereplők szemszögéből ismerjük meg. A hősnő szépségének legtalálóbb képét a plevljei kajmakám, a török hatalom esztéta és hedonista képviselőjének nézőpontja közvetíti:

„A kajmakám, aki életében sok nőt látott, s nem is nagyon válogatott bennük, nyomban tudta, hogy egészen rendkívüli esettel áll szemben. Mióta csak megvetették ennek a kisvárosnak az alapját, s amióta az emberek nősültek és születtek errefelé, nem akadt még ilyen test, ilyen járás és ilyen tekintet. Nem anyától született, nem is a körülötte élő világból nőtt ki. Tüneményként egyszer csak lett. […] A bőr hamvas fehérsége tökéletesen elrejtette a hatalmas erejű vérkeringést, amely éles vonalban, hirtelen, a legkisebb átmenet nélkül tört át az ajkak sötétpirosában, vagy lassacskán változott át a körmök körül és a fülek körül mutatkozó rózsaszínbe ez az egész, nagy és harmonikus, nyugalmában ünnepélyes, mozdulataiban kimért test, mintha csak önmagában képzelték volna el, annak vágya és szükségessége nélkül, hogy más testekkel összehasonlítsák, olyan mint valami gazdag birodalom: önmagának elegendő, nincs semmi rejtegetni valója, és semmi szüksége arra, hogy bármit megmutasson, a hallgatásban él, s megveti mások beszélő kedvét.” (III.: 278.)

Igéző szépsége és a szerelem oltárának papnőjeként véghez vitt tettei ellenére Anika egyetlen pillanatra sem azonosul a környezete által rászabott kurtizánszereppel. Szépsége olyan teher, amely környezetének és saját magának egyaránt gyötrelmet okoz; szépsége a kereszt, amelyet sorsa ró rá, ám amivel képtelen megbékélni. Anika tudatában van a veszedelemnek, a rossznak, amelyet szépsége (f)elszabadít, lelkiismeretességével pedig saját halálát viszi színre, kihívja a sorsot maga ellen, megsebezve a számára kedveseket. Az „áldott lenne az, aki engem megölne” (III.: 291.) őszinte és felkavaró vallomásával a rajta uralkodó átkot, a Paradicsomból kiűzött Éva örök bűnösségét nyilvánítja ki. Mihailo megszabadítaná ettől a tehertől: megölné Anikát, tudva azt, hogy ezzel saját boldogságát és életét is tönkrezúzza. A végkifejlet azonban teljesen váratlan fordulatot hoz: Anikát együgyű, testvére szabados viselkedésétől kétségbeesett bátyja, Lale gyilkolja meg, aki ezzel a „bibliai bűn” felszámolását kísérli meg.

Anika rendkívül összetett, bizonyos értelemben eklektikus figurájában néhány egyetemes történet és mítosz nyomára bukkanhatunk: a bűnbánat keresztény szentjétől, Mária Magdolnától az antik világ szerelemistennőin, Aphroditén, Istáron és Vénuszon át a varázslónő Médeiáig sok nőalak ötvöződik benne. Andrić mesterien alkalmazza ezeket a kulturális allúziókat a hősnő leírásaiban: Anika pillantása átható, akár Medúzáé, hangja csábító, mint Pitüszé, s úgy jár-kel, akár az amazonok:
„[…] pillantása éles, tiszta és kemény lett. Mihailo egyenesen a szemébe nézett, elkápráztatva és hitetlenkedve, s arra várt, hogy ez a tekintet megváltozik vagy eltűnik, mint valami csalóka káprázat vagy látomás.” (III.: 259.)

„Fojtott, rekedtes hangon beszélt, s eközben alig-alig nyitotta ki szabályos és telt, de még mindig halvány ajkait. Legtöbbnyire egy szótagú szavai szinte semmi visszhangot sem hagytak maguk után, hanem, mihelyt kiejtette őket, kihunytak és elvesztek.” (III.: 247.)

„Ezen az éjszakán, a holdfényben visszatért Anika Višegradra.” (III.: 288.)

Az elbeszélés szintjén Andrić a más vallásokban és kultúrkörökben is előforduló, a női szépség képében jelentkező isteni és ördögi toposzát formálja (új) helyi mítosszá. Andrić új jelentéssel és dimenzióval, mégpedig a lelkiismeret által teremtődő lelki felsőbbrendűség jellemvonásával gazdagítja ezt a toposzt, szereplőjét így sikerrel emeli ki a femme fatale tradicionális keretéből.

Anika figyelemre méltó hasonmásaként a Mara főfeleség (Mara, milosnica) című elbeszélés hősnőjét nevezhetjük meg, aki jellemének lényegi vonásaival, illetve a közösségen kívülre kerülését előirányzó indokokkal egyben Anika ellentétét is alkotja. Mara figurájával Andrić új portrét, a gyötrődő nő típusát hozza a nőalakok arcképcsarnokába: ez a karakter a keresztény erkölcs aszketikus elvei és saját, végzetes érzékisége között őrlődik, s így a női érzékenység sajátos dimenzióját viszi színre. Mara irodalmi alakja belső, lelki életének történéseiből áll össze. Ha Mara szerint a világosság nem más, mint egy végtelen, zavaros és kiismerhetetlen tér, az emberek pedig eleve elrendelt módon a rossz csíráit hordozzák magukban, akkor az értelem sosem győzedelmeskedhet, s az egyetlen kiutat az ontologikus érzelem megismerő értékének (f)elismerése jelenti. Andrić gyakran alkalmazza az „érezni” igét, arra utalva, hogy csakis az érzések által férhetünk hozzá az igazsághoz, amelyre érzékeink bizonyossága rámutat. A hitében megingott Mara állandóan működő lelkiismeretéhez a szorongás, a szenvedély, a félelem és a csodálkozás az egzisztenciális metafizikához tartozó lelkiállapotai csatlakoznak. Az andrići világ éppen erre, az isteni és a démoni közti cserére, az isteni helyét elkobzó démonira épül. A jó távollétével, a hit támasza nélkül hősnőinek lelkét a rossz, az ártó szellem veszi birtokba.

A nőalakok némileg más leszármazási ágán helyezhető el az Ali Gyerzelez útja (Put Alije Đerzeleza) című elbeszélés, amely Ali Gyerzelez, a XV. század legendás, a boszniai muzulmánok által idealizált hőse, Marko királyfi (Kraljević Marko), a szerbek nemzeti hősének hasonmása köré szövődik. Ali Gyerzelezt egyetlen, újra és újra feltámadó, mindig kielégítetlenül maradó szenvedély hajtja, amelyet egy nemes és elérhetetlen, gyönyörű nő ébreszt benne, s akihez a legendás hírű hős nem találja az utat. Ez az egyetlen, nagyon emberi gyengeség megfosztja költői heroizmusától, leszállítja piedesztáljáról a feudális Bosznia tájainak Don Quijotéját, az alantas tömeg bosszúszomjas, véletlenszerűen érkező tréfáinak és ugratásainak könnyű, nevetséges célpontjává teszi. Az Ali Gyerzelez útjának mellékszereplői a nőalakok egész galériáját alkotják meg. A titokzatos velencei hölggyel, Zemkával, a ravasz cigánylánnyal, Katinkával, a tüzes zsidó lánnyal, az árnyékban érlelt gyümölccsel, és a kövérkés özveggyel találkozunk: ők egytől egyig a főhős számára elérhetetlen nő típusát jelenítik meg. Andrić Ali Gyerzelez alakjával egy ellentmondásos jellemet teremt: a legendás nemzeti hős a nővel szemben, akiben boldogságának feltételét, a tökéletes szépség szimbólumát látja, nem ura többé önmagának. De nem elégszik meg a szemlélődő, plátói rajongással. Ali neki megérdemelten járó harci prédaként tekint a nőkre, s ezért mindegyik szerelmi ügylete kudarcra ítélt, szánalmas és nevetséges lesz.

„S még egyszer felbukkant benne az a gondolat, amellyel már százszor elaludt, a homályos, soha végig nem gondolt, de sértő és nyomorúságos gondolat: miért annyira kanyargós és titokzatos a nőkhöz vezető út, s miért nem tudja megtenni ő, a híres és erőteljes férfiú, s ugyanakkor megteszik mindazok, akik százszor rosszabbak nála? Valamennyien: hatalmas és nevetséges szenvedélyében csak ő nyújtja ki a kezét egész életében úgy, mintha álomban cselekedné. Mit akarnak a nők?” (III.: 142.)

A beteljesületlen vágy témáját dolgozza fel a Ćorkan és a sváb lány (Ćorkan i švabica) című elbeszélés is, amelyben a főszereplő egy külföldi kötéltáncosnőbe lesz szerelmes. Mivel a sváb lány, az egzotikus nő egy ideált, egy elérhetetlen álmot jelenít meg, az eufória, a rajongás, a nemeslelkűség és az emelkedettség állapotaiba juttatja a férfit. Andrić ez esetben is tartózkodik attól, hogy leírja az ilyen érzéseket kiváltó nő fizikai megjelenését. A groteszk vonása, a vásári publikum formáját öltő tömeg által előidézett nevetségesség szintén jelentkezik: a vásár résztvevői nem tartják sokra, és nem ismerik el ezt az érzelmet, kegyetlenségük pedig kiirtja e fennkölt érzés sarjadékait.

b) A második narratív típusba tartozó elbeszélésekben a nő egészen más poétikai hangnemben jelenik meg. Az Asszony a kövön (Žena na kamenu) az életének őszéhez érkező nő lelki mozgásaiba és tudattalanjába hatol be, aki rémülten tapasztalja, hogy testére kegyetlen pecséteket vés az idő. A tengerparton heverésző névtelen nőt, az ismert operaénekesnőt társadalmi vagy morális jogtalanságok nem foglalkoztatják: őt az első ráncok, a fiatalság ruganyosságából és üdeségéből egyre veszítő test fájdalmas valósága kínozza.

„Nem, az öregség sem nem jó, sem nem szép. Semmiben, semmiben, semmiképpen! Sőt, még csak nem is tiszta. Nemcsak azért, mert a figyelem eltompul, a tekintet elgyengül, az érdeklődés ellankad és az ember hajlamossá válik arra, hogy öltözködésében, viselkedésében is elhanyagolja magát, hanem még a test is, mintha könnyebben bepiszkolódna és nehezebben lehetne tisztán tartani. […] a ráncok az öregedő szép asszony arcán olyanok, mint a gonosz bélyegek, s a vereség forradásai, csúfak, szinte szégyenteljesek, mert szemlélőjükben ugyanazokat az érzéseket keltik, amelyekkel az a szép asszony viseli őket.” (IV.: 400-401.)

A gyerek-nő prototípusát képviselő asszony fiatal és érzéki múltjának egyik pillanatát idézi fel, amikor a kert kőfalának tetején ült, és Matija, az öreg béres ámuló szemekkel leste őt. Ez a megismételhetetlen, kozmikus idejűvé tágított pillanat minden remény vagy sajnálkozás nélkül egész életében kísér(te)ni fogja a lányt. A fiatalos szépségtől elvarázsolt tekintet a kamaszlányt örökre összekapcsolja az élete végét taposó öregemberrel és reményeivel. Andrić sztoikus módon bölcs beletörődéssel, az emlékezés közreműködésével létrejövő megértéssel, a jelen elfogadásával zárja elbeszélését: „Lehet, hogy minden jó is a világon.” (IV.: 408.)

Andrić nőszemlélete nem lett volna teljes, ha nem írta volna meg a Jelena, az asszony, aki nincs (Jelena, žena koje nema) című lírai elbeszélést. Jelena egy érzés eredménye, van tulajdonneve, mégsem létezik, figuráját pedig színtiszta, a párbeszédeket és más szereplőket egyaránt elhagyó líraiság hozza létre. Ha Anika és Mara szenvedő mártírok, áldozatok, akkor Jelena nem más, mint a hellén szépség szimbóluma, az elérhetetlen ideál megtestesítője. Anika és Mara valóságos nők, míg Jelena puszta álom. A lirizált próza eszközéhez nyúlva Andrić igazán elemében van, virtuozitása valóságos szimfóniákat teremt. A nyelvhasználat stilisztikai tökélye, az árnyak és látomások mozgásainak lassú ritmusa a legrangosabb művészet szintjén működő elbeszélői képességekről ad számot. Jelena alakja olyan archetipikus jelenés, aki az évszakok körkörös folytonosságához, a természeti erőkhöz kötött, és zenei vagy kromatikus asszociációkkal jár együtt. „S végül is, mit tudunk mi arról, hogy mi létezik, s mi nem?” (IV.: 452.) – teszi fel a kérdést Andrić, s ő maga vonja le a konklúziót: „Csak meg ne szűnjek reá várakozni!” (IV.: 454.) Ha Andrić nem vetette volna papírra ezt az ideális nőt magasztaló elbeszélést, a nőalak elképzelése már önmagában megérte volna, hiszen ez optimista képpel zárja a nőalakok elbeszélésciklusát.

A nő Andrićnál mindig kettős szituációba, a saját, a szenvedéssel együtt életszerű világába és a vágy, a délibábot kergető férfi szenvedélyébe ékelődik. Andrić mindegyik nőalakja gyönyörű szép; a szépség pedig Platónnál és Andrićnál is a metafizikai hármasság alapjául szolgál. Ám Andrić nőalakjainak szépségében van valami titokzatos, valami érthetetlen; ez mintha valahonnan távolról érkezne, felragyogna, majd ugyanilyen hirtelenül ki is hunyna. Andrić női figurái nem a tenger habjaiból kiemelkedő Vénuszok vagy Botticelli Madonnái, de nem is keresztény mártír Mária Magdolnák; érzéki szépségüket ők egytől egyig örökös teherként, a szenvedés és boldogtalanság forrásaként viselik.

Így tehát a végtelenségig, újra és újra elővehetjük a nőiség mítoszát, a kezdetektől Andrić nőalakjaiig, és még tovább, hiszen bár Andrić számos pallót és hidat vert az emberek közé, a férfi és a nő közti viszonyt mégis talányos, feltáratlan titokként őrizte meg és adta tovább.

Milián Orsolya fordítása

 

1  Lásd az Ali Gyerzelez útja című elbeszélést. Első megjelenése: Put Alije Djerzeleza, Belgrád, 1920.
2  A tanulmányomban említett elbeszéléseket lásd a következő kötetben: Priče o ženi samoj sebi neznanoj, Belgrád, 2000. A kötet anyagát válogatta és gondozta Aleksandar Jerkov. (A szerző által elemzett elbeszéléseket magyarul lásd itt: Ivo Andrić: Válogatott művei. III-IV. Válogatta Petar Džadžic. Az elbeszéléseket fordította Csuka Zoltán. Forum Könyvkiadó, Novi Sad, 1962. A főszöveg oldalszámjelölései a magyar nyelvű kiadásra vonatkoznak. – A ford.)


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.