Nincs sok időd már szerelem

2010. október 1.

A fickó nem tud elaludni, kimegy a kertbe. Az automata locsoló nyomatja köreit, permetezi a vizet a jól kezelt pázsitra. Mezítláb áll a vizes pázsiton, jól kéne magát éreznie, de sötét van, előtte a sövény, és a teli csillagos égbolt is unalmas. Áll a vizes pázsiton, várja, hogy talán jön a nyár esti érzés. A tűzrakó, amit nyár elején építtetett, mégis elégedettséget okoz neki, de a talpa fázik. Ritmikusan spriccel a locsoló.

A srác megy a Marczibányi térnél, arra gondol, hogy a helyszín éppen olyan (lehet), mint húsz-harminc éve. Csak a Chryslereket kell Ladává változtatni; a mobilján elindítja azt az Európa Kiadó-számot: „Nincs sok időd már szerelem”. Az Alvinci úton megy felfelé, a mobilt hangosra állítja, a kapucnijába teszi. Eljátszik a gondolattal, milyen lehetne a nyolcvanas évek közepén, egy nyári estén itt sétálni, megpróbálja minden sejtjét erre irányítani, és ha behunyja a szemét, akár a nyolcvanas években lehet (üresebb az utca, kevesebb felirat, Lada, Trabant, dúsabbak a bokrok, később jön fel a nap), és akkor kizökken, mert valaki ráüvölt, hogy hé, te mit hallgatsz?

Kijövök a kertbe, a sötétbe, és meghallom ezt, hát nem hiszem el… kérsz egy kis bort?, kérdezi a fickó. Gyanúsan tágas előszoba, sok cipő, golfütő. A fickó pisszeg, az emeleten alszik a család, a konyhába mennek. Te ilyeneket hallgatsz?, kérdezi recsegő suttogással, miközben kirántja a dugót az üveg fehérborból, nem is sejted, micsoda fless ez nekem, hogy ma ilyet hallgatnak, mondja, és bekap egy falat szárított fokhagymás krékert. A srác elmondja, hogy hova jár egyetemre, honnan kapta ezeket a zenéket. A fickó elégedett, mond néhány dolgot a nyolcvanas évekről, aztán nagyobb csendek következnek. Kint a füvet karistolja a vízsugár.

Csoszogás hallatszik. Megjelenik egy szép, lomha asszony. Kieresztett göndör haj, álmosan hunyorog, harangmellei vannak, valamiért kemények a bimbók, átütnek a hálóingen. Az asszony hangja rekedt, kamaszlányos. Viccesen kötekednek a fickóval. A nő nassol a hűtőből. Képzeld, Európa Kiadót hallgat, mondja a fickó a nőnek, aki éppen csípős csilit nyal, de nem érdekli, hogy ki mit hallgat.

És ott ülnek. A srác issza az olaszrizlinget. Kattog az IKEA-óra. A fickó lassan belemerül az öklébe, és mélyen durmolni kezd. A srác újra tölt magának. A nőnek fázik a sarka, mégis marad a magasított konyhaszéken, játszik a sajtcímkével, és lassan odaér a könyöke. A srácnak lüktet a szíve és a farka, a kerti locsoló szaggatottan permetezi a kertet.