Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 120. szám

Popović Branko

Nikola Milošević elméleti kutatásai*

Nikola Milošević: Andrić i Krleža kao antipodi. Slovo ljubve, Beograd, 1974.

1975. április 1.

Nikola Milošević legújabb könyve kapcsán szólnunk kell a szerző eddigi kritikai-elméleti munkásságáról. Korábbi műveiről akkor is szót kellene ejtenünk, ha csupán egyetlen könyvét szeretnénk megvizsgálni, mert Milošević minden új könyve bizonyos mérték­ben folytatása a korábbiakban megkezdett elméleti kutatásoknak.

A filozófiai megalapozottságú s részben filozófiai irá­nyultságú irodalomkutatás híveként szisztematikusan hódít meg egy-egy elméleti kérdéskört; arra törek­szik, hogy minden könyvével kimerítsen egy-egy kulcs­fontosságú elméleti kérdést. Az elméleti problémá­kat következetesen és elmélyülten tárgyaló eddig megjelent öt könyve nyomán egy kikerekedő iroda­lomelmélet körvonalai sejlenek fel.

Milošević irodalomszemlélete önállóbb és átfogóbb, mint sok kritikusunké, irodalomtudósunké. Ráter­mettség, kiváló elméleti felkészültség és munkabírás: ezek teszik lehetővé Milošević számára, hogy alkotó módon figyelemmel kísérhesse korunk jelentősebb irodalomelméleti áramlatainak zömét. Kivételesen éles, polemikus szellemével átértékeli ismereteinket, új viszonyulások alapját veti meg, új szerűen old meg nyílt vagy vitás kérdéseket. Nem ismeri el a norma­tív poétikákat, s nem szegődik a módszertani dogmatizmus egyetlen változatához sem. Kritikusan viszo­nyul minden metodológiai irányzathoz, nem áll vala­mely felkapott normatív alapozású metodológia zász­laja alá. Nehéz lenne a jelenlegi áramlatok keretein belül közelebbről meghatározni Milošević módszerta­nát. Ehhez egész tanulmányra lenne szükség, de még ez sem szavatolná hogy pontosan jelöljük ki módszer tani álláspontjainak koordinátáit. Csupán azt állíthat­juk határozottan, hogy nem tartozik egészen sem a strukturalista, sem a fenomenológiai, sem a pszicho­analitikus, sem a pozitivista, sem pedig az egziszten­cialista kritika művelői közé. A sorrend, amilyen mér­tékben merít ezekből az irányzatokból, talán nem is egészen azonos a fentivel, módszeres eljárásainak megválasztásában mindenesetre — a vizsgált anyag természetétől függően — majd mindegyikük kellék­tárának hasznát veszi. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy könyvről könyvre határozottan változtatott az egyes irányzatokhoz való viszonyulásán, így pl. az utóbbi könyveiben a korábbinál jóval polemikusabb hangnemben beszél a strukturalistákról (és az orosz formalistákról), valamint a pszichoanalitikus kritikáról. Milosevic tulajdonképpen a költészet termé­szetének, a költészetinterpretáció vezérelveinek csu­pán néhány kulcsfontosságú, általánosan elismeri meghatározását fogadja el fenntartások nélkül. Minden mást szigorú kritikai ellenőrzésnek és polemikus fe­lülvizsgálásnak vet alá. Precíz, elméletileg elfogadha­tó eljárásokkal, »melyek az egyes irodalmi alkotások struktúrájához idomulnak, de ugyanakkor bizonyos általánosításokat is lehetővé tesznek« (Andrić i Krleža kao antipodi, 201. old.) csak akkor lép elő, miután a kutatási területről polemikus hévvel eltakarította a »tiszta«, mértani megoldások felé hajló, abszolút ér­vényességre számot tartó kizárólagosságokat. Határo­zottan szembeszegül a szociologizmussal és a pszichologizmussal, az irodalmi alkotás viszonylagos önálló­ságáért száll síkra, de ezúttal is elhatárolja magát a l’art pour l’art formalista szélsőségeitől. »Az irodalom referenciális funkciója egyaránt hatálytalanítja a belemagyarázásos és az újrateremtést sugalló viszonyu­lást, mindenfajta alárendeltségi és oksági viszonyt. Csak ily módon valósítható meg a modern irodalomelmélet módszertani eszménye, csakis így ismerhet­jük el az irodalom szemantikai dimenzióját anélkül, hogy megtagadnánk a mű immanenciájának és szer­ves egységének az elvét. Elfogadhatónak tűnik tehát az a lehetőség, hogy az irodalmi műnek, formális dimenziója mellett, referenciális dimenziója is van, amely nem valamiféle »idegen test« az alkotásban, ha­nem annak igazi differentia specificája.« (Ideologija psihologija i stvaralaštvo. Duga, Beograd, 1972. 85. old.). A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy Milošević nem tekinti az irodalmi alkotást sem a valóság, sem pedig az alkotói psziché tükörképének, de a nyelvi elemek esetleges, véletlenszerű játéka megszabta alak­zatnak sem. Az alkotás bizonyos módon kapcsolatban áll a realitás e három területével. Nem a puszta re­produkció, hanem a művészi átformálás szintjén: »a torzítás — az újraszervezett harmónia logikáját kö­vető torzítás — referenciális viszonylatai ezek.« (i. m 85. old.) Ha tehát a mű nem magyarázható meg külső tényezők segítségével, nem vezethető le, nem származ­tatható egyenesen belőlük, akkor értelmezésének kul­csát sem kereshetjük az alkotáson kívül. Tiszteletben kell tartanunk »a mű immanenciájának és szerves egységének az elvét«, ami azt jelenti, tiszteletben kell tartanunk az alkotás belső logikáját, s értelmezé­sünkben »a műből kell kiindulnunk«. Az irodalmi mű nem a formák véletlenszerű, értelmetlen játéka. Jelentés-dimenziója van, amely azonos »irányú« lehet az alkotó pszichikai realitásának vagy filozófiájának a jelentésével. Az alkotás jelentésének minőségében azonban még ebben az esetben is lényeges eltérések mutatkozhatnak. A jelentés sajátos minőségének fel­tárása, kimutatása sajátos, a műalkotás természeté­vel adekvát eszközök alkalmazását igényli. Milošević szerint csupán egyetlen esetben indokolt »kilépni a műből«, hogy helyesen értelmezhessük valamely je­lenségét: ha nagy művészek alkotásaiban bizonyos »résekre« bukkanunk, ha a művészi megformálás bel­ső logikájában ellentmondást vélünk felfedezni. En­nek az okait az alkotáson kívül is kereshetjük: a szerző ideológiai vagy pszichikai elfogultságaiban. »Az ideológiai és lélektani tényezőknek a mű struk­túrájába való beáramlása« ugyanis, Milošević szerint, »megbontja a mű immanens logikáját«.

A filozófia és az irodalomelmélet iránt egyaránt ér­deklődő Miloševićnak e két területre kiterjedő nagy­fokú szakavatottsága lehetővé tette (és efelé terelte figyelmét), hogy az irodalmi és a filozófiai világkép érintkezési pontjait, metszéspontjait, elsősorban a filozófia és az irodalom megismerési funkciójának azonos és különböző vonásait tanulmányozza.

Milošević irodalomelméleti munkáinak nagyobb részé­ben közvetlenül vagy közvetve kimutatható a filozó­fiai antropológia hatása. Minden további könyvének vannak rétegei, melyek átöröklik az Antropológiai esszékben (Nolit, Beograd, 1964.) határozottan körvonalazott kutatói alapállását. Már az Antropológiai esszékben felbukkannak azok a témák, melyek később Milošević érdeklődésének gyújtópontjába kerülnek, s már itt észlelhetők kutatási módszereinek feltűnő sa­játosságai. Központi témája: az emberi természet megismerésének lehetőségei, különös tekintettel az irodalmi alkotás szerepére a megismerésben. Milose­vic az emberi természet kendőzetlen feltárása szem­szögéből vizsgálja az irodalom természetét. Ezzel magyarázható, hogy — sokfelé ágazó kutató tevé­kenysége mellett is — az irodalom gnoszeológiai funkciója marad elméleti érdeklődése gyújtópontjá­ban. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy csupán az irodalmi struktúra szemantikai vetületének a szem­szögéből vizsgálja annak gnoszeológiai funkcióját.

Alapvető kérdései talán a következőképpen fogalmaz­hatók meg: — Milyenek a költői alkotás lehetőségei az ember és világa ontológiai kérdéseit illetően? — Me­lyek és milyenek az emberről szerzett ismeretek »megragadásának« és művészileg indokolt megformá­lásának (az irányzatosság válfajaiként megmutatko­zó) szubjektív akadályai, és milyenek a költői struk­túra objektív tényezőinek lehetőségei, hogy eme aka­dályok ellenére is »megőrizzék«, megformálják és együtt mutassák fel az ismereteket és a művészi érté­keket? — Mennyire csorbítják meg ezek az akadá­lyok az igazságot és mennyire az alkotás művésziségét? — Hogyan értékeljük az irodalmi megismerést?

Elméleti jellegű következtetéseinek alapjában min­dig konkrét művek közvetlen elemzése áll. Ez a mód­szer logikus következménye a műalkotás természeté­ről alkotott nézetének. Szerinte minden mű bizonyos értelemben külön világ, viszonylag önálló és egyszeri. Ezért minden elméleti általánosítás csak feltételesen, korlátozott mértékben vonatkoztatható az egyes művekre.

Milošević eddig megjelent öt könyvének felépítése azonos: alapjukat a kritikai gyakorlatból eredő kritikai elmélet képezi. Az elméleti általánosításokat min­dig alapos, az egyes jelentős költői alkotásokat elem­ző gyakorlati kritikai »terepmunka« előzi meg. Egy-egy tanulmány elméleti végkövetkeztetése általában nagy alkotók konkrét műve szerkezeti sajátosságai­nak jobbára elméleti értelmezésén alapul. Ez az elő­zetes kritikai gyakorlat a konkrét mű művészi érté­keinek a feltárására, ezek magyarázata, s egyben a végső elméleti szintézis explikatív »bizonyító anyaga«. Általánosításokat csak a minden körülmények között helytálló tézisekből von le. Az Antropológiai esszék­ben még ez a szigorú előzetes ellenőrzés is kétszeres: először azt vizsgálja meg, hogyan befolyásolja az irányzatosság mások megismerő és művészi megvalósításait, majd ugyanezt a vizsgálatot a saját tapasz­talatain is elvégzi. Könyörtelen önelemzéssel, meg­kapó őszinteségű önvizsgálattal elemzi, hogy vizsgá­lódásai során mely személyes lélektani tényezők kész­tetik arra, hogy az igazságot inkább az egyik, mint a másik oldalon keresse. Konkrétan: melankólia iránti hajlama a pesszimista hangvételű tematika felé húz­za; s néha a pesszimisztikus kutatási eredményekhez.

Miloševićnak az a törekvése, hogy minden elméleti feltételezését még a vita, az előzetes ellenőrzés során meggyőzővé, objektív megalapozottságúvá és elfogad­hatóvá tegye, szerves része önmagát korrigáló gon­dolkodásának és kifogástalanul világos, határozott logikájú előadásmódjának. Tárgyilagosságával tudo­mányosságra törekszik, noha meggyőződése tagadha­tatlanul az, hogy annak, ami megismételhetetlen, mint a költői alkotás, nem lehet igazi tudománya. Hogy ne kelljen feladnia a tudományosság igényét, Milošević különválasztja az általánosításokra alkal­mas kérdéseket, és sohasem mulasztja el elméleti íté­letei érvényességének a lehető legpontosabb körülha­tárolását. Annak a tudatában, hogy az irodalomnak nincsenek általános érvényű modelljei, örökérvényű törvényszerűségei, amelyekhez a költészet művészi ér­tékei idomulnának, s amelyeket a tudomány szorgo­san összegyűjtve végső igazságokként hagyományoz­hatna az újabb nemzedékekre, Milošević csak azok­nak az ismerteknek a fontosságáról, elfogadható vol­táról igyekszik meggyőzni bennünket, amelyeknek érvényességét az ellenőrzés a »legnagyobb ellenállás« útján haladva is megerősítette. Az »egyetemes jelle­gű közlés« (univerzalni iskaz) problematikájának tanulmányozására pl. Miloš Crnjanski regényeit választotta, mivel ebben a líraisággal teli, olyannyira szubjektivizált prózában nehéz objektív, általános érvényű közléseket találni.

Mint már említettük, a költészet természetét feltáró kutatómunkájának egyik alapvető mozgatóereje az a törekvése, hogy feltérképezze a költői megismerésben megmutatkozó emberi természetet. Ez az irányadó állásfoglalás nemcsak az egyes kutatási területek elsőbbségét határozta meg számára, hanem sajátos jel­legűvé is tette kutatásait. Külön fontosságot kell tu­lajdonítanunk annak, hogy Milošević a költői megis­merés különösségét hangsúlyozza a szélsőséges for­malizmus és a kizárólagos szociologizmus légkörében, amikor egyrészről semmibe veszik, a másik részről elferdítik és mesterségesen megnövesztik a költői struktúra szemantikai tényezőinek jelentőségét.

Ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy Milošević el­sősorban azt keresi az irodalmi alkotásban, hogyan öltenek formát és hogyan jutnak el az emberről szer­zett ismeretek az olvasóhoz, mi adja a költői igazsá­got és mi hazudtolja meg, torzítja el, akkor termé­szetszerűleg adódik a következtetés, hogy a költői mű szerkezeti elemei közül a szereplők tanulmányozását helyezi kutatásai gyújtópontjába. Ebből viszont az következik, hogy a szereplőkre építő irodalmi műfajok és műnemek érdeklik elsősorban a kutatót, vagyis az epikai és drámai művek, elsősorban a re­gények és a tragikus alakok dominációjára épülő drámák. Úgy tűnik, Milošević valóban eleve értéke­sebbnek tartja a tragikus tematikájú alkotásokat: »Tudjuk ugyanis, hogy az optimistára hangolt alko­tások művészi érték tekintetében általában nem so­rolhatók a rangos művek közé.« (i. m. 82. old.). Az Antropológiai esszék elméleti végkövetkeztetésében szintén kifejezésre juttatja vonzódását a tragikus tematikához, ami — mint már mondottuk, s amint azt maga a szerző is kijelenti — valószínűleg a melankóliára való hajlamával magyarázható. Nézete szerint a humoros, komikus és szatirikus műveknek nincsenek metafizikai minőségeik. S mivel a tragi­kus hősök a metafizikai minőségek valóságos tár­házát képezik, a gnoszeológiai szempontok is a ja­vukra döntenek. Nem nehéz megfejteni azt sem, mi­ért fordul oly ritkán verses lírai müvek elemzéséhez. A lírai alkotásoknak nincsenek határozott vonásokkal megrajzolt szereplői, az általuk nyújtott ismeretek részlegesek, s ezek is — amint Eliot mondaná — job­bára poétikus emóciók minőségét közvetítik, s nem a teljesség reflexióit. Meg kell hagyni, Milošević nem kerüli meg azt, ami lírai. Ha útjába esik, kiváló érjékkel tanulmányozza, s ritkán mulasztja el az al­kalmat, hogy szóljon a nem mindennapi »lírai szép­ség« jellemzőiről.

Nikola Milošević elméleti kutatásai nem szorítkoznak a gnoszeológia és az irodalmi művek szereplői proble­matikájára. Munkássága ennél széleskörűbb és sokolda­lúbb. Mivel azonban minden metakritika szükségszerű­en szűkít és egyszerűsít, mi is figyelmen kívül hagyjuk azt, ami nem uralkodó vonása, noha elméleti eredmé­nyeinek teljesebb, pontosabb megismeréséhez ez is hozzátartozik. Ilyen megszorítással fogjuk vizsgálni a továbbiakban Milošević kritikai munkásságát. Hogy valóban a hősök köré építi elméletét, bizonyíthatja egyik könyve, A negatív hős is (Vuk Karadžić, Beograd, 1965.), amely teljes egészében a (negatív) iro­dalmi hősök elemzését tűzte ki célul.

A szereplők mellett Milošević természetesen tanulmá­nyozza az irodalmi mű struktúrájának más összete­vőit is, de — úgy tűnik — csak akkor és csak olyan mértékben, amikor és amilyen mértékben lényeges összefüggés van közöttük és az irodalmi hősök mű­vészi megformálása és a jelentés problémája között, közöttük s aközött, ami oksági, függőségi, meghatá­rozó viszonyban áll az emberi természet lényegének a művészi alkotásokban való releváns megjelenítésével Crnjanski regényeivel foglalkozó könyvében pl. az egyetemes érvényű közlések kérdéskörét taglalva, a stíluseszközök szintjén tanulmányozza a mondat dal­lamát és lírai hangvételét, a közlés morfológiai, nyelvi-stiláris sajátosságait, de a közlés e »formális« sajátosságaiban is a közlés jellegének és jelentéstartal­mának a feltárására, a jelentés és a hangalak össze­függésének a mű alapgondolatával és hőseivel kapcso­latos vonatkozásaira összpontosít. Az egyetemes ér­vényű közlés sajátosságainak és funkciójának a ta­nulmányozása kettős célt szolgál: egyrészt ily módon vonja meg a határt a filozófiai és az irodalmi jellegű közlések között, másrészt feltárja az irodalmi művek struktúrájának sajátlagos gnoszeológiai funkcióit. Ez­zel végeredményben a költői alkotás önállóságát is és megismerési funkciója helytállóságát is bizonyítja. Az irodalmi alkotások struktúrájának megismerési folyamatai sajátosak úgy céljaikban, mint módszere­ikben és irányukban. E megismerés viszonylagos függetlensége azzal magyarázható, hogy nem vezethető vissza a fogalmi megismerésre s nem helyettesíthető vele.

Cáfolva a formalistáknak azt a nézetét, hogy az alko­tásnak csak egy dominánsa van, Milošević megállapítja, hogy a drámai mű két dominánsa: a hősök és a cselekmény; az epikai művek dominánsa: a hősök. Igen érdekes álláspontot képvisel azzal, hogy a cse­lekmény dominációjára épülő regényeket nem az epi­kai, hanem a drámai struktúrák közé sorolja. így Krleža Az ész peremén c. regényét is. A hős nála az epikai és a drámai struktúrának egyaránt dominán­sa. Noha ebből még nem vonható le az a következte­tés, hogy a szereplő a dominánsok dominánsa, de az ilyen elméleti interpretációk szemszögéből minden­esetre a szereplő képezi a drámai és epikai költői al­kotás egyik legfontosabb szerkezeti elemét.

Milošević elméleti és módszertani nézeteinek megér­téséhez érdekes lehetne megvizsgálni a szereplők és a költői mű egészének a struktúrája közötti viszonyt, hasonlóképpen a szereplőt mint a mű viszonylagosan önálló tényezőjét, leírni a szereplők megformálásának eszközeit, alkotóelemeiket, valamint a szereplő »egé­szének« viszonyát ezekhez az összetevőkhöz.

Legutóbbi könyvében Milošević kiigazítja a részek és az egész viszonyának »atomisztikus« és »holisztikus« felfogását. A műalkotás nem tekinthető egyszerűen az alkotóelemek összességének, de nem fogható fel olyan monolitikus, megbonthatatlanul egységes egész­ként sem, amelyben minden elem alárendelődik az egész értelmének és elveszik benne. Az irodalmi alko­tás részeinek és egészének viszonyát Milošević a leibnitzi újraszervezett harmónia sémája alapján képzeli el, mely szerint a világmindenség »végtelen számú elemi, minőségileg különböző és önálló alapegység­ből — monádból — áll, amelyek mindegyike a maga logikáját követi. S épp önelvűségükben, az isteni su­gallatnak köszönhetően, közös cél felé haladnak ...«

A szereplők tehát a mű függetlenebb szerkezeti ele­mei közé tartoznak. Sajátos belső logika formálja őket, s e logika elveit követve egyben a mű szerke­zetének a logikájához is igazodnak, vagyis elősegítik a struktúra koherens megszerveződését. A szereplők tehát Leibnitz monádaihoz hasonlítanak, mintha mindannyian egy zenekarnak egy zeneművet előadó tagjai lennének: »Mindenki külön partitúrából ját­szik, de a külön dallamok egy harmonikus egységbe olvadnak.« (i. m. 283. old.), önnön immanenciájuk el­veit követve a hősök a mű egészének az immanenciáját valósítják meg. A »harmónia« fogalma persze nem jelenti a hősök közötti konfliktusok hiányát. Ellenke­zőleg: a mű akkor harmonikus, azaz akkor van leginkább összhangban saját immanens logikájának az elveivel, ha a szereplők a maguk belső természetét, a maguk pszichológiai logikáját, az általuk elfogadott erkölcsi, eszmei és más elveket követve tűznek össze, vonzzák vagy taszítják egymást.

A szereplőkből Miloševićot elsősorban erkölcsi és lé­lektani arculatuk megformálása érdekli. Elemzésének virtuozitása ebben éri el csúcspontját. Állításunk bi­zonyítására elég szemügyre venni a Dosztojevszkij, Shakespeare, Camus, Crnjanski, Krleža és mások hő­seiről írt elemzéseit (Raszkolnyikov, Karamazov test­vérek stb. — Hamlet, III. Richard, Jágó — Mersault — Vuk és Pavel Isakovid — Leone, Horvat). A lélek­tani portrék elemzésében Miloševićot a modern lélektan és lélekelemzés kutatási eredményeinek ki­váló ismerete segíti. Tévedés lenne azonban a pszichoanalitikus eljárások felhasználására rásütni a pszichológiai szemlélet bélyegét. Milošević nem a mű megfejtésének »kulcsát« keresi a szerző lelkivi­lágában. Mint már mondottuk is, a szerzőhöz csak azért folyamodik, hogy magyarázatot találjon arra, mi okozta a műalkotás művészi logikájának a meg­bicsaklását. Nem a művésziség rejtett forrásait kere­si az alkotóban, hanem a szerző sajátkezűleg elköve­tett ideológiai vagy pszichológiai erőszaktételéből ere­dő művészietlenség gyökereit. Ami művészileg jól megformált, abban magában benne rejlik léte »logi­kája« s helyes értelmezésének a »kulcsa« is. Termé­szetesen sehol sem ütközik annyira az író szándéka és a hős »önkénye«, azaz sehol sem csapnak olyan közvetlenséget és élességgel össze az író szubjektív (ideológiai és lélektani) hajlamai a szereplő belső cél­irányzatosságának logikájával, illetve az irodalmi struktúra más objektív tényezőinek az »önkényével«, mint éppen a hős lélektani és erkölcsi arculatának megformálásában. A szubjektivitás és az objektivitás e metszéspontjában figyelhető meg, hogyan hiúsul meg részben a struktúra logikájának elfogult alkotói befolyásolása, vagy pedig, ha ez nem következik be, hogyan esik csorba az alkotás művészi értékén. Ilyen esetekben indokolt az alkotó személyiségének a vizs­gálata. Általa magyarázhatók meg a mű egyenetlenségeinek a gyökerei.

Nem véletlen, hogy Milošević többek között éppen Dosztojevszkij, Tolsztoj, Camus, Sartre műveit vizs­gálja. Ezek az írók ui. filozófiai hangvételű traktátu­sokkal szőtték át műveiket (Dosztojevszkij, Tolsztoj) vagy a filozófiát és az irodalmat párhuzamosan mű­velték (Camus, Sartre), hogy mindkét szellemi tevé­kenység nézőpontjából belássák és megfejtsék az em­beri természetet és az emberi sorsot. Miután először is egy eredeti terminológiai elhatárolással elkülönítet­te egymástól a jelentés »irányát« és a jelentés »minő­ségét«, Milošević megállapítja, hogy ezeknél az írók­nál irodalmi alkotásaik jelentésének iránya részben fedi hasonló tematikájú filozófiai írásaik jelen­tésének irányát, a jelentések minősége — te­hát természetük — azonban jelentős mérték­ben különbözik. Az irodalmi struktúrák »jelentésminőségének« ebben a sajátosságában az irodalom gnoszeológiai státusának különösségét látja, sőt, ebben látja az irodalmi-művészi struktúra sajá tos értékének leglényegesebb összetevőjét. Ilyen meggondolások alapján azután érthető, miért tesz Milošević bizonyos értelemben egyenlőségjelet az irodalmi-művészi struktúra és ennek gnoszeológiai dimenziói és értékei közé: »Struktúra, érték, gnoszeológiai vonatkozások — egyazon dolog három elnevezése.« (Ideologija, psihologija i stvaralaštvo, 300. old.).

A finom árnyalt különbséggel a költői mű jelentésének iránya és minősége (természete) között, e különbségtevéssel kapcsolatban vetődik fel az irodalomkritika ha­tékonyságának és legitim ténykedési területének a kérdése. Milošević szerint: »Egyetlen kritikus sem ad­hatja vissza híven valamely irodalmi alkotás jelenté­sének specifikus minőségét. Ez már elvi szempont­ból is lehetetlen. Ennek alapján azonban nem állít­hatjuk azt, hogy az irodalmi alkotás jelentés-irányá­nak a meghatározása is lehetetlen.« (i. m. 303-304. old.) Ha feltételezzük, hogy a jelentés minőségében benne foglaltatik az irodalmi alkotás természete is. s értékei zömének is természetében kell megnyilvá­nulni, akkor a fentebb idézett állítás az értékítélete­ket hozó kritikai közvetett tagadásaként is értelmez­hető. Tudjuk azonban, hogy maga Milosevic is ered­ményesen műveli az értékelő kritika műfaját, s hatá­rozottan bírálja azokat, akik — valamiféle eltúlzott tudományos óvatosságból — nem vállalkoznak az iro­dalmi alkotás értékelésére. A szűkebben vett gno­szeológiai dimenzió tanulmányozására, s ezen belül is az irodalmi üzenet jelentés-irányára korlátozódó kri­tika talán ki is elégítene egy filozófiai érdeklődésű olvasót, de minden bizonnyal vakon haladna el a sa­játos irodalmi értékek néhány fontos területe mellett. Úgy tűnik azonban, hogy ez az ellentét csak látszólagos. A gnoszeológiai dimenzió feltárása egyben a mű szerkezetének és értékeinek a feltárását is jelenti Milošević számára. Mert a kritika valóban nem repro­dukálhatja a művészi alkotás minőségét. Ha ezt cé­lozná, akkor vagy egyszerűen szó szerint meg kellene ismételnie az alkotást, vagy lemásolná természetét, s ezáltal maga is művészi értékekkel rendelkező alkotássá válna. Egyik esetben sem maradhatna meg te­hát annak, ami. De ha nem is reprodukálhatja az al­kotás művészi üzenetének minőségét, »ráérezhet«, és saját megegyezéses nyelvi eszközeivel tolmácsolhatja is. Ahogyan a műalkotás nem utánozza, nem is utá­nozhatja a valóságot, s mégis — azt tartjuk — vi­szonylag eredményesen magyarázhatja, a kritika is — bízhatunk benne — viszonylagos eredményesség­gel tolmácsolhatja a mű kvalitásait, ha saját nyelvi eszközeivel nem is ragadhatja meg s nem adhatja vissza teljes mértékben. Maga Milošević a konkrét műveken végzett kritikai-elméleti elemzéseinek legnagyobb részében pontosan és helyesen határozza meg az irodalmi alkotás objektív tényezőit, jelenté­sét, és megbízhatóan ítéli meg viszonylagos sikerültségüket. A kritikustól nem is várhatunk többet. Ahogy a művész sem éri el az abszolút tökéletessé­get a világ ábrázolásában és értelmezésében, úgy az értelmezést értelmező kritikustól sem indokolt ilyen pontosságot és tökéletességet megkövetelni.

Az irodalmi alkotás szerkezetének leírásában és érté­kelésében leggyakrabban használt, megkülönböztetett gyakoriságú és jelentőségű irodalomelméleti termi­nusai: az »individualizáció« és a »motiváció«. Egyik fogalom sem ismeretlen a modern irodalomtudományban, Milošević azonban sajátos jelentéssel ru­házza fel őket, elhatárolja alkalmazásuk területét, majd összefüggésbe hozza őket: segítségükkel így si­keresen tudja megjeleníteni és jellemezni az alkotói eljárások legösszetettebb »fogásait« is. »A prózai művekről beszélve mindig szem előtt kell tartanunk, hogy szerkezetük az individualizáció és a motiváció terméke. Félreértések elkerülése végett: az előbbi ki­fejezést szerintünk csak az irodalmi alkotások olyan összetevőire kellene vonatkoztatni, mint az irodalmi hősök testi és lelki sajátosságai, sajátosságaik min­den egymásközti viszonyát pedig a motiváció fogal­mával határoznánk meg.« (i. m. 281. old.)

Az értelem és az ösztön bergsoni elkülönítését parafrazálva e kategóriákról is azt mondhatnánk, hogy az első magukra a dolgokra vonatkozik, a második a dolgok közötti viszonyokra. Milošević felhívja a fi­gyelmet a fenti fogalmak téves alkalmazásából követ­kező lehetséges félreértésekre; más tudományokból kerültek ui. át az irodalomtudományba, s itt egészen sajátos jelentésük van. A lélektani és az irodalomel­méleti motiváció között pl. ugyanannyi a különbség, mint a pszichológiai értelemben vett személyiség és az irodalomelméletben használatos szereplő fogalma között.

Milosevic legutóbbi könyvét Andrić és Krleža művei összehasonlító vizsgálatának szenteli. Előző tanulmá­nyaihoz hasonlóan a kritikai gyakorlat és elmélel ebben is kölcsönösen kiegészítik egymást. A kritikus választása két Andrić-regényre (Híd a Drinán, Travniki krónika), valamint két Krleža-drámára (A Glem­bayak, Vučjak) és egy Krleža-regényre (Az ész hatá­rán) esett. Kutatásai nem irodalomtörténeti célúak, ezért — érthető módon — könyve nem nyújt bepil­lantást a két író egész munkásságába. Elemzése csu­pán azokat a műveket és a művek azon művészi ér­tékeit öleli fel, amelyek alapjául szolgálhatnak a »do­mináns«, a »részek és az egész« közötti viszony, a »drámaiság és az epikum«, valamint a hősök többszörös motiváltsága és többszörös meghatározottsá­ga tanulmányozásának. Amellett, hogy nagy írók, a művészi ábrázolás alapvető eszközeit ellentétes mó­don alkalmazzák, műveik egy elképzelt kutatói »mo­dell« szélső, szembenálló ponjtain helyezkednek el, s kitűnően jelzik a kutatás határpontjait. Ami e »ha táresetekre« érvényes, ami kiállja az ellentétes feltételezések elméleti próbáját is, annak valóban álta­lános elméleti jelentőségűnek kell lennie.

Írásunkban Nikola Milošević kutatómunkájának el­méleti vonatkozásait hangsúlyoztuk — nem mintha a konkrét irodalmi művek elemzése nála csupán mellé­kes, másodrendű feladat lenne. Tanulmányainak el­méleti jelentősége ugyanis a konkrét irodalmi alko­tások alapos, mélyenszántó és eredeti elemezésében van. Ez vonatkozik az Andrićról és Krležáról szóló tanulmányaira is. Az elemzett művek eleddig ismeret­len művészi sajátosságainak a feltárása, az azonos szellemi égalj eltérő megközelítéseinek szembesítése, s ebből új látószög keresése opusuk értékelésére — ezek Milosevic könyvének erényei. Az összehasonlító elemzés igen termékenynek bizonyult. Elméleti szem­pontból különösen jelentős az a kellően alátámasztott állítása, hogy ellentétes alkotói módszerekkel is létre­hozhatók egyformán jelentős művészi alkotások. Ke­resve sem találhatánk jobb érvet a normatív poétikák jogosulatlanságára. Másrészt ez a lucidus össze­hasonlító elemzés még többet felfedett mindkét alko­tó müveinek művészi értékeiből: műveik sikeresen igazolták értékeiket egymással szemben és egymás mellett.

A fontos megfigyelések mellett e könyv módosít né­hány »végérvényesnek« vélt értékítéleten Krleža drá­máival kapcsolatban. Milošević »belső« megközelítése azt bizonyltja, hogy a Glembayak című drámát alaptalanul helyezik a Vučjak elé. Művészi értékeik ob­jektív analízise igazolja, hogy a Vučjak Krleža leg­kiválóbb, s egyben »a modern európai drámairoda­lom egyik legjobb« alkotása. Az eddigi elemzések »kívülről« közelítették meg a Glembayakat, s a ben­ne található elfogadható — a Vučjak-hoz viszonyítva derülátó — szociológiai implikációkat művészi érté­kekké ütötték, ezáltal a Vučjak a Glembayak árnyé­kába szorult — noha többre lenne hivatva.

Ahogy kritikáiban az árnyaltság elvét előbbre tartja a mértani elveknél, úgy a művészi értékek megítélé­sekor előnyben részesíti azt, ami elsikkadt, »árnyék­ba került«, nem szembetűnő, de »mély és erős«, összetett, de rejtett, sejtető. ízlése mintha érzékenyebb lenne a műalkotás »impresszionisztikus« árnyalataira, mint kubisztikus éles tagolására, tolakodó mértaniságára. Hajlamos arra, hogy az összetettebb képzettársításokat ébresztő alkotásokat kedvezőbben érté­kelje.

Milošević minden irodalmi elemzése példája az érthe­tőségnek, következetességnek, rendszerességnek, de az irodalmi éleslátásnak, erőteljességnek és talpraesett­ségnek is. Ahogy mind határozottabban ölt alakot át­fogó elméleti elképzelése, úgy gazdagodik visszame­nőleg is minden megjelent könyve újabb értékekkel, azáltal, amivel ehhez a kilombosodó elméleti rend­szerhez előzetesen hozzájárult.