Nietzsche német olvasói

1994. december 1.

Kortársai félreértették, később vagy bálványozták, vagy kíforgatták, Nietzsche kétségtelenűl az a filozófus, akinek életműve a legellentmondásosabb reagálásokat váltotta ki a Majnán túl.

Ki ismerte Nietzschét, Nietzsche filozófiáját Németországban, amikor 1889 környékén az őrület örvényébe zuhant? Ki sejtette 1900-ban, amikor meghalt, hogy a Sils-Mariában élő magányos ember életműve mélyebb nyomot hagy az európai kultúrán, mint talán bárki másé? Nehéz ezekre a kérdésekre válaszolni. Nietzschének, aki annyira mélyreható aforizmákat írt a magányról, valójában igen kevés barátja volt egész életén keresztül. Köztük néhány kiváló elme-Jakob Burckhardt, Erwin Rohde, Lou Andreas-Salomé, Richard Wagner, Paul Rée, Franz Overbeck -, de voltak meglehetősen középszerűek is, mint Peter Gast. Szakítása Wagnerrel, a bayreuthi mester ellen írott pamfletsorozata még azoknak a köröknek a szimpátiájától is megfosztotta, akikkel addig érintkezett. Ami pedig kora egyetemi köreit illeti, azok nem is hallottak róla. Nietzsche szomorúan tudatában volt ennek, és több alkalommal is kiemelte azt a tényt, hogy mindenütt Európában van értő közönsége, kivéve Németországot: Franciaországban - ő hivatkozott Montaigne-re, Voltaire-re, csodálta H. Taine-t, és az ő első lelkes olvasói E. Faguet, D. Halevy és Ch. Andler voltak -, Svédországban -tisztelte Strindberget-, Dániában, Bécsben és Szentpétervárott. 1888-ban azon töprengett, melyik német egyetemen merészelne valaki az ő művéről előadást tartani, mint azt Georg Brandes tette, aki csodálta az ő `"arisztokratikus radikalizmusát". Nietzsche aláhúzta, hogy honfitársai soha semmit sem értettek meg a filozófiájából, s kételkedett abban, hogy ez a jövőben megváltozhatna. Még halála előtt olyan esszéírók, mint Maximilian Harden, a nevezetes Die Zukunft (A Jövő) című folyóirat kiadója, kiemelték műve forradalmi jellegét, de ez inkább kivételnek számított.

A német sajtó nagyon korán nekirontott Nietzschének. A hívők blaszfémiát kiáltottak, és magának az Antikrisztusnak a megtestesülését látták benne, a konzervatívok elutasították amoralizmusát és anarchizmusát, a demokraták arisztokratikus értékrendszerét, a wagneriánusok pedig azt, hogy bírálni merészelte a bálványukat. Egy szűk baráti csoportot leszámítva, akik éppoly csodálattal, mint amekkora aggodalommal követték fejlődésének útját, teljesen egyedül volt. Az egyetem eszméinek nem tulajdonított értéket. A filológusuk nem bocsátották meg neki azt a merészséget, mellyel első könyvében,A tragédia eredetében szaktudományukkal elbánt, a filozófusok általában háborodtak fel a merészségén. Ami a történészeket illeti, ők elszántan ellenséges érzülettel viszonyultak a Korszerűtlen elmélkedésekszerzőjéhez, mint azt a freiburgi professzor, Treitschke szakítása is bizonyítja Overbeckkel, Nietzsche hűséges barátjával. Legfeljebb egy ``nemes lelket", s egy ``költőt", egy ``zseniális dilettánst``, egy tehetségét elpazarló nagy művészt, egy aszkétát vagy egy misztikust voltak hajlandók meglátni benne. Őrületbe hullása csak hozzájárult ahhoz, hogy Nietzsche képének negatív vonásait a végletekig fokozza: csak el kell olvasni Möbius írásait, Max Nordau Elfajulásá t (1894), hogy érzékeljük az ellene áradó gyűlöletet. Nordau, minden modernség legádázabb ellenfele, szájtépő támadója minden olyasminek, ami eltért a klasszicizmustól, nem átallotta leírni, hogy Nietzsche gondolatrendszerének forrása a szadizmus, és hogy egész életműve az őrület bélyegét viseli magán. Néhány könyv azért mégis nagyon szép képet fest róla, mint például Meta von Salis-Marschlinsnak, Nietzsche barátjának tanulmánya; ő 1897-ben figyelemre méltó monográfiát tett közzé: Nietzsche, a filozófus és nemes embercímmel, vagy az az esszé, melyet 1893-ban neki szentelt Lou Andreas-Salomé.

A másik sorscsapás húga, Elisabeth Förster-Nietzsche, aki az egyik leghírhedtebb antiszemita agitátorhoz ment feleségül, akinek nézeteit is osztotta. Ámbár roppant szűk látókörű nő volt, hamar felismerte, mennyi előnnyel jár, ha belenyúlhat fivére életművének kincseszsákjába. Miután anyjától sikeresen megszabadult, megvásárolván tőle a jogokat, csaknem teljesen a maga kénye-kedve szerint kezelte a Nietzsche-kéziratokat, magát nevezve ki az egyetlen jogosult értelmezőnek. És miután eltüntette a személyére vonatkozó negatív megjegyzéseket - fivére óvakodott tőle, mint a pestistől -,kufárkodott a kéziratokkal, antiszemita részleteket toldott beléjük, s haláláig (1935) regnált a birodalmán. Nagy csodálója volt Mussolini irodalmi tehetségének, s élete utolsó évében megvolt az az öröme is, hogy fogadhatta Hitler látogatását, akinek `"varázslatos könyvét", a Mein Kampfot csodálta, és mivel már régóta kiemelte az egyezéseket Nietzsche gondolatai és a nemzetiszocializmus eszméi között, a Führemek ajándékozta fivére sétapálcáját. Még ha ezek az események abban az időben nem voltak előre láthatóak, Nietzsche néhány híve már nagyon korán kikelt Elisabeth bitorló hatalmaskodása ellen. Először a teológus Overbeck, majd tanítványa, Carl Albert Bernouilli, a monumentális tanulmány, az Overbeck és Nietzsche (Jéna,1908) szerzője, aki e művében felelősségre vonja Elisabethet és Peter Gastot. Ebből a sajtóban egy, egész Európában nagy port kavaró per lett. A század kezdetén Nietzsche már korántsem volt ismeretlen. Tanulmányok, publikált előadások témája volt, s ezek között már több figyelemre méltó is akadt. Idézzük csak véletlenszerűen R. H. Grützmacher teológus Jénában közzétett művét, Raul Richterét, a lipcsei magántanárét, az egyik első Nietzsche-életrajz szerzőjéét (Lipcse, 1903), aki leleplezte Elisabeth Förster-Nietzsche monumentális, 1000 oldalas művének (megjelent 3 kötetben, 1895, 1897, 1904), melyet az elfogultság és fivére filozófiai gondolatainak tökéletes nem ismerete jellemzett, csalásait. A Nietzschéről írott első filozófiai tanulmányok olvasása sok tanulsággal jár: megmutatja, milyen kérdésekre kerestek a korban válaszokat az életműben. Gyakran életrajzi jellegűek ezek, igen ritkán sejtik meg filozófiai gondolatainak komplexitását. Nietzschét Platón és a kereszténység ellenfelének tartják, de legfőképpen pszichológusnak, az evolucionizmus harcosának. Egyszerre hasonlítják Thomas Hobbeshoz és Goethéhez. Művéből lényegében az erkölcs és az értékek bírálatát ragadják meg.

Az 1914-es háborútól a '20-as évek elejéig

1910-ben 50 000 példányban jelent meg Nietzsche műveinek összkiadása. Az lm-ígyen szóla Zarathustraszerzője Németországban mégis csak 1914 után lett valóban népszerű. A Nietzsche-recepció tehát összetett jelenség, melyet nem könnyű követni, mivel nemcsak a hivatalos, egyetemi filozófiát érinti, nemcsak az irodalmat és a művészeteket, hanem többé vagy kevésbé szigorú eszmeiségű ``nietzscheánusok" esszéírók egy egész világát. Az ifjúság, bármilyen is volt az ideológiai orientációja, Nietzschét olvasta és csodálta. Walter Benjamin még 1910 előtt olvasta Nietzsche előadásait, az Oktatási intézményeink jővőjérőltköveti saját előadásában, Az egyetemisták életecíműben (1914). A Wandervogekknek (Vándormadarak), akik Németországot járták énekelve, középkori zászlókkal, fabulákkal, kedves olvasmányuk volt az lm-ígyen szóla Zarathustra.Hamarosan egy egész írónemzedéket kerített hatalmába a könyv, és 1933-ig, és az emigráns írók számára még később is - értékkritikája, esztétikai pesszimizmusa, Schopenhauerrel való kapcsolata okán - a modern német kultúra egyik legfontosabb ihletforrása volt.

Az idők végezetéig sorolhatnánk azokat az írókat, akik a század kezdetétől az 1930-as évekig hivatkoztak Nietzschére. Az elsők egyike volt Paul Ernst, a ma már elfeledett drámák szerzője, akinek Lukács A lélek és a formák legfontosabb esszéjét, A tragédia metafizikáját szenteli. És e protestáns teológus, az egykori szocialista, Engels barátja, aki majd a Reich Irodalmi Kamarájának tagjaként végzi, 1888 előtt írt egy könyvecskét Nietzschéről, melyben a filozófusban nemcsak a német lélek megmentésének prófétáját ünnepli, hanem a szocializmus filozófusát is. Paul Ernst emlékeztet rá, hogy a szocializmus egészen Saint-Simonig arisztokrata jellegű volt. A svájci Carl Spittelert, a szimbolikus értelmű, akkoriban roppant híres Imágócímű regény szerzőjét (Freud tőle kölcsönözte pszichoanalitikus folyóiratának címét) úgy tartják számon, mint az egyik első nietzscheánus írót. Hermann Hesse valamennyi regénye, különösen a Siddhártha és A pusztai farkas abból az esztétikai pesszimizmusból táplálkozik, melyet Schopenhauer és Nietzsche inspirált. Az olyan naturalista szerzők, mint Gerhardt Hauptmann és Heinrich Mann gyakran hivatkoznak az ő, az értékeket és a polgári világot illető bírálatára ugyanúgy, mint az új nemzedék, mely ugyanezen naturalizmus ellen harcol: az expresszionisták is. Lázadásuk számos elemét ők is belőle merítik. Richard Dehmel is Nietzschére hivatkozik, aki Kierkagaard-ral együtt a Carl Dallago és Georg Trakl körül szerveződő Der Brenner című lap vitáinak legfőbb témája. A Die Brücke(A Híd) expresszionista festőcsoport tagjai munkaüléseik között Nietzschét olvasták. A lángban álló városok képeit, melyeket az első expresszionista versekben és Rilkénél is találunk, szintén Zarathustrától kölcsönözték mint témát. A burzsoázia és a konformizmus gyűlölete, az értékek átértékelésének akarása, a lírai pátosz, az individualizmus kultusza, az esztétikai pesszimizmus szintén nietzschei motívumok, melyeket Gottfried Benn "20-as években írott elméleti műveiben is megtalálunk, ahol úgy definiálja a művészetet, mint ``az utolsó metafizikai lázadást a Nyugat nihilizmusa ellen".

Az 1914-es háború alaposan megváltoztatta Nietzsche olvasatát. Az erkölcs- és valláskritika, az értékek problematikája, a pszichológia és a fejlődés kérdése előkészítette a teret a hanyatlásra, Európa válságára, a nihilizmusra, a háborúra és az uralomra való reagálásnak. Oswald Spengler műve, A Nyugatalkonya, ez a különös, szabálytalan szintézis Goethétől az elemző módszert, Nietzschétől a dekadencia alapvető előérzetét veszi át. Legjobbként és legrosszabbként az következik be, hogy Nietzschéhez egyre inkább mint ``politikai gondolkodóhoz" fordulnak. Az olyasfajta tanulmányok, mint Martin Havenstein:Nietzsche mintnevelő (Berlin, 1922), megsokasodtak. Egy egész irodalmi és filozófiai irracionalizmus kapcsolódott az életműhöz, persze az egyetemhez képest ez marginális volt. A legjellemzőbb példa Stefan George és köre, akik a Blatter für die Kunst (Művészeti Lapok, alapítva 1892-ben) körül csoportosultak. Saját személyisége kultuszában élve, fanatikus tanítványoktól körülvéve Stefan George Nietzschének köszönheti életműve legfontosabb témáit, és a maga részéről is növelte még a kultuszát. Nietzschétől és Hölderlintől kölcsönözte a költő mint próféta és Führer vízióját, a mítosz szerepét, a hagyományos tudományok kritikáját, a szentség dionüszoszi felfogását, az ismeretlen isten keresését, de éppúgy az emberfeletti, a heroizmus, az elit dicsőítését, a tömeg megvetését,

egy ``titkos Németország" iránti nosztalgiát és görög identitástudatát. Ha George számos költeményt ír Nietzschéről, követői, tanlyányai kezdetben érdekes és homályos értelmű tanulmányokat az életműről. George tanítványa és Thomas Mann barátja, Ernst Bertram 1918-ban teszi közzé a Nietzsche, mitológiai esszécímű művét, melyben Nietzsche képekhez, szimbólumokhoz fűződő viszonyát vizsgálja, s közben egy új irracionalizmus prófétájának rangjára emeli. Thomas Mann ebben a műben a saját Egy apolitikus polgár elmélkedéseicímű esszéjével egyenértékű alkotást Iát, és így osztja esztétikai pesszimizmusát és a demokráciabírálatát. Barátságuk majd akkor szakad meg, mikor Bertram csatlakozik a nemzetiszocializmushoz. F. Gundolf és K. Hildebrand, George további tanítványai Wagnerrel való kapcsolatát tanulmányozták, vizsgálták a betegséghez való viszonyát, és a modern Európa bírájává emelték fel. Nyugtalanítóbb az a kép, melyet Ludwig Klages, George hűtlen tanítványa vázol fel; hűtlen azért lett, mert mestere megvetette antiszemitizmusa miatt. Klages, akit ma már alig valaki ismer, A szellem mint a lélek ellenfele szerzője, saját korában kétséget kizáróan azok közé tartozott, akik leginkább hatottak az irodalmi életre és az ifjúságra. Walter Benjamin is felkeresi, és csodálja is egészen a"30-as évek elejéig. Klages is beépíti ``filozófiájába" a kereszténységgel szemben álló dionüszoszi elvet, de A szellem mint a lélek ellenfele oldaláról elveti A hatalom akarásai. A grafológia híveként a kultúrában titkos elemek kifejezését kereste, és egy vitalista, kozmikusnak tűnni akaró elméletet fejlesztett ki. Bármennyire is zavarosnak tűnnek ma a teóriái, annak idején, a század kezdetétől a húszas évek derekáig valósággal ``divatot" teremtettek, és München és Berlin kávéházi asztalainál ezeken vitatkoztak festők, írók, bohémek, anarchisták, bizonyos pszichoanalitikusok, mint például Ötto Gross - aki kábítószer-élvező volt, és mentális zavarokban szenvedett -, aki Nietzsche és Freud nevében (aki mindig vonakodott őt olvasni) akarta a társadalmat fenekestül fölfordítani. Ami a heidelbergi pszichiátert, Hans Prinzhornt, Az elmebaj megnyilvánulásai szerzőjét illeti, aki elsőként gyűjtötte össze az elmebetegek festményeit, 1928-as előadásában (Nietzsche és a XX. század) Nietzschében egy új pszichológiának és a modern ember újfajta felfogásának megalapítóját ünnepelte. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy Nietzsche milyen mély hatást gyakorolt Rudolf Steiner antropozófiájára, látnunk kell, mely ponton hatott gondolkodása a német kultúra csaknem egészére.

Ha ez a gyakran meglehetősen különös ``nietzscheánizmus" a húszas évek Németországának lényegi tünete lesz, akkor az irracionalizmus e kultuszának egy bizonyos fejlődési ága a nemzetiszocializmus irányába is fog vezetni, amint azt Alfred Baumlernek, Nietzsche majdani kiadójának, a berlini egyetem rektorának írásai mutatják, aki az egyik legsötétebb közvetítést hajtotta végre Nietzsche egyetemi interpretációja és a hitleri rezsim között.

Nietzsche, Thomas Mann és Stefan Zweig

Thomas Mann múlhatatlan érdeme, hogy nagyon korán érzékelte ennek az irracionalizmusnak a kétértelműségét és a belőle származó politikai veszélyt. Nietzsche, Schopenhauer és Wagner tanítványa volt, jobban, mint bárki más. Napló ja bizonyíja, hogy 1918-ban olvasta Nietzsche Korszerűtlen elmélkedéseit, mely az Egy apolitikus polgár feljegyzéseit inspirálta. A könyv számos tétele - a ``kultúra" és a ``civilizáció", az anyagi és a művészi haladás ellentéte, az esztétikai pesszimizmus, az antidemokratikus szellem ezt mutatja. Ami pedig irodalomszemléletének alapjait illetik, azok elképzelhetetlenek Nietzsche nélkül. Tőle kölcsönözte a dekadencia, a teremtő betegség motívumát, amely minden regényében jelen van, Európa-szemléletének legalábbis egy részét, és a különböző szövegek és előadások, melyeket neki szentel, egyszerre bizonyítják hűségét egy életműhöz, melyet éppoly lényegesnek tél, mint Schopenhauerét és Wagnerét, és távolságtartását e mű radikalizmusától. Ennélfogva hogyan is lepődhetnénk meg azon a sok részleten, melyet Nietzsche életéből és betegségéből beleírt a Doktor Faustusba, amelyben a zseniális és őrült zeneszerző, Adrian Leverkühn, a dodekafonikus (schönbergi) muzsika feltalálója úgy tűnik, ugyanazt a sorsot éli meg, mint a Zarathustra szerzője. Az Ördög némely mondatai Ecce homo-idézetek. Thomas Mann magatartása Nietzschével szemben ugyanaz, mint Wagnerrel: kiemelni az életmű spirituális jelentését, megmutatni a gazdagságát az európai kultúra számára, ugyanakkor jelezni az eltévelyedési lehetőségeket is. Hogy Nietzschét mégis a ``humanista" alakok közé helyezi, az nem kétséges, még akkor is, ha ő maga közelebb áll Schopenhauerhez és Wagnerhez. Ugyanez a felfogás jellemző a Harc a Démonnal (1925) arra a fejezetére, melyet Stefan Zweig neki szentel. Ünnepli Nietzsche ``virágok és Isten nélküli" magányát, ``kora legkülönösebb férfiújának" nevezi, és egyéni sorsán keresztül boncolgat egy lelket, melyet az emberiség egyik legszebb lelkének tart, mely egyesíti magában Don Juan és Faust tragédiáját, az őszinteség és a rombolás hajlamát.

Nietzsche és az egyetemi filozófia a '30-o-s évek fordulóján

1914 és 1930 között Nietzsche Németország egyik legfontosabb jelenségévé vált. Kivéve talán az egyetemet. Kétségtelenül számos disszertációt szenteltek Nietzschének, de ezek száma eltörpül, ha összevetjük az irodalom köreiből származó interpretációkkal.

Az egyetemi professzorok nem is ismerték. Kétséget kizáróan Wilhelm Dilthey, a ``szellemtudomány atyja" volt az, aki először kihangsúlyozta mindazt, amit Nietzsche a modern gondolkodás számára létrehozott. 1883-tót, a Bevezetés a szellemtudományba megjelenésétől fogadta el Dilthey a relativizmus jelentőségét a pozitivizmussal szemben, azt a feloldhatatlan köteléket, amely egyesíti a jelenséget és a magyarázatát. Dilthey álláspontja abban állt, hogy elfogadta a relativizmus örökségét, az értékek problematikáját, elkerülve a történelemre alkalmazott szubjektivizmus csapdáit, újra meglelve az igazság és az objektivitás egy bizonyos rendszerét. Az a fontosság, melyet Dilthey, az ``életfilozófia" megalapítója ``megélt eseménynek"; a magyarázat kategóriájának, az értékek kérdésének tulajdont, folyamatosan utal a nietzschei problematikára. Utódai majd szembekerülnek a történelmen való töprengés során és az ismeretelméletben ugyanezen kérdésekkel. Georg Simmel munkásságának kiindulópontja nagyon közel áll a Korszerűtlen elmélkedésekhez. Pragmatizmusa, az igazság ismérveire való rákérdezése, az élethez való viszonya pontosan egybeesik azzal, ahogy Nietzsche ezeket megfogalmazta. Simmel történeti ismeretelméletében a perspektivizmusából eredő következtetéseket a legvégsőkig viszi. Simmel nemcsak gyakran idézi Nietzschét, hanem 1906 után cikket közöl Nietzsche és Kant címmel, 1907-ben előadást tart Lipcsében Schopenhauer és Nietzsche címmel. Max Weber szintén becsüli Nietzschét, és életművét nagyon komolyan veszi. Néhány megállapítását vitatja, nevezetesen értékelméletét és azt, hogy közvetlen kapcsolatot tételez fel a keresztény morál és a neheztelés között. A szociológusokat és a történészeket ebben az időben jobban érdekelte Nietzsche életműve, mint a filozófusokat. A neokantianizmus, mivel visszatért a kanti ismeretelmélethez, elég kevés fontosságot tulajdonlott Nietzschének. H. Rickert egyáltalán nem kedvelte, H. Cohen költőt látott benne, E. Cassirer alig említi. Husserl fenomenológiája a maga szempontjait követve eléggé kritikus: a Zarathustra lírai hangvétele, Nietzsche stílusának vizionárius pátosza, lendülete nehezen egyeztethető össze ``a filozófia mint szigorú tudomány" husserli definíciójával. Ezzel ellentétben Max Scheler, Husserl és Heidegger taníványa nagy fontosságot tulajdonít neki tanulmányában, Az etikai formalizmus és az értékek materiális etikájában.

Miközben számtalan tanulmány született Nietzschéről a "30-as évek fordulóján, a hivatalos filozófia csak néhány interpretációt produkált az életműről, még ha ez egy, az egyetemen gyakran marginális helyzetű, új filozófusnemzedéket is jelzett. Ernst Bloch hivatkozik rá Az utópia szellemé ben. Walter Benjamin vitatja a görög tragédiáról vallott felfogását A német barokk dráma eredeteről írott tanulmányában, és a Párizs, a XIX. század fővárosa címűben átveszi tőle az örök visszatérés eszméjét, összevegyítve Blanqui fantazmagóriájával Acsillagok általi örőkké valóságból,hogy leírja III. Napóleon kora kereskedelmének infernális logikáját.

A nemzetiszocializmus kisajátítása

L. Klages vagy éppen S. George Nietzsche-olvasatának kétértelműsége nyilvánvaló. A mítosz, az irracionális, a ktonikus elem fontossága, a szellem és a történelem tagadása elébe ment a nemzetiszocializmus jó néhány gondolatának. 1933 után néhány, a hitleri ideológiának elkötelezett egyetem megkísérelte Nietzschében felmutatni a nemzetiszocializmus legzseniálisabb előfutárát. Nietzsche ``jobbos" interpretálása már jellemző volt a Weimari Köztársaság idejére is. Elitizmusa, a hatalom akarásának, a domináns szerepnek a koncepciója már megkísértette a német jobboldali értelmiségiek jelentős részét, Moeller van der Brucktól Ernst Jüngerig, aki arról ábrándozott, hogy egyesíti Nietzsche és Dosztojevszkij gondolatait. Jünger 1932-ben kiadottMunkásának központi kérdése a föld uralma a munkás által a technika totális mozgósításának eszméjén keresztül kapcsolódik lényegileg A hatalom akarásának metafizikájához. A "20-as évek közepétől kezdődően számos tanulmány dicsőíti Nietzschét Nagy Frigyes és Bismarck társaságában a ``német harcosok" között. Az a náci kísérlet, hogy Nietzschét a maguk számára kisajátítsák, több oldalról is megindult. George körének néhány képviselője részéről (Bertram), a Nietzsche-archívumok munkatársai közül (R. Öhler) és főleg Alfred Baumlertől. Ez a középszerű ember, George, Niekisch követője, akire főként Kierkegaard hatott, a berlini egyetem rektora, Baumler, aki az összes irracionális gondolatrendszer híve volt, a III. Birodalom egész ideje alatt arra törekszik, hogy kimutassa a tiszta germán hagyomány megszentelését a hitleri ideológiában. 1931 után egy népszerű sorozatban közzétett egy füzetet Nietzsche, a filozófus és a politikuscímmel (Reclam, 1 márka 20!). 1937-ben gyűjteményes kötetében, a Tanulmányok a német szellem történetérőlcíműben összevissza szedegetett eszméit fejti ki a román és a gót stílusról (1922), a szív tisztaságáról Kierkegaard-nál és Kantnál (1924), Bachofenről és Nietzschéről (1929), Nietzschéről és a nemzetiszocializmusról (1934). Abból kiindulva, hogy Nietzschét teljesen mitologikusnak látja, s néha igen közel kerülve Ernst Bertram olvasatához, a jelenben mintegy Hitler fivérét ünnepli Nietzschében, nem átallva azt leírni, hogy mikor a Hitlerjugend a horogkeresztes zászló alatt masírozva Heil Hitlert kiált, ezzel a kiáltással tulajdonképpen magát Nietzschét köszönti. Egészen 1945-ig az NSDAP központi kiadói hatalmas példányszámban dobták piacra az éppoly ostoba, mint amennyire megdöbbentő könyveket és brosúrákat, amelyekben rasszista terminusokra fordították át az Übermensch elméletét. A ``Krisztus-lelkű Cézár" átváltozott ``kék szemű, szőke árjává", a hatalom akarása az agresszió akarásává. A leglesújtóbb pedig az, hogy ez a kiforgatott Nietzsche nemcsak olyan ideológusoknak köszönhető, mint A XX. század mítoszának szerzője, Alfred Rosenberg, hanem egyetemi tanároknak, filozófusoknak vagy germanistáknak is.

Löwith, Jaspers és Heidegger

És mégis ezekben a "30-as, "40-es években keletkezett több alapvető fontosságú Nietzsche-értelmezés, melyek meghatározó módon befolyásolták az "50-es évek egész filozófiai gondolkodását és napjaink gondolatvilágát is. Karl Löwith 1934-ben megjelent műve, a Nietzsche: az örők visszatérés filozófusa, melyet Heideggerrel bekövetkezett szakítása időszakában írt, egyike az első olyan kísérleteknek, hogy a filozófus gondolatvilágát aforizmái alapján rekonstruálja. A hangsúlyt magára a ``nihilizmusnak és az örök visszatérésnek a kettős próféciájára" és a lét értelmének szenvedélyes faggatására helyezte. Karl Jaspers, aki csaknem meghatározó szerepet játszik az ``egzisztenciális filozófia" fejlődésében, megpróbálta megmenteni a kereszténységet a nietzschei kritika ellenében. 1936-ban közzétett művében a Nietzsche: Bevezetés a filozófiábacíműben szorosan összekapcsolva Nietzsche életét és gondolatrendszerét arra törekszik, hogy így kialakítson egy inkább egzisztenciális, mint metafizikai koncepciót, az igazság dimenziójának erőteljes kiemelésével, ami még hatást gyakorolt az egzisztencializmusra, és lehetővé tette annak összekapcsolását Kirkegaard-ral.

És mégis Heidegger volt az, akitől a Nietzsche-értelmezés radikális megújítása ered. Kétségtelen, hogy már nagyon korán olvasta Nietzschét, de csak 1933 után ismerte föl világosan helyét a metafizika történetében. Nietzsche heideggeri interpretációja önmagában megérdemelne egy hosszú elemzést. Nietzsche fontos helyet foglal el az 1936 és 1938 között megírt Adalékok a filozófíához című műben, mely a modern világ kebelében kibontakozó nihilizmust elemzi. De a nihilizmus fogalmát a Lét történetére, az ontológiára vonatkoztatja, és nem az értékek problematikájára. A nihilizmuson belül Nietzsche lenne az első, aki felvázolt egy ``ellenmozgalmat". Hogy Heidegger ezt a problematikát is összeköti saját kora történéseivel, bizonyosra vehető. Az ő Nietzsche-értelmezése is lehetővé teszi, hogy Nietzschét kapcsolatba hozzák a nemzetiszocializmussal, és itt a nihilizmus is a modernség egyik dimenziójának tűnik. A kétkötetes Nietzsche azokataz előadásait gyűjti egybe, melyeket a freiburgi egyetemen tartott 1936 és 1940 között. Szakítva az előző értelmezések döntő részével -beleértve Jaspersét is - Heidegger az életmű metafizikai értelmezését veti fel. Az első kötet azt a felbonthatatlan kapcsolatot emeli ki, amely A hatalom akarását és az Örök visszatérést egyesíti. A második tartalmazza részletesen az európai nihilizmus ontologico-históriai kifejtését. Minden elemzés - ezek különlegesen tömörek-foglalkozik Nietzsche szavainak-Isten halott-értelmezésével (mely szerepel az Utak, amelyek nem vezetnek sehová című műben, illetve aKi lehet Nietzsche Zarathustrája? című 1953-as előadásában is). Meg kell jegyezni, hogy ezen előadások számos fejezete alig leplezetten vitatkozik a náci értelmezéssel, nevezetesen Alfred Baumlerével.

Nietzsche Kierkegaard-ral együtt az egzisztencialista filozófia előfutára (Jaspers)? Nietzsche a nyugati metafizika utolsó gondolkodója (Heidegger)? E két, gyökeresen ellentétes magyarázat közötti sávban íródott a Nietzschéről szóló vitacikkek többsége, főként Franciaországban, a Kierkegaard-tanulmányok szerzője, Jean Wahl kurzusa nyomán. De Németországban az egyetemisták egy egész nemzedéke számára Nietzschének még kénkőszaga volt; Lukács György Az ész trónfosztásában és az Adalékok az esztétika tőrténetéhezben a nemzetiszocializmus előfutárai közé keverte, mint a modern irracionalizmus megalapítóját. Az Őrök visszatérésgondolkodója még mindig nem hagyhatta el a purgatóriumot.

TÓTH József fordítása