Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NIETZSCHE

Martin Heidegger

Nietzsche metafizikája

1994. december 1.

Bevezetés

Nietzsche gondolkodása, mint Platón óta a nyugat minden gondolkodása, metafizika. Vegyük most előre - első látásra önkényesen - a metafizika lényegének fogalmát, és hagyjuk homályban a lényeg eredetét. A metafizika a létező mint olyan igazsága az egészben. Az igazság juttatja el azt, ami a létező maga (esszencia, a létezőség), hogy, és ahogyan az egészben van, az LSEa, a percepció, az elő-állítás, a tudatos-lét elrejtetlenjébe [Unverborgene]i. Az elrejtetlen azonban a létező létének megfelelően alakul át. Az igazság magából az általa jóváhagyott létezőből kiindulva határozza meg magát, ilyen elrejtetlenségként a maga létezésében (jWesen], a felfedésben, és az így meghatározott lét szerint formázza lényegének mindenkori alakját. Az igazság ezért saját létében történelmi. Az igazság mindenkor olyan emberiséget [Menschentum]² kíván, amely elrendezi, megalapozza, továbbítja és így fenntartja. Az igazság és fenntartása lényegileg, méghozzá történelmileg, tartoznak össze. Ilyenformán mindig egy emberiség vállalja magára a döntést a számára elrendelt módról, ahogy a létező igazságában benne van. Ez a mód létezésében [Wesen] történelmi, de nem azért, mert az emberlét az idő folyamatában telik, hanem mert az emberiség a metafizikába helyezve (küldve) marad, és egyedül ez képes arra, hogy korszakot alapítson, amennyiben az emberiséget egy olyan igazságban tartja meg és tart(óztat)ja egyúttal fel, amely a létezőről szól mint olyanról az egészben.

A létezőség (ami a létező mint olyan) és a létező egésze (hogy, és ahogyan a létező az egészben van), azután az igazság létezési módja és az igazság történelme, és végül a fenntartására beléhelyezett emberiség körvonalazza azt az ötszörösséget, amire a metafizika egységes lényege kiterjed, és amelyben újra és újra megfogan.

A metafizika, mint a létezőnek a léthez tartozó igazsága sohasem elsősorban egy ember nézete és ítélete, soha nem csak egy korszak tanrendszere és kifejez(őd)ése. Ez is mind, persze, de állandóan utólagos következményként, és mint külső védelemi. Az a mód azonban, ahogyan egy, a gondolkodásban rejlő igazság igaz(olás)ául [zur Wahrnis der Wahrheit] megidézett dolog az előzetes exisztenciáliseksztatikus kivetülésben rejlő igazság ritka elrendezését, megalapozását, továbbítását és megőrzését magára vállalja, és így az igazság történetén belül egy emberiségnek kiutalja és előkészíti a helyét, körülhatárolja azt, amit nevezzünk itt egy gondolkodó metafizikai alapállásának. Ha ezért a metafizikát, amely magának a létnek a történetéhez tartozik, egy gondolkodó nevével nevezzük meg (Platón metafizikája, Kant metafizikája), akkor ez most nem azt jelenti, hogy a metafizika mindig ezeknek a gondolkodóknak mint a kultúra alkotó személyiségeinek a teljesítménye, a tulajdona vagy éppenséggel az érdeme. A megnevezés most azt jelenti, hogy a gondolkodók azok, amik, amennyiben a lét igazsága megnyilatkozott számukra, hogy kimondják a létet, azaz a metafizikán belül a létező létét.

``6000 lábbal a tenger fölött és jóval maga sabban minden emberi dolgok fölött!" (XII, 425)<sup>4</sup> - jut el az ``ugyanannak örök visszatérése" belátására. Ettől kezdve majdnem egy évtizeden át e tapasztalat fénye világftja be az útját. Zarathustra ragadja magához a szót. Mint ``az örök visszatérés" tanítója, az ``emberfeletti embert' hirdeti. Kitisztul és megszilárdul az a tudás, hogy a létezö alapjellege ``hatalomra irányuló akarat"5, és minden világértelmezés belőle származik, amennyiben értéktételezés[Wertsetzungen] jellegű. Az európai történelem saját alapvonását mint ``nihilizmust" fedi fel, és ``minden eddigi érték átértékelésének" szükségessége felé halad. A most saját magát határozottan elismerő hatalomra irányuló akaratból kiinduló új értéktételezés saját új ``jogosultságból" [Gerechtigkeit] eredő igazolását követeli mint törvényhozást.

Nietzschének e legnagyobb korszakában gondolkodásában a létezö igazsága kíván kifejeződni, mint olyané az egészben. Az eljárások tervei váltják egymást. A különböző vázlatokban egymás után tárol fel annak szerkezete, amit a gondolkodó mondani akar. Hol az "örök visszatérés", hol a ``hatalomra irányuló akarat", hol ``az értékek átértékelése" a vezérmotívum. Ha az egyik vezérszólam valahol háttérbe kerül, akkor ott az egész zárlataként vagy a főcím alcímeként jelenik meg. De minden az emberek nevelésére irányul, akik elvégzik ``magát az átértékelést" (XVI, 419). Ők egy új igazság ``új igazai" [dia "neuen Wahrhaftigen"] (XIV, 322).

Ezeket a terveket és vázlatokat nem lehet úgy felfogni, mint a ki nem fejtett és le nem győzött dolgok jeleit. Váltakozásuk nem valamilyen első próbálkozásról és annak bizonytalanságáról tanúskodik. Ezek a vázlatok nem programok, hanem azokat az elhallgatott, de egyértelmű járatokat őrző jegyzetek, amelyeket Nietzschének a létező mint olyan igazságának tartományában be kellett barangolnia.

Nietzsche metafizikájának öt alapszava "a hatalomra irányuló akarat", "a nihilizmus", ``az ugyanannak örök visszatérése", ``az emberfeletti ember"', ``a jogosultság".

``A hatalomra irányuló akarat" a létező mint olyan létét, a létező esszenciáját jelentő szó. A "nihilizmus" az így meghatározott létező történetének a neve. ``Ugyanannak örök visszatérése" a neve annak a módnak, ahogyan a létezd az egészben van, a létező egzisztenciájának. ``AZ emberfeletti ember" azt az emberiséget jelöli meg, amelyre ennek az egésznek szüksége van. Az "jogosultság" a létezö mint hatalomra irányuló akarat igazságának a lényege [Wesen]. Ezeknek az alapszavaknak mindegyike utal egyúttal arra is, amit a többiek mondanak. Csak akkor merítjük ki az egyes alapszavak megnevezőerejét, ha a többiekjelentését is ve/ük-gondoljuk.

Az-itt következő kísérlettel csak a ``lét és idő" alaptapasztalatából kiindulva lehet kielégítően vgondolkodni. Ez a tapasztalat abban az állandóan növekvő, de egyes helyeken talán magát is tisztázó meglepetésben rejlik, amit azon történés [Geschehnis] okoz, hogy a nyugati gondolkodás történetében ugyan kezdettől fogva gondoltak a létező létére, a lét mint lét igazságára azonban nem, és ezt, mint lehetséges tapasztalatot nemcsak hogy megtagadták a gondolkodástól, hanem a nyugati gondolkodás kiváltképpen mint metafizika - ha nem is tudatosan - pontosan ennek a megtagadásnak az eseményét rejti magában.

Nietzsche metafizikája itt következő értelmezésének ezért tehát először is azt kell megkísérelnie, hogy a nevezett alaptapasztalatból, azaz a metafizika történetének alapvonásaiból kiindulva gondolja végig Nietzsche gondolkodását mint metafizikát.

Nietzsche metafizikájának ez az értelmezési kísérlete ezért egy közeli és a legtávolabbi célra irányul, ami a gondolkodás számára fenntartható lehet.

1881-82 körül Nietzsche azt írja jegyzetfüzetébe. ``elfon az az idő, amikor a harc a földi uralomért fog folyni, - filozöfiai alaptanok nevében vezetik majd.'' (XII, 207) A feljegyzés idején kezd Nietzsche tudni és beszélni ezekről a "filozófiai alaptanokról". Azt, hogy ezek sajátságős folyamatban és módon törnek elő [sich herausringen], még nem gondolta végig. Ezért még nem kérdez rá arra, hogy ennek a folyamatnak az alapját ezeknek az alaptanoknak a lényegi egységében kell-e keresni. Hogy az a mód, amellyel előtörnek, fényt vet-e erre a lényegi egységre, azt kútön meg kell fontolni. A "filozófiai alaptanok rejtett egysége teszi ki Nietzsche metafizikájának lényegi szerkezetét. Ennek a metafizikának a talaján és ennek az értelme szerint bomlik ki az újkor beteljesedésének feltehetően hősszú története.

Az itt megkísérelt töprengések közeli célja a nevezett filozófiai alaptanok belső egységének felismerése. Ehhez először elkülönítve kell felismerni és bemutatni e "tanok mindegyikét. Az őket egyesítő ők meghatározása viszont az egyáltalában vett metafizika lényegéből fogan. Csak ha a kezdődő korszak eljut odáig, hogy fenntartás nélkül és kendőzetlenül ezen az alapon álljon, akkor lesz képes a ``földi uralomért folyó harcot" abból a legmagasabb fokú tudatosságból kiindulva folytatni, ami megfelel annak a létnek, amely ezt a kort hordozza és áthatja.

A földi uralomért folyó harc és az ezt hordozó metafizika kibontakozása eljuttatja a Föld és a történelmi emberiség egy világkorszakát a beteljesülésig; mert itt valósulnak meg a világuralomnak és annak a kísérletnek a legvégső lehetőségei, amelyre az ember azért vállalkozik, hogy tisztán magából kiindulva határozzon saját létezésérát [Wesenj.

A nyugati metafizika világkorszakának ezzel a beteljesü-lésével egyidejűleg azonban a távolban olyan történelmi alapállás rajzolódik ki, amely ama földi hatalomért folyó harc eldöntése után már nem képes teret nyitni a harcnak és viselni azt.Az az alapállás, amelyben beteljes0l a nyugati metafizika világkorszaka, a maga részéről azután egy egészen más lényegű vitába [Streit] vonódik bele. A vita [lényege] már nem a létezőn való úrrá levésért [Meistemng] folyó harc. Ez ma mindenhol "metafizikainak" mutatkozik és úgy is folyik, de már a metafizika lényegbeli lebírása [Wesensbewältigung] nélkül. A vita a létezö hatalmának és a lét igazságának egymástól való el-választása [Aus-einandersetzung]. Az itt megkísérelt elmélkedés legtávolabbi célja az, hogy előkészítése ezt a szétválasztást/vitát.6

A legtávolabbi célnak van alávetve a közeli, a nietzschei metafizikának, mint a nyugati metafizika beteljesedésének belső egységéről való elmélkedés. A legtávolabbi cél ugyan időrendben végtelenül távol áll a mostani kor igazolható eseményeitől és állapotaitól. Ez azonban csak azt jelenti: egy másik történelem történelmi távlatába tartőzik.

Ez a legtávolabbi mégis közelebb van, mint az egyébként közeli és a legközelebbi, feltéve, hogy a történelmi ember a léthez és annak igazságához tartőzik; feltéve, hogy a létnek sohasem kell először felülmúlnia a létezd közelségét; feltéve, hogy a lét a lényegi gondolkodás egyetlen, de még nem kidolgozott célja; feltéve, hogy az ilyen gondolkodás kezdeti és a másik kezdetben [im anderen Anfang] még a poézis értelmében vett költészetet is meg kell előznie.

A következő szövegben úgy kapcsolódik egymáshoz bemutatás és értelmezés, hogy nem mindenhol és nem, és nem azonnal válik világossá, mi vétetett Nietzsche szavaiból, és mi tétetett hozzájuk. Hiszen az értelmezésnek nemcsak arra kell képesnek lennie, hogy a szövegből tárgyat merítsen, hanem arra is, hogy hivalkodás nélkül, észrevétlenül a maga dolgából is hozzá tudjon tenni valamit. Ez a hozzáadott dolog az, amit a laikus, ahhoz képest, amit ő értelmezés nélkül a szöveg tartalmának tart, szükségszerűen kifogásol, mint belemagyarázást és önkényességet.

A hatalomra irányuló akarat

Hogy mit jelent az _"akarat", azt mindenki mindenkor tapasztalhatja saját magán: akarni annyit tesz, mint törekedni valamire. Hogy mit jelent a ``hatalom", azt mindenki ismeri a hétköznapok tapasztalatából: az erőszak gyakorlását. Hogy akkor egészében mit jelent a <sub>"</sub>hatalomra irányuló akarat", az olyan világos, hogy az embernek nincs túl sok kedve különösebb magyarázatot fűzni ehhez a szókapcsolathoz. A ``hatalomra irányuló akarat' egyértelműen az erőszak gyakorló sónak lehetőségére való törekvés, a hatalom birtoklására való törekvés. A ``hatalomra irányuló akarat" még ``a hiány érzetét" fejezi ki. Az "irányuló" akarat még nem maga a hatalom, mert még nem kiváltképpen hatalombirtoklás. Az olyan dolog iránti vágy, ami még nincsen, a romon- fika jegyének szárnő. De ez a hatalomra irányuló akarat, mint a hatalom megragadására való késztetés, egyszersmind tiszta vágyakozás az erőszatétel után. A "hatalomra irányuló akarat' ilyen értelmezései, amelyekben a romantika és a rosszindulat/gonoszság [Bösadigkeit] találkozik, eltorzítják Nietzsche metafizikájának alap szavát mert ő másra gondol, amikor azt mondja: "hatalomra irányuló akarat". Hogyan kell tehát értenünk nietzschei értelemben a "hatalomra irányuló akaratot"? Az akarat lelki képességnek számít, amit a pszichológiai szemlélet már régóta elhatárol az értelemtől és az érzelemtől. Valójában Nietzsche is pszichológiailag fogja fel a hatalomra irányuló akaratot. Az fogja fel a hatalomra irányuló akaratot. Az akarat lényegét azonban nem egy szokásos pszichológia szerint határolja körül, hanem fordítva, a hatalomra irányuló akaratlényegének megfelelően szabja meg a pszichológia lényegét és feladatát. Nietzsche a pszicholoógiától azt várja, hogy " a hatalomra irányuló akarat morfológiája és fejlődéstana legyen (Jenseits von Gut und Böse, n 23)

Mi a hatalomra irányuló akarat? "A lét legbensőbb lényege" (Der Wlle zur Macht n. 693). Ez azt jelentené,: a hatalomra irányuló akarat a létező mint olyan alapjellege. A hatalomra irányuló akarat lényegére eszerint csak a létező mint olyan tekintetbevételével, azaz metafizikai módon lehet rákérdezni, és ígys lehet gondolkodni róla. a hatalomra irányuló akarat értelmében vett létre irányuló létező ezen kivetülésének igazsága metafizikai jellegű. Nem tűr el ilyan indoklást, amely az egyes különös létezők módjára és állapotára hivatkozik, mert ez a megszólított létező csak akkor válik igazolhatóvá mint olyan, ha előzőleg már kivetült a hatalomra irányuló akarat mint lét alapjellegére vonatkozó létező.

Akkor ez a kivetülés/felvázolás (Entwurf) egyedül ennek az egy gondolkodónak a tetszésére van bízva? Úgy látszik. Az önkényesség eme látszata először annak a feltárását terheli , hogy mire gondol Nietzsche, amikor kimondja a "hatalomra irányuló akarat" szókapcsolatot. Nietzsche azonban a saját maga által megjelentetett

írásokban alig beszél a hatalomra irányuló akaratról. Ez lehet annak a jele, hogy ezt a legbensőbb dolgot alétező mint olyan általa felismert igazságáról lehetőleg sokáig meg akarta óvni és egy egyszerien egyszerű kimondás védelméba kívánta állítani. Meg van nevezve a hatalomra irányuló akarat, de még anélkül, hogy alapszóvá tüntetné ki, az Imigyen szóla Zarathustra (1883) második részében. a darab címe, ame4lyben végrehajtja az első teljes, lényegi bepillantást (Wesenblick) az így megnevezettbe, ahelyes értelmezésre int. Az "A maga-legyőzéséről" szóló részben mondja Nietzsche: "Valahol élőt találtam, ott a hatalom akaratát is találtam; és még a szolgáló akaratában is megleltem az akaratot, hogy úrrá legyen." Eszerint a hatalomra irányuló akarat az élet alapjellege. Az ``élet" Nietzsche számára egy másik szó a lét-re. ``A lét -nincs más elképzelésünk róla, mint élni. - Hogyan képes akkor valami halott lenniŤ?^ (Der Wiille zur Macht, n. 582). Az akarás azonban úrnak-lenni-akarás. Ez az akarat még a szolgáló akaratában is benne van, nem annyiban mintegy, hogy arra törekednék, hogy felszabadósa magát a szolgaszerepből, hanem amennyiben szolga és szolgáló, és mint ilyen, még mindig maga alatt tudja munkája tárgyát, aminek "parancsol". és amennyiben a szolgáló mint olyan nélkülözhetetlenné teszi magát ura számára, és így magához kényszerbi urát, és magára (a szolgára) utalja, a szolga uralkodik az úron. A szolgalét a hatalomra irányuló akarat egy másik fajtája. Az akarás soha sem lenne úrnak-lenni-akarás, ha az akarat csak kívánság és törekvés maradna,ahelyett, hogy eredetét tekintve és csak is: parancs legyen. Miben áll azonban a parancs lényege? Parancsolni annyit tesz, mint a cselekvő működés lehetőségeivel, útjaival, módjaival és eszközeivel való rendelkezés urának lenni. Amit a parancsban parancsolnak, az ennek a rendelkezésnek a véghez vitele. A parancsban a parancsoló ennek a rendelkezésnek engedelmeskedik, és így saját magának engedelmeskedik. Ilyenformán a parancsoló saját maga fölött áll, amennyiben még saját magát is Martin Heidegger kockáztatja. A parancsolás ön-legyőzés, és olykor nehezebb, mint az engedelmeskedés. Csak annak kell parancsolni, aki nem tud saját magának engedelmeskedni. Az akarat parancsjellegéből vetül az első fény a hatalomra irányuló akarat lényegére. A hatalom azonban nem az a cél, amelyhez az akarat, mint saját magán kívülihez el akar jutni. Az akarat nem törekszik a hatalomra, hanem már és csak a hatalom létkörében [Wesensbezirk] létezik [westj. Mindamellett az akarat nem egyszerűen hatalom, és a hatalom nem egyszerűen akarat. Ehelyett a következő érvényes: a hatalom lényege hatalomra irányuló akarat és az akarat lényege hatalomra irányuló akarat. Csak a lényegnek ebből a tudásából kiindulva mondhat Nietzsche "akarat' helyett "hatalmat' is és ``hatalom" helyett éppenséggel ``akaratot". Ez azonban sohasem jelenti az akarat és a hatalom azonosítását. Nietzsche nem is úgy kapcsolja össze a kettőt egymással, mintha korábban elkülönített, csak utólagosan összeillesztett képződmény lenne. A "hatalomra irányuló akarat" szókapcsolat sokkal inkább arra szolgál, hogy éppen egy összekapcsolt és egyetlen lé nyeg szétválaszthatatlan egy-szerűségét nevezze meg: a hatalom lényegét. Csak amennyiben a mindenkor elért hatalomfok urává vá lik, gyakorol a hatalom hatalmat [Macht machtetj. A hatalom csak akkor és csak addig hatalom, amikor és amíghatalomfokozódás marad, és többet [das Mehr] parancsol magának a hatalomban. Már a hatalom fokozásában tartolt puszta szünet, az egy hatalmi fokon való megállás a hatalomnélküliség/elalélás [Ohnmacht] kezdetét indítja el. A hatalom lényegéhez hozzátartozik saját maga túlzásba vitele/túlhatalmazása [Übermáchtigung]. Ez magából a hatalomból ered, amennyiben az parancs, és mint parancs a mindenkori hatalmi fok túlszárnyalására hatalmazza fel magát. Így a hatalom állandóan úton van saját maga``irányába" [``zu"], nem csupán egy kővetkező hatalomfok felé, hanem saját tiszta lényege hatalomba kerítéséhez [Bemächtigung].<> hatalomra irányuló akarat lényegének megfelelően szabja meg a pszichológia lényegét és feladatát. Nietzsche a pszichológiától azt várja, hogy ,a hatalomra irányuló akarat morfológiája és fejlődéstana" legyen (Jenseits von Gut und Böse, n. 23). Mi a hatalomra irányuló akarat? "A lét legbensőbb lényege" (Der Wille zur Macht, n. 693). Ez azt jelentené: a hatalomra irányuló akarat a létező mint olyan alapjellege. A hatalomra irányuló akarat lényegére eszerint csak a létező mint olyan tekintetbevételével, azaz metafizikai módon lehet rákérdezni, és így lehet csak gondolkodni róla. A hatalomra irányuló okirat értelmében vett létre irányuló létező ezen kivetülésének igazsága metafizikai jellegű. Nem tur el olyan indoklást, amely az egyes különös létezők módjára és állapotára hivatkozik, mert ez a megszólított létező csak akkor válik igazolhatóvá mint olyan, ha előzőleg már kivetült a hatalomra irányuló akarat mint lét alapjellegére vonatkozó létező. Akkor ez a kivetülés/felvázolás [Entwud] egyedül ennek az egy gondolkodónak a tetszésére volna bízva? Úgy Iátszik. Az ónkényesség eme látszata először annak a feltárósót is terheli, hogy mire gondol Nietzsche, amikor kimondja, a hatalomra irányuló akarat" szókapcsolatot. Nietzsche azonban a saját maga által megjelentetett írásokban alig beszélt a hatalomra irányuló akaratról. Ez lehet annak a jele, hogy ezt a legbensőbb dolgot a létező mint olyan általa felismert igazságáról lehetőleg sokáig meg akarta óvni és egy egyszerien egyszerű kimondás védelmébe kívánta állítani. Meg van nevezve a hatalomra irányuló akarat, de még anélkül, hogy alapszóvá tüntetné ki, az lm-ígyen szála Zarahustra (1883) második részében. A darab címe, amelyben végrehajtja az első teljes lényegi - bepillantást [Wesensblickj az így megnevezettbe, a helyes értelmezésre int. Az _"A maga-legyőzésről" szóló részben mondja Nietzsche: ``Valahol élőt találtam, ott a halaA hatalomra irányuló akarat ellentettje ezért nem a puszta ``hatalomra való törekvés" ellenében elért ``birtoklása" a hatalomnak, hanem "a hatalomra való képtelenség"/``a hatalom iránti tehetetlenség" [Ohnmacht zur Macht] (Dei Antichrist, VIII, 233)⁸. Akkor a hatalomra irányuló akarat nem jelent mást, mint hatalomra irányuló hatalmat. Biztosan, csakhogy hatalom és hatalom itt nem ugyanazt jelenti, hanem a hatalomra irányuló hatalom azt jelenti: túlhatalmazásra irányuló felhatalmazás (Ermáchtigung zur Übermáchtigung]. Csak az így értett hatalom ér el a hatalom teljes lényegéhez. A hatalomnak ebbe a lényegébe marad lekötve az akarat mint parancsolás lényege. Amennyiben azonban a parancsolás önmagának-engedelmeskedés, akkor az akarat ugyanígy felfogható, a hatalom lényegének megfelelően, mint akaratra irányuló akaratItt is két különböző dolgot jelent az "akarat": egyrészt parancsolást, másrészt a működési lehetőségekkel való rendelkezést.

Ha viszont a hatalom hatalomra irányuló hatalom, az akarat pedig akaratra irányuló akarat, akkor tehát nem ugyanaz a hatalom és az akarat? Ugyanazok az egy lényeg egységében való lényegi összetartozóság [Zusammengehörigkeit] értelmében. Nem ugyanazok két, egyébként különálló lényeg közömbös egyformaságának [gleichgültigen Einerlei] értelmében. Magáértvaló akarat éppoly kevéssé van, mint magáértvaló hatalom. Az akarat és a hatalom, önmagukban véve, mint a ``hatalomra irányuló akarat" lényegéből kitöri fogalomdarabok, mereven művivé válnak. Csak az akaratra irányuló akarat akarat, mégpedig hatalomra irányuló, a hatalomra irányuló hatalom értelmében.

A ``hatalomra irányuló akarat" a hatalom lényege. Az akarat célja természetesen a hatalomnak ez a létezése [Wesen] - de soha nem csak egy hatalommennyiség[Machtquantum] - marad, abban a lényegi jelentésben, hogy maga az akarat csak a hatalom létezésében lehet akarat. Az akaratnak ezért van feltétlenül szüksége erre a célra. Ezért hat az akarat létezésében [Wesen] az ürességtől való irtózás. Az üresség az akarat kihunyását, a nemakarást jelenti. Ezért érvényes az akaratra: "inkább a semmitakarja, mint hogy egyáltalán ne akarjon semmit" (Zur Genealogie de r mo-ral,3. Abhandlung, n. 1) ``A semmit akarat" itt azt jelenti: a kisebbítést, a tagadást, a megsemmisítést, a pusztítást akarni. Az ilyen akarásban a hatalom még mindig biztosíttja magának a parancsolás lehetőségét. Így tehát a világ tagadása [WeINerneinung] is csak rejtett hatalomra irányuló akarat.

Minden élő hatalomra irányuló akarat. ``Birtokolni és többet birtokolni akarni, egy szóval a növekedés- ez az élet maga" (Der Wille zur Macht, n. 725). Az élet mindennemű puszta fenntartása már az élet hanyatlása. A hatalom a több-hatalomra [Mehr-macht] irányuló parancs. Ahhoz azonban, hogy a hatalom iránti akarat mint hatalomnövelés [Übermáchtigung] egy fokkal feljebb léphessen, ezt a fokot nemcsak el kell érni, hanem meg is kell tartani és biztosítani kell. Csak az ilyen hatalmi biztonságból növelhető az elért hatalom. A hatalom fokozása ezért önmagában egyúttal megint csak a hatalom fenntartása. A hatalom azáltal hatalmazhatja fel saját magát a túlhatalmazásra, hogy egyszerre parancsolja meg a fokozást és a fenntartást. Ehhez az is hozzátartozik, hogy maga a hatalom és csak ő szabja meg a fokozás és a fenntartásfeltételeit.

Mifélék ezek a feltételek, amelyeket maga a hatalomra irányuló akarat szab és határoz meg saját maga számára? Nietzsche erre egy ép gondolkodásának utolsó évéből származó feljegyzéssel válaszol (1887/88): ``Az érték szempontja a fenntartási, fokozási/feltételek szempontja tekintettel a létrejövésen [Werden] belüli élet relatív időtartamú komplex képződményeire'' (Der Wille zur Macht, n. 715).

Azok a feltételek, amelyeket a hatalomra irányuló akarat saját lényegének felhatalmazásához megszab, szempontok. Az ilyen szempontok csak egy sajátos látás ``punktuációja" által válnak azzá, amik. Ez a pontozó látás veszi ``tekintetbe a létrejövésen belüli élet relatív időtartamú komplex képződményeit'. Az ilyen szempontokat állító látás megadja magának a rálátást ``a létrejövésre". Nietzsche számára ez a megfakult címszó, a ``létrejövés" őrzi azt a teljes tartalmat, amely a hatalomra irányuló akarat lényegeként tárult fel. A hatalomra irányuló akarat a hatalom túlhatalmazása [Übermáchtigung]. A létrejövés nem tetszőlegesen kéznéllevö/meglévő állapotok jellegtelen váltakozásának bizonytalan folyamatát jelenti. De a létrejövés nem is ``egy cél irányába ható fejlődést" jelent. A léterejövés a mindenkori hatalmi fokozat hatalmazó túllicitálása/túlfokozása [machtende Übersteigemng]. A létrejövés Nietzsche nyelvében a hatalomra irányuló akaratnak mint a létező alapjellegének a saját magából kiindulva működő mozgását jelenti.

Ezért ``létrejövés" minden lét. A létrejövésre való széles rálátás a hatalomra irányuló akarat hatalomgyakorlásának [Machten] előre látása és áttekintése [VOf- und Durchblick], abból az egyetlen szándékból eredően, hogy az mint olyan "legyen' [sei]. Ez a hatalomra irányuló akaratba való rálátó/kitekintő áttekintés [ausblickender Durchblick] azonban hozzá magához tartozik. A hatalomra irányuló akarat mint a túlhatalmazásra irányuló felhatalmazás előre- és áttekintő, Nietzsche azt mondja: ``perspektivikus". Csak a ``perspektíva" sohasem marad puszta áttekintőpálya, amelyen valamit előre látnak, hanem a keresztültekintő kitekintés [hindurchblickendes Ausblicken] akar elérni "fenntartási, fokozási feltételeket". Az ilyen "látás"-bari megszabott ``szempontoK' mint fettételek oyan jellegűek, hogy számítani kell rájukés számolni kell velükOlyan formájuk van, mint a "számoknaK' és a ``mértékekneK', azaz értékeknek. Az értékek ``mindenhol redukálhatókaz erő szám- és mérték-skálájára" (Der Wille zur Mach~ n. 710). Az ``erőt" Nietzsche mindig a hatalom értelmében érti, azaz mint hatalomra irányuló akaratot. A szám lényegileg "perspektivikus fonna" (Der Wille zur Macht, n. 490), és ezzel abba a "látás"-ba van kötve, ami a hatalomra irányuló akarat sajátja, ami lényege szerint az értékekkel való számolás.Az ``érték"-nek olyan a jellege, mint a ``szempontokK'. Az értékek nem ``magukban' [an sich] érvényesek és "vannak", hogy aztán alkalomadtán ,Szempontokká' is váljanak. Az érték ,lényegileg a szempont"-ja a hatalomra irányuló akarat hatalmazva-számoló/számoló látásának [des machtend-rechnenden Sehens] (Der Wille zur Macht, n. 715).

Nietzsche úgy beszél a hatalomra irányuló akarat feltételeiről, hagy ``fenntartási, fokozási feltételeket" említ. Szándékosan nem beszél itt fenntartási és fokozási feltételekről, mintha csak itt kerülnének össze a különböző dolgok, amikor pedig csak egy dolog van. A hatalomra irányuló akaratnak ez az egy egységes lényege szabályozza az összefonódottságot, ami a sajátja. A hatalom növeléséhez olyasmi tartozik, ami, mint mindenkori hatalmi fokozat, legyőzetik, és olyasmi, ami legyőz. A legyőzendőnek ellenállást kell tanúsítania, és ehhez magának is állandónak kell lennie, amely tartja és fenntartja magát. De a legyőzőnek is saját állásponttal kell rendelkeznie, és állandónak kell lennie, különben sem saját magán nem tudna túljutni, sem a fokozásban nem tudna ingadozás nélkül és fokozási lehetőségeiben biztosan megmaradni. Megfordítva, a fenntartásra való minden törekvés csak a fokozás érdeké bari történik. Mivel a létező léte mint hatalomra irányuló akarat magában ez az összefonódottság, a hatalomra irányuló akarat feltételei, azaz az értékek továbbra is ``komplex képződményekre'' vonatkoznak. A hatalomra irányuló akaratnak ezeket az alakjait, pl. a tudományt (megis merést), a muvészetet, a politikát, a vallást Nietzsche "uralmi képzödményeknek" is nevezi.)

Gyakran nemcsak ezeknek az uralmi képzödményeknek a feltételeit nevezi értékeknek, hanem magukat az uralmi képződményeket is. Ezek alkotják ugyanis azokat az utakat és intézményeket, és ezzel azokat a feltételeket, amelyek mellen a világ, amely lényegileg "káosz" és sohasem .organizmus", elrendezi magát mint hatalomra irányuló akarat. Így válik érthetővé az első látásra meglepő kijelentés, hogy a "tudomány" (megismerés, igazság) és a "művészet" "értékek" volnának.

"Min mérhető objektíven az érték? Csak a fokozott és szer- vezett hatalom mennyiségén..:' (Der Wille zur Macht, n. 674). Amennyiben a hatalomra irányuló akarat a hatalom fenntartásának és fokozásának váltakozó összefonódása, akkor minden egyes, a hatalomra irányuló akarattól átjárt uralmi képződmény mint önmagát növelő tartós, mint önmagát fenntartó viszont ingatag marad. Belső tartóssága (tartama) ezért lényegében viszonylagos. Ez a "relatív tartósság" megfelel az "életnek", amihez mindig hozzátartozik a "folyamatos hatalomkorlát-meghatározás" (Der Wille zur Macht, n. 492), mivel csak ``a létrejövésen belül", azaz a hatalomra irányuló akaraton belül van. Mivel a létező létrejövő jellege a hatalomra irányuló akaratból határozza meg magát, úgy van ``minden történés, minden mozgás, minden létrejövés, mint a fok- és erőviszonyok megállapítása" (DerWillezurMacht, n. 552). A hatalomra irányuló akarat "komplex képződményei" "a létrejövésen belüli élet relatív időtartamával" rendelkeznek.

Ilyenformán minden létező, mivel hatalomra irányuló akaratként létezik, "perspektivikus". ``A perspektivizmus" (azaz a létezőnek, mint szempontokat állító, számoló/számtió látásnak a felfogása) az, "aminek következtében minden erőközpont - és nem csak az ember - magából kiindulva konstruálja az egész rajta kívüli világot, azaz a saját erején méri, tapogatja le, alakija..." (Der Wille zur Macht, n.636). "Ha az emberi ki akarna lépni a perspektívák világából, akkor elpusztulna" (XIV, 13). A hatalomra irányuló akarat a maga legbensőbb lényege szerint perspektvikus számolás saját lehetőségének feltételeivel, amelyeket mint olyanokat, maga szab meg. A hatalomra irányuló akarat önmagában érték-tételező.

"Az értékek kérdése fundamentálisabb, mint a bizonyosság kérdése: utóbbi a komolyságát csak azzal az előfeltétellel szerzi meg, hogy az érték kérdésére megvan a válasz" (DerWillezurMacht, n. 588).

... Akarni egyáltalán annyi, mint erősebbé-válni-akami, növekedni-akarni - és ehhez az eszközöket is akarni" (Der Wllezur Macht, n. 675).

A lényeges "eszközök" azonban azok a ``feltételek", amelyek mellett a hatalomra irányuló akarat lényegében fennáll: az ``értékek". "Minden akaratban van becslés" (X111, 172).

A hatalomra irányuló akarat-és csak az-az az akarat, amely értékeket akar. Ezért kell végül kifejezetten azzá válnia és megmaradnia annak, ahonnan minden értéktételezés kiindul, és ami minden értékbecslést ural: az ``értéktételezés elvének". Ezért amint kiváltképpen a hatalomra irányuló akaratban ismerjük fel a létező mint olyan alapjellegét, és így a hatalomra irányuló akarat el meri ismerni önmagát, a létezőnek mint olyannak a maga igazságában való átgondolása, azaz az igazság mint a hatalomra irányuló akarat gondolkodása kikerülhetetlenül értékek szerinti gondolkodássá válik.

A hatalomra irányuló akarat metafizikája - és csakis az -joggal és szükségszerűen értékgondolkodás. Az értékekkel való számolásban és az értékviszonyok felbecsülésében a hatalomra irányuló akarat saját magával számol. Az értékgondolkodásban áll a hatalomra irányuló akarat ön-tudata, ahol a "tudat név már nem közömbös képzetalkotást jelent, hanem a saját magával való hatalomgyakorló és felhatalmazó számolást. Az értékgondolkodás lényegileg a hatalomra irányuló akarat önmaga-létéhez tartozik, ahhoz a módhoz, ahogyan szubjektum (önmagán alapuló, mindennek alapját jelentő). A hatalomra irányuló akarat mint az értékgondolkodástól kitüntetett szubjetivitás tárul fel. Amint a létezőt mint olyat ennek a szubjektivitásnak az értelmében, azaz mint hatalomra irányuló akaratot tapasztaljuk meg, akkor minden metafizikát mint a létezoről mint olyanról szóló igazságot általánosan értékgondolkodásnak, értéktételezésnek kell tartanunk. A hatalomra irányuló akarat metafizikája minden őt megelőző metafizikai alapállást az értékgondolat fényében értelmez. Az összes metafizikai vita az értékek rangsoráról való döntés.

A nihilizmus

Platón, akinek a gondolkodásával a metafizika kezdetét veszi, a létezőt mint olyat, azaz a létező létét mint ideát fogja fel. Az ideák mindig azt az egyetjelentik a sokrétűhöz képest, ami az ő fényükben jelenik csak meg, és így megjelenően legelsőként is van. Eme egyesítő egy voltukban az ideák egyúttal a maradandót, az igazat is jelentik a változóval és a látszólagossal szemben. A hatalomra irányuló akarat metafizikájából kiindulva az ideákat értékekként, a legmagasabb egységeket pedig legfőbb értékekként kell felfogni. Maga Platón az idea lényegét a legfőbb ideából, a jó (ayabov) ideájából világfija meg. A "jó" azonban a görögök számára azt jelenti, ami valamire megfelelővé tesz, és azt a valamit lehetővé teszi. A létként felfogott ideák arra teszik alkalmassá a létezőt, hogy látható, tehát jelenlévő, azaz egy létező legyen. A lét ettől kezdve mint az egyesítő egy mihden metafizikában" a lehetőség feltétele" jelleggel bír A lét e jellegét Kant a lét mint tárgyiasság (objektivitás) transzcendentális meghatározása által az "én gondolkodom" szubjektivitásából kiindulva értelmezte. Nietzsche a lehetőségnek ezeket a feltételeit a hatalomra irányuló akarat szubjektivitásából kiindulva mint "értékeket' fogta fel.

Platón felfogása a jóról önmagában nem tartalmazza az érték gondolatát. Platón ideái nem értékek; mert a létező léte még nem vetült ki mint hatalomra irányuló akarat. Nietzsche azonban a saját metafizikai alapállásából kiindulva világíthatja meg értékekként a létező platóni értelmezését, az ideákat, és ezzel együtt az érzékfelettit. Ebben a megvilágításban válik minden Platón utáni filozófia az értékek metafizikájává. A létezőt mint olyat az egészben az érzételettiből kiindulva fogják fel, és egyúttal mint valóban létezöt ismerik fel, legyen bár ez az érzékfeletti Isten, mint a kereszténység teremtő és megváltó istene, legyen az érzételetti az erkölcsök törvénye, az ész autoritása, a haladás vagy a többség boldogsága. A közvetlenül jelenlévő érzékelhető mércéje mindig valamilyen kívánhatóság, valamilyen eszmény [Ideai). Minden metafizika platonizmus. A kereszténység és újkori elvilágiasításának formái "platonizmus a ~népnek~~" (VII, 5). A kívánhatóságokat Nietzsche mindig a "legfőbb értékek"-nek gondolja. Minden metafizika ``értékbecslések rendszeré' vagy, ahogy Nietzsche mondja, morál, "úgy értve, mint azoknak az uralmi viszonyoknak a tana, amelyek között az ~~élet~~ jelensége keletkezik" (Túl jón és rosszon, n. 19).

Az összes metafizikának az értékgondolatból kiindulva elvégzett értelmezése a "morális" értelmezés. De a metafizikának és történetének ezt az értelmezését Nietzsche nem úgy végzi el, mint az elmúlt történelmi-tudós szemléletét, hanem mint a jövőbeniről való történelmi döntést. Ha az értékgondolat a metafizikáról mint a nyugati történelem alapjáról való történeti gondolkodás számára vezérfonallá válik, akkor ez először is azt jelenti: a hatalomra irányuló akarat az értéktételezés egyetlen elve. Ahol a hatalomra irányuló akarat meg mer nyilvánulni mint a létező alapjellege, ott aszerint kell felbecsülni mindent, hogy a hatalomra irányuló akaratot fokozza-e, vagy pedig csökkenti és gátolja. Mint alapjelleg, a hatalomra irányuló akarat a saját létében feltételez minden létezőt. A létezőnek mint olyannak ez a legfőbb feltétele a mérvadó érték.

Míg az eddigi metafizika a hatalomra irányuló akaratot nem ismeri kifejezetten az értékállítás elveként, a hatalomra , irányuló akarat metafizikájában ez válik ``új értéktételezés elvévé". Mivel a hatalomra irányuló akarat metafizikája felől nézve minden metafizika morálisan értékelésként van felfogva, a hatalomra irányuló akarat metafizikája értéktételezéssé válik, mégpedig ,újjá". Újdonsága ``az eddigi értékek átértékelésében" van.

Ez az átértékelés teszi ki a nihilizmus beteljesült lényegét. De nem azt mondja-e már maga a nihilizmus név is, hogy e tan szerint minden semmis és semmi, és minden akarat és minden mű hiábavaló? A nihilizmus Nietzsche fogalmai szerint önmagában nem tan és vélemény, és egyáltalán nem jelenti azt sem, amit a név első hallásra és értésre sugallna: mindennek a puszta semmibe való feloldását.

Nietzsche a saját, a hatalomra irányuló akarat metafizikájából fakadó és lényegileg ahhoz tartozó nihilizmus-ismeretét [Erkenntnis des Nihilismus] nem abban a zárt összefüggésben ábrázolta, amely metafizikus történelemszemlélete előtt lebegeti, amit azonban mi letisztult formájában nem ismerünk, és már soha többé nem is leszünk képesek a fennmaradt töredékek ből feltárni. Nietzsche azonban gondolkodásának körén belül minden számára fontos szempontból végiggondolta a ``nihilizmus" címen összefoglalható dolgok fokozatait és módjait, és gondolatait különálló, különböző terjedelmű és különböző fokon kifejtett feljegyzésekben rögzítette.

Az egyik feljegyzés így hangzik (Der Wille zur Macht, n. 2): ``Mit jelent a nihilizmus? -Azt, hogy a legfőbb értékek elértéktelenednek. Hiányzik a cél; hiányzik a Miért?-re adott válasz." A nihilizmus az eddigi legfőbb értékek elértéktelenedésének folyamata. Ezeknek az értékeknek a hanyatlása a létezőről mint olyanról az egészben eddig tudott igazság összeomlása. Az eddigi legfőbb értékek elértéktelenedésének folyamata így nem egy történelmi esemény a sok közül, hanem a metafizika által hordozott és vezetett nyugati történelem alaptörténése. Ha a metafizika a kereszténységtől sajátos teológiai veretet kapott, az eddigi legfőbb értékek elértéktelenedését is teológiailag kell kifejezni a következő szavakkal: ``Isten halott." ``Isleri' itt egyáltalában az érzékfelettit jelenti, amely ``igaz", ``túlsó", örök világként, mint a tulajdonképpeni és egyetlen cél érvényesül az itteni ``földi" világgal szemben. Ha az egyházi-keresztény hit kifárad, és világi uralma csorbát szenved, azzal még nem tűnik le ennek az istennek az uralma. Alakja sokkal inkább álruhát ölt, igénye az ismeretlenségben [Unkenntlichkeit] szilárdul meg. Isten és az egyház autoritásának helyébe a lelkiismeret autoritása, az ész uralma, a történelmi haladás istene, a szociális ősztőn lép. Hogy az eddigi legfőbb ér tékek elértéktelenednek, azt jelenti: ezek az eszmények [Ideale] veszítenek történelemalakító erejükből. Ha azonban ``Isten halála" és a legfőbb értékek hanyatlása nihilizmus, akkor hogyan állapíthatja meg még valaki, hogy a nihilizmus nem negatív dolog? Mi űzi határozottabban a megsemmisítést a semmis semmibe, mint a halál, ráadásul Isten halála?

Az eddigi legfőbb értékek elértéktelenedése ugyan mint a nyugati történelem alaptörténése, a nihilizmushoz tartozik, önmagában azonban sohasem meríti ki a lényegétAz eddigi legfőbb értékek elértéktelenedése először is oda vezet, hagy a világ értéktelennek látszik. Az eddigi értékek ugyan elértéktelenedtek, de a létező az. egészben megmarad, és csak fokozódik az a szükség, hogy felállítsunk egy igazságot a létezőről. Előtérbe tolakszik az új értékek nélkülözhetetlensége. Megjelenik az új értékek tételezésének ígérete. Olyan köztes állapot jön létre, amelyen a jelenkori világtörténelem megy keresztül. Ez a köztes állapot azt hozza magával, hogy egyidejűleg még fennáll az eddigi értékek visszatérésébe vetett remény, és még műkődnek is, azonban már érezhető egy új értékvilág jelenléte, és bár az akarat ellenére, de eltagadottá is válik. Ez a köztes állapot, amelyben a Föld történelmi népeinek pusztulásukról vagy az újrakezdésről kell dönteniük, addig tart, míg fennáll annak a látszata, hogy a történelmi jövőt a régi és az új értékek közötti közvetítő egyensúllyal még meg lehet menteni a katasztrófától.

Az eddigi legfőbb értékek elértéktelenedése viszont nemcsak azok érvényességének viszonylagos csorbulását jelenti, hanem ``az elértéktelenedés az eddigi értékek tökéletes hanyatlása" [Vedall]. Ez új értékek állításának feltétlen szükségességét foglalja magába. Az eddigi legfőbb értékek elértéktelenedése csak egy történelmi folyamat történelmi előfoka, amelynek alapvonása az összes eddigi érték átértékeléseként szerzi meg az uralmat. Az eddigi legfőbb értékek elértéktelenedése eleve minden érték rejtve váraltozó átértékelésének megy elébe. A nihilizmus ezért nem a puszta semmisségre fut ki. Tulajdonképpeni lényege a felszabadulást igenlő módjában rejlik. A nihilizmus az eddigi értékeknek az összes értékek tökéletes átalakítására irányuló átértékelése. A nihilizmus mint a történelem alapvonása egy ilyen messzire vissza-, de egyúttal előrenyúló, mindenkor döntő odafordulásban [Zukehr] rejlik.

De akkor minek az a tagadó szó, hogy nihilizmus, annak kifejezésére, ami lényegében igenlés? Ez a név a nihilizmus igenlő lényegének biztosítja a feltétlen [das Unbedingte] legnagyobb nyomatékát, amely elvet minden közvetítést. A nihilizmus tehát azt mondja: semmi ne érvényesüljön tovább az eddig feltett értékekből, az egészben minden leszőnek mássá kell válnia, azaz az egészben más teltételekhez kell igazodnia. Mihelyt az eddigi legfőbb értékek elértéktelenedése folytán értéktelennek látszik a világ, egy legvégső tetti Auserstes] tolul előre, amit megint egy legvégsővel lehet csak felváltani (vő. Die Wiille zur Macht, n. 55). Az átértékelésnek feltétlennek kell lennie, és minden létezőt egy eredeti egységbe kell áldania. Az eredetileg-előrenyúlóan-egyesítő egység azonban a totalitás lényegét teszi ki. Ebben az egységben működik [waltet] az Ev-nek a nyugat hajnala óta a létet formázó meghatározása. Mivel a káoszon való, az új értétételezésből eredő úrrá levés az értéktételezés által már a totalitás tőrvénye alá helyeződött, az új rend foganatosításában való minden emberi részvételnek magában kell hordoznia a totalitás megkülönböztető jegyét. A nihilizmussal ezért történetileg a "totális" uralma lép fel. Ebben mutatkozik meg a nihilizmus tulajdonkép pen igenlő lényegének napvilágra törő alapvonása. A totalitás persze sohasem jelenti a felemás [des Halben] puszta fokozódását, de a megszokott eltúlzását sem, mintha a to tális a már fennálló mennyiségi bővítésével vagy megváltoztatásával elérhető lenne. A totalitás mindig egy lényegi átalakulás előrenyúló határozottságán alapszik. Ezért is sikertelen minden kísérlet, amely arra irányul, hogy a feltétel nélküli átalakulásban keletkező újjal a gondolkodás és a tapasztalás eddigi eszközeivel számoljon el. De az európai nihilizmus igenlő jellegének elismerése által sem érünk még el annak legbensőbb lényegéhez; mert anihilizmus sem nem csak egy történelem, sem pedig a nyugati történelem alapvonása, hanemennek a történésnek a törvényszerűsége, a ``logikája". A legfőbb értékek kijelölése, a meghamisításuk, az elértéktelendésük, az elutasításuk, a világ időnként értéktelen kinézete, az eddigi értékek újakkal való helyettesítésének szükségessége, az újra-tételezés [Neusetzung] mint átértékelés, ennek az átértékelésnek az előfokai - mindez azoknak az értékbecsléseknek a saját törvényszerűségét írja körül, amelyekben a világértelmezés gyökerezik.

Ez a törvényszerűség a nyugati történelemnek a halalomra irányuló akarat metafizikájából kiindulva megtapasztalt történetisége. Mint a történelem törvényszerűsége, a nihilizmus saját maga különféle fokozatainak és alakjainak sorozatát bontakoztatja ki. Ezért mond túl keveset a puszta nihilizmus név, mert ide-oda ingadozik a többféle jelentés között. Nietzsche azt a véleményt, mely szerint a nihilizmus volna a hanyatlás [Verfall] oka, azzal a utasítja vissza, hogy a nihilizmus mint a hanyatlás ``logikája" azonéppenséggel túlmutat. A nihilizmus oka azonban az igaz, a jó és a szép ``önmagukban" [an sich] érvényes természetfeletti eszményeinek [Ideale] kijelölése értelmében vett morál. A legfőbb értékek tételezése egyúttal elértéktelenedésük lehetőségét is feltételezi, amely már azzal elkezdődik, hogy elérhetetlennek bizonyulnak. Így az élet alkalmatlannak és a legkevésbé megfelelőnek tűnik ezeknek az értékeknek a megvalósítására. Ezért a pesszimizmus a tulajdonképpeni nihilizmus "előformája" (Detr Wille zur Macht, n. 9).

A pesszimizmus tagadja a fennálló világot. De tagadása kétértelmű. Akarhatja egyszerűen az összeomlást [Niedergang] és a semmit. De el is utasíthatja a fennállót, és így szabaddá teheti a pályát a világ újjáalakítására. Ezáltal bomlik ki a pesszimizmus "mint erősség". Van szeme ahhoz, ami van. Látja a veszélyest és a bizonytalant, és azok után a feltételek után kutat, amelyek a történelmi helyzeten való úrrá levést ígérik. A pesszimizmust mint erősséget az "analitika" képessége jellemzi, amin Nietzsche nem a ``történelmi szituáció" izgatott szálakra bontását és feloldását érti, hanem azoknak az okoknak a higgadt- mert már a tudás birtokában végzett - szétválasztását és megmutatását, hogy miért olyan a létező, amilyen. Az a pesszimizmus ellenben, amely csak összeomlást Iát, a "gyengeségből" ered, mindenhol a borúsat keresi, a kudarc alkalmait lesi-várja, és azt hiszi, hogy így látja, hogyan következnek majd be a dolgok. Mindent ért, és képes minden esemény [Begebenheit] megfelelőjét megtalálni a múltban. Az "analitikával" ellentétben a ``historizmus" a jellemzője (Der Wille zur Macht, n. 10).

A pesszimizmus e kétértelműsége által két szélsőséges pozíció bontakozik ki. Az általuk körülírt területből lép csak elő sokrétű fokozatokban a nihilizmus tulajdonképpeni lényege. Először megint csak egy ``köztes állapot" alakul ki. Néha csak a ``nem-teljes nihilizmus" terjed el, olykor az ``extrém nihilizmus" is előmerészkedik. A ``nem-teljes nihilizmus" tagadja ugyan az eddigi legfőbb értékeket, ám nem álld új eszményeket a régi helyére (az ``őskereszténység" helyére a ``kommunizmust", a ``dogmatikus kereszténység" helyére a wagneri muzsikát"). Ez a felemásság elodázza a legfőbb értékek eltökélt trónfosztását. A halogatás elkendőzi a döntő mozzanatot: hogy az eddigi legfőbb értékek elértéktelenedésével mindenekelőtt a nekik megfelelő helyet, az önmagában [an sich] fennálló "érzékfelettit" kell megszüntetni. Ahhoz, hogy tökéletes legyen, a nihilizmusnak át kell esnie az ``extrém"-en. Az ``extrém nihilizmus" felismeri, hogy nem létezik ``magánvaló örök igazság". Amennyiben megelégszik ezzel a belátással, és csak szemléli az eddigi legfőbb értékek hanyatlását, úgy "passzív" marad. Ezzel szemben az ``aktív" nihilizmus beavatkozik, felforgat, azáltal, hogy az eddigi életmódot odahagyja, és annak, ami ki akar pusztulni, ráadásul még sugalmazza is ``a vég iránti vágyat" (Der Wille zur Macht, n. 1055).

És mégsem volna negatív ez a nihilizmus? Nem maga Nietzsche igazolja a nihilizmus tisztán negatív jellegét a nihilistának abban a jól megjegyezhető meghatározásában, amely így hangzik (Der Wille zur Macht, n. 585 A): "Nihilista az az ember, aki úgy déli meg, a világ olyan, hogy nem kellene lennie, és amilyennek lennie kellene, olyan nem létezik"? Hiszen itt a kettős tagadásban éppenséggel minden meg van tagadva: egyszer a létező világ, aztán rögtön az ebből a létező világból kiindulva kívánható érzékfeletti világ, az ideál. De e mögött a kettős tagadás mögött már annak az egy világnak az egyetlen igenlése áll, amely az eddigit letaszítja, és az újat magából kiindulva rendezi be, és már nem ismer önmagában fennálló túlvilágot/felső világot [Überwelt].

Az extrém, ám aktív nihilizmus az eddigi értékeket "terükkel" (az érzékfelettivel) egyetemben kiüríti és legelőször is lehetőségeket biztosít az új értéktételezésnek. Tekintettel az extrém nihilizmusnak erre a térképző és a szabadba lépő jellegére Nietzsche ``eksztatikus nihilizmusról" is beszél (Der Wille zur Macht, n. 1055). Ez azzal a látszattal, hogy csupán tagadás marad, sem valami meglévőt, sem valamilyen ideált nem igenel, annál inkább ``azé?ékbecslés elvét': a hatalomra irányuló akaratot. Amint ez mint minden értéktételezés alapja és mértéke határozottan megragadottá és kifejezetten elfogadottá vált, a nihilizmus rátalált igenlő lényegére, legyőzte és visszavonta tökéletlenségét, és így beteljesedett. Az eksztatikus nihilizmusból "klasszikus nihilizmus" lesz. Mint ilyet fogja fel Nietzsche saját metafizikáját. Ahol a hatalomra irányuló akarat az értéktételezés elfogadott elve, ott a nihilizmus ``a szellem legfőbb hatalmasságánakideáljává" válik (Der Wille zur Macht, n. 14). Azáltal, hogy minden önmagában fennálló létező tagadásra, a hatalomra irányuló akarat pedig mint a teremtés eredete és mértéke igenlésre talál, "a nihilizmus lehetne" ``lsteni gondolkodásmód" (Der Wille zur Macht, n. 15). Dionüszosz isten istenisége értendő ezen.

Igenlőbbnek egyáltalán nem is lehet mondani a nihilizmus igenlő lényegét. Teljes metafizikai fogalma szerint így a nihilizmus az eddigi legtöbb értékek megsemmisítésének története az előreható átértékelés alapján, amely tudatosan a halalomra irányuló akaratot ismeri el az értéktételezés elveként. Ezért az átértékelés sem csak azt jelenti, hogy az eddigi értékek régi és ugyanazon helyére újak kerülnek, hanem ez a cím mindig és eleve azt jelenti, hogy maga a hely kap új meghatározást.

Eszerint: csak az "át-értékelés" [Um-wertung] tételezi az értékeket mint értékekei, azaz fogja fel őket lényegi alapjukban [Wesensgrund] mint a hatalomra irányuló akarat feltételeit. Ennek a lényege adja meg a lehetőséget arra, hogy ``a dionüszoszi"-t metafizikailag lehessen elgondolni.

Az át-értékelés, szigorúan véve, a létező mint olyan az egészben át-gondolása ``értékekre". Ez magában foglalja: a létező mint olyan alapjellege a hatalomra irányuló akarat. A nihilizmus csak "klasszikus"-ként helyezkedik saját lényegébe. ``Klasszikus' értelemben a ``nihilizmus" egyúttal a metafizika történeti Iétezésének/lényegének [Wesen] címszava is, amennyiben az egészben létezőről mint olyanról szóló igazság a hatalomra irányuló akarat metafizikájában teljesül be, és [a metafizika] történelme csak ezáltal értelmeződik.

Ha azonban a létező mint olyan hatalomra irányuló akarat, akkor hogyan határozódik meg Nietzsche számára a létező teljessége [Gänze] az egészben [im Ganzen]? A klasszikus nihilizmus értéktételező, átértékelő metafizikája értelmében ez a kérdés így hangzik: Mi az értéke a létező egészének?

Az emberfeletti ember

Az igazságot a létezőről mint olyanról az egészben mindig egy emberiség vállalja fel, rendezi el és őrzi meg. Hogy ez miért van így, azt a metafizika nem képes elgondolni, de még csak rákérdezni sem tud; még a Hogy-ot is aligha képes elgondolni. Az emberi lényegnek [Menschenwesen] a létező őrzéséhez [Wahrung] való hozzátartozása semmiképpen sem azon nyugszik, hogy az újkori metafizikában minden létező objektum egy szubjektum számára. A létezőnek ez a szubjektivitásból eredő értelmezése maga is metafizikus, és máris a létnek magára az ember lényegére való burkolt vonatkozásának rejtett következménye. Ezt a vonatkozást nem lehet a szubjektum - objektum viszonyból végiggondolni, mert az éppen e vonatkozásnak és megtapasztalása lehetőségének szükségszerű félreismerése és állandó elleplezése. Ezért marad a metafizika beteljesülésében szükségszerű antropomorffa, és következményei lényegének eredete, az antropologizmus uralmának eredete olyan rejtély a metafizika számára, amit még csak észre sem vesz, mint olyat. Mivel az ember a lét létezéséhez [Wesen] tartozik, és az ilyen létmegértéshez való odatartozásból határozható meg, a létező különböző területei és fokozatai szerint benne van abban a lehetőségben, hogy az ember kutassa és úrrá legyen rajta [meistem].

Azt az embert pedig, aki a létező közepette a létezőhöz viszonyul, ami, mint olyan, hatalomra irányuló akarat és az egészben ugyanannak örök visszatérése, emberfeletti embernek hívják. Megvalósulása magába foglalja, hogy a létező a hatalomra irányuló akarat létrejövő jellegében az ugyanannak örök visszatérése gondolatának legvilágosabb világosságából jelenik meg. "Amikor megalkottam az emberfeletti embert, elrendeztem körülötte a létrejövés nagy fátylát, és hagytam, hogy délben felette álljon a nap" (XII, 362). Mivel a hatalomra irányuló akarat mint az átértékelés elve, a történelmet a klasszikus nihilizmus alapvonásában jeleníti meg, e történelem emberiségének is igazolnia [bestätigen] kell benne magát saját maga előtt.

Az ``emberfeletti embert névben a "feletti" tagadást tartalmaz, és az eddigi emberen való túl- [hinweg], illetve a rajta kívülre [hinaus] való "fölé"-lépést jelenti. Ennek a tagadásnak a Nem-je feltétlen, mivel a hatalomra irányuló akarat Igen-jéből származik, és minden nyit és rejtett változatában teljesen találkozik a platoni kus, keresztény-morális világértelmezéssel. A tagadó igenlés - a metafizikai gondolkodás szerint-az emberiség történelmét egy új történelem irányába dönti el. Az ``emberfeletti ember" általános, de nem kimerítő fogalmán mindenekelőtt az önmagát újragondoló-ami itt azt jelenti, hogy önmagát akaró - emberiségnek ez a nihilista-történelmi létezése [Wesen] értendő. Ezért viseli az emberfeletti emberről szóló tan hirdetője a Zarathustra nevet. ``Zarathustrát, egy perzsát kellett megtisztelnem: a perzsák gondolták a történelmet először egészben és nagyban" (XIV, 303). ``Esősjáró-beszédében", amely minden mondanivalót előlegez, Zarathustra azt mondja: ``Íme, én az emberfölötti mebert hírdetem néktek! Az emberfölötti ember a föld értelme. Monja akaratotok: Az emberfölötti ember legyen a föld értelme!'' (lm-ígyen szála Zarathustra. Zarathustra esősjáró-beszéde, 3.)¹ ° Az emberfeletti ember az ember eddigi A metafizikán belül az embert mint értelmes állatot (animal rationale) fogják fel. Az ember lé nyegi meghatározásának ezt a minden nyugati történelmet hordozó "metafizikus" eredetét mind ez ideig nem értették meg, nem állították a gondolkodás döntése elé. Ez azt jelenti: a gondolkodás még nem állt elö/jött létre [ent-standen] a létező létére vonatkozó metafizikai létkérdésnek és annak a kérdésnek a válásából [Scheidung], amely kezdetlegesebben kérdez, ugyanis a lét igazságára, és ezzel a létnek az ember létezéséhez [Wesen] való lényegi vonatkozására kérdez rá. Maga a metafizika meggátolja [verwehrt] az erre a lényegi vonatkozásra való rákérdezést.

Az emberfeletti ember tagadja ugyan az eddigi ember lényegét, ám nihilistán tagadja. Tagadása az ember eddigi kitüntető, megkülönböztető jegyét, az észt érinti. Az ész metafizikai lényege abban áll, hogy a elő-állító/képzetalkotó gondolkodás vezérfonalán [das vorstellende Denken]¹¹ vázolja fel a létezőt az egészben, és értelmezi, mint olyat.

A gondolkodás, a metafizikai felfogás szerint, az elfogadó képzetalkotás [vernehmende Vurstellen] arról, hogy miben a létező a mindenkori létező. A nihilizmus azonban úgy fogja fel a gondolkodást (az értelmet), mint a hatalomra irányuló akarathoz tartozó számfiást a fennállás butusfiására, és az ezzel, mint értéktételezéssel való számolást. A metafizika és története nihilista értelmezésében ezért a gondolkodás, azaz az értelem mint az értékek állfiásának alapja és vezető eszményi mértéke [Leitmas] jelenik meg. Az összes létező "önmagán" j``an sich"] fennálló "egysége", a minden létező "önmagán" meglévő végső "célja", a minden létező számára "önmagán" érvényes igaz [Wahre]-mint olyanok az ész által tételezett értékekként lépnek fel. Az ész nihilista tagadása azonban nem kapcsolja ki a gondolkodást (tollu), hanem az állatiság (animalitas) szolgálatába fogadja vissza.

Már maga az állatiság [Tierheit] is ugyanígy és előzetesen meg van fordítva. Már nem puszta érzékiségnek és az emberben lakozó alantasnak számít. Az állatiság a testi mivoltában élő [leibende], azaz az önmagából adódóan vágyva törekvő [drangvolle] és mindent maga alá gyűrő/lehengerlő [überdrangende] test. Ez a név nevezi meg az összes ösztön, törekvés, vágy [Drang], szenvedély uralmi képződményének kitüntetett egységét, amelyek magát az életet akarják. Azáltal, hogy az állatiság úgy él, ahogy testesül [sebt, wie sie leibt], a hatalomra irányuló akarat [lét]módjában van. Amennyiben ez az alapjelleg minden létezőre érvényes, csak az állatiság teszi az embert valóban létezővé. Az ész csak mint testesülő ész élő. Az ember összes képességei metafizikailag a hatalom hatalomgyakorlásáról való rendelkezésének módjaiként [als Verfügungsweisen der Macht über ihr Machten] vannak eleve meghatározva. "Ámde a ki felserkent, a tudó így szól: test vagyok egészen, s kívüre semmisem; és a lélek csak szó megjelölni egy valamit a testen. Atest nagy értelem, sokféleség egynemű értelemmel, háború és béke együttesen, egy akol és egy pásztor. Én vérem! Tested szerszáma a te kis értelmed is, a melyet &amp;raquoelmé~-nek hívsz, kis szerszáma és játékszere nagy értelmednek." (lm-ígyen szóla Zarathustra. Első rész: A test megvetőiről)¹ 2 Az ember eddigi metafizikai, lényegi megkülönböztető jegye, az eszesség [Vemünftigkeit] áthelyeződik a testesülő hatalomra irányuló akarat értelmében vett állatiságba.

A nyugati metafizika azonban egyáltalán nem csak, és nem minden korszakban azonos felfogásban határozza meg úgy az embert, mint észlényt. Csak az újkor metafizikai kezdetekor nyílik meg ama szerep kibontakozásának a története, amelyben az ész elnyeri teljes metafizikai rangját. Csak ezen a rangon mérhető, hogy mi történik az észnek az ónmagában is megfordított állatiságra való visszavonásában [RÜCknahme]. Csak az ész újkori metafizikaként feltétlenné teljesedett rangja tárja fel az emberfelettiember lényegének metafizikai eredetét.

Az újkor metafizikai kezdete az igazság lényegének olyan változása, amelynek oka rejtve marad. Az igazság bizonyossággá válik. Ez egyedül és összességében az elképzelt létezőnek a magában a képzetalkotásban [Vorstellen] véghezvihető biztosításán múlik. Az igazság lényegének változásával egyetemben helyeződik át a képzetalkotás lényegi szerkezete. Eddig, és a metafizika kezdetétől fogva az elő-állmás [Vorstellen] (voeav) az a felfogás [Vernehmen], amely a létezőt mindenhol nem szenvedve fogadja el, sokkal inkább tevékenyen feltekintve a jelenlévőt mint olyat kinézetében [Aussehen] (sabo~) engedi magához [sich geben lásst].

Ez a felfogás [Vernehmen] itt igazságszolgáltatási (igaza van és igazságot szolgáltat) értelemben vett elő-vevéssé [Ver-nehmung] válik. Az elő-állítás magából eredően és magára vonatkoztatva minden utunkba kerülőt arra nézvést hallgat ki, vajon kitart-e, és hogyan, amellett, amire az előállításnak mint maga-elé-hozásnak saját biztonsága biztosításában szüksége van. A képzetalkotás most már nem csupán a létező mint olyan, azaz mint a jelenlévő állandóság felfogásához [Vemehmung] vezető pálya. A képzetalkotás olyan ítélőszékké válik, amely a létező létezőségéről dönt, és megmondja, hogy a jövőre nézve csak az számmhat létezőnek, amit az elő-állításban ez [az elő-állmás] állra maga elé, és így van bebiztosmva a számára. Az ilyen maga-elé-állmásban viszont a képzetalkotás mindig szükségszerűen saját magát is vele képzeli; ezt azonban nem utólagosan, sőt éppenséggel mint ellenállást, hanem előre, és mint azt, amihez mindennek igazodnia kell, és aminek a környezetében csak egy ugyanolyan [ein jegliches] lehet bebiztosítva [sichergestellt].

Az önmagáról képzetet alkotó képzetalkotás mindamellett csak azért képes ilyen módon dönteni a létező létezőségéről, mert még nemcsak mint ítélőszék rendelkezik egy törvény szerint, hanem már maga hozza meg a lét törvényét. A képzetalkotás csak azért képes meghozni ezt a törvényt, mert birtokolja ezt a törvényt, azáltal, hogy előzőleg már törvénnyé tette saját maga számára. A korábbi képzetalkotás lényegi szerkezetének áthelyezése abban áll, hogy minden utunkba kerülő elő-állinó maga-elé-hozása saját magát mint a létező létét állraja fel. Ajelenlét [Anwesen] maradandósága [Bestándigkeit], azaz a létezőség most az ez által és ennek az elő-állításnak a számára való előállmottságában áll, azaz benne magában.

Ezelőtt minden létező: subiectum, azaz egy magától meglévő [Vorliegendes]. Csak ezért képezi mindennek az alapját (Tmceapevov, substans), ami keletkezik és elmúlik, azaz a létbe (a jelenlevésbe a meglevés módja szerint) belekerül és belőle távozik. A létező létezősége (oTrna) minden metafizikában szubjeMivitás a szó eredeti értelmében. A közkeletűbb, de nem mást jelentő név így hangzik: ``szubsztancialilás". A középkori misztika (Tauler és Seuse) a szubjektumot és a szubsztanciát ``understand"-nak [alattállás],és ennek megfelelően az objektumot szó szerint "gegenwurP'-nak [ellenvetés] fordítja.

Az újkor kezdetén változik meg a létező létezősége. Ennek a történelmi kezdetnek a lényege ebben a változásban rejlik. A szubjektum szubjektivitását (a szubsztancialilást) ekkor mint a magát előállító képzetalkotást határozzák meg. Most azonban az ember mint észlény a kitüntetett értelem ben önmagát előállító képzetal kotás. Az ember tehát kitüntetett létezővé (subiectum), azaz "decidált" ``szubjektummá" válik. A szubjektivitás metafizikai lényegének Lent vázalt változása miatt a jövőbentétlen szubjektivitása szándékos magáról-tudás [Sichselbstwissen]. Eszerint: az ész abszolút szellem. Mint ilyen, az ész a valóságos abszolút valóságossága, a létező léte. Ö maga csak annyiban része az általa irányított létnek, amennyiben megjeleníti saját magát a magára törekvő képzetalkotás minden, számára lényeges fokán.

A "fenomenológia" hegeli értelemben a lét mint feltétlen önmegjelenés [Sicherscheinenj maga-fogalomra-hozása [Sich-zum-Begritt-bdngen]. A "fenomenológia" itt nem egy gondolkodó gondolkodásmódját jelenti, hanem azt a módot, ahogyan maga a feltétlen szubjektivitás mint a feltétlen, ónmagát megjelenítő képzetalkotás (gondolkodás) minden létezőnek a léteként van. Hegel ``logikája" a ``fenomenológiába" tartozik, mert benne a feltétlen szubjekivitás önmegjelenítése csak akkor válik feltétlenné, ha az összes megjelenés feltételei, a ,kategóriák" is legsajátabb maga-elképzelésükben [Sichvorstellen] és feltárásukban mint ``logosz" az abszolút idea láthatóságába kerülnek.

A feltétlen és teljes önmegjelenítés abban a világosságban, ami saját maga, az abszolút ész szabadságának lényegét teszi ki. Noha az ész akarat, itt az ész mégis mint képzetalkotás (idea) határoz a létezö létezőségéről. A képzetalkotás megkülönbözteti az előállítottat az előállítóval szemben és számára. Az elő-állítás lényegileg ez a megkülönböztetés és szélválasztás. Ezért mondja Hegel A tudomány rendszere [System der Wissenschaft] "előszavában": ,A szétválasztás tevékenysége az értelem ereje és munkája, a legcsodálatosabb és legnagyobb, helyesebben abszolút hatalomé." (WW II, S. 25.)15

Csak ha az ész ilyenformán metafizikusan mint a feltétlen szubjektivitás, és egyúttal mint a létezö léte bontakozott ki, akkor válhat az ész eddigi elsődlegességének maga az állatiság elsődlegességébe való átfordulása [Umkehrung] feltétel nélkülivé, azaz nihilistává. A feltétlen ész metafizikus, a létet meghatározó elsődlegességének nihilista tagadásanem teljes megszüntetése (Beseitigung] - a test mint minden világértelmezés parancsolóhelye feltétlen szerepének igenlése. A "test' a hatalomra irányuló akarat azon alakjának a neve, amelyben ez az ember mint kitüntetett ``szubjektum" számára közvetlenül hozzáférhető, mert állandóan [valamilyen] állapotban van [zuständlich ist]. Ezért mondja Nietzsche: "Lényeges: a testből kell kiindulni, és azt kell vezérfonalnak használni" (Der Wille zur Macht, n. 532.; vö. 489, 659). Ha azonban a test válik a világértelmezés vezérfonalává, akkor ez nem azt jelenti, hogy a ``biológiai" és a "vitális" áthelyeződött a létező egészébe, és ez maga ``vitálisan" van elgondolva, hanem azt jelenti: a "vitális" különös területe metafizikusan mint hatalomra irányuló akarat van felfogva. A ``hatalomra irányuló akarat" semmi "vitális" és semmi ``szellemi", hanem a hatalomra irányuló akarat értelmében vett lét határozza meg a "vitálist" ("eleven") és a "szellemit" mint létezőt. A hatalomra irányuló akarat a képzetalkotás értelmében vett észen úgy kerekedik felül, hogy a szolgálatába fogadja mint számító gondolkodást (értétételezést). Az eddig a képzetalkotásnak szolgáló északarat lényegét azzá az akarattá változtatja, amely mint a létezö léte magának parancsol.

A képzetalkotás elsődlegességének az akarat mint hatalomra irányuló akarat elsődlegességébe való nihilista átfordításában nyeri csak el az akarat a feltétlen uralmat a szubjektivitás létezésében [Wesen]. Az akarat többé már nem csak a képzetalkotó, és csak képzetalkotóként cselekvő ész számára öntörvényhozás. Az akarat most saját maga tiszta öntörvényhozása: a saját lényegére, azaz a parancsolásra irányuló parancs, a hatalom tiszta hatalomgyakorlása [das reine Machten der Macht]

A nihilista átfordítás által a képzetalkotás megfordított szubjektivitása nem csak az akáráséba fordul át, hanem az akarat lényegi elsődlegessége még a feltételnélküliség eddigi lényegét is kikezdi ésátalakítja. A képzetalkotás feltételnélküliségét még mindig teltételhez köti az, hogy mi jut el hozzá. Mégis, az eljuttathatót is csak az akarat feltétlensége hatalmazza fel azzá, ami. A feltétlen szubjektivitás lényege csak az akarat ilyen átfordító felhatalmazásában éri el beteljesülését. Ez nem tökéletességet jelent, amit még egy magában fennálló mértékhez kellene mámi. A beteljesülés itt azt mondja ki, hogy a szubjektivitás lényegének legkülsőbb, eddig féken tartott lehetőségea lényeg közepévé [Wesensmitte] válik. Ezért a hatalomra irányuló akarat az a feltétlen, és mert megfordított, elsőként beteljesült szubjekivitás, amely e beteljesülés folytán egyúttal a feltétlenség lényegét is kimeríti.

Az újkori metafizika kezdete az ens-t (a létezőt) mint a verum-ot (az igazat) fogja tel, és ezt mint a certum-ot (a bizonyost) értelmezi. A képzetalkotásnak és alkotott képzetének a bizonyossága a létező létezőségévé válik. Ez a bizonyosság egészen Fichte Grundlage der gesamten Wissenschaftslehrejéig (1794) az emberi cogito-sum képzetére korlátozódik, amely mint emberi csak teremtett és így feltételhez kötött lehet.Hegel az ész szubjektivitását a feltétlenség irányába dolgozza ki metafizikájában. Elismerte ugyan az érzéki bizonyosságot és a testi öntudatot mint a feltétlen képzetalkotás szubjektivitását, de csak azért, hogy feloldja az abszolút szellem feltétlenségébe, és így teljesen kétségbe vonja számára egy feltétlen elsődlegesség minden lehetőségét. Amennyiben az ész feltétlen szubjektivitásából továbbra is ki van zárva a saját magából kiindulva magának parancsoló akarat feltétlen lényegi uralmának leginkább szembenálló lehetősége, akkor az abszolút szellem szubjektivitása ugyan feltétlen, ám lényegileg még beteljesületlen szubjektivitás.

Csak a hatalomra irányuló akarat szubjektivitásába való átfordítása meríti ki a lét mint szubjekivitás utolsó létezési lehetőségét. És viszont: benne talál elismerésre a képzetalkotó ész az értéktételező gondolkodássá való átváltozás által, de csak azért, hogy a túlhatalmazás [Übermächtigung] felhatalmazásának [Ermächtigung] szolgálatába állíttassék. A feltétel nélküli képzetalkotás szubjektivitásának a hatalomra irányuló akarat szubjektivitásába történő átfordításával összeomlik az ész - mint iránymutató [Leitbahn] és törvényszék a létező kivetülése számára-elsődlegessége.

A hatalomra irányuló akarat beteljesült szubjektivitása az "emberfeletti ember^ létezési szükségszerűségének (Wesensnotwendigkeit) metafizikai eredete. A létező eddigi kivetülésének megfelelően az igazán létező maga az ész mint teremtő és rendező szellem. Ezért tudhatja magát az ész feltétel nélküli szubjektivitása azon igazság abszolútumának, amit a kereszténység hirdet a létezőről. A létező e tan szerint a teremtő teremtettje. A leglétezőbb (summum ens) maga a teremtő. A teremtést metafizikusan az előáIIító [herstellend] képzetalkotás értelmében fogják fel. Az képzetalkotó ész elsődlegességének összeomlása [Einsturz] annak a sajátot adó eseménynek [Ereignis] a metafizikai lényegét tartalmazza, amit Nietzsche a keresztény-morális isten halálának nevez.

A feltétlen ész szubjektivitásának ugyanez az átfordítása a hatalomra irányuló akarat feltétlen szubjektivitásába azonban egyszersmind saját lényege [Wesen] kizárólagos kibontakozásának korlátlan teljhatalmába helyezi át a szubjektivitást. Ekkor a szubjektivitás mint hatalomra irányuló akarat a hatalom fokozására [Úbermächtigung] való felhatalmazás birtokában teljesen csak saját magát akarja mint hatalmat. Önmaga akarása itt azt jelenti: önmagát saját lényének legnagyobb beteljesedésében maga elé hozni és ilyenformán maga ez a lényeg lenni A beteljesült szubjektivitásnak ezért legbelsőbbjéből kiindulva kell saját lényegét önmagán kívülre helyeznie.

Csak a beteljesült szubjektivitás gátolja saját maga kívülét.

Semminek nincs igénye a létre, ami nem abeteljesült szubjetivitás hatalomkörében áll. Az érzékfeletti egyáltalán és egy érzékfeletti isten tartománya is összeomlott. Most az embernek kell-mert mint képzetalkotó, értéktételezó akarat egyedül ővan belül [inmitten] a létezőn mint olyanon az egészben - felkínálnia a beteljesült szubjetivitásnak tiszta lényege színhelyét [Stätte]. A hatalomra irányuló akarat mint beteljesült szubjektivitás ezért helyezheti a lényegét csak abba a szubjektumba, amely az ember, mégpedig olyan, aki túllépett az eddigi emberen. Ezen a legmagasabb fokon a hatalomra irányuló akarat mint a beteljesült szubjektivitás a legfőbb és egyetlen szubjektum, azaz az emberfeletti ember. Ez nem csupán nihilista módon lép túl [geht hinweg] az eddigi emberi lény(eg)en [Menschenwesen], hanem egyúttal mint ennek e lény(eg)nek a megfordítása saját magán kívülre lép maga fölé a feltétlenbe [hinausgehen], nevezetesen: bele [hinein] a létező teljességébe [Gänze], az ugyanannak örök visszatérésébe. Az új emberiségnek a létező közepette, ami az egészben cél-fatan [ziellos], és mint olyan hatalomra irányuló akarat, ha saját magát akarja és a maga módján egy célt akar, szükségszerűen az emberfeletti embert kell akarnia: ``Nem Ťember(i)ségŤ, hanem emberfeletti ember a cél!" (Der Willezur Macht, n. 1001). Az emberfeletti embernem érzékfeletti ideál; nem is bármikor jelentkező és bárhol fellépő személy. Ő, mint a beteljesült szubjektivitás legfőbb szubjektuma, a hatalomra irányuló akarat tiszta hatalomgyakorlása [Machten]. Az "emberfeletti ember' gondolata ezért nem is "Nietzsche úr" "gőgjéből" ered. Ha már a gondolkodó felől akarjuk meggondolni ennek a gondolatnak az eredetét, akkor az a legbensőbb elhatározottságban rejlik, amelyből kiindulva Nietzsche aláveti magát a beteljesült szubjektivitás lényegi szükségességének ]Wesensnotwendigkeit], azaz a létezőről mint olyanról szóló utolsó metafizikai igazságnak. Az emberfeletti ember azáltal él, hogy az új emberiség a létező létét mint a hatalomra irányuló akaratot akarja. Ezt a létet akarja, mert ez a lét öt magát akarja, azaz mint emberiség [Menschentum] feltétlenül magára hagyatik.

Így Zarathustra, aki az emberteletti embert hirdeti, tanfiásának első részét a következő szavakkal zárja: "Meghalt minden isten.~ ime azt akarjuk, hogy az emberfölötti ember éljen"- ez legyen egykoron a nagy délben végső akaratunk!" (lm-ígyen szóla Zarathustra, Első rész.)16 A legvilágosabb világosság idején, amikor a létező az egészben mint ugyanannak örök visszatérése mutatkozik meg, az akaratnak az emberfeletti embert kell akarnia; mert csak az emberfeletti emberre való rálátásban viselhető el az ugyannak örök visszatérése gondolata. Az az akarat, amely itt akar, nem kívánság és törekvés, hanem a hatalomra irányuló akarat. Azok a ``mi", akik itt akarnak, azok, akik megtapasztalták a létező mint hatalomra irányuló akarat alapjellegét, és tudják, hogy ez a legmagasabb fokon akarja saját lényegét, és így ez az összhang a létezővel az egészben.

Csak most válik világossá a Zarathustra elöljáró beszédének követelése: "Mondja akaratotok: az emberfölötti ember /egyen a föld értelme!" A lét, amely ezt a ``legyen"-t mondja, megparancsolt, és, mivel a parancs lényegileg a hatalomra irányuló akarat, maga a hatalomra irányuló akarat jellegével bír. ``Mondja akaratotok", ez először is azt jelenti: akaratotok legyen hatalomra irányuló akarat. Ez azonban mint az új értéktételezés elve annak az alapja/oka, hogy a létező nem az érzékfeletti másvilág, hanem az itteni föld legyen, mégpedig mint a földi uralomért folyó harc objektuma, és hogy ennek a létezőnek az értelme és célja az emberfeletti ember legyen. A cél itt már nem a ``magánvaló" célirányt jelenti, hanem akarat által feltételezett feltétel saját maga számára. A szubjekti-vitás legfőbb feltétele az a szubjektum, amelybe saját maga helyezi feltétlen akaratát. Ez az akarat állítja és mondja meg azt, hogy mi legyen a létező az egészben. Nietzsche ezen akarat törvényének adja át a szót:

``Mindazt a szépséget és emelkedettséget, amit a valódi és a képzelt dolgoknak kölcsönöztünk, vissza akarom követelni mint az ember tulajdonát és alkotását: mint legszebb apológiáját. Az ember mint költő, mint gondolkodó, mint isten, mint szeretet, mint hatalom : jaj fejedelmi bőkezűségének, amellyel megajándékozta a dolgokat, hogy saját magát elszegényítse , és magátérezze nyomorultnak! Az volt mindeddig a legnagyobb önzetlensége, hogy csodált és imádott, és el tudott rejtőzködni, hogy ő volt az, aki teremtette Azt, amit csodált. - " (Der Wille zur Macht, Vorspruch zum II. Buch, 1887/88)

Ám ezzel nem az ember képe szerint értelmezi és teszi "szubjektívvá" a létezőt az egészben? Nem a világ leegyszerűsítéséhez vezet a létezőnek mint olyannak az egészben ez az antropomorfizálása? De felmerül a viszontkérdés: ki az az ember itt, aki által és akire irányulóan emberivé válik a létező? Mely szubjektivitáson alapul a világ "szubjektiválása"? Mi van akkor, ha az eddigi embernek az egyszeri nihilista átfordítás által kell csak átváltoznia emberfeletti emberré, aki mint legfőbb hatalomra irányuló akarat a létezőt mint a létezőt akarja lenni hagyni?

..."ne tovább a fenntartás akaratát, hanem a hatalomét; ne tovább az alázatos kifejezést, &lt;~Minden csak szubjetívŤ, hanem Ťa miénk is ez a mü! - legyünk büszkék, erre!Ť" (Der Wille zur Macht, n. 1059) Minden "szubjektív" ugyan, ám a hatalomra irányuló akarat beteljesült szubjektivitása értelmében, amely a létezőt egy olyanná hatalmazza fel. ``A világot Ťemberivé tenniŤ azt jelenti, hogy egyre inkább úrnak érezzük magunkat benne= (Der Wille zur Macht, n. 614). ``Úrrá" azonban nem attól válik az ember, hogy véletlen nézetek és kívánságok szerint tetszőlegesen erőszakot tesz a dolgokon. Úrrá-válni először is azt jelenti: saját magunkat a hatalomra irányuló akarat felhatalmazásának parancsa alá vetni. Az ösztönök csak a hatalomra irányuló akarat módjától találnak rá lényegükre, mint nagy, azaz lényegükben a tiszta hatalomtól betöltött szenvedélyek. Ők maguk mernek`` nekivágni, és ők saját maguk "bírái és bosszulói és áldozatai" (lm-íg_l yen szóla Zarathustra. Második rész. A maga-legyőzésről) . A kis hajlamok idegenek maradnak a nagy szenvedélyektől. Nem a puszta érzékek döntenek, hanem a hatalmi jelleg, amelybe vissza vannak tartva: ,Az érzékek ereje és hatalma-ez a leglényegesebb egy jól sikerült és egész emberben: adottnak kell lennie először a pompás ŤállatnakŤ, - különben mit szárad minden ŤemberiesítésŤ [Vermenschlichung]!" (Der Wille zur Macht, n. 1045).

Ha az ember állatisága visszatérül a hatalomra irányuló akaratra mint (az állatiság) lényegére, akkor válik az ember végleg "megállapodott állatta" [festgestellt]. "Szilárdan-megállítani" [fest-stellen] itt azt jelenti: létrehozni és körülhatárolni a lényeget, és így egyúttal tartóssá tenni, meg-állítani az elő-állítás szubjektuma feltétlen önállóságának értelmében.

Ezzel szemben az eddigi ember, aki kitüntető ismérvét csakis az észben keresi, marad a "még nem meg állapodott állat" (X111, 276). Az ``emberiesítés" ezért, nihilista felfogásban, azt jelenti: az embert először emberré tenni az ész elsődlegességének a "test" elsődlegességébe való átfordítása által. Azután és egyúttal jelenti a létezőnek mint olyannak az egészben e megfordított ember szerinti értelmezését. Ezért mondhatja Nietzsche: ``ŤEmberiesítésŤ - előítéletekkel teli szó, és az én fülemben már-már fordítva cseng, mint a ti fületekben" (X111, 206). Az emberiesítés fordítottja, vagyis az emberfeletti ember általi emberiestés az "emberietlenítés" [Entmenschlichung]. Ez felszabadója a által tételezett értékek alól. Ez által az emberietlenítés által mutatkozik meg ``mezítelenül" a létező, mint a hatalomra irányuló akarat uralmi képződményének, azaz a ``káosznak" a hatalomgyakorlása [Machten] és küzdelme. Így a létező tisztán léte lényegéből eredően: "természet". Ezért áll az ugyanannak örök visszatérése tanának egyik első vázlatában: ``Chaos sive natura: &amp;raquoa természet emberitlenítéséről". (XII, 426)

Az ember állatként való metafizikai szilárdan-megállítása az emberfeletti ember nihilista igenlését jelenti. Csak ahol a létező mint olyan hatalomra irányuló akarat, és a létező az egészben ugyanannak örök visszatérése, ott lehetséges végbemennie az eddigi ember emberfeletti emberré való nihilista megfordításának [Umkehrung], és ott kel/az emberfeletti embernek a hatalomra irányuló akarat fettélten szubjektivilása által a maga számára te/áltilolt legtöbb szubjektumnak lennie.

Az emberfeletti ember nem az eddigi ember módjára elkövetett erőszakos cselekedetek önkényének otromba felnagyítását jelenti. A fennálló embernek ehhez a mértéktelenbe való puszta eltúlzásához képest az emberfeletti ember felé tett lépés az eddigi embert lényegileg változtatja "megfordítottá". Ez nem is csupán egy "új típusú" embert hoz létre. A nihilista módon megfordított ember sokkal inkább első ízben van emberként miht tpus. "A típusról van szó: az emberiség pusztán a sikerületlen kísérleti anyaga, szörnyű fölöslege: egy rommező" (Der Wille zur Macht, n. 713). Maga a hatalomra irányuló akarat beteljesült feltétlensége azt követeli önnön létezése teltételeként, hogy az effajta szubjektivitásnak megtelelő emberiség saját magát akarja, és csak saját magát akarhassa, miközben tudatosan-akarattal tormázza saját magát a nihilistán megfordított emberfajtává.

Az ember e saját magát kézbe vevő önformálásának klasszikus volta minden dolgok és minden ember leegyszerüsítésének egyszerű szigorában rejlik, amely egy dologra, a hatalomra irányuló akarat földi uralomra való felhatalmazására irányul. Ennek az uralomnak a teltételeit, azaz az összes értékeket a dolgok beteljesült "machinalizálása" [Machinalisierung] és az ember nemesítése [Züchtung]ts indítja és éri el. Nietzsche felismeri a gép metafizikai jellegét, és ezt a felismerést A vándor és ámyéka (1880) c. írás egyik ``aforizmájában" mondja ki:

"A gép mint tanámő. - A gép saját maga által tantija az emberhalmazok egymásba kapcsolódását olyan akcióknál, ahol mindenkinek csak egy dolga van: ő (a gép) adja meg a pártszervezetek és a hadviselés mintáját. Nem tanítja ezzel szemben az individuális függetlenséget: sokakból egy gépet csinál, és minden egyesből szerszámot egy célhoz. A legáltalánosabb hatása az, hogy megtanítsa a központosítás hasznát" (II I, 317).

A machinalizálás lehetővé teszi a létezö erömegtakariló, de egyszersmind erőtartalékoló, mindenkor mindenhol átlátható uralását. Hatökörébe tartoznak a tudományok is. Nemcsak értéküket tartják fenn; nem is csak új értékhez jutnak. Sokkal inkább most első ízben maguk értékek. Ezt, mint minden létező üzemszerű és irányítható kutatása, megállapítják [stellen sie dieses test], és határozott állilásaikkal/megszilárdításaikkal [Fest-stellungen] teltételezik a hatalomra irányuló akarat fennállásának biriosítékát. Az ember nemesítése azonban nem úgy szelídítés, mint az érzékiség visszatartása és megbénítása, hanem a tenyészet az erőknek minden cselekvés szigorúan uralható ``automatizmusának" egyértelműségébe való elraktározása és megtisztítása. Csak ahol a hatalomra irányuló akarat feltétlen szubjektivitása az egészben létező igazságává válik, ott lehetséges, tehát metafizikai szempontból szükséges a faj [Rassen] nemesítés berendezkedésének elve, azaz nem a pusztán magától kibontakozó fajképz(őd)és, hanem a magáról tudomással bíró faji gondola! Amilyen kevéssé biológiai, hanem sokkal inkább ontológiai a hatalomra irányuló akarat gondolata, olyannyira nem biológiai, hanem metafizikai értelme van Nietzsche fajgondolatának.

A dolgok minden machinális berendezkedésének és az ember faji nemesítésének metafizikai, a hatalomra irányuló akaratnak megtelelő lényege ezért minden létezőnek a hatalomra irányuló akarat eredeti egyszerűségéből kiinduló leegyszerűsítésében rejlik. A hatalomra irányuló akarat egyedül saját magát akarja ennek az egy akaratnak az egyetlen magasából. Nem vész el az átláthatatlan sokrétűségében. Sajátfokozásának és e fokozás biztosításának döntő teltételei közül csak a keveset ismeri. A kevés itt nem a csekély és a hiányos, hanem a parancsolás legfőbb lehetőségének gazdagsága, amely a maga legegyszerűbb döntéseiből kiindulva a legtávolabbra nyúlóan nyitott az egész lehetőségeire. ``Egy öreg kínai azt mondta, úgy hallotta, ha a birodalmaknak pusztulniuk kell, akkor biztos sok a törvényük (Der Wille zur Macht, n. 746)

A hatalomra irányuló akarat összes alkotásának és fajtájának egyértelműsége, csiszoltsága és szilárdsága abból az egyszerűségéből következik, ami a sajátja. Egyedül belőle ered és neki telel meg a fajtaszerű, a tipikus. Az a mód azonban, ahogyan minden érték klasszikus nihilista átértékelése előre gondolja, kijelöli és kialakítja a feltétlen földi uralom feltételeit, az "a nagy stílus". Ez határozza meg a "klasszikus ízlést, amelyhez "hozzátartozik egy adag hűvösség, luciditás, keménység: logika mindenekelőtt, boldogság a szellemiségben, hármas egység, koncentráció, gyűlölet az érzelem, kedély, espritellen, gyűlölet a sokrétű, a bizonytalan, az elkalandozó, a sejt(et)ő ellen éppúgy, mint a rövid, a sovány, a csinos, a jóságos ellen. Nem kell művészi formulákkal játszani: át kell alakítani az életet, hagy utána meg kel% jenfogalmaznia magát" (Der Wille zu rMacht, n- 849).

A nagy stílus nagysága az egyszerűsítés hatalmi távlatából bukkan elő, amely mindig megerősítés. Mivel azonban így a nagy stílus előrevetíti a mindent magába vonó földi uralom módját és a létezö egészére marad vonatkoztatva, hozzá tartozik az óriási. Ennek a valódi lényege azonban nem a mértéktelenül sok mennyiségi felsorakoztatásában áll. Az óriási a nagy stílusban annak a kevésnek telel meg, amit annak az egyszerűnek a saját lényegi teljessége [Wesensfülle] tartalmaz, amelynek az uralásában van a hatalomra irányuló akarat megkülönböztető jegye. Az óriási nem a kvantitás fogalmába tartozik. A nagy stílus óriási volta minden létezö létének az a "kvalitása", amely a hatalomra irányuló akarat beteljesült szubjektivitásának megtelelő marad. A nihilizmus "klasszikussága" ezért minden olyan romantikát is legyőzött, ami még ott maradt elrejtve minden "klasszicizmusban", hiszen az a "klasszikusra" csak ``törekszik". "Beethoven az első nagy romantikus, a romantika francia fogalma értelmében, ahogy Wagner az utolsó nagy romantikus ... mindketten őszfőnös ellenségei a klasszikus ízlésnek, a szigorú stílusnak, - hogy a &amp;raquonagyŤ-ról itt ne beszéljünk" Der Wille zur Macht, n. 842).

A nagy stílus az a mód, ahogyan a hatalomra irányuló akarat ebre a saját hatalmába állítja minden dolgok elrendezését és az ember nemesítését mint az egészben lényegileg cél-mentes létezőn való úrtó levést, és ebből kiindulva állandó fokozásban fölényesen ural és előír minden lépést. Ez az úrrá levés a földi uralomban metafizikailag a létrejövőnek az egészben való feltétlen állandósítása. Az ilyen állandósilós mindamellett az ellen a szándék ellen irányul, hogy csak egy határtalan, állandó vég-állapotot biztosítsunk egy azonos Egyfélének [Einerfei]; mert így a hatalomra irányuló akarat felhagyna azzal, hogy önmaga legyen, mivel elszakítaná saját magától a fokozás lehetőségét. Az ``ugyanaz" ami visszatér, a minden alkalommal egyre új parancsban leli azonosságát [Gleichheit]. Lényegesen más a mindenkori uralmi képződmények kiszámítható és irány/ható "viszonylagos tartam"-a, mint egy megbénult ragaszkodás veszélytelen állandósága. Ezek szilárdak egy meghatározott időre, de uralhatók maradnak. Ez a szilárdság mindenkor birtokolja a lényegileg számító hatalom játékterében az uralt változás lehetőségét.

A nagy stílusban igazolja az emberfeletti ember a maga egyedülálló bizonyosságát. Ha a beteljesült szubjektivitásnak ezt a teafőbb szubjektumát az eddigi értéktételezés eszményeihez és kívánhatóságaihoz mérjük, akkor az emberfeletti ember alakja eltűnik a szemhatárból. Ahol ezzel szemben minden meghatározott cél és minden út, és mindennemű képződmény mindig csak a hatalomra irányuló akarat feltétlen felhatalmazásának fettétele és eszköze, ott az ilyen feltételek általi meg-nem-határozottságban éppen annak az egyértelműsége áll fenn, aki mint törvényadó először terjeszti ki a földre az uralkodás fettételed.

Az emberfeletti ember látszólagos megfoghatatlansága rámutat arra az élességre, amivel a hatalomra irányuló akaratnak ezen a tulajdonképpeni szubjektumán keresztül jelenik meg az a minden lekötöttség [Festlegung] iránti lényegi ellenszenv, amely a hatalom lényegének ismertetőjegye. Az emberfeletti ember nagysága, aki nem ismeri a puszta kivé tel terméketlen mellékvágányát, abban áll, hogy a hatalomra irányuló akarat lényegét egy emberiség [Menschentum] akaratába helyezi, amely az ilyen akaratban saját magát akarja a föld uraként. Az emberfeletti emberben van ``egy saját joghatóság, amely nem ismer ítélőszéket maga fölött" (Der Wille zur Macht, n. 962). Az egyén és a közösségek és kölcsönhatásaik helye és módja, egy nép és a népcsoportok rangja és törvénye annak a parancsoló erőnek a foka és a módja szerint határozhatók meg, amelyből kiindulva az ember saját maga fölötti feltétlen uralma megvalósításának szolgálatába állnak. Az emberfeletti ember annak az emberiségnek a fajtája [Schlag], amely első ízben akarja saját magát mint fajtát, és maga csatlakozik ehhez a fajtához [selbst zu diasara Schlag sich schlágt]t<sup>9</sup> . Ehhez viszont szüksége van ``kalapácsra", amellyel a fajtát veretessé és keménnyé teszi, az összes eddigit pedig, mert számára nem megfelelő, szétrombolja. Ezért kezdi Nietzsche "fő műve" egyik tervének befejező részét így: "Negyedik könyv: A kalapács. Milyennek kell lenniük az embereknek, akik fordttva becsülik az értékeket?=' (XVI, 417; 1886). Az utolsó tervek egyikében az ``ugyanannak örök visszatérése" még a létezőnek az egészben mindenen át uralkodó meghatározása; a záródarab címe itt így hangzik: "A tortiltottak. A kalapácsuk &amp;raquoA visszatérésről szóló tan" (XVI, 425).

Ha a létező az egészben ugyanannak örök visszatérése, akkor az emberiségnek, akinek ennek az egésznek a közepén úgy kell felfognia magát, mint hatalomra irányuló akaratot, csak az a döntés marad, hogy nem mégis inkább a nihilisztikusan tapasztalt semmit akarja-e, hogy már egyáltalán ne akarjon, és ezzel feláldozza létezési lehetőségéi [Wesensmöglichkeit]. Ha az emberiség a klasszikus-nihilista értelemben vett semmit (a létező cél-talonságát az egészben) akarja, akkor az ugyanannak örök visszatérése kalapácsa alatt egy olyan állapotot teremt magának, amely a fordított fajta embert szükségessé teszi. Ez az emberfajta teszi az értelem-nélküli egészen belül a hatalomra irányuló akaratot ``a föld értelmévé'. Az európai nihilizmus utolsó periódusa a ``katasztrófa" az átalakulás igenlő értelmében: ``egy olyan tannak a felemelkedése, amely kirostálja az embert ... amely a gyengéket határozatokra készteti, és az erőseket éppúgy= (Der Wiille zur Macht, n.56).

Ha a létező mint olyan hatalomra irányuló akarat, akkor a létezőnek az egészben ugyanannak örök visszatéréseként minden létezőhöz való vonatkozáson felül kell kerekednie. Ha a létező az egészben ugyanannak örök visszatérése, akkor megnyilvánult a létező alapjellege mint hatalomra irányuló akarat. Ha a létező mint hatalomra irányulnak örök visszatérése egészében működik, akkor a hatalomra irányuló akarat feltétlen és beteljesült szubjektivitásának emberi mivoltában az emberfeletti ember szubjektumába kell belehelyezkednie.

A létezőnek mint olyannak az egészben az igazságát a hatalomra irányuló akarat és az ugyanannak örök visszatérése határozza meg. Ezt az igazságot az emberfeletti ember orzi meg. A létező mint olyan az egészben igazságának a történelme, és belőle következően az általa saját körébe foglalt emberiség történelme a nihilizmus alapvonásával rendelkezik. De honnan veszi a létezőnek mint olyannak az egészben így beteljesedett és így megőrzött igazsága a saját lényegét?

A metafizika a létező mint olyan az egészben igazsága. A feltétlen és beteljesült szubjektivitás metafizikája, kimondatlanul, saját maga lényegét, azaz az igazság lényegét mint jogosultságot [Gerechtigkeit] gondolja el. A létező mint olyan az egészben igazsága eszerint a létezőről szóló igazság, persze úgy, hogy saját, a létező alapjellegéből eredő létezéséről [Wesen] a hatalomra irányuló akarat mint annak legtöbb alakja által születik döntés.

Akkor szükségszerűen minden metafizika a létező mint olyan az egészben igazsága e kettős értelem szerint? Igazság a létezőről, mert igazság, amely a létező /étéből származik? Ha igen, akkor az igazság lényegének ez a származása mond valamit róla magáról? Ilyetén eredendőségében önmagában nem történeti? Az igazság lényegének ez a származása nem mond egyszersmind valamit a metafizika lényegéről? Mindenképpen, éspedig ezt, amit először csak védekezésből mondjunk:

A metafizika nem az ember tákolmánya. Ezért viszont létezniük kell gondolkodóknak. Ők helyezkednek először abba az elrejtetlenségbe, amit a létező léte magának készti. "Nietzsche metafizikája" - és ez most az ő alapállásából szavakba zárt igazságát jelenti a létezőnek mint olyannak az egészben-történelmi lényegéből következően azon kor történelmének az alapvonása, amely csak felemelő beteljesüléséből eredően kezdi el saját magát mint az újkor idejét: ``Olyan periódus, ahol az indulatok régi maskarája és erkölcs-cicomázása ellenszenvet kelt: a mezítelen természet, ahol a hatalom-kvantítások mint döntően egyszerűek nyernek elismerést (mint rangmeg- határozók),~ahola nagy stílus újra fellép, mint a nagyszenvedély következménye" (Der Wille zur Macht n. 1024).

Továbbra is fennáll a kérdés: mely népek és emberiségek állanak véglegesen és elöl járva a földi uralom kezdődő történelmének ezen alapvonásához való hozzátartozás törvénye alatt. Nem kérdés többé, hanem el van döntve, amit Nietzsche 1881-82 körül feljegyzett, amikor a Halna/pír után elfogta az ugyanannak örök visszatérése gondolata: ``Eljön az idő, amikor a harc a földi uralomért fog folyni, - fi-lozófiai alaptanoknevében vezetikmajd" (XII, 207).

Ezzel azonban nem azt mondja, hogy a Föld mint nyersanyagfonás korlátlan kihasználásáért, és az ``emberanyag"-nak a hatalomra irányuló akarat alaplényegére való farfélten felhatalmazása szolgálatában történő illúziótlan felhasználásáért folyó harc Itifejezetten a filozófiára való hivatkozáshoz nyúl segltségül vagy éppen csak amögé bújik. Ellenkezőleg, az sejthető, hogy a filozófia mint tan és mint a kultúra képződménye letűnik, és le is tűnhet, mert, amennyiben igazi volt, már megnevezte a valódi valódiságát, azaz a létet, mint az egyetlent, ami kinevez minden létezőt azzá, ami, és amilyen. A ``filozófiai alaptanok" a bennük faoltott dolgot jelentik, egy olyan feltárás feltárja [Dargelegle] értelmében, amely a létezőt az egészben a létre terjeszti ki. A ``filozófiai alaptanok" a magát beteljesítő metafizika lényegét jelentik, amely alapvonása szerint a nyugati történelmet hordozza, európai-újkorivá alakítja, és ``világuralommá" rendeli. Ami az európai gondolkodók gondolkodásában kimondatik, azt történetileg ugyan betudható a gondolkodók nemzeti létének, de sohasem tekinthető nemzeti sajátosságnak. Descartes gondolkodása, Leibniz metafizikája, Hume filozófiája mindig európai és ezért planetáris. Nietzsche metafizikája magvában ugyanígy sohasem jellegzetesen német filozófia. Hanem európai-planetáris.