Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NIETZSCHE

Nietzsche filozófiaművészete

1994. december 1.

Bálványok alkonya című írásának vége felé, egy helyütt, ahol a személyes bemutatkozás szükségessége fölülkerekedik a szigorúan objektív eszmefuttatáson, Nietzsche ezt mondja magáról: „becsvágyam ez: tíz mondatban elmondani, amihez másnak egy egész könyv kell". Műveiben minduntalan megjelenő, többé-kevésbé ködös öntömjénezéstől és öndicsérettől eltérően, ez a kijelentés szembetűnően konkrét. Már önmagában kitűnően példázza azt a képességet, amelyre vele jogot formálunk. Üres retorika helyett, mint annyi más esetben is, Nietzsche magvas kifejezésmódja került előtérbe. Sőt, különös jelentőséggel lett fölruházva az a körülmény, mikor valaki sokat beszél, de keveset mond, és éles bírálat alá estek azok, akik ezt gyakorolták. Emiatt szolgált rá ez a mondás az eddigieknél nagyobb figyelemre. Szavai annyira jellemzőek, mondanivalója annyira mély és távolbamutató, hogy csodálkozva kérdezzük, miért is maradt mindeddig észrevétlen? Közvetítésével talán közelebb kerülünk ahhoz, ami a legfontosabb lehet Nietzsche gondolkodása egészének megértésében.

Ezúttal azonban kezdettől fogva óvatosnak kell lennünk. Nincs helye nekilendülésnek, még kevésbé az elhamarkodottságnak. Nem szabad megváltoztatni Nietzsche kijelentésének irányát vagy hangsúlyát, és semmiképpen sem szabad elvenni élét. Az alapvető ellentét adott: az egyik oldalon állnak Nietzsche magvas mondatai, a szemben állón mások terjedelmes könyvei. Ebből a szempontból nincs és nem is lehet semmilyen bizonytalanság. Nietzsche nem a nyelv mindent átfogó kifejezőerejét gyanúsítja, se nem általában a könyvek írása ellen támaszt elvi kifogásokat. És főként nem azt állítja, hogy ő maga keveset írt volna, hogy mennyiségileg kicsi lenne életműve. Egy ilyen megállapítástól távol tart bennünket az, ha pusztán sok-sok könyvének címére gondolunk. Ha elolvasunk legalább egy oldalt Nietzsche valamelyik szövegéből - legyen az akár egy megjelent könyvének részlete, akár a hagyatékából előkerült följegyzéseinek egyike -, azonnal világossá válik, hogy magvas mondatai nem pusztán egymás mellett álló, elkülönülő részek, tele mélyértelmű töltéssel, hanem erősen összefonódó gondolatsorok, amelyek szélesebb elméleti egységekhez tartoznak.² Annak ellenére, hogy (alaki és tartalmi szempontból egyaránt) befejezetlen maradt, Nietzsche filozófiai életműve hatalmas: oldalszám vagy a betűk száma szempontjából csöppet sem marad le a filozófiai hagyományok legnagyobb művelőinek életművétől. Az említett mondás tehát Nietzsche írásainak karakterére vonatkozik, és nem mennyiségére; inkább termésének minőségi, mint mennyiségi leírását kell értenünk alatta. Nietzsche egyszerűen arra hívja föl a figyelmet, hogy hatalmas tehetsége van a közléshez, hogy kevés szóval sokat el tud mondani. A sűrű, tömör kifejezés erejéről lehet fölismerni szövegeit.

EI kell oszlatnunk annak gyanúját is, hogy az említett mondás csak Nietzsche stílusának és nyelvezetének külső jegyeire vonatkozik, és ilyenképpen csak a dolgok fölszínét érinti. Mintha a filozófiai gondolkodásban, különösen Nietzschéében egyáltalán lehetne mellékes és jelentéktelen dolog a kifejezés módja. Állítjuk mindezt függetlenül attól, hogy Nietzsche ugyazon kijelentésében mindenekelőtt a mondást (aforizmát, szentenciát) tartotta szem előtt, ezt az általa igen kedvelt kifejezési eszközt, és hogy külön kiemelte, ezek használatában ő „az első a német mesterek között".s Semmiképpen nem az volt a célja, hogy tisztán irodalmi hajlandóságát mutassa ki, avagy hogy önmagát a közönséges literátorok közé sorolja. Őstehetség-gondolkodóként jól tudta, hogy a gondolat nem létezhet a nyelvi kifejezésen kívül, hogy a nyelvi forma eltéphetetlenül kapcsolódik a gondolati tartalomhoz, hogy a nyelv által és a nyelvben kezdődik el és alakul ki a gondolkodás folyamata.⁴ Tulajdonképpen az említett helyen csak látszólag történik utalás Nietzsche filozófiájának egy véletlenszerűen külső tulajdonságára, hiszen valójában a legmélyebb magjáról, alapvető belső szerkezetéről történik említés. Éles mondásával Nietzsche, ha mást nem, legalább jól látható határvonalat húzott valamennyi filozófiai irányzat felé, sőt, úgy is tekinthetjük, határozottan előrefelezte: megtisztította maga előtt az új filozófia felé vezető utat, amely elsősorban abban különbözik a hagyományostól, hogy a gondolatok szigorú rendjét takarékos szóhasználattal támogatja és tartja fönn.

Ezt az állítást közelebbről is meg kell világítanunk, hogy legalább részben enyhítsük a nyilvánosságra hozatala által okozott feszültséget. Nyilván nem arról van szó, hogy Nietzsche pusztán csak igyekezett magvasan kifejezni magát, hogy az egyetlen volt minden addigi filozófus között, aki tömören és egyszerűen igyekezett elmondani azt, amit gondolt. És még kevésbé arról, hogy csak neki sikerült rövid és világos mondatokba foglalni mondanivalóját, hiszen oly sokan dolgoztak ezen. Inkább arról van szó, hogy Nietzsche sok névtelen elődjét követte e törekvésében, semmint hogy kivétel nélkül mindegyiket megelőzte volna. Állítjuk mindezt függetlenül attól, hogy egyetlen elődje sem tulajdonított akkora jelentőséget ennek a ténynek. Valamiféle viszonynak itt is kellett léteznie, akár csak kezdeti lökés formájában, mert a filozófia nyelvezetének ápolása mindig együtt járt a gondolkodás ügyének figyelemmel kísérésével.⁵ De Nietzsche éppen azzal a radikális igénnyel múlta fölül filozófiai elődeit, hogy a gondolatok minél egyszerűbben kovácsolódjanak össze a nyelvben. Ezt az igényét inkább egy mély korszakos változás sajátos sejtetéseként értelmezhetjük, mintsem korábbi igyekvéseinek és törekvéseinek folytatásaként vagy ismétléseként, mert Nietzsche nem azért szánta rá magát erre a lépésre, mert tehetségesebb és előrelátóbb volt elődeinél, hanem azért, mert megérett annak a lehetősége, hogy a filozófia elinduljon ebbe az irányba, mert elérkezett az az idő, amely érthetővé változtatta ezt az igényt. A nihilista összeomlás árnyékában, amelynek először nyomdokába szegődött, látva minden öröklött értelmezési lehetőség és mérce bukását, rejtett biztonságának goromba eltorzulását, Nietzsche elsőként értette meg annak a föladatnak a fontosságát, amely előtt a filozófiai gondolkodás állt, és elsőként tette közzé programköveteléseit, mely szerintlétre kell hozni azt a filozófiai nyelvezetet, amely alkalmazkodik majd az új föladatokhoz.6 Enynyiben nem lehetett se véletlen, se megalapozatlan az, mennyire büszke volt Nietzsche saját magvas kifejezésmódjára.

Ugyanerre a következtetésre juthatunk, hamás szempontból vizsgáljuk meg a kérdést. Távol áll tőlünk annak ötlete, hogy egyedül Nietzsche írt volna rövid filozófiai műveket, vagy egyenesen az, hogy ő alkotta volna meg a filozófiai miniatűr műfaját. Több elődje fejtette ki tömören saját meglátásait. Erre több példa áll rendelkezésünkre az antik és a modern filozófiában egyaránt (különösen ez utóbbi megalapítóit kell megemlítenünk). Vannak olyan fontos filozófiai könyvek, amelyek alig százoldalnyiak, de akadnak még ennél is rövidebb filozófiai vitairatok. Kevéssé valószínű, hogy ez pusztán az egyes filozófusok egyéni hajlamaival állna kapcsolatban. Más, fontos okai lehetnek ennek. Úgy tűnik, a rövidség igénye olyankor lép föl, amikor valami egészen új, vagy legalább a megszokottól és ismerttől eltérő gondolatot kell megfogalmazni. Ezekben az esetekben ugyanis sokkal fontosabb az érthetőség, mint a teljes meggyőzés. Egyébként a filozófusok nem ódzkodnak a nagy terjedelemtől, sőt, az alaposság jelét vélik látni benne. A modern filozófusoknak, szinte törvényszerűen, több száz oldalra van szükségük ahhoz, hogy elmondják azt, amit akartak. A könyveik nem is lehetnek rövidek, hisz túlzottan hatalmába keríti őket az az igény, hogy minél teljesebben kifejtsék és megmagyarázzák saját álláspontjukat. A nagy terjedelem annyira hétköznapivá vált, hogy, manapság kevés embernek adatott meg áttekinteni a kimondott és leírt szavak tömegét. őszintén szólva, annyit még el kell mondani, hogy a filozófiai rendszer ötletét már régen megkérdőjelezték, talán már teljesen ki is zárták. És már általánosan elfogadott vélemény, hogy a terjedelem nem a gondolati gazdagság záloga, hogy a terjedelem nem befolyásolja a mű fontosságáról alkotott nézeteket. Nietzsche volt az első, aki belátta, hogy valami nincs rendjén a tömörségre képtelen, végtelenbe nyúló gondolatokkal, hogy az ilyen gondolatok nem életképesek, eltávolodtak föladatuktól. a És csak számára vált teljesen érthetővé, hogy ennek a szörnyű, modern kórnak egyszer útját kell állni, hogy elkerülhetetlen a másik irányba való fordulás. Ennyiben mondható el az indító gondolatként fölhasznált csípős megjegyzéséről, hogy se több, se kevesebb: a jövő filozófiájának egész programját tartalmazza.

Milyen tehát az a gondolkodás, amelynek ennyire fontos a tömör kifejezésmód, amely ódzkodik az üres fecsegéstől, amelynek nem kell sok szót használnia átható meglátásai ismertetésére, de ez nem is áll szándékában. Van-e szigorának valamilyen mértéke vagy határa? Mi mozgatja valójában e gondolkodást, mi ihleti meg, mely kérdések gyötrik leginkább? Meddig terjed fönnhatósága, melyek eredményeinek ismeretértékei? Tartja-e magát e gondolkodás valamely meghatározott szemantikai szabályokhoz, amelyek alapján könnyen fölismerhetjük, vagy csak valamilyen belső, megfoghatatlan szükség előtt hajt fejet? Vajon valódi ellenpólusát képezi-e az eddigi filozófiai gondolkodásoknak, avagy - tudatosan vagy tudat alatt - a legrégibb görög filozófia, a Szókratész előtti kezdetek példáját követi? Magától értetődő, hogy ezeket és más hasonló kérdéseket nem válaszolhatjuk meg Nietzsche fönti megjegyzésének szövegében való elmélyedéssel. Hogy valóban megértsük poénját, a rövid szöveget össze kell kapcsolnunk Nietzsche utólag írt, értékes kiegészítésével, valamint el kell gondolkodnunk magáról a filozófusról, különös figyelemmel filozófiai életművének élő bizonyítékára. Mindkét lépés épp annyira tűnik természetesnek, mint elkerülhetetlennek.

Első látásra Nietzsche nem tűnik komoly és szigorú, de még csak különösebben mélyenszántó gondolkodónak sem. Ez a benyomás nem változik lényegesen egy utólagos, felületes megszemléléskor sem. Ez nem véletlenül van így, és nem szabad könnyűszerrel átsiklani fölötte. Nietzsche valóban egy csöppet sem felel meg az öröklött mércéknek és uralkodó ízlésnek (se külsejével, se belső lényével), ezért óhatatlanul az a benyomásunk támad, hogy messze nagy elődei után kullog. Nietzsche művei inkább fölháborítanak ésmegbotránkoztatnak, mint leírnak és megmagyaráznak. Inkább hasonlítanak vad és fésületlen érzelmi kitörésre, mint józan és módszeres vizsgálat eredményére. Minden inkább csak sejlik, mint kifejlődik; inkább egymásra hányt, mint rendszerezett; inkább kiélezett, mint megfontolt. Nietzsche annyira elmerült a következetlenségben és a ki nem mondottságban, hogy első pillanatban joggal kérdezzük, megérdemli-e ez a ;radikális filozófus" (ahogyan Nietzsche önmagát nevezte⁹), hogy akár csak a közönséges gondolkodók közé is besoroljuk. Vajon nem elsősorban inkább költővel és művésszel állunk-e szemben, aki csak úgy mellékesen filozófus is egy kissé, ahogyan azt oly sokan leszögezték már, akik nem tettek semmilyen erőfeszítést, hogy jobban megismerjék?

Szemmel látható, hogy Nietzsche nem sokat adott a hagyományos filozófia erényeire. Megvetette és sorra elvetette őket, éppen olyan nyíltan és határozottan, mint a keresztény erkölcsi értékeket, mert meg volt győződve, hogy történelmileg már elavultak. Nemcsak hogy fölfedte minden addigi filozófus számtalan hibáját és hiányát (gyakran alulbecsülve a köztük lévő különbséget, és túlzott jelentőséget tulajdonítva a hasonlóságoknak), hanem egyáltalán megkérdőjelezte igazságszeretetüket és szisztematikus irányultságukat egyaránt. Kételkedett abban, hogy bármi is valóban megtudható, hát még hogy létrehozható a tudás kerek, egész rendszere. Az igazság kutatásának föladása egészen személyes pecsétet nyom Nietzsche filozófiai vállalkozására, de ugyanakkor hatalmas nehézségek elé állítja a vele foglalkozókat. Ma sem vagyunk még tisztában azzal, hogyan kell értelmezni az ő hallatlan provokációját, és hogyan kell válaszolni rá? Vajon az igazság kutatását föladó gondolkodás egyáltalán elindulhat-e bármerre? Nem kerül-e végérvényesen tévútra, mert elveszíti nemcsak támaszát, hanem minden perspektíváját is?10 Azonban Nietzschének a filozófia terén végrehajtott manőverén nem kisebb nyomot hagy az, hogy fölhagy a saját filozófiai gondolatainak szisztematikus fejlesztésével és megalapozásával is. Így még ráadás, se vége, se hossza nehézségek keletkeznek, amelyekkel Nietzsche filozófiájának eddigi kutatói és értelmezői még csak nem is szembesültek tisztességesen, hát hol van akkor még a legyűrésük. Ezek a nehézségek, természetesen, csak álcázzák az igaziakat, szükségszerű következményként, mert a hagyományos filozófia mindig jogot formált a mindent átfogó igazság, a lény igazságának, a fönnálló egészében vett igazságának birtoklására; ha egyenesen nem rendszernek fogta föl az igazságot, egységnek a különbözőségben, szisztematikusan megalapozott tudásnak.

Nietzsche sehol semutat rá egyértelműen a filozófia szisztematikus irányultságának és annak igazsággal való megszállottságának kapcsolatára. Említést se tesz arról, hogy ez a két dolog esetleg ugyanannak az - alapjában véve egységes - mozgásnak a két pólusa lehet (vagy legalább két egymáshoz közeli és rokoni iránya, amelyek kölcsönösen összefonódnak és támogatják egymást). Távoli, alig észrevehető utalást érezhetünk csak arra, hogy észlelte ezt a kapcsolatot, hogy tudatában volt létezésének, hogy számolt vele.11 Nem egészen világosak e szembeötlő visszafogottságának okai, lévén szó magyarázatot igénylő, igencsak fontos dologról. De Nietzsche nem kevésbé fukar egy más szempontból sem. Nemcsak, hogy nem magyarázza meg, miért érzi a filozófia annyira a magáénak a rendszer felé való tendálást, miért ragaszkodik oly mértékben a szisztematikus megformáláshoz, mi készteti arra, hogy újabbnál újabb gondolati építményeket emeljen; hanem sehol nem határozza meg a rendszer fogalmát sem, valamint sehol nem taglalja sokrétű karakterét és a filozófiában való fölhasználásának módszerét. Nála az se látszik világosan, mire is törekszik a filozófia akkor, amikor a rendszer felé orientálódik, mit ér el valójában azzal, hogy rendszerként hozza létre saját tárgyát. Sőt, úgy tűnik, Nietzsche nem is vette észre, hogy a szisztematikus közlés iránti igény aránylag későn uralkodott el a filozófiában, illetve a modern kor filozófiájában, hogy a rendszer fogalma csak a XVII. századtól válik nélkülözhetetlen eszközévé.²Az antik filozófia legjelesebb képviselői nem tulajdonítottak különösebb fontosságot gondolataik szisztematikus fejlesztésének és megalapozásának, mint ahogyan azt se állították, hogy a filozófia csak rendszerben létezhet, és hogy csakis a rendszer segítségével lehet eljutni a teljes érthetőséghez és egységhez.

Nietzsche nem is akarta, nem is tudta szigorúan végiggondolni a rendszer fogalmát, hanem szabadon használta, mintha jelentése magától értetődő lett volna, mindig és mindenhol okot talált alkalmazására. Ez a mulasztás tévútra, hogy ne mondjuk, téves következtetésre vezette. Úgy tűnt neki, hogy a filozófia annyira eredendően rá van utalva a rendszerre, hogy annyira menthetetlenül és visszafordíthatatlanul szisztematikusan irányult és predesztinált, hogy valójában nem is létezik arendszeren kívül, hogy a rendszer képezi a filozófia valódi és egyetlen létezési formáját. Nietzsche annyira figyelmetlen és óvatlan volt ebben a tekintetben, hogy még a legrégibb görög gondolkodókat, az úgynevezett preszókratészieket is a szisztematikusgondolkodók közé sorolta; sőt, nemcsak Platónt és Arisztotelészt, hanem ezen ősi gondolkodók misztikus-apodiktikus ihletésű elméleteit is a rendszer fogalma alá vette.l³Nietzsche nem hagyta élni a gyanú árnyékát se arra nézve, hogy a preszókratészi gondolkodók „rendszereit" kizárólag pszichológiai-életrajzi aspektusból becsüli, és nem elméletiből, hogy csak az általuk közvetített „emberkép" miatt ragaszkodik hozzájuk, és nem valamiféle „igazság" miatt, amelyet látszólag hirdetnek. Jól tudta, hogy mindazok a „rendszerek" már régen „meghaladottak" és „elvetettek", hogy „nagy hiba"-ként vagy „tévhit"-ként foszlottak szét, de úgy gondolta, hogy még mindegyik ér valamit személyes hittételként, mint létrehozójuk egyedi és megismételhetetlen személyének bizonyítéka, mert egyedül csak ez a „személyes" bennük az, ami „megdönthetetlen" és „maradandó".¹⁴Függetlenül attól, mennyire volt Nietzschének joga ezt állítani, sőt, attól is függetlenül, hogy mennyire lehet a filozófiai örökséghez való ilyen hozzáállása egyáltalán gyümölcsöző és ösztönző, az bizonyos, hogy ily módon sikerült neki figyelmen kívül hagynia a legfontosabbat, hogy figyelmetlenül elmulasztotta megmagyarázni azt, amit meg kellett volna magyaráznia, hogy a rendszer fogalma teljesen meghatározatlan maradt.

Nem világos, hogyan jutott el egyáltalán az ifjú Nietzsche arra a gondolatra, hogy a rendszer fogalmát alkalmazza a preszókratészi filozófusok tanításaira, mint ahogy az sem világos, mi járhatott a fejében, amikor magasra értékelte azoknak a „rendszerek"-nek a szubjektív oldalát, amikor úgy találta, hogy bennük csak egyetlen pont "megdönthetetlen" - a személyes szín, a személyes kedélyállapot, a személyes vonás. Mindezt inkább csak találgathatjuk, semmint hogy igaz megállapításokra juthatnánk. Mégis, ez nem jelenti azt, hogy minden átláthatatlan lenne, vagy hogy a rendszer fogalmának és a preszókratészi tanoknak Nietzsche általi korai összekapcsolása teljesen véletlenszerű és önkényes. Öregkori hagyatékának egyik fontos följegyzése némileg megvilágítja ezt az ifjúkori lépését. Így szól: „(...) a különböző filozófiai rendszereket a szellem nevelési módszereként kell fölfognunk: mindig a legeredményesebben fejlesztették a szellem különleges erejét; mégpedig annak az egyszerű követelménynek a kihangsúlyozásával, hogy a dolgokat éppen úgy kell látni és nem másképpen".15 Amennyiben a kései Nietzsche azt hangsúlyozza, hogy az egyoldalúság fontos jellegzetessége minden rendszernek, hogy minden rendszer szükségszerűen behatárolt, hogy a valóságnak csak egyik oldalát vagy aspektusát magyarázza, és nem veszi figyelembe a többit; akkor mi sem könnyebb, mint összekötni ezt a rendszerfölfogást azzal a bizonyos korai, preszókratészi gondolkodókra vonatkozó gondolatával. Az a benyomásunk támad, hogy az ifjú Nietzsche szeme előtt ott lebegett egy ilyen rendszerfölfogás, hiszen kiválóan illik ahhoz az észrevételéhez, hogy a preszókratészi gondolkodók „egyoldalúak" voltak, lévén filozófiailag „tiszta típusok".16 Így aztán az, amiről első hallásra azt mondtuk, hogy véletlen, összefüggéstelen és fölületes megjegyzés, utólag mélyebb értelmet, ha nem is teljes magyarázatot nyer. Az igaz ugyan, hogy ezt igencsak zavarja az a tény (és ez talán mindig így is marad), hogy az ifjú Nietzsche ironikusan szembeállította Platónt a preszókratészi gondolkodókkal, mint „sokoldalú" filozófust, mint azok „epigonját", aki különböző eredetű elemeket egyesít magában („az első nagy kevert karakter"¹ 7 mondja Nietzsche Platónról), nem téve föl magának azt a kérdést, vajon egy ilyen gondolkodó filozófiája egyáltalán nevezhető-e rendszernek. Ez a körülmény így csökkenti összehasonlításunk súlyát.

Az is lehet, hogy az ifjú Nietzsche egyáltalán nem gondolt a korai görög filozófia pedagógiai-didaktikai fontosságára, a jeles preszókratészi gondolkodók tanait nem úgy értelmezte, mint a valóság különböző értelmezési lehetőségeinek tudatos kipróbálását (természetesen, egy bizonyos szempontból vagy perspektívából), hanem egészen más - ha nem ezzel egészen ellentétes dolog - járt az eszében. Ezt annál inkább valószínűnek tartjuk, hogy azokat az értelmezéseket különböző életideálok megvalósulásaként mutatta be, hogy minél világosabban kiemelje a megalkotóik közötti individuális különbségeket.

Egyértelműnek tűnik, hogy Nietzschének a preszókratészi tanok szisztematikus karakterére való korai ráébredése teljes mértékben objektív volt, a gúny és a csúfondárosság legkisebb jelenélkül. Semmit se tévedünk, ha azt állítjuk, hogy az ifjú Nietzsche a rendszer fogalmát inkább pozitív, mint negatív értelemben használta. Vagy legalábbis nem látott benne semmi káros vagy veszélyes mozzanatot, még kevésbé valamit, ami akadályozza vagy aláássa a gondolkodást. Ehhez csak jóval később jut el. Egy egész sor fontos kinyilatkozása létezik, többnyire a késői alkotói periódusából, amelyekben határozottan kifejezésre jut a rendszerességre való filozófiai hajlam iránti kritikai álláspontja. Ezek a kijelentései általában absztraktak, a filozófia egészéhez kapcsolódnak (és nem csak valamelyik korszakához vagy képviselőjéhez), egyetlen kivétellel, amely a preszókratészi gondolkodókkal foglalkozik.18 Szinte furcsa, hogyan használhatta Nietzsche egyáltalán a „rendszer" szót az ősi görög gondolkodókkal kapcsolatban, akiket őszintén csodált még akkor is, amikor tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a rendszer inkább baljós végzete a filozófiának, semmint szerencsés találmánya.

Egyébként nem túl nagy a valószínűsége annak, hogy a kései Nietzsche a preszókratészi filozófusokra gondolt akkor, amikor a filozófiai rendszerek korlátoltságát és egyoldalúságát pellengérezte ki. A legkevésbé sem elsősorban rájuk. Ha egyáltalán gondolt konkrétan valakikre, akkor azok az ősi gondolkodók epigonjai lehettek, az antikok és a modernek egyaránt. Ez utóbbiak talán inkább. Ezt annak alapján állítjuk, hogy Nietzsche az említett helyen nem elégszik meg a tényállás egyszerű leírásával. Megjegyzésének kifejezetten kritikai éle van, leleplezi a dolgok visszáját, azt hozza fölszínre, amit általában eldugnak és elhallgatnak az emberek.1⁹ Nietzsche alaktalanná változtatja a filozófia igényét a mindent átfogóságra, megállapítja, hogy a filozófia látóköre alapjában véve korlátozott, hogy a filozófia soha nem éri el az egészet, hanem mindig lecövekel az egész egyes részeinél. És, ami nem kevésbé fontos, külön kihangsúlyozza, jó az, hogy az egész elérhetetlen, mert a filozófus elme akkor fejtheti ki teljesen az erejét, ha szívósan kutat az után, ami újra és újraeltűnik a szeme elől. Ilyen szempontból Nietzsche ezen kritikája annyira világos és átható, amennyire azt csak kívánhatjuk. Egyszerűen és határozottan szakít azzal a mélyen meggyökerezett előítélettel, hogy a filozófia birtokában van a mindent átfogó igazságnak, hogy a dolgok középpontjában helyezkedik el, hogy minden létezőt egyetlen közös nevezőre vezet vissza. Eközben Nietzsche természetesen azért nem gondolhatott a preszókratészi gondolkodókra, mert nekik nem is rótta föl, hogy univerzálisan elvakultak, mert bennük az éltető filozófiai szellem hirdetőit látta, és nem csupán az élet szolgálatába álló filozófia képviselőit, mert meg volt győződve, hogy ők már tanftásaikkal azt bizonyították, az egyoldalúság a filozófiában nemcsak hogy elkerülhetetlen, hanem az egyetlen lehetséges út.

Hogy Nietzsche sokkal inkább vonatkoztatta mindezt a modern, mint az antik filozófusokra; hogy amikor a filozófia rendszer-irányultságát kritizálta, elsősorban Descartes-ra, Kantra és Hegelre gondolt, az abból látszik leginkább, hogy kritikájának fő célpontját a megalapozás iránti igény képezte. Mert csak a modern filozófia vált valóban szisztematikussá a szó teljes értelmében, csak a modern filozófia legjelesebb képviselői radikalizálták rendszer iránti igényüket, csak ők vallották tudatosan magukénak a rendszer, mint az elme legmagasabb ideáljának eszméjét. Ugyanis náluk hatalmasodott el a deduktív módszerrel elért, egyetlenegy középpontból levezetett, egyedül az öntudatos tudásban kielégülést találó rendszer utáni abszolút vágy.²0 Ez ellen az abszolutista rendszerfölfogás ellen (amely messze fölülmúlja a rendszer megszokott értelmezését, mint logikusan elrendezett anyag, azaz egymással kapcsolatban álló fogalmak halmaza) Nietzsche a következőképpen foglalt állást: „Az alapvető előítélet pedig a következő: a rendnek, az átláthatóságnak, a szisztematikusságnak kötelezően a dolgokvalódi lényéhezkell tartoznia, és fordíttva, a rendetlenség, a káosz, a kiszámíthatatlanság csak egy hibás vagy nem teljesen megismert világban juthatnak kifejezésre..."²¹Ez már egy elvi megjegyzés, amely a legérzékenyebb pontján érinti a modern filozófiát. Nietzsche éppen ennek a specifikusan modernkülönbségnek a megszüntetését kérdőjelezi meg határozottan, amely a módszer, mint a rendszerezés, illetve összekapcsolás formája vagy szabályai, valamint a tárgy, mint a rendszerezésre illetve összekapcsolásra váró tartalom vagy anyag között áll fönn; indulatosan elítéli a rendszer, mint igazság utáni igényt, amely mindent tökéletesen közvetít, megalapoz és megmagyaráz. Véleménye szerint a modern szisztematikusok igencsak tévedtek, hogy abból a föltevésből indultak ki, mely szerint a filozófia tárgyának rendszerjellege van, nem volt nekik elég már az a félrelépés, hogy célul tűzték ki maguk elé a filozófiának rendszerként való bemutatását.

Mindebből az derül ki, hogy Nietzsche kitűnő ösztönnel fogta föl, miért és hogyan teszi tönkre a rendszer a filozófiát, noha, szemmel láthatóan, nem gondolkozott megalapozottan magáról a fogalomról. Rendszerbírálata nagymértékben befolyásolta és gazdagította, ha nem egyenesen a csúcsokra emelte a filozófiai hagyományokról szóló egész kritikai munkásságát, amelyben valóban megtalálható a metafizikával való mélységes elégedetlenségének minden alapmotívuma, és amely erőteljesen áthatja minden arra irányuló törekvését, hogy fölülkerekedjen a metafizikán. Ha igaz az, hogy Nietzsche elsősorban modern példákból indult ki, hogy a filozófia rendszermegszállottságának kritikájában figyelme először Descartes-ra, Kantra és Hegelre irányult, akkor egész hagyományos filozófia-kritikájára joggal mondhatjuk, hogy inkább képviseli a modern idealista filozófia kritikájának általánosítását, mint a platonizmus kritikájának továbbfejlesztését és bővítését (ahogyan azt általában gondoljuk).2²Innen már nem kell sok, hogy belássuk, Nietzsche rendszerkritikája elsősorban a valóság minden terének abszolút átláthatóságába vetett metafizikai hit ellen irányul. Nietzsche a gondolatszabadság nevében lép föl a rendszer ellen, mert nem hisz abban, hogy az elme föltételezett „architektonikus természete" valóban alapvetően megegyezne a lény föltételezett belső szerkezetével. Tisztában van azzal, hogy a rendszer megcsalja, gátolja és megcsonkítja a gondolkodást, jól tudja, hogy a rendszer fontos jellemzője a szellem és az élet fölötti erőszak.²³A filozófia egyetlen lépéssel se juthat előre, míg le nem számol a rendszerrel. A gondolatnak föl kell ocsúdnia a képzelődésből, hogy tudatában legyen elsődleges lehetőségeinek, el kell tépnie a mindent átfogó közvetítés láncát, hogy megfeleljen az adott idő elvárásainak, össze kell törnie a rendszert uraló identitás merev logikáját, hogy más úton indulhasson el. Igaz ugyan, hogy a gondolat nem tudja elvetni a saját magával szembeni kötelezettségeit (amelyek forrásértékűbbek a rendszernél, noha abban széles körű fölhasználásra találtak),²⁴de igenis lerázhatja azokat a megalapozó-igényeket, amelyek a rendszerből fakadnak. Nemcsak hogy a filozófiának nem kell mindent megmagyaráznia, és kivétel nélkül mindent igazolnia, hanem még csak részleteiben se kell bármit megmagyaráznia vagy igazolnia.25

Nietzsche nem tud ellenállni pszichologizálási hajlamainak, azaz annak, hogy minden emberi ideált és viselkedést a bosszúvágyból26 vezessen le - valami hasonlót próbál hát tenni a rendszerrel kapcsolatban is. Ez a genealógiai levezetése nem annyira pusztító, mint amennyire az neki magának tűnt, de akkora jelentősége sincs, amekkorát ő tulajdonított neki, mégis említést érdemel. Kár, hogy csak fölületesen jelzi az alaplépéseket, ezért nehezen tudunk tájékozódni. Nietzsche szerint a rendszer ötletének nincs nemesi családfája, nem a szellem szférájából származik, nem annak legmélyebb igényeinek kifejezése. Éppen ellenkezőleg, ez az ötlet a „bornírtság", a belső korlátozottság és gátoltság gyümölcse és következménye, és csak egy meghatározott „szellemfajtá"-nak felel meg. Magáról Nietzsche azt állítja, hogy egyetlen rendszerhez, így a sajátjához sem „eléggé bornírt".27 Egyértelmű, hogy a „bornírtság" alatt ezúttal mindenekelőtt sematikusságot kell érteni. Nietzsche azt akarja mondani, hogy a rendszereket „sematikus koponyák" 28 gyártják, hogy csak azok a filozófusok fognak gondolataik szisztematikus fejlesztéséhez és megalapozásához, akiket zavar minden, ami élő, erőteljes, zabolátlan, és akik addig nem lelik nyugalmukat, amíg holttá nem változtatják a gondolatot, amíg rá nem erőltetik valami kaptafára, és nem vonatkoztatnak rá valami előre elkészített képletet. Gond csak azzal van, hogy Nietzsche szinte ugyanazzal a lélegzetvétellel azt is állítja, hogy a rendszerek a „bizonytalanság okozta szenvedésből"29 is létrejöhetnek, azaz, hogy olyan filozófusok is készíthetik őket, akik nagyra tartják a barátságot, és akik nehezen viselik el az emberi kapcsolatok változékonyságát. Megvilágítatlan marad, vajon a második esetben „bornírtság"ra kell-e gondolnunk (akár ha átvitt értelemben is), vagy olyan forrásról van szó, amelynek Nietzsche önálló fontosságot tulajdonít.

Ami még rosszabb, Nietzsche az erkölcsi osztályozástól se riad vissza. Oly messzire elmegy, hogy egész rendszermegszállottság-kritikáját (vagy legalább annak legfontosabb részét) az erkölcs nyelvén fejezi ki! Azt tartja, hogy „a rendszer iránti igén' a „jellem betegsége"30, hogy gondolkodóként „kompromittálja"31 a gondolkodót, és hogy - se több, se kevesebb - a „becsületesség hiányát" 32 jelenti. Így Nietzsche számos elődjének hibájába esik, ami miatt oly kíméletlenül korholta őket - ő is azt képzeli, hogy az, aki tőle másként gondolkodik, alapjában véve romlott, nélkülöz minden alapvető emberi tulajdonságot. Nietzsche ezen osztályozásának furcsaságát és problematikusságát csöppet sem foszlatja szét, de még csak nem is csökkenti az utólagos helyesbítés (amely erkölcsi szempontból kifejezetten semlegesnek minősíttetett), mely szerint a „rendszer iránti igény" tulajdonképpen közönséges trükk, amellyel a filozófusok „butábbnak" akarnak mutatkozni, mint amilyenek a valóságban. Mert, a magyarázat, amelyet Nietzsche fűz ehhez az utólagos helyesbítéshez - nevezetesen, hogy a „butább" annyit jelent „erősebb, egyszerűbb, támadóbb, műveletlenebb, inkább parancsnokibb, inkább uralkodóbb" 33 - nemcsak hogy nem szakít minden erkölcsi megjegyzéssel és szemrehányással, hanem azok visszafordíthatatlanul rá is telepedtek. Természetesen nem tartozik ide (vonzó jellege ellenére) Nietzsche közbevető megjegyzése a szisztematikusok „abszolút hazudozásáról" és „hamisításáról" ³⁴ , mert annak elsősorban ismeretelméleti értelme azonnal szemébe ötlik annak, akivalamit is hallott Nietzschének az emberi megismerés természetére vonatkozó perspektivikus szemléletmódjáról.

Azonban, bármennyire is pontos az, hogy Nietzsche sorra megvetett minden szisztematikust, azzal vádolva őket, hogy az emberi gondolkodás börtönőrei, ez még semmiképpen nem azt jelenti, hogy nála minden be is fejeződik. Vannak itt óvatosabb, hogy ne mondjuk, békítőbb hangok is, amelyek csak szégyenlősen bújnak meg a sorok között. Annak ellenére, hogy radikálisan kritikai módon viszonyult a filozófiai hagyomány egészéhez, Nietzsche nem vélte úgy, hogy a rendszer felé való tendálás a filozófia elkerülhetetlen tévedése vagy kijavíthatatlan hibája. Mindig ő volt az, aki megtalálta a lehetőséget a tévelygés elkerülésére, a határok elmozdítására, és megkísérelt új dolgokkal foglalkozni. Egyszerűen nem igaz, hogy ebben az ügyben utolsó szava a kíméletlen elítélésé lett volna. Ez annál inkább is elképzelhetetlen, hiszen Nietzschénél semmi sem volt egyértelműen leszögezve, még kevésbé örökre eldöntve. Ha mást nem, Nietzsche valami módon előre jelezte és élő is segítette a rendszer fogalma pozitív használatának lehetőségét, ha ugyan ez a lehetőség nem jelent már meg visszafordíthatatlanul a köztudatban. Lehet, hogy ez az utolsó megfogalmazás megfelelőbb az elsőnél, mert ezúttal valóban olyan fordulatról van szó, amire aligha számíthattunk. Természetesen Nietzsche sehol nem fejtette ki bővebben ezt a lehetőséget, sőt, nem is gondolkodott róla komolyabban, de semmi kétség, hogy nemcsak fölületesen és véletlenül érintette, hanem tudatosan számolt vele. Ha nem így lett volna, aligha lenne érdemes figyelmet szentelni e lépésének.

Nietzsche részéről a rendszer ötlete iránti első óvatosabb és békülékenyebb viszonyulásnak egy kései följegyzésében akadhatunk nyomára. Ez az egyetlen kizárólagos utalás az egész életművében. A följegyzés rövid és meggyőző, de éppen ott szakad félbe, ahol kíváncsiságunk eléri a csúcspontját. Nehéz megmondani, mire készült Nietzsche, mi vezette, mit tervezett. Különösen az marad megvilágítatlan, egyáltalán mennyire vette figyelembe azt, amit más helyen leírt, mennyire foglalkozott a hagyományos filozófiakritikájának egészével. Mintha csak saját kiindulópontját akarta volna szétzúzni, elhatárolódni a gondolatszabadság ellenségeként számon tartott rendszerről kialakított sokéves merev álláspontjától; mintha egyedül az érdekelte volna, hogy kihangsúlyozza a nyitott és zárt rendszer közötti különbséget (noha eközben nem használta ezeket a kifejezéseket). Határozottan azt állította, hogy „teljesen különböző erőre és mozgékonyságra" van szükség ahhoz, hogy a gondolkodást fönn tudjuk tartani a különböző rendszerekben: egyik fajtája szükséges egy „szabad, nyílt kilátásokkal rendelkező, befejezetlen rendszerben" való fönntartásához, és egészen másik a „megismerés jól fölépített és erős hittel védelmezett házában", amelyet kiegyenlített a „dogmatikus világgal".35 Ezúttal mellékes, hogy tanácstalanok maradunk a kritérium szempontjából, amelynek segítségével Nietzsche megkísérli elmagyarázni a jelzett különbséget. Sokkal nagyobb gondot jelent az, hogy - a zárttal ellentétben - nem világos számunkra a nyílt rendszerre vonatkozó leírása. Az, hogy a nyílt rendszer képviselőiként kizárólag művészeket említ - mégpedig szigorú sorrendbe szedve őket, Leonardo Michelangelo előtt, Michelangelo meg Raffaello előtt-, míg a zárt képviselőinek Platónt és Dantét nevezi (az elsőt az eredeti rendszer megalkotójaként, a másodikat a keresztény-patrológiai rendszer képviselőjeként)³⁶ , csak megerősíti tanácstalanságunkat. Nietzsche szűkszavú soraiból az se derül ki, miben nyilvánul meg az a szabadság, amelyet a nyílt rendszer hagy a gondolkodás számára; se az, hogyan és mennyire zavarja és korlatozza a zárt rendszer a gondolatok mozgását. Annyi bizonyos csak, hogy Nietzsche a nyílt rendszert tartja a szimpatikusnak, sőt mentőövet Iát benne, míg a zárt rendszerre legalábbis félelemmel és borzadállyal tekint, ha nem is zúdítja rá minden haragját és elégedetlenségét.

Nietzsche átsiklásáról a rendszerhez valóhangsúlyozottan elutasító viszonyból a jelentősen engedékenyebb és fogékonyabb álláspontba (vagyis arra való hajlandóságáról, hogy másként értelmezze a megalapozás utáni igényt, mint ahogyan az filozófiai hagyományban megszokott és szentesített volt), létezik egy kincset érő, noha inkább közvetett mint közvetlen bizonyíték. Összehasonlítatatlanul fontosabb az imént említett följegyzésnél, így egy kicsit tovább elidőzünk nála. Az erkölcs genealógiájá ban találhatjuk meg, Nietzschének ebben a stílus szempontjából talán legérettebb és legkidolgozottabb művében, és kifejezetten tanulságos. Erkölcsi előítéleteinkről szóló tanulmányainak példáján Nietzsche határozottan rámutat véleményének folytonosságára és maradandóságára. Azt állítja, hogy új könyvében többnyire „ugyanazokkal a gondolatokkal" foglalkozik, amelyekkel először „röviden és ideiglenesen" az Emberi túlságosan is emberi című könyvében, de még ettől a második könyvtől is „régebbiek". Megjegyzi, hogy ezek a gondolatok időközben „érettebbekké, érthetőbbekké, erőteljesebbekké, tökéletesebbekké" váltak, hogy megfelelő mértékben „gyarapodtak" és kölcsönösen erősebben „összefonódtak", valamint „örömteli önbizalmának" ad hangot, hogy ezek a gondolatok „kezdettől fogva (...) nem elhatároltan, nem önkényesen, nem szórványosan" keletkeztek elméjében, hanem „egyetlen közös gyökérről erednek (...) az ismeretszerzés utáni alapvágyból". Véleménye szerint egyedül ez illik egy valódi filozófushoz, és leszögezi: „Nincs jogunk arra, hogy bármiben az egyedihez tartsuk magunkat: nem szabad egyetlen részletet sem elvéteni, de nem tehetjük meg azt sem, hogy megkettőzve fedezzük föl az igazságot. Éppen annyira szükségszerűen, ahogyan a fa gyümölcsöt terem, úgy nőnek ki belőlünk is gondolataink, értékeink, igazolásaink és cáfolataink, találgatásaink és kérdéseink - mindezek egymással rokonok és ösz-sze vannak kapcsolva, és egy akaratról, egy egészségről, egy földről, egy napról tanúskodnak."³ 7 Az idézett szövegben Nietzsche sehol nem használja a „rendszer" szót, és egyáltalán nem is foglalkozik filozófiai elődei szisztematikus igyekvéseivel. Kizárólag maga felé fordul, saját gondolatai foglalkoztatják. Senkit nem kritizál, senkivel nem számol le, hanem egyszerűen saját gondolatainak útjáról elmélkedik. Leplezetlen büszkeséggel beszél önmagáról, mint filozófusról, közéjük sorolja magát. Nehezen elképzelhető, hogy Nietzsche bárhol máshol ennyire szorosan összekapcsolta, eltéphetetlen csomóba kötötte volna különböző alkotói periódusaiból származó gondolatfuttatásait, az pedig végképp teljesen biztos, hogy sehol sem beszélt ennyire elszántan saját filozófiájának „szisztematikus" jellegéről és irányultságáról.

Noha az említett megjegyzés Nietzsche filozófiájának csak egyik részét fedi le (ráadásul csak negatív föladatainak egy részét, az erkölcs kritikáját a metafizika kritikája és a filozófiai esztétika mellett), és nem az egész filozófiáját, mint olyant (tehát annak másik, pozitív felét is, a valóság új értelmezését),38 mi sem könnyebb annál, hogy kibővítsük és kiegészít-sük a megjegyzést. Annál is inkább, hogy már maga is okot ad erre, egyenesen erre a lépésre ösztönöz. Egészen logikus, hogy Nietzsche saját filozófiájának egészét tarthatta szem előtt, amikor erkölcsi előítéleteink származásáról szóló véleményének folytonosságára és maradandóságára mutatott rá. Sőt, teljes mértékben elképzelhető, hogy eközben hallgatólagosan föltételezte (vagy egyenesen komolyan előre jelezte), hogy minden gondolata kölcsönösen egymásra utal, hogy mindegyik mélyen gyökerezik ugyanabban a középpontban, hogy mindegyik egyetlen alapgondolatból ered. Azonban egy dolog az absztrakt lehetőség, és egészen más a gondolat konkrét realitása. Nagy kérdés, mennyire tudhatunk be Nietzschének ilyen szándékot, mennyire járt ez valóban az eszében, mennyire állt közel hozzá a rendszer ilyen értelmezése? Vajon nem ő volt-e az, aki a legélesebben elítélte éppen azt az idealista elvakultságot és megszállottságot, amelynek állítólag áldozatává lett? Vajon nem ő szállt-e síkra filozófiai elődeinek dogmatikus zártságával és begubózásával szemben a módszertani szigorért és a gondolkodás felelősségéért? Mennyire van egyáltalán értelme Nietzsche „rendszeréről" beszélni? Mert ha igaz lenne, hogy Nietzsche valóban folyamatosan ugyanazt az egyetlenegy gondolatot gondolta, ha valóban egyetlen alapgondolat uralta, sérthetetlenül, egész gondolatvilágát, ha valóban egyre csak ugyanazok a gondolatok foglalkoztatták, akkor igaznak kellene lennie annak is, hogy filozófiája megmaradt sok szállal kötődni a filozófiai hagyományhoz, mégpedig annak ellenére, hogy az aforizmát annyira szembeállította a rendszerrel; igaznak kellene lennie, hogy filozófiája végső soron a hagyományhoz tartozik, még ha csak úgy is, mint „a rendszer az aforizmákban".39

Tulajdonképpen Nietzsche a saját útját járta akkor is, amikor első látásra mások nyomában járt, szuverén maradt akkor is, amikor látszólag teljesen mások hatása alá került. Nemcsak kivételes vonzása, hanem ereje is ebben rejlik. Nietzsche nem volt szisztematikus gondolkodó a szó hagyományos értelmében, se filozófiája egésze, se annak részei nem elégítették ki a rendszer követelményeit. Teljesen önálló módon vette át a rendszer eszméjét (ha egyáltalán van értelme arról beszélni, hogy ezt az eszmét tudatosan vette át, és nem ötlött óhatatlanul eszébe), sok mindent elvett belőle és még többet hozzáadott,szinte a fölismerhetetlenségig megváltoztatta. Nem véletlen, hogy Nietzsche igyekezett elkerülni a „rendszer" szó használatát, még akkor is, amikor a körülmények folytán a legközelebbi kapcsolatba került ezzel a fogalommal. Még azokban a leveleiben sem, amelyeket közvetlenül a Zarathustraután írt - és amelyekben legközelebbi barátait arról értesíti, hogy új művében, amelyen már nagyban dolgozik „lépésről lépésre végig akar haladni egy egész sor tudományágon",a° és be fogja mutatni „a filozófia grandiózus egészét"⁴1- Nietzsche nem írja le azt, hogy „az én rendszerem" (noha ezt inkább elvárnánk), hanem „az én filozófiám" kifejezést használja. Nyilván jó oka volt arra, hogy így járt el, és nem másként. Nietzsche filozófiája egyetlen részének sincs szigorúan szisztematikus jellege, hát még ha filozófiája egészét tekintjük, ami annyit jelent, hogy nem szigorúan deduktív módszerrel hozta létre vagy alapozta meg azt. Mert egyetlen alapgondolata sem, se a korai, se a kései korszakából, de még az, amelynek a legrosszabb híre volt, a hatalomvágyról szóló sem formált jogot a metafizikai jelentésre, nem számított föltétel nélküli elvnek; valamint célként, és ugyanakkor a filozófia föltételeként és módszereként sem volt abszolutizálva.

Rangos gondolkodóhoz illő módon, Nietzsche határozottan rendbe szedte gondolatait, elszántan követte, állhatatosan egy irányba terelgette őket. Mégpedig az erkölcsi-gyakorlati kérdésekről szólókat és más egyéb - ontológiai, ismeretelméleti vagy esztétikai tartalmú - gondolatait egyaránt. Nyugodt lélekkel állíthatta, hogy mindezek a gondolatok egyazon forrásból erednek, egyazon fából ágaznak, egyazon a gyökerük. Nietzsche filozófiája egyáltalán nem olyan töredékes és kaotikus, mint amilyennek első látásra tűnik. Sokkal egységesebb és egészebb annál, mint amennyire ezt még ma is sokan készek lennének elismerni. Külalakja inkább eltakarja, semmint föltárja belső tulajdonságait. Azonban, noha egész gondolkodói élete során csupán egyetlenegy gondolattal foglalkozott,⁴²Nietzsche soha nem ugyanazt mondta, hanem mindig valami egészen mást.⁴³Nietzschénél nem találunk ismétléseket, még abban a formában se, hogy visszatért volna valamelyik korábbi gondolati vívmányához - az ugyanazon stílusbeli figurákhoz és fordulatokhoz való visz - szatérésekről nem is beszélve: nála az olvasó soha nem unatkozik. Ebben Nietzsche jelentős mértékben különbözik Szókratésztől, nagy vetélytársától, aki a filozófia legnagyobb tekintélyét éppen a tautológiában látta.⁴⁴Azon a véleményen volt, hogy egy igazi filozófus soha nem változtathatja meg véleményét, hanem azt mindig ugyanazon a módon kell kifejeznie. Ezzel szemben Nietzsche legerősebb fegyvere éppen állhatatlansága és változékonysága. Alapvető gondolata a megfoghatóság peremén táncol. Nehéz a nyomára bukkanni, mert sehol nincs fogalmilag és terminológiailag szigorúan meghatározva. Folytonosan átalakul és módosul, a legváltozatosabb nevek alatt bukkan föl - egyszer tragikus gondolatként és a korszerűtlenség álláspontjaként, máskor szabadelvűségként és vidámtudományként, megint máskor hatalomvágyként és örökös visszatérésként. Gyakran maga Nietzsche sem látta eléggé világosan minden megnyilvánulási formájának közös vázát. Az is lehet, hogy csak alkotóélete vége felé, a végzetes összeomlás előtt állt össze lelki szemei előtt szerteágazó filozófiai vállalkozásának egysége.45

Fölhagyva az első vagy utolsó ok utáni kutatással, Nietzsche szerencsésen megúszta a szisztematikus gondolkodás csapdáját. Nála nyoma sincs a begubózásnak, minden út nyitva maradt. Gondolatainak nincs szilárd kiindulópontja és nem követik a deduktív következtetés merev logikáját. Úgy is mondhatnánk: Nietzsche a „szisztematikus kísérletet" előnyben részesítette a „lekerekített rendszerrel" szemben. Ahelyett, hogy a gondolatait erővel az előre elkészített keretbe erőltette volna, szabadon hagyta őket „járni-kelni". Vagy pontosabban: elkezdte kifürkészni természetes keletkezésüket és mozgásukat, végigkísérte őket rejtett belső lehetőségeikben. Sehogyan sem tudott kibékülni azzal, hogy a gondolkodás ki lenne szolgáltatva a puszta véletlennek és az önkénynek azzal, hogy fölszabadult a rendszer szabályai alól. Nietzsche nem vált annak az előítéletnek áldozatává, hogy a gondolkodás egységessége csak rendszerben lehetséges. Jól tudta, hogy a gondolatok nem egyszerre bukkannak föl, hanem hullámokban, egymást támogatva és segítve; szeme előtt folyton ott lebegett alkotói átformálódásuk és átalakulásuk lehetősége. Nemcsak hogy maga Nietzsche is a végletekig gyanakvó volt minden definitív válasz és megoldás irányában, hanem teljesen nyitott volt mindenféle kérdéssel és kereséssel szemben. Mindig többre becsülte az ismeretlent az ismertnél, a föltáratlant a föltártnál, a még eléretlent a már elértnél.⁴⁶Filozófiája kifejezetten kísérleti jellegű. Benne minden mozgásban van, minden vázlat föltételes, a gondolat mindig kibontakozófélben van, soha nem a végén. Amennyiben békétlenséget és nyugtalanságot terjeszt, ahelyett, hogy menedéket nyújtana, ez a filozófia valóban messze van minden igazságtól.

Ki kell hangsúlyoznunk, hogy Nietzsche komolyan gondolkodott a gondolkodásról általában (és nem csak saját gondolatairól), sokkal komolyabban, mint ahogyan az elvárható lett volna az ész idealista filozófiájának ilyen radikális kritikusától. Nemcsak hogy a gondolkodást úgy értelmezte, mint a hatalomvágy megnyilvánulását, hanem valósággá kiáltotta ki magát a gondolat tartalmát, tehát a gondolatot mint olyant, magát a gondolatot. Nem lesz túlzás, ha azt állítjuk, hogy Nietzschekomolyan hitt a gondolatok realitásában, elismerte ontológiai rangjukat, saját lényükben tisztelte őket.47 Számára a gondolatok soha nem voltak szubjektívek, még kevésbé mellékesek, jelentéktelenek vagy fölöslegesek. Kevés dolognak tulajdonított akkora jelentőséget, mint a gondolatoknak. Úgy viszonyult hozzájuk, mint élő lényekhez, inkább mély tisztelettel, mint szeretettel, noha erkölcsi-gyakorlati szempontból tökéletesen használhatatlannak tartotta őket, teljes mértékben képteleneknek arra, hogy emberi cselekvést idézzenek elő. Nietzsche véleménye szerint a gondolatok mélyen az ösztönök világában gyökereznek, „jelei a szenvedélyek játékának és harcának",⁴⁸„tünetei a valós történéseknek",49 de e körülmény ellenére (vagy éppen ennek köszönve) mindenképpen valami reálisat és nem fiktívet képviselnek. Ha másként nem, legalább úgy, mint „a hatalom összes konstellációja"50fogalmi kifejezés, ha nem is annak hatékony oka. Természetesen ehhez nem nagyon van mit hozzátenni. A gondolat a legkevésbé sem lehet látomás. Nem kevésbé reális az erdőbeli lombos fánál, vagy az utcán parkoló autónál. Állítjuk mindezt annak ellenére, hogy első látásra úgy tűnik, a gondolat csak a mi fejünkben létezik, míg a fa és az autó csak valahol rajtunk kívül léteznek. Az ifjú Nietzsche oly messzire elment, hogy a gondolatot minden más létezési forma és mód fölé emelte. „Egyetlen realitást ismerünk-a gondolat realitását"51így szól egyik korai följegyzése. E váratlan kijelentése szinte elvezet bennünket ahhoz az idealista fölfogáshoz, amely a gondolatokban látja a dolgok lényegét! Ezt a fiatalos megfontolatlanságot és túlzást a kései Nietzsche jócskán ellensúlyozza a következő szavakkal: „Egyedül a nagy gondolat adja meg egy tett vagy egy dolog nagyságát",52a következő betoldással pedig még inkább: „A legnagyobb gondolatok a legnagyobb tettek".53 Így sikerült Nietzschének meggyőzően megerősítenie azt a saját kezdeti, pontos észrevételét, hogy a gondolatok sajátos, bizonyos szempontból akár sorsdöntően fontos realitást képeznek.

Az idealista fölfogással szemben, amely élesen szétválasztja a tudati és a testi szférát, hogy a gondolkodásnak biztosítsa a teljes önállóságot, az idegen behatásoktól való teljes függetlenséget, Nietzsche határozottan elutasított minden szétválasztást,és a gondolkodást úgy vonta be a test életébe, mint annak fontos összetevőjét. Ily módon abba a helyzetbe került, hogy jobban megértette magát a gondolkodás természetét, az akarat és az érzések szerepét annak létrejöttében, a szabadság és szabadság nélküliség viszonyát annak végrehajtásában. Pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy ily módon inkább az ezen viszony megértéséhez vezető utat egyengette el, semmint hogy véglegesen megmagyarázta volna. Nietzsche mindeközben óvatos és gyanakvó volt, inkább tettette magát, hogy fogalma sincs, miben rejlik a gondolkodás lényege, semhogy eldicsekedett volna új meglátásaival. Azt állította, hogy a gondolat kezdetét átláthatatlan fátyol fedi, hogy előttünk rejtett maradt „a gondolat eredete",54 nem tudjuk, „honnan"SS érkezik. Abban se vagyunk biztosak, hol lakozott korábban a gondolat, hát még abban, hogyan és milyen módon (Nietzsche azt mondja, „minek segftségével"⁵⁶) jut el a gondolat a tudatunkba. Annyi biztos csak, hogy hívatlanul érkezik, magától, „akaratunktól függetlenül",57 „akkor amikor ő akarja, és nem akkor, amikor mi'.⁵⁸Akaratának bevetésével az ember nem hívhat be tudatába egyetlen gondolatot sem, és ugyanígy lerázni sem tudja őket. A gondolat nem egy másik gondolat által gyakorolt nyomásra keletkezik, és nem okozója más gondolatoknak. Nietzscheleggyakrabban azt mondja, hogy a gondolat „jön"⁵⁹ , de sűrűn használja a „fölbukkan",s° a „csillagként születik",61 a „villámként fölfénylik",6² sőt, a „meghódítja"63 és a „lerohanja az embert"64 kifejezéseket is. Mindezek, amellett, hogy rámutatnak titokzatos és csodálatos eredetére, szembetűnően kihangsúlyozzák a gondolkodás folyamatának szükségszerűségét és hozzáférhetetlenségét.

Nietzsche jól tudta, miért oly nehéz az embernek föltalálnia magát mindabban, ami a gondolkodást illeti. Nyíltan bevallotta, a nehézségek onnan származnak, hogy „megszoktuk", nem fordítunk figyelmet magára a gondolatra, „gondolkodáskor nem gondolunk a gondolatra".65 És igyekezett is minél határozottabban szakítani ezzel a rossz szokással, valamint, amennyire rajta múlik, minél jobban pótolni az önreflexió hiányát. Természetesen eközben inkább igyekezett megvilágítani a gondolat lényegének fenomenológiáját,66 semmint behatolni pszichológiai mechanizmusába. Ezt azért szükséges kihangsúlyozni, mert egyes megfogalmazásai arra engednek következtetni, hogy az utóbbi fontosabb volt számára az előbbinél. Mindenesetre nem kétséges, hogy Nietzsche szigorú módszerességgel járt el, valamint hogy a legfontosabb gondolatait példásan világos és a lehető leggazdaságosabb módon fogalmazta meg. Szépen rámutatott, hogy a gondolat eleinte teljesen bizonytalan, hogy inkább gyanút kelt, mint bizalmat. Ráadásul nincs is eléggé elszigetelve az egyéb lelkiállapotoktól és funkcióktól, valamint nincs körvonalazva önnön egésze. Abban a formában, amelyben megérkezik, a gondolatot általában „érzelmek, vágyak és undor támadó hullámai kerítik körül és sötétítik el", úgyhogy „a leggyakrabban alig lehet megkülönböztetni az akarattól és az érzékeléstől".67 A gondolat továbbá, eredeti formájában „más gondolatokkal"68 „keveredik",69 ezért alapjában véve „többértelmű",70 „ingatag"7 1 és„hullámzó".72 Emiatt sok fejtörés okozója, hatalmas kihívást jelent a gondolkodás számára.

Pótlólagos „magyarázatot" igényel (Nietzsche még azt is hozzáteszi: „önkényes leszűkítést és korlátozást"7 3), hogy „végre egyértelművé válhasson",74 azaz világos és határozott gondolattá.

Nietzsche folyamatleírása, amely során a gondolat eléri a megkövetelt egyértelműséget,igencsak élethű és meggyőző. Egyes fokai oly lényegretörően vannak kifejezve, hogy aligha interpretálhatjuk őket más szavakkal. A gondolat először „kivonszolja" magát a sötétemocionális indítékok káosz uralta tömegéből, „letisztogatja" magáról a régi gondolatok szennyeződését és „lábra áll", azaz alapvetően körvonalazza önmagát és megszilárdulegyediségében, ami láthatóvá teszi azt, „hogyan áll és hogyan lépked",75 s ereje van az önálló, a többi gondolattól való független életre. Nietzsche véleménye szerint egy-egy gondolat kiválása és körvonalazódása nagyon gyorsan, szinte villámgyorsan történik, mégis minden sietség és izgalom nélkül. És, ami kifejezetten fontos, mindez szinte önmagától jön létre, minden külső segítség nélkül: „Nem tudom, ki az, aki mindezt előidézi, annyi biztos, hogy én magam eközben inkább vagyok szemlélődő, mint az esemény indikálója."76 Ily módon Nietzsche egyértelműen megállapította, hogy a gondolkodás folyamata, még ha nem is teljesen szabadság nélküli (amit hallgatólagosan sejtetett azzal az állításával, hogy hívatlanul érkezik), a lehető legkevésbé függ akaratunktól; sőt, megszilárdította azon átmeneti meggyőződését, hogy a gondolat inkább természetes esemény, mint szubjektív tevékenység, annyiban, hogy az ember csak „birtokolhatja" gondolatait, de nem „teremtheti meg"77 őket. Nietzsche annyira meg volt győződve, a gondolatok úgymond maguktól „nőnek"78, hogy szükségét érezte kihangsúlyozni, hogy „megszállotY'7 9 (tehát a szó teljes értelmében vett őrült) az az ember, aki azt képzeli magáról, gondolatokat képes „teremteni", azaz azt tesz a gondolataival, amit akar.

De ez még csak az első lépése az egyértelműség létrejöttének. Miután sikeres volt a gondolat azonosításának művelete, az ellenőrzés és az osztályozás fázisa következik. Ez abból áll, hogy kapcsolatba kell hozni egymással a különböző gondolatokat, mert Nietzsche tudatában van annak, hogy a gondolatok sajátos kört formáznak, úgyhogy minden gondolat körvonalazódása föltételezi egy újabb körvonalazódását, és el is vezet bennünket addig. Ekkor Nietzsche már nem használja a szükségszerűen gyümölcsöt termőfa példáját (amelyet gondolatai egészének szisztematikus jellegére utalva használt), hanem a bírósági eljárás képét hozza föl. A gondolkodást „egyfajta igazságossági gyakorlatnak",$° sőt, „az igazság tettének"8 1 nevezi, valamint kihangsúlyozza, itt nemcsak „bíró" és „másik oldal" létezik, hanem a „tanú meghallgatása" is. Az ő szavaival élve, az ember „bíróság elé viszi gondolatát és megkérdi: mit jelent? mit jelenthet? igaza van vagy nincs?-segítségül hív más gondolatokat is, összehasonlítja őket".82 Ez semmiképpen nem azt jelenti, hogy Nietzsche utólag mégis kiszolgáltatta a gondolatot a szubjektum szabad akaratának. Ellenkezőleg, a bírósági eljáráshoz való hasonlás elég meggyőzően szól arról, hogy a gondolat önmaga iránti felelősségének kérdése csak itt van igazán kiélezetten föltéve. A második fázisban szinte nincs helye véletlennek és önkénynek. A gondolat oly erőfölénynyel tör be a tudatba, hogy az embernek nincs más választása, mint az alkalmazkodás. Nietzsche azt követeli a gondolkodó embertől, hogy vessen számot minden figyelembe jövő jelentésbeli lehetőséggel, és hogy legyen velük „igazságos", azaz alaposan mérlegelje mindegyik súlyát. Úgy találja, csak az az ember, aki figyelmesen meglesi a gondolatok lépteit, képes megfelelni föladatainak, azaz, hogy valóban azt gondolja, amit gondolnia kell, egyedül őt nem fenyegeti a szubjektivitás szakadéka, annak beképzelése, hogy a gondolkodás tisztára magánjellegű dolog. Nietzsche előtt csak Kant látta meg a gondolkodás és a bírói eljárás közötti közeli kapcsolatot - annyiban, hogy az észre osztotta ki a bíró szerepét az egymásnak ellentmondó metafizikai álláspontok pörében - de összehasonlításamás célokat és érdekeket szolgál,⁸³ezért nem időzünk nála hosszabban.

Érdekes, hogy Nietzschének ez a - a gondolat fenomenológiai lényegére vonatkozó - látszólag teljesen absztrakt leírása szinte hajszálra megegyezik saját „megihletési" tapasztalatának, azaz saját gondolatai tapasztalatának okos leírásával. Az Ecce homóban található híres, Zarathustrára vonatkozó megjegyzésében, amelyben Nietzsche e művének keletkezéséről szól, illetve amelyben a megírásakor őt hatalmába kerítő élményeket taglalja, a következőket olvashatjuk: „Hallok valamit, nem keresek; elfogadok, nem kérdezem, ki ad; mint a villám, úgy lobban föl egy gondolat, szükségképen, formában, habozás nélkül - sohase volt választásom... Minden a legnagyobb mértékben önkéntelenül történik, de miként a szabadság érzés, a kötelesség, a hatalom, az isteniség viharában..:'⁸⁴Ez a hasonlóság szinte arra kötelez bennünket, hogy mindkét irányba bővítést eszközöljünk- hogy az életrajzi mozzanatot a végletekig komolyan fogjuk föl és elvi filozófiai jelentéssel ruházzuk föl, valamint hogy az absztrakt megfigyeléseket mindenekelőtt úgy fogjuk föl, mint Nietzsche vallomását saját elszántságáról, mint filozófiai stílusának leírását. A személyes és az általános ilyen összefonódása valóban sokkal inkább jellemző Nietzschére, mint bármelyik másik filozófusra a közeli vagy távoli múltból. Nietzsche meg se kísérelte a személyes készségek és fölmérések elnyomásának árán fölvenni az objektivitás álarcát, és nem is lehet éles határvonalat húzni személye és műve között, itt minden összekeveredik és át- meg átfonódik. Talán csak a preszókratészi filozófusoknak sikerült ebben megelőzniük Nietzschét, és talán éppen ők ösztönözték leginkább, hogy kifejlessze ezt a jellemvonását.

Ez annál inkább valószínű, mert Nietzsche egész filozófiai életművében egyértelműen követte a preszókratészi gondolkodókat, és nem csak abban, hogy rányomta személyének bélyegét egész életművére.85 A hasonlóság itt annyira szembetűnő és kétségbevonhatatlan, hogy könnyen értelmezhetjük - tévesen - megegyezésként, sőt, azonosságként.⁸⁶Nietzsche annyi hasonlóságot mutat a preszókratészi gondolkodókkal, hogy első látásra csak a német nyelv választja el tőlük. Szembetűnően emlékeztet nagyelődeire már műveinek töredékességével, valamint az aforisztikus kifejezésmódra való hajlamával is. Úgy szól a világról, hogy önmagáról szól, ahogyan ezt a preszókratészi gondolkodók tették, és ezt szinte kőbe vésett szavakkal teszi, meggyőző képeket és metaforákat használ, váratlan hasonlatokhoz és hihetetlen fordulatokhoz nyúl. A befejezetlenség és a ki nem mondottság egyaránt jellemzők az utódra és az elődökre is, inkább belső meghatározóként mint külső korlátként. Szinte elképesztő, hogyan tudott ez a kifejezetten avantgárd beállítottságú filozófus egyáltalán módot találni az ókori görög gondolkodók világával való azonosulásra. Ez a legáltalánosabb dolgoktól a legapróbb részletekig terjedően is szembeötlik. Nehéz megállapítani, mi az Nietzschénél, ami egyszerűen szerencsés kölcsönzés, és mi az, amit kongeniális megérzéssel ismét fölfedezett.

Mégis, mindezen gyanús érintkezések és összefonódások ellenére Nietzsche és a preszókratészi gondolkodók között jelentős eltérések is vannak, amelyeket semmiképpen nem hagyhatunk figyelmen kívül. Annál is inkább, hogy maga Nietzsche is folytonosan számon tartotta őket, vagy legalábbis soha nem tévesztette őket teljesen szem elől. Bármennyire is érezte az elődeivel való szellemi közelséget, Nietzsche tudatában volt saját történelmi helyzetének.87 Szinte jobban, mint amennyire sok későbbi követője és ellenlábasa ezt képes volt egyáltalán észlelni. Nietzschét nem foglalkoztatta a preszókratészi kezdetekhez való visszatérés, a legkisebb jelét sem adta annak, hogy ez érdekelné. Teljesen nyilvánvaló volt számára, hogy a gondolkodás ősi egyszerűsége visszavonhatatlanul elenyészett az élet ősi közvetlenségével együtt. A fogalmi-diszkurzív föltételezésekre és következtetésekre épülő világban már elképzelhetetlen a költői-mitikus naivitás és dogmatizmus. És Nietzsche nem vonakodott hangosan kimondani, hogy a kezdetekhez való viszszatérés épp annyira nem kívánatos, mint amennyire fölösleges.88 Soha nem keverte öszsze saját törekvéseit a preszókratészi gondolkodók eredményeivel, kiegyenlíteni pedig végképp nem akarta őket. A világ és az élet metafizikai átélésének tapasztalata után többé már nem lehet úgy gondolkodni, mint ahogyan előtte lehetett. Elmúlt már a lét valósága apodiktikus hirdetésének és hipotetikus-deduktív megalapozásának és igazolásának ideje. Nem lehet egyszerűen megismételni azt, amit a preszókratészi gondolkodók váratlanul és közvetlenül kihirdettek, de nem lehet örökérvényűnek tartani se azt, amit Platón, Arisztotelész és modern követőik igazoltak a gondolkodás módszeres megerőltetésével.⁸⁹A jö-vő filozófiája ihletet meríthet a preszókratészi gondolkodók példájából, segítségükkel kiéle-sítheti látását és leellenőrizheti szándékát, de más, új, még föl nem fedezett úton kell elindulnia, mert nem semmisítheti meg saját metafizikai múltját, nem léphet át rajta úgy, mintha az soha nem is létezett volna.

Nietzsche tehát joggal volt büszke magvas kifejezésmódjára. Sőt, akár saját fölfedezéseként is számon tarthatta, amivel árnyékot vetett minden más fölfedezésére. Valóban, senki sem érte utol abban a képességében, hogy kevés szóval annyi mindent el tudottmondani. Nietzsche senkit se utánozott, még kevésbé követett vakon, hanem valóban másként gondolkodott, mint összes filozófiai elődje. A másként itt nemcsak tartalmilag merészebbet és áthatóbbat jelent, hanem épp annyira, vagy talán inkább: formálisan szigorúbbat és komolyabbat.⁹0 A lehető legegyszerűbb és leghatásosabb módon kovácsolta össze gondolatait, plasztikus erővel és élénk színekkel látta el őket. A gondolkodásában tapasztalható szigorúsága a legszorosabb kapcsolatban van a szavakkal való takarékoskodásával. Azt, amit Nietzsche gondol, oly erősen támogatja magának a gondolatnak a mozgása, annak szükségszerű belső fejlődése és érlelődése, hogy nem is lehet másként kimondani, mint magvasan. Kevés szóval is el lehet mondani azt, ami ilyenkor lényegében történik. Nietzsche minden gyanún fölül bebizonyította, hogy a terjengősség minden gondolat legnagyobb ellensége, mert mindig fenyeget annak a veszélye, hogy fecsegéssé fajul. De még a magvasmondatok sem biztosítják az összhangot a gondolatok és a szavak között. A kifejezésereje nem a szavak számától függ, sőt, talán a legkevésbé éppen attól. A magvasság nem csökken, hanem nő a gondolatok gazdagságával. Kevesebb szóval szinte többet lehet elmondani, minél jobbak gondolataink, annál kevesebb szóra van szükségünk.Azonban Nietzschetől távol állt az, hogy csak saját ékesszólásával, saját gondolkodásmódjával dicsekedett volna. Talán a legkevésbé éppen azt lehet neki fölróni, hogy teljesen elvakította volna saját filozófiai nyelvezetének fénye és nagysága. Nietzsche nem egy büszkeségtől és öndicsérettől dagadó torzszülött volt (amilyennek azok képzelik, akik nem ismerik eléggé).911Éppen ellenkezőleg, valami veleszületett előkelőség volt a sajátja, amelyben több volt a szerénység, mint a hivalkodás. Csak tudni kell szétválasztani a lényegest a lényegtelentől nagyszámú önéletrajzi följegyzésében. Bármennyire is pontos az, hogy Nietzsche nagyra becsülte filozófiai hajlamait, saját sűrű, tömör kifejezésmódjának vitathatatlanul hatalmas erejét, nem kevésbé pontos az is, hogy iszonyatosan viszolygott ettől a hajlamától, hogy komolyan aggódott lehetséges következményeitől. Mintha attól félt volna, hogy ezzel magát az emberiség fönnmaradását teszi kockára. Minden önbizalma ellenére jól tudta, hogy egész filozófiájával veszélyes kalandba bocsátkozott, hogy, olyan útnak vágott neki, amely radikálisan eltér minden eddig ismert és kipróbált úttól. Állandóan figyelmeztetett a végkifejlet bizonytalanságára, sőt, kifejezetten azt állította, az általa megalkotott filozófia „életveszélyesfogalom",92 és hogy a befolyása nyomán bekövetkezett értékváltozásokat „drágán megfizeti"93majd az emberiség. Nem világos, vajon Nietzsche csak másokat akart megijeszteni ezzel a fölfedezésével, vagy éppenséggel maga ijedt meg leginkább attól, amire rájött.

Hogy ez a második lehetőség egyáltalán nem kizárható, hogy talán valószínűbb is, mint az első, úgy tűnik, eléggé alátámasztja egy kései följegyzés, amelyben Nietzsche azt mondja: „Az élőlények soha nem szembesültek nagyobb követelményekkel, mint amilyenekkel a föld keletkezésekor találták szembe magukat: akkor - noha rá voltak szokva és alkalmazkodtak a vízi élethez - ki kellett fordítaniuk saját testüket és át kellett formálniuk szokásaikat, és mindenben másképp kellett eljárniuk, mint amihez addig hozzászoktaka Földön azóta nem volt ennél jelentősebb változás.

Ahhoz hasonlóan, amikor a föld lassú beomlásával a tenger behúzódott a szakadékokba, barlangokba és árkokba és így mélységet nyert: az, ami most történik az emberek között, képletesen szólva, talán ennek az ellentétét jelenthetné: az ember ugyanis kerek egésszé válik, eltűnnek a szakadékok, a barlangok és az árkok, és - következésképpen - eltűnik a szilárd föld. Azon ember számára, akit gondolkodásmódom nyomán kerek egésszé változott, &raquominden a tengerben vanŤ mindent tenger borít: de maga a tenger elveszítette mélységét. Gondoltam egy egészen más képre is, de nem sikerült megragadnom! Azt akartam mondani: másokhoz hasonlóan, szárazföldi állatként születtem - most pedig, ennek ellenére, tengeri állattá kell válnom!"94 Az ábrázolás nyilvánvalóan igen erőteljes, de tanulságos is. Csak egy minden ízében radikális gondolkodó mondhatott el egy ennyire fontos dolgot ilyen kevés szóval. Egyetlen mesteri fogással megmagyarázta filozófiája korszakalkotó jelentőségét, összekötötte új gondolkodásmódját az emberi sors egészével. Soha kevesebb egyszerű szót, soha több filozófiailag átgondolt tartalmat! Valóban nem lehetett volna szerencsésebben leírni a modern ember problematikus helyzetét, szélesebb természetes környezetét és mélyebb történelmi hátterét, a fenyegető veszélyeket és a fölkínált lehetőségeket. Tökéletesen megvilágította a helyzetet az emberi faj múltjának szemszögéből, figyelembe véve az ember jövőbeni fönnmaradásának lehetőségét. De szerepelteti a félelmet és az elvárásokat is, az aggódást és a reményt, az elmélázást és a határozottságot. Aligha hibádzik valami e képből, és elvenni se igen lehet belőle. Tartalmazza Nietzsche minden „filozófiai eretnekségét",⁹⁵gondolati gazdagsága egyértelműen bizonyítja, hogy Nietzsche valóban „évezredekre szóló gondolkodó"96 volt, aki nem tévedett és nem túlzott akkor, amikor magát ilyennek tartotta és így nevezte.

RAJSLI Emese fordítása