

Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Nietzsche és a buddhizmus
Az én filozófiám -
az embert akarja kihúzni a látszatból,
minden veszély ellenére!
1994. december 1.
A XIX. század második felében Európa már ismerte ugyan a keleti tradíciókat, de igen hiányosan, és sok ponton félreértve azokat. Az akkori orientalisztika alapvetően kevéssé tudott kilépni az európaiság szemléletmódjából, s annak fogalomkészletén keresztül értelmezte a keleti vallásokat, ami szükségszerűen vezetett félreértésekhez. Kőrösi Csoma tibeti szótára és nyelvtana is csak 1834-ben jelent meg, s jó néhány évtizednek el kellett telnie, míg elkezdték fordítani a tibeti buddhista szövegeket, márpedig e vallás szent szövegei a leggazdagabban ezen a nyelven maradtak ránk. Schopenhauer, Nietzsche ``nevelője" éppen az első európai filozófus, aki a buddhizmus felé fordult, és abból kölcsönözte fogalomkészletének egy részét, azonban félreértve, átértelmezve használta Buddha kulcsfogalmait: a dukhát (szenvedés) és a nirvánát (kialvás), s főleg a belőle levonható következtetéseivel tért el a Sákják Bölcsétől. Schopenhauer számára ez a világ a lehető legrosszabb, amely mély pesszimizmus felé sodorta a gondolkodót, szemben a Felébredettel, akinek a világ a szenvedések és örömök dualizmusának véget nem érő folyama, s aki közömbösen viseltetett a létforgatag iránt, azonban a kilépés, megvilágosodás lehetőségének tudatában optimista tant hirdetett. A buddhizmus mélyebb megértéséről azonban csak a XX. század harmincas éveitől beszélhetünk.
Nietzsche és a buddhizmus kapcsolatát két módon lehet vizsgálni: az egyik tárgya Nietzsche gondolatai a buddhizmusról, a másiké azon szellemi kapcsolatok és egyezések, amelyek Nietzsche szándékától függetlenül fennállnak, s talán ez utóbbiak az érdekesebbek.
<>Nietzsche, aki a vallásokkal mint hazugságszisztémákkal szemben állt, különböző módon viszonyult az egyes vallásokhoz. A buddhizmust is mint nihilisztikus vallást décadence-nek tartja, akár a kereszténységet, azonban realisztikus, objektív problémafelvetései miatt, mint az egyetlen pozitivista vallást, kiemeli a többi közül. Nietzsche számára a leginkább az a vonzó a buddhizmusban, hogy túl van Isten fogalmán. Buddha beszédeiben valóban nem foglalkozott Isten kérdésével, és a korai hinajána (kis szekér) buddhizmus ``isten nélküli" vallás. A buddhizmus másik erényeként azt emeli ki Nietzsche, hogy túl van jón s rosszon, így nem a bűnt állítja az erkölcstan középpontjába, hanem a szenvedések fölszámolását. A buddhizmus a cselekvéseket nem a jó és rossz dualitásán keresztül értékeli, hanem aszerint, hogy a megvilágosodást szolgálják-e vagy sem. Nem tanít valamiféle embertől függetlenül létező legfőbb jót, nincs kategorikus imperatívusza, azaz nincs kényszer a buddhista morálban. Az erkölcsi értékek önérdekből fakadnak, azáltal, hogy elősegítik-e a megszabadulást - ezt mint egoisztikus elvet örömmel üdvözli Nietzsche. A déli théraváda tradíció valóban az egyéni megvilágosodásra helyezi a hangsúlyt, individualista módon, azonban az északi mahájána (nagy szekér) hagyomány alapeszméje a bódhiszattva ideál, amely azonos a krisztusi résztvevő szeretettel. Erről Nietzsche feltehetően nem tudott. A buddhista gyakorlat a súlypontot az egyén belső átélésére helyezi, szemben a kinyilatkoztatott vallásokkal, vagy akár a tudománnyal. Buddha mindig az emberi élet realitására koncentrált, talán ő volt az ``első életfilozófus"? Nietzsche számára az is megnyerő, hogy Buddha elvetette az aszkézist, s hogy gyakorlatából hiányzik az ima. A nirvána fogalmát más metafizikai kifejezésekkel együtt (Isten, lélek, túlnani) Nietzsche illuzórikusoknak, hazugságoknak tartja, nem véve észre az alapvető különbséget e fogalom és a metafizikai kifejezések között. A nirvána a buddhizmusban nem más, mint a vágy nélküli ember viszonyulása a világhoz, ami nem utal semmiféle transzcendensre. A függő keletkezés láncolatából való kiszakadás a vágyak kioltása révén, közömbössé tesz az életmegnyilvánulások iránt, ami természetesen életellenes a nietzschei nézőpontból szemlélve. Amíg a keresztények a vágyakat rossznak nevezik és elfojtják, addig a buddhizmusban a szenvedések okozójának tekintik, s kioltják őket. Ezekkel szemben Nietzsche a vágyakból fakadó létküzdelmet élteti. A ksatrija (harcos) habitusú német bölcselő a buddhizmust mint arisztokratikusat állítja szembe a kereszténység plebejusságávalamely mindenképpen egy hamis kettéválasztás -, amelyet Julius Evola a XX. században újra megfogalmaz.
çrdekes, hogy Nietzsche, aki jól felkészült klasszika-filológus volt, nem figyelt fel a buddhizmus és a hellén filozófia jó néhány párhuzamára. A sztoikus apátia vagy az epikureus ataraxia a buddhista nirvána (kialvás) gondolatnak töredékes megfogalmazásai. A szkeptikusok akatalepszia elve is rokon Buddha szemléletével, aki a 14 végső filozófiai kérdést megválaszolhatatlannak tartotta, s tanításaival nem a világot írta le vagy magyarázta, hanem egy gyakorlati módszert, utat adott követőinek. A "nagy szellemek szkeptikusak" - írja Nietzsche. Másutt a buddhizmus kapcsán így fogalmaz: "késői embereknek, jóságos, szelíd és szellemileg túlérett fajoknak való vallás".
Szólni kell Nietzsche bölcseletének és a buddhizmusnak azon közös pontjairól, melyekről a német filozófus maga sem tudott. A szabadságot Nietzsche a távolság pátosza révén szerette volna biztosítani, hogy ezáltal ne sodródjon tömegember módjára a dolgok folyamával. Ezt a sasok magasságából való világszemléletet azonban ritkán érte el, mivel a legtöbbször lánglelkű harcosként küzdött a világ dolgaival: az Ecce homoban írja, elérni "a semlegességet, azt a pártonkívüliséget az élet összproblémájához való viszonylatban, amely rám nézve talán jellemző". Ez a közömbösség, a dolgok fölé emelkedés (upékhá) a buddhizmus utolsó megvilágosodási tényezője. Majd ugyanott később így ír: "Legkevésbé sem akarom, hogy valami másként legyen, mint ahogy van, magam sem akarok mássá lenni... çs mindig is így éltem. Nem volt vágyam." Itt mintha a dharma (törvény, világrend) gondolata bukkanna fel, vagy még inkább a kínai taóé. Nietzsche szerint éppen az életellenes zsidó-keresztény hagyomány fordul szembe a természetes renddel, azáltal, hogy egy túlvilágot feltételez, ami fontosabbá is válik, mint az e világi élet. "Nem ismerek más módját a nagy feladatokkal való érintkezésnek, mint a játékot" - írja szintén az Ecce homoban. Itt pontosan kifejeződik a hinduizmusbuddhizmus közös tanítása a világhoz való hozzáállásról, melynek kulcsszava a líla (játék). A tibeti nyílegyenes ösvény alapsajátosságát fogalmazza meg a következő idézetben: "oly erős vagyok, hogy még a legérdekesebbet és legveszélyesebbet is a magam javára tudom fordítani". A tantrikus gyors megvilágosodási út jó néhány gyakorlata éppen a negatív előjelű dolgok pozitívvá változtatásával él, s így minden eszköz alkalmassá válhat a nirvána elérésére (pl. mágia, szexualitás).A legfontosabb közös pont Buddha és Nietzsche tanításában a metafizikai rendszerek elvetése, s a dolgok mögötti szubsztancialitás tagadása. Nietzsche az Emberi - túlságosan is emberi című írásában igyekszik megszabadulni ametafizika csalásaitól. Korábban Kant és Schopenhauer hatására még hitte, hogy a világnak van mélyebb értelme, nem olyan, amilyennek megjelenik. Itt tudatosodottszámára, hogy a valóságnak nincs saját jelentése: "Talán felismerjük... hogy a magánvaló dolog homéroszi kacajt érdemel: hogy annyi mindennek, sőt mindennek látszott, holott valójában üres,nevezetesen jelentés nélkül való." Ez az önmaga számára üres világ azonban létező, de nincs túlvilág,metafizikai világ. "__ _____ _____" (minden Egy) mondta kedvenc görög mestere, Hérakleitosz, ez az Egy világa mégis duálisan érzékelhető, mint ellentétes pólusok harca. EzzelNietzsche radikálisan felszámolta a Platón óta tartó két világfelfogását s a metafizika illúzióját. A buddhizmusban Nágárjuna (i. sz. II-III. sz.) fejti ki a Szunynyatá (üresség) tanítását, amely szerint a dolgok, jelenségek mögött nincs semmiféle változatlan lényegiség, minden a függő keletkezés láncolatába (pratijasamutpáda) van beleágyazva, s így minden az előzetes feltételek eredménye. Ezek szerint semmi sem képes önmagában létezni, semmi sem önmagának az oka, tehát minden viszonylagos. Tudjuk, hogy Buddha kedvenc válasza a tanítványok kérdéseire az volt: "Nett, nett" (Nem ez, nem az). Hasonló következtetésekhez jutott el az empirista David Hume és a neopozitivista Rudolph Carnap (ez utóbbira Váncsa István, a dalai láma könyvének fordítója hívta fel a figyelmet). Ennek ellenére a buddhizmus és Nietzsche nem tekinthető sem empiristának, sem pozitivistának.
Az örök visszatérés Nietzsche egyik legfontosabb és legvitatottabb gondolata, melyet Hérakleitosz inspirált, aki a görögségen belül leginkább közel állt a keleti gondolatrendszerekhez. E taníttás alapja a ciklikus időfelfogás, amelyet leginkább az indiai és kínai létszemléletből ismerünk. A vele szemben álló lineáris időfelfogás a zsidó, a keresztény és a mohamedán vallás alapját képezi, azonban gyökerét a perzsa zoroasztrianizmusban találhatjuk meg, amelyben talán először beszélnek a Szaoszjánról, a világ vége előtt eljövő üdvözőről. A másik ilyen zoroasztrianista tanítás, amely átkerül a zsidóság közvetésével a kereszténységbe, a jó és rossz dualizmusa, alapját képezve az Isten és Ördög fogalompórjának (eredetileg Ahura Mazda és Angra Mainjut). Ez utóbbi érdekessége, hogy az iránival rokon indiai árja szemléletben is megvan a jó és rossz harca, amelyet azóta is megőrzött a legnagyobb hindu ünnep. Indiában e szemlélet nem kapott központi szerepet a morálban, és nem alakult ki a bűn európai értelmű fogalma. Talán ezen eredet miatt bújt Nietzsche Zoroaszter bőrébe, hogy leszámoljon a kereszténységgel? ďgy írta le gondolatát, melynek valamivé válásához évezredeket jósolt: "az örök visszatérés világát élő ember tettéről tudja, hogy az visszatér, tettei nem válnak le róla". E gondolatot a hindu és a buddhista karman (tett, sors) tanítás értelmében használta a német filozófus. Az örök visszatérés Nietzschénél sem a személy visszatérése, akárcsak az én nélküli buddhizmusban, hanem a "legmagányosabb magányban" levő személyen túli önmaga visszatérése, ami kínálja a párhuzamot a hindu átmannal (önvaló). Végezetül álljon itt egy versrészlete:
" Te, kí láttad az embert mint istent s
mint bárányt-, hogy széttépd az istent
az emberben, széttépd a bárányt az
emberben,
s míg széttéped ne vess - "
Ez a részlete a Csak bolond! Csak kőltő! versének akár egy Zen buddhista tanítás is lehetne, mely szellemében az olvasata nem más, mint öld meg a Buddhát, hogy te magad buddhává válhass.
Buddha 2538. évében
Nietzsche időszámításának 106. évében