EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996347. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

ILIA TANÁR ÚR

Saly Noémi

Nevelők, növelők

2007. április 2.

Ha az ember élete ötven eddigi évéből negyvenet oktatási intézményekben töltött, szemben a táblával vagy háttal neki, kicsiként és kicsik között, kamaszként és kamaszok közt, kollégistaként vagy kollégisták pótanyjaként, hadd ne cifrázzam tovább, szóval akkor már sejt valamit arról, milyen a jó tanár (és arról is, hogy ő maga az-e, illetve hogy ezen a téren milyen fogyatékosságait kellene orvosolni, sőt sajnos arról is, ha nem fog menni). Szigorodik az ember, magával és másokkal szemben is - rokonszenvesnek látszó tulajdonságokról kiderült, hogy életveszélyesek, hajdanán nehezen viselt vonások ellenben sokszor már csak mosolyt vagy részvétet ébresztenek, úgyhogy - nicsak! - szelídülök is, szép, bonyolult ügy ez.

Mindent egybevetve, ma már úgy gondolom, az iskolában (ahogy a családban is) egyetlen fontos dolog van (lenne): megtanítani a srácot arra, hogy hogy kell embernek lenni. Aki maga sem tudja, az persze bajban van (és kártékony). És nyilván itt is vannak reménytelen esetek, az emberségre tanítás terén ugyanúgy kudarcot lehet vallani, mint diszkalkuliás kölöknél a matekkal. De mégis...

Voltak tanáraim és tanárkollégáim, akiktől biztosan sok okos és hasznos dolgot kellett volna tanulnom, de - szégyelljem? ők szégyelljék? - nem emlékszem az arcukra, a vezetéknevükre, sőt semmire. És volt néhány nevelőm, akik nélkül nem lennék az, aki vagyok, sőt az is lehet, ember se lennék. Pedig ez nekem elég fontos. Néhány éve csodálkoztam rá, hogy mennyire.

Ültünk egyszer egy asztalnál négyen: egy bölcs és szelíd idősebb úr, egy fiatal, kicsit szeppent titán, egy baromi ön- és céltudatos harmincas, okos lány meg én, már jóval negyven fölött. Rém intellektuális beszélgetés folyt, és szóba került, milyen érdekes, hogy ki mit gondol magában elsőre, ha váratlanul megkérdezik: te mi vagy? És ez még csak hagyján, de milyen sorrendben jönnek a dolgok? Anya, feleség, vegyészmérnök? Nyugdíjas, férfi, a Frici kutya gazdája? A lány gondolkodás nélkül vágta rá, hogy ő legelőször is nő. Én kicsit töprengtem, mielőtt ki mertem mondani, ami a nyelvemre jött: én legelőször ember vagyok. (Aztán nő. Aztán budapesti polgár. Aztán nem tudom.)

Hazafelé menet meg azon morfondíroztam, hónom alatt egy vekni langyos kenyérrel - nyár, Tabán, szikrázó fény az Aranyszarvas tomporán, enyhe déli szél, vízszag, csókolom, Mimi néni -, hogy oké, ember, nagyon frankó, de mennyire? Eléggé? És mitől, kiktől lettem azzá? Kezdtek sorakozni a fejemben arcok, helyzetek, aztán közbejött valami - talán a szomszéd Gábor kizárta magát, és csöngetett a pótkulcsukért vagy ilyesmi, ami a házban bármikor megtörténhet -, szóval abbahagytam a gondolkodást, talán azért, hogy most újrakezdhessem.

Az első persze a család - számtalanszor belefutottam a „jó gyerek" meghatározásának pokoli bugyraiba, ugyanis (főleg nagymama fogalmai szerint) egyáltalán nem voltam az. Koravén kölyök voltam, dacos és pimasz, mérhetetlen szabadságvággyal, túlfejlett igazságérzettel, ráadásul állandó, halálos sértettségben amiatt, hogy valami teljesen hülye, indokolhatatlan tévedés folytán lánynak kell lennem. Ennek a helyzetnek a kezelésére mami tudta egyedül az orvosságot. Amikor a viselkedésem végképp tűrhetetlenné vált, csak annyit mondott: „Apád nagyon szomorú lenne." Kész, ennyi. Ilyenkor magamra vágtam az ajtót, és gondolkodtam. (Ugyanígy létezett az „apád büszke lenne rád", ennél nem volt nagyobb dicséret, se jutalom.) Szóval, mami elérte, hogy úgy érezzem, a papa meghalt ugyan, de ettől még világosan tudnom kell, hogy mit vár el, mit nem tűr, és ha nem akarok jellemtelen tróger lenni, akkor ezt jó lesz folyamatosan szem előtt tartanom. Mami egyébként nem nevelt, nem akart megváltoztatni vagy betörni. Ő csak élt, túlélt, és működtette a családot (négyen éltünk az ő egy fizetéséből), mindezt a legcsekélyebb feltűnés vagy akár egyetlen zokszó nélkül, olyan erővel, humorral és tisztességgel, aminek a méltányolásához csak negyvenes éveimre értem föl igazán. Apámhoz is, persze, akit kétévesen vesztettem el, de aki a mai napig abszolút morális mérce számomra, azzal együtt is, hogy Náci bácsi ötödik gimnáziumban meg akarta buktatni görögpótlóból.

Az otthoni nevelés egyszerű alapszabályokon nyugodott. Nem hazudni, nem csalni, nem lopni. Nem hagyni, hogy bántsanak, de senkit nem bántani. Habozás nélkül segíteni annak, aki rászorul. Adni. Jókedvűen lemondani dolgokról. Bocsánatot kérni, és megbocsátani annak, aki kéri. (Aki nem kéri, annak nem kell, de lehet.) Először mindig magunkban keresni a hibát. Ilyesmik. Ezeket a szabályokat hatéves koromra már pontosan ismertem (azt nem mondom, hogy az alkalmazásukban is jeleskedtem volna, de ezt ne feszegessük, ma se megy mindig minden maradéktalanul). Aztán jöttek az iskolák.

Az első tanító nénimmel hihetetlen mázlim volt. Az első naptól tudta a nevünket, a második napra tisztába jött a képességeinkkel, és mindenkit irgalmatlanul csúcsra járatott. Mosolygós volt és szigorú, gyors, mint a villám, a figyelme egy pillanatra sem lankadt, és erőfeszítés nélkül tudott fegyelmet tartani. Amikor iskolába kerültem, már másfél éve tudtam olvasni. Írni is, nagybetűkkel, és úgy véltem, hogy az pont elég. Ildikó néni az első írásórák valamelyikén élből ki is osztott egy négyest a macskakaparásomra - zokogtam a dühtől, sértett hatéves zseni, amire az volt a válasz:

- Majd gyakorolsz, gyerekem. Ez négyes.

(A zsinórírást, ha picit kidugom a nyelvem, máig tudom ötösre.) De volt más is. Míg a többiek nyekegve szótagoltak, én olvasásból soha nem feleltem. Akkor se hívott föl, ha majd kiestem a padból. Ám amikor az olvasókönyvben valamikor tavasszal végre elkövetkezett az első olyan szöveg, ami már nem volt tele azokkal az őrjítő, dedós kötőjelekkel, ámulatomra elhangzott a varázsszó:

- Saly Nonó felolvassa. Nem kapkodva! Lassan. Tessék.

Pattantam, olvastam.

- Jól van - mondta Ildikó néni szinte félvállról, és még mielőtt elönthetett volna a gőg, kórusban elolvastatta az egész osztállyal. Ment még a legmaflábbaknak is, így, hogy egyszer már hallották, jó vicc. Ildikó néni ekkor összemosolygott velem, én meg egy életre megértettem, hogy az egyéni teljesítmény öröménél vannak még sokkal mélyebb, másod- és harmadfokú örömök is. És megéri várni rájuk.

A következő olyan tanáromra, aki döntő befolyással volt az agyam alakulására, a gimnáziumi évekig kellett várnom. A Szilágyi az én időmben nagyon jó nevű, erős iskola volt. A Ratkó-gyerekek utolsó évfolyama, negyvenvalahányan kezdtük az első B-ben, ebből negyvenöten érettségiztünk, és ugyanennyien vagyunk diplomások.1 A franciát az áldott emlékezetű Szalontay Emi néni tanította, nem volt ott semmi audiovizuális hókuszpókusz, egy fekete tábla meg a kréta elég volt, hogy az osztott csoportként huszonöt fős kamaszhordát négy év alatt a középfokú nyelvvizsga szintjéig vigye. Szerettem őt is nagyon, de most nem róla akarok beszélni.

Azt se részletezem, hogy alapjában véve botfülű kölyök létemre milyen fokozatokkal jutottam az iskolai nagykórusból a kamarakórusba, majd onnan egy európai rangú női kar alt szólamába. (Tudnivaló, hogy az a legfontosabb szólam a világon, alap, tartópillér, cirkuszi untermann, vállán a többiek gúlájával.) Hanem azt kellene elmesélnem, amit énektanáromtól és karnagyomtól, Katanics Máriától tanultam. És tanultunk mindannyian, akik képesek voltunk elviselni a büntetést, a megszégyenítést, sőt olykor megaláztatást is - megfeszített munka, nagy művészi pillanatok, könnyekig rázó röhögések, meghitt, áhítatos csöndek közé ékelődtek olykor ilyenek, aztán mindig engeszteléssel és maradéktalan engesztelődéssel végződtek.

Zűrös kamaszlány, pár hete sunnyogtam még csak a nagykórusban, amikor valami őrült fontos KISZ-kultúros megbeszélés miatt elkéstem - elkéstem!! - a próbáról. Maresz egy dühödt pillantással a helyemre parancsolt, és látszott, hogy a dolognak ezzel nincs vége. Megpróbáltam elébe menni a szidásnak, kezdtem volna magyarázkodni, de félbeszakított:

- Kétféle ember van. Az egyik csinálja a kultúrát, a másik beszél róla. Válassz!

Itt a dolog nagyjából eldőlt. És amennyire van még ez a kórus, annyira még ott vagyok én is a helyemen az altban, harminchetedik éve figyelve Maresz intései-re. Tőle lehetett megtanulni, hogy vannak dolgok, amiknek az ember mindent alá kell hogy rendeljen: az életét, olykor a családjáét is, de a saját önös érdekeit mindenképpen. Szóval, hogy létezik a világon hivatás. Meg azt, hogy a csapatban művelt művészetnek (és bármi azzá válhat, ha elég komolyan vesszük) elengedhetetlen feltétele, hogy minden résztvevő képes legyen szeretni a többieket. Mindet. Ha nem is egyformán, de kivétel nélkül. A szeretet pedig - erős elszánással, gyakorlással, odafigyeléssel - éppúgy tanulható, mint mondjuk a kottaolvasás. Ki hitte volna? Maresz, anélkül, hogy tudott volna róla, azt az Aronsonnál leírt elvet alkalmazta, amit ujjongva fedeztem föl az egyetem első éveiben, s egyre biztosabb vagyok a hatékonyságában.2

A dolog lényege az, hogy az ember önigazolásokat keres a tetteire. Ha nem talál, akkor gyárt. Ha igazságtalanul bántunk valakit, gonoszul ártunk neki, azonnal elkezdünk magyarázatot fabrikálni: miért is nem érdemel egyebet a disznó. Két lépés se kell, már utáljuk az illetőt, és beindul egy örvény- és törvényszerű folyamat, újabb gonoszságok és újabb önigazolások sorozata. No mármost, ez fordítva is működik. Akivel az ember jó, azt - önigazolás! - kedvelni kezdi. És minél több érzelmi energiát rak bele, annál inkább. (Ezért szeretjük a világon a legjobban a gyerekünket, siratjuk hosszan ápolt öreg szüleinket, és hagy hidegen egy szakadékba zuhant indiai autóbusz ötven halottja.) Ha tehát meg akarunk kedvelni valakit, legyünk vele olyan rendesek, amilyen rendesek csak bírunk. És, szövöm tovább Aronsont: létezik egy másodfokú, kicsit sunyi, de kétségkívül hatásos eljárás - ha azt akarjuk, hogy ő kedveljen minket, teremtsünk lehetőséget arra, hogy jót tegyen velünk. Nem kellenek nagy dolgok: apró szívesség, tanács, bármi, amitől nagylelkűnek és jónak érezheti magát. Maresz ezzel a módszerrel simán elérte, hogy harminc-negyven lány és felnőtt nő a szó szoros értelmében testvéri szeretettel tudjon együttműködni a keze alatt.

A jóság elméleti problémája persze akkoriban nem foglalkoztatott még - a gyakorlata annál inkább. Jó gyerek sose akartam lenni. De jó, csak így egyszerűen, hát az nagyon.

No, jött az egyetem. Az első félévem azzal telt, hogy rettegtem a gondolattól: én vagyok itt a leghülyébb. Persze aztán kiderült, hogy legalább a fele banda protekciós volt, mint én, naná, és olyan hülyék is vannak köztük, hogy ijesztő, de akkor már csak vigyorogtam az egészen. És lubickoltam Szeged mámorító levegőjében, a Móra kolesz állandó pezsgésében, heti negyven órákkal, tonnaszám kötelezőkkel és pompás tanárokkal.
Hogy mikor, miért vett észre annak idején Ilia tanár úr, nem tudom. De hát ő mindenkit észrevesz, mindenkit számon tart, és mindenkiről mindent tud. A tanszéki folyosón állandóan nyílt-csukódott az ajtaja, a szobában hegyekben álltak a könyvek, a folyóiratok. (Amikor nyugdíjba küldték, ládaszám került szemétre ki tudja, mi minden - nem volt egy könyvtáros, egy kolléga abban a meghidegült világban, aki megálljt kiáltott volna?) És a varázsos szoba mélyén üldögélt egy csillogó szemű, csöndes ember - nehezen tudom elképzelni, hogy fiatalabb volt akkor, mint én most. Maradjunk annyiban, hogy már akkor is kortalan volt, derűs és jó. És soha senki nem nevezte máshogyan, mint ahogy én, a többi tanár se, mintha nem is lenne keresztneve, vagy a keresztneve lenne a Tanárúr, és soha a pőre vezetéknévvel, ahogy pedig sokakat emlegettünk még azok közül is, akiket szerettünk.

Nem tanított, de beszélgetett velem néhányszor - akkor kerültem vele meghittebb viszonyba, amikor visszakerültem a francia tanszékre. Minden beszélgetés, mint egy meleg fürdő. Az ember ellágyul, felüdül, megtisztul. Irodalomszervezői, szerkesztői, oktatói érdemeit méltassák mások, akiket az érdekel jobban. Engem a jósága érdekel. Az a mélységes, higgadt, rendíthetetlen jóság, ami a nagyon sokat bántott, ám attól nem gonoszabbá, hanem jobbá lett ritka emberek ritka képessége. Látom magam előtt, ahogy ezt olvassa, pironkodik, dohog és legyint. És meg fog feddni érte. De hiába. Valakinek egyszer ezt is el kellett mondani. És nincs mese: azok közé tartozik, akik megváltoztatták az életemet.

Amikor megalázó és méltatlan körülmények között el kellett hagynom a tanszéket, ahol diákként, majd tanárként mindösszesen tizenhét, egyébként boldog évet töltöttem, lett időm az átlagosnál is többet gondolkodni. (Föladtam egy magas labdát, és a hatalom, amelyet - érdeme szerint - nem voltam hajlandó komolyan venni, kemény kézzel leütötte.) Gondolkodtam tehát, és gondolkodtam. Hát fontos például Ilia tanár úrnak az akadémiai karrier? Nem az. Lefeküdt valaha a hatalomnak? Soha. Érdekli az elismertség? Nem. Megtalálja a módját, hogy akkor is tanítson, amikor látszólag nem azt csinálja? Mindig. Utána lehet csinálni? Így nem, de próbálni, azt lehet. Nnnna. Hát akkor nosza.

Nevelés... Milyen jó kis szó, most nézem csak. Nevelni, növelni... Akit jók, jól nevelnek, tehát nagyobb lesz. Valahogy. (Vagyis egyre jobban látja, mennyire helyénvaló lesz óvatosnak és szerénynek lennie.)

Történetet pedig csak egyet mesélek. Még az egyetemi évek alatt fordítottam egy csomó könyvet Mircea Eliadétól. Szám szerint hatot. Egyszer Ilia tanár úr jön szembe a magyar tanszéki folyosón, a büfé felé menet. Meglát, örülünk.

- Eltettem magának valamit - kotorászik a táskájában.

Kihalássza. Boríték, föltépve, üresen.

- Kiadtak a románok egy eliadés bélyeget, nézze. Gondoltam mindjárt, hogy magának adom.


1 Fiatalabbak kedvéért: Ratkó Anna (1903-1981) szövőnőből lett Rákosi egészségügyi minisztere, az ő idejében, 1950-től '53-ig, illetve hírhedt törvényének érvényben maradásáig, 1956-ig Magyarországon elméletileg nem létezett abortusz. Gyakorlatilag is csak alig. Megszületett szinte mindenki, aki megfogant, akarták a szülők, vagy sem.
2 A társas lény „Miért kedvelik egymást az emberek?" című fejezetéről beszélek.

 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.