Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 119. szám

Podolszki József

Nemzedéki kritikus, egyéni arcéllel

1975. március 1.

1.

A Symposion-mozgalom esztétikai és irodalompoliti­kai programjának körvonalait — kötetbe gyűjtve s kizárólag a jugoszláviai magyar irodalomra vonat­koztatva — Utasi Csaba írásai mutatják fel első íz­ben.

Kötetében rajzolódik ki ugyanis legteljesebben az a termékeny hármas tagadás, amely tizenöt év távla­tából immár nemcsak nemzedéki célnak, de olyan nemzedéki eszköznek is tűnik, ami révén annak ide­jén az induló Symposion-generáció kialakította a ma­ga új, lazán összefüggő, de alapjában véve mégiscsak egységes esztétikai és irodalompolitikai magatartás­formáját a felszabadulás utáni jugoszláviai magyar irodalom öröklött hagyományával szemben.

Mire irányult e tagadás, és hogyan nyilvánul meg Utasi kötetében?

Elsősorban irodalmunk polgári — a Kalangya és Szenteleky Kornél nevével fémjelzett, s a felszaba­dulás utáni évtizedben újra-aktivizálódott — öröksé­gének erőteljes kritikájában. Evidens, bár művelődés- és irodalomtörténeti kutatásokkal még eléggé alá nem támasztott tény, hogy a vidékies lokálpatrio­tizmusnak és a »vajdasági életérzésnek« az az apoló­giája, amelyet a hatvanas évek legelején konstituálódó nemzedék negatív örökségül kapott, a kalangyás, »szeressük azt, ami a miénk«-programban és a dilet­tantizmusba süppedő couleur locale kisebbségi »dok­trínájában« gyökerezett. Ettől a hagyománytól egy­ségesen rugaszkodott el Utasi nemzedéke, annak el­lenére, hogy a heves tagadás gesztusában — termé­szetszerűleg — nem valami irodalomtörténeti tuda­tosság, hanem »csupán« egy egészséges ösztönösség munkált annak idején.

Amikor tehát a Tíz év után írásaiban a »termő por« mítoszának, a »tópartiságnak«, a »vajdasági életér­zésnek«, a »templomtorony-perspektívának«, vagyis a szellemi röghöz kötöttség és vidékies önelégültség irodalmi apológiájának következetes tagadásával szembesülünk, akkor egy íratlan, de egységesen kö­vetett nemzedéki program egyéni követésének va­gyunk szemtanúi. Éppúgy, mint a felszabadulás előtt bizonyos pozitív szerepet is játszó, de az új viszonyok között csakhamar ijesztően anakronisztikussá lett couleur locale szívós továbbéltetésének bírálata­kor. Azzal a megszorítással, hogy Utasi maga is szen­vedélyesen elutasítja a tájat mint a »poetikus« érzel­mek kozmetikázására szolgáló korszerűtlen rekvizitumot, azonban a »helyi színek« alkalmazhatóságát nem zárja ki egészében; egyik írásában például — igaz, immár évek múltán, a dialektikusabb, árnyal­tabb szemléletre módot nyújtó időtávlatból — mint­egy elhatárolja magát induló nemzedéke azon törek­vésétől, hogy a couleur locale programját mindenes­tül és eleve ki akarta tagadni irodalmunkból.

Nemzedéki indulatok fűtik továbbá szerzőnk követ­kezetesen szigorú, »intranzigens« elzárkózását irodal­munk »balos«, a »traktoros költészet« metaforájával jelzett, szocrealista hagyományától is. Kötetbe gyűj­tött írásaiban nem találunk ugyan túl sok nyílt, köz­vetlenül polemikus szocrealizmus elleni tételt, de kri­tikusi álláspontjának természetes jellegzetessége még­iscsak az antizsdanovizmus: nemzedékének esztéti­kája annak idején — a kimondottan »vajdasági« ne­gatívumok mellett — épp a szocrealizmus jugoszlá­viai és külföldi »teóriájának« és »gyakorlatának« el­utasításán edzette magát. S Utasi könyve is meggyő­zően bizonyítja, hogy e negatív hagyományelem taga­dása olyan mélyreható volt, hogy nemcsak a múltbeli örökséggel, de annak lehetséges »hazajáró leikével« szemben is egész életre szóló immunitást biztosí­tott. Szerzőnk azon, mindennemű megalakuvást ki­záró, »dialektikátlan« meggyőződése, miszerint a mű­élvezésnek és -élveztetésnek nem az a funkciója, hogy »pihentesse« a munkában elfáradt embert, s hogy a gondolatilag mégoly humánus és progresszív, de köl­tői megvalósulásként gyatra, Csizmadia Sándor-os szólamköltészet nem költészet, nem humánus és nem progresszív — kritikusi hitvallásának már csak e két alaptétele is biztos garancia arra, hogy szerzőnk védve van a neoszocrealizmus esetleges kísértéseitől.

Harmadsorban, nemzedéki jellegzetességnek tartjuk szerzőnk kritikusi szembefordulását a pusztán-egyedi mikrokozmoszokkal bíbelődő, a totalitás alkotói átfogásáról eleve lemondó, privatisztikus költészet és irodalom azon gyakorlatával is, amelyet a vajdaságias szocrealizmussal szembeszegülő, 1950/51 folyamán nemzedéki törekvéseket felmutató, de a generációvá válásban végül is megakadályozott akkori fiatalok honosítottak meg, a »traktoros költészet« nagyon szükséges és nagyon hasznos, de félúton megtor­panó és zsákutcába torkolló negációjaként.

E hármas tagadás első két elemével — a neokalangyás lokálpatriotizmus és a szocrealizmus elutasítá­sával — függ össze az a pozitív hagyomány is, amely szintén nemzedéki jellegzetességként hatja át Utasi egész kötetét: a sinkói tradíció.

A kötet korai esszéinek s a filozopterként írt Tömörkény-tanulmánynak a soraiban/sárközeiben Sinkó-előadások és -esszék tételei sorakoznak, annak bizony­ságaként, hogy az esztétikai irodalom tekintetében Utasinál is alapvető, pozitív Sinkó-hatással kell szá­molni, akárcsak nemzedéke legtöbb kritikusánál és esszéistájánál. E korai hatás azonban szerzőnknél nemcsak a leszűkítő — »vajdasági életérzéses« és szocrealista — hagyomány tagadásában bizonyult tartósnak. Meghatározta, egyrészt, kritikusi szimpátiáit is, annak az irodalomnak az elkötelezettjeként, me­lyet Sinkó lakonikusan úgy definiált, hogy irodalom, mely nem akar irodalom maradni; másrészt pedig pozitiven befolyásolta sajátos, testhezálló kritikusi módszerének kialakulását is: Utasi azon irodalom-interpretáló vezérelve mögött, hogy nem a téma mi­lyensége, hanem »a megmunkálás, az anyaggal vívott küzdelem módja a minden más mozzanatot háttérbe szorító kérdés« minden művészi alkotás esetében, — e kritikusi vezérelv mögött is tudatos vagy ösztönös, de mindenképpen kétségtelen, pozitív sinkói örökség rejlik.

Mindezeket a nemzedéki jellegzetességeket, természet­szerűen, nem puszta »átvételként« kell értelmeznünk. E tagadó és igenlő szempontokat, elveket és krité­riumokat Utasi sem pusztán úgy »kapta« nemzedéké­től, hanem annak aktív tagjaként maga is részt vett e nemzedéki jellegzetességek kivívásában irodalmunk viharos megújhodásának éveiben. Kötete ily módon kétségtelenül igen fontos támpontul szolgálhat az első Symposion-nemzedék esztétikai arculatának maj­dani rajzához, e nemzedéki szellemiség azonban nem­csak »adott«, de maga is »kapott« szerzőnktől, még­pedig igen lényeges sajátos vonásokat és akcentu­sokat.

2.

A nemzedéki jelleg csak felszíni, legkönnyebben szembeötlő vonása Utasi írásainak. Szerzőjük egye­diségéről, összetéveszthetetlenül sajátos egyéni arcu­latáról viszont az esszéi, kritikái és tanulmányai mö­gött feszülő, közvetve vagy közvetlenül, de mindig megnyilvánuló, inkognitóba nem rejtett létélménye és vele kapcsolatos magánetikája tanúskodik min­denekelőtt. Az a létélmény és magánetika, amely nemcsak az »emberről« vall, hanem, mint látni fog­juk, az irodalom-interpretátorról és kritikusról is.

Az Előszó helyett című ciklus korai esszéi egy ifjú-wertheri hiányokkal és nosztalgiákkal terhes szelle­mi portrét körvonalaznak. Az ifjú ember, aki — föl­tehetően sinkói közvetítéssel — korán eljutott létél­ményének »nietzscheánus«, pontosabban: »zarathusztrás« meghatározásához, a »nyájéletnek«, az ál-közös­ségi életformának, a bármennyire is fojtogató egzisz­tenciális egyedüllét túl könnyű »föloldásának« eluta­sításához, képtelen megállapodni a maga különlétének beletörődő legalizálásánál. Amint »szentimentá­lis etűdjében«, a Hitben közvetett vallomásossággal fölfedi, őt is »az emberek egymás közti viszonya miatt kibontakozó szenvedés« és vele kapcsolatban a »közösségáhitat« preokkupálja, annak bizonysága­ként, hogy a Meditációban kifejezett ösztönös miszti­cizmusa — az én és a mindenség spontán egységének mámora — hamar problematikussá vált, diszharmo­nizálódott. S bár a vallásos misztikát és a »zarathusztrás« hévvel elutasított nyáj-közösség animális, páraszagú melegét a Meditációnál két évvel később keletkezett Hitben is ugyanúgy elveti, egyféle — ateizált, emberarcú — »miszticizmusról« ekkor se haj­landó lemondani: azon hit problémája foglalkoztat­ja, melynek tárgya az ember, az emberi közösség, az unio mystica...

Ennek elérhetetlensége aztán logikusan vezeti el ifjú szerzőnket a lét abszurditásának élményéhez, s ez nemcsak világérzésének egyik tartópillérévé, hanem egyféle esztétikai kritériumává is lesz. Mint fél évti­zed múltán, a Költészetünkről című esszéjében megvallja, szerinte a lét abszurditásának élménye a kortársi irodalomban esztétikai relevanciával is bír, hisz »ez az élmény egyensúlybontó, kizökkentő, a kifulla­dásig ellenállásra és szembeszegülésre ösztönző — következésképp igazán releváns mű nélküle korunk­ban aligha is születhetik.«

Ez az esztétikai fontossággal is bíró létélményelem Utasinál nem ölt végletes, abszolutizált jelleget, s ily módon nem is eredményez esztétikai kizárólagossá­got és dogmatizmust. A gyermeki nosztalgiával áhí­tott unio mystica elérhetetlenségének tudata s az en­nek következményeként kialakult abszurditás-élmény ugyanis nem termelt ki nála valamiféle zárt, kérges, megkövült pesszimizmust. Álláspontja a nyíltságé, a »minden történhet még« jegyében megvalósuló aktív reményé. S bár szembeötlően az ilyen magatartással szimpatizál az általa vizsgált művekben is, a »remény elvéből« nem csinál dogmatikus kritikusi kánont. El­lenkezőleg, a remény és szkepszis iránt egyaránt to­leráns marad, a kettő dialektikáját, egymást-feltételezését hirdeti, s ezért logikus, hogy egy helyen a hit-hitetlenség ellentétpárjára is kiterjeszti a közis­mert axiómát: csak az tud igazán szeretni, aki gyű­lölni is tud...

E nyílt, s a jelzett módon — implicite — a kritikái­ban is érvényesített létélmény szerzőnknél egy ugyan­csak nyílt, nem-normatív magánetikával társul. Olyan­nal, mely Utasinak az irodalomról írt szubjektív — nem pedig szigorúan-tudományos, szárazon-egzakt — oeuvre-jében ismét csak lényeges szerepet kap, mivel, mint látni fogjuk, kritikusi érdeklődésének és szövegelemző/értékelő módszerének előterében az alkotói ma­gatartásforma és annak esztétikai formába öntése áll. E magánetika alapja, magának az »etikus«-nak a képzete Utasi írásaiban a komolyból, mélyből, szen­vedőből, sőt a keresztre feszítettség vállalásából, az abszurdum viseléséből, a »pokoljárás« előli ki nem térésből áll össze. S bár erkölcsi krédójának — s nem pedig kódexének! — nincsenek a normatív eti­kákra jellemző kantiánus »sollen«-jei, az erkölcscsősz szigorával számonkért követelményei, szerzőnk ma­gánetikája mégsem mondható eklektikusnak, végle­tesen elv nélkülinek. Affirmált etikai elvei közt há­romnak hangsúlyozott jelentősége van: felfokozott intenzitással élni az emberi lét abszurdumát (A da­dogó kiáltás költői hatalma); túlhaladni a világgal szembeni impresszionista viszonyulást, a »felszíni, hangulati ellenállást«, s azt a magatartásformát is, amely »a puszta, vak lázadásnál egyebet nem tud felmutatni« (Hínárban).

3.

A nemzedéki esztétika és irodalompolitika s a magán­életérzés és -etika együttesen alakította ki szerzőnk kritikusi szimpátiáinak és antipátiáinak, illetve igé­nyeinek, elvárásainak rugalmas rendszerét.

E programatikusan és rendszeresen ki nem fejtett, de a kötet egészéből mégis rekonstruálható igényrendszer legáltalánosabb sajátsága egyféle elkötele­zettség számonkérése.

Mit ért szerzőnk e korunkban túl sokat használt s jócskán lejáratott igényen?

Mivel mindeddig kitartott ama korán megfogalma­zott nézete mellett, hogy a vers, az alkotás a tényle­ges közösségi összetartozás hiányából, az egyedüllét megszüntetésének imperativusából s nem pedig gyö­nyörködtető funkcióval születik (Az élet ellen az élet­ért) —, az elkötelezettség képzetkörébe Utasi minde­nekelőtt az élményi és élményszerű irodalmat vonja be. »Nem fetisizálom az ihletet, nem becsülöm le a költői munkát. De a munka eredménye ne éreztesse az alkotási folyamat kutató hullámveréseit, hanem élő organizmussá válva, dobja felszínre az érzések, megérzések, sejtések komplexumát és az emberi ter­mészetben mindenkor jelenlevő, de a tudatos ráismerés határait csak kivételes pillanatokban elérő lel­ki mozzanatokat, amelyek a Köznapok konvencioná­lis valóságában meghökkentőek, taszítanak és idege­nek, egy érzékenyen reagálni képes olvasóközönség­ben azonban bizonyos győzelmi érzést váltanak ki, tágítják a térrel és idővel determinált ember világá­nak kalickarácsait, frissítően, elixírként hatnak az ember szenzibilitására, s ily módon növelik egyéni­ségének szellemi pontenciálját« — határozza meg szerzőnk a Máglyában már-már definíciószerű ala­possággal az élményi irodalommal kapcsolatos ma­gánigényét, s már ebből a precíz meghatározásból is kisejlik, hogy Utasi véletlenül sem a művésziség ro­vására kéri számon az élményiséget. Hogy ilyen szem­pontból fölbonthatatlanul-kettős az igénye, azt másutt közvetlenebbül is kimondja: a költő mondani­valója legyen »elég súlyos, esszenciális«, de nem pusz­tán élményi valóságában, megformálatlanul, hanem oly módon, hogy a költő egyúttal »megbirkózzék a botlasztó nyelvvel, és összhangba jusson vele, egyen­súlyba, ahol élmény és szavak nem árulkodnak foly­tonosan egymásra« (Mert élni kell...). Kritikáiban és tanulmányaiban aztán következetesen ügyel arra, hogy a felszínes »emberi igazságokat«, s a »tetten ért költői hazugságokat« és »fájdalom-pózokat« meg­különböztesse a legmélyebbről fakadó, elementárisan feltörő emberi/alkotói igazságoktól, mint ahogy arra is gondosan ügyel, hogy az emberileg mégoly őszinte, de alkotóilag megvalósulatlan szövegeket »konokul« kizárja a költészet, a műalkotás szférájából.

Az élményi irodalom ily módon történő igenlése ter­mészetszerűen együttjár azzal, hogy szerzőnk az el­kötelezettség képzetköréből kirekeszti a »sterilizált mívesség« termékeit, »a költészet új iparosainak« med­dő kísérletezését, a pusztán »jó«, »jól megcsinált«, »jól megszerkesztett« verset — egyszóval mindazt, ami »nem az emberért vívott küzdelem teljesebb for­mája« is, hanem csupán a »beavatottak« szellemi tápláléka (Tíz év után).

Ezzel eljutottunk szerzőnk elkötelezettség-igényének újabb, immár politikusabb összetevőjéhez. Az aktív szellemi viszonyulás, sőt »a valósággal való nyílt szembenézés« — ami Az élet ellen az életért írója szerint voltaképpen nem más, mint szembeszegülés a meg nem emberiesült viszonyokkal, s mint ilyen, »a legigazibb emberi magatartások közül való« —, ez az aktív alkotói állásfoglalás nem leplezett magán­etikai igényként szintén jelen van szerzőnk írásaiban. Ennek a jegyében kéri számon felszabadulás utáni líránk két évtizedének mindkét nemzedékétől — a »traktoros« verselés és a »szigetköltészet« művelőitől is — az aktív, kritikai magatartást (Költészetünkről). S ugyancsak ennek az alapjában véve etikai igénynek a következménye, hogy a széppróza akkortájt leg­jobb, »öreg« és fiatal képviselőinek — Majtényinek, Hercegnek, Szirmainak, Majornak — egyaránt felró­ja a valósággal való nyílt szembenézés hiányát (Hízelgéstől a hitvallásig).

4.

Utasi fent vázolt nemzedéki és magánigényei, a ge­nerációs és egyéni élmények következményeként létre­jött kritikusi elvárásai részben már előlegezték is, hogy írásaiban mit és hogyan vizsgál, vagyis, hogy alapjában véve mi jellemzi értelmező/értékelő mód­szerét. Alábbiaikban ezt vizsgáljuk meg közelebbről is.

Szerzőnk szövegeiben elsősorban is egy szembeötlő ateoretikusság nyilvánul meg. Az egy tucatnyinál alig több s jobbára esetleges hivatkozás egy-egy esztéta, irodalomtörténész vagy író valamely nézetére (Igno­tus, Scöpflin Aladár, Szerb Antal, Szabó Dezső, Kas­sák, József Attila, Oskar Davičo, Branko Miljković, Vasko Popa, Novalis, Rilke, Thomas Mann, Sartre, Octavi Paz, Dylan Thomas s még néhány szerző egy-egy megállapítására): közvetve már ez is jelzi, hogy Utasit nem az irodalom teóriája, hanem praxisa ér­dekli elsősorban.

Kritikái, esszéi és tanulmányai ezt az ateoretikus be­állítottságát gyakorlatilag is kidomborítják. Utasi nem a hagyományos vagy korszerű esztétikák és iro­dalomelméletek egy-egy tételének fontosságát vagy lényegtelenségét méri a vizsgált irodalmi szövege­ken, nem az esztétikai gondolkodás gyakorlati illuszt­rálását célozza a lírai és prózai alkotások vizsgála­tával, hanem csakis a szövegek alkotás-voltának, avagy alkotáson inneni állapotának fölmutatását. Ateoretikus érdeklődésének mintegy alibijeként teszi meg egy helyütt mottóul Dylan Thomas tanácsát: »Ol­vassa azokat a verseket, amelyeket szívesen olvas. (...) Mit számít, hogy mi is a költészet tulajdonkép­pen?« Utasi következetesen tartja magát e tanácshoz, s ezt mi nem az ateoretikus hajlamú kritikusok apo­lógiájaként, sem pedig elmarasztalásaként állapítjuk meg; csupán azt akarjuk jelezni, hogy szerzőnk mód­szerének egyediségét s e módszer alapvető erényeit nem a teoretikus érdeklődés szférájában kell keres­nünk.

Másodsorban, egy bizonyos pozitív hagyományosság ötlik szembe leginkább Utasi szövegeinek felszínén. A kortárs kritikusok legnagyobb részével ellentétben szerzőnk nem fél az ilyen »korszerűtlen« fogalmaktól és szintagmáktól: fájdalom; mély, költőnket ízig-vérig átjáró fájdalom; vágy; életérzés; költői-emberi ÉN; lelkiállapot; lelkialkati komponens; lelki összetevők; legegyénibb mondanivaló; egy meghatározott térben és időben élő hús-vér ember vallomásai stb. E különös bátorságnak az a magyarázata, hogy e jócskán megkopott s a korszerű irodalom-interpretá­lás nyelvhasználatából jórészt kikopott szavak és ki­fejezések Utasi szövegében visszanyerik teherbírásu­kat, s így sem az olvasónak, sem a szerzőnek nem bizonyulnak terhesnek. De hogy szerzőnk vállalja őket, annak, úgy véljük, ennél is lényegesebb indíté­ka van: az a szintén »korszerűtlen«, rilkei kritériu­ma ti., hogy a jó műalkotás szükségszerűségből jön lét­re... Ezért nem fél Utasi a belső kényszer holdudva­rába tartozó szavaktól és kifejezésektől — vagyis azon tartalmak számonkérésétől, amelyeknek e nyel­vi formák csak külső burkai: az élményi, nem-iro­dalmi irodalom tartalmaitól... Attól a »hagyományos« művészeti tartozéktól, amely mindenekelőtt az irodalmi irodalom míveseinek, vagy ahogy szerzőnk mondaná: »a költészet új iparosainak« jelent kompro­mittált, idejétmúlt, romantikus irodalmiságot. Szerin­tünk tehát Utasi módszerének e látszólag anakro­nisztikus vonása azért jelent pozitív hagyományossá­got, mert paradox módon épp azt affirmálja, ami igenis aktuális a mai irodalomban is: a nem-mesteremberi irodalmat.

Harmadsorban, szerzőnk módszerének immár lénye­gibb, kevésbé felszíni ismérvei közé tartozik, hogy ő a mű alkotás-jellegének (esztétikájának) megragadá­sához az alkotásban megnyilatkozó szellemi maga­tartásformák (az etika) felől közelít és jut el.

E magatartás-vizsgálat következetes szorgalmazásá­ban szerzőnk lírikusi alkata nyilvánul meg: azt bizo­nyítja ez, hogy Utasi az irodalomban, költészetben mindenekelőtt — ha nem is kizárólagosan! — az életkérdéseket, saját létének el nem babusgatható egzisztenciális problémáit keresi, s nem pedig a pusz­ta szakkérdéseket és -problémákat. Legérzékletesebb bizonyítéka az efféle lirizmusnak a hitről szóló val­lomás és a Gál-portré tökéletes rezonanciája.

A magatartás-vizsgálat azonban Utasinál sohasem re­ked meg az esztétikán kívüli szférákban. Ő ugyanis nemcsak a műben megnyilatkozó emberi magatar­tásformáikat, hanem velük egyidejűleg az alkotóiakat is kutatja, s ezen túlmenően, nemcsak az alkotók vi­lághoz való viszonyulását, hanem magával a költé­szettel szembeni magatartásukat is egyforma érdeklődéssel szemléli és jeleníti meg interpretációiban. Kö­vetkezésképp, módszerét nem az esztétikától mere­ven elzárt és függetlenített, hanem a vele szerves egységben levő etika, vagyis az esztétikum-etikum ke­resése és fölfedése jellemzi. Hogy számára e kettő elválaszthatatlan és egyaránt fontos a műben, azt az alkotásban megnyilatkozó magatartásnak (szellemi tartalomnak) és a formának (a stílusnak) remekül megragadott dialektikájával példázza: »...a maga­tartás és stílus kölcsönösen támogatják, illetve köl­csönösen lerontják egymást. Ahol a magatartás nem megjátszott, hanem kényszerítő erejű, ott a stílus ál­talában követni tudja az akarásokat, problémájává válik az alkotónak, ahol pedig a magatartás tüze ellobban, s pusztán szereplési ingerek tartják meg pá­lyáján az írót, ott sematikussá válik, »irodalmivá«, sokszor provinciálissá is.« (Hízelgéstől a hitvallásig)

E szétbonthatatlan dialektikus egységnek, az esztétikum-etikumnak az együttes keresése eredményezi, hogy líraelemzéseiben a költői magatartásformákat és az adott költészet megszerveződését egyaránt s egymásra vonatkoztatva analizálja és értékeli, mint ahogy prózavizsgálataiban sem csupán az általa pozi­tívnek minősülő szellemi magatartás jelenti az értéket, hanem attól elválaszthatatlanul e magatartás irodalmi megvalósítása, formába öntésének módja is. Más szóval, Utasi a tartalmi és formai elemek egyszerre-hatását vizsgálja, s módszere ezzel nem­csak a már idézett, sinkói intencióra emlékeztet, mi­szerint nem a téma, hanem a megmunkálás, az anyaggal vívott küzdelem módja a mindennél lénye­gesebb interpretátori célpont; B. Szabó Györgynek a szerzőnk által is nagyra becsült Rapszódiájára is em­lékeztet ez az eljárás, hisz az is ennek az egyszerre-hatásnak a felmutatását kérte számon a kritikustól. E testre szabott intenciók szigorú követésével, betar­tásával magyarázható, hogy a Tíz év után írásaiban sem puszta témafelmondással és tartalom-, azaz je­lentéskiszűréssel, sem pedig formai kellékek tarta­lomtól függetlenített, formális-esztéta leltárával nem találkozhat az olvasó.

A formától el nem vonatkoztatott szellemi/etikai tar­talmaknak, a nyelvi megformáltság révén megnyilat­kozó alkotói/emberi viszonyulásnak, a világgal, az énnel és a szóval szembeni magatartásnak az érté­kelésénél szerzőnk nem valami vaskalapos eszmei /politikai szigorral, hanem etikai és esztétikai érzé­kenységgel ítélkezik. Nem véletlen, hogy — irodalmári mentalitásával és etikai létélményével összefüggés­ben — a portré műfaja látszik a hozzá intime leg­közelebb álló s leginkább testre szabott értekező mű­fajnak. Abban ugyanis az etikai beleérzésnek, a nem-génnel való azonosulásnak és konfrontálódásnak, az etikus fantázia révén megvalósuló konszonanciának és összhangtalanságnak alapvető szerepe van — s kritikusi adottságai épp erre »predesztinálják« Utasit. Legkézzelfoghatóbb bizonyítékként — s egyúttal annak a bizonyságaként is, hogy az etikai szemlélő­dés nemcsak hogy nem »ballasztja«, de egyes mű­fajok esetében alapvető előfeltétele is az irodalom­ról írt irodalomnak — ismét csak a remekbe szabott Gál-portréra kell hivatkoznunk.

Az esztétikum-etikum jelzett vizsgálati módja mellett Utasi módszerének másik lényegi jellemzője a műal­kotás értékeinek és értéktelenségeinek tágabb össze­függésekben történő, a mű fizikai realitásából »kilé­pő« vizsgálata. Nem egy elemzése azt bizonyítja ugyan, hogy szerzőnk a mikroanalízisnek is érzékeny művelője, írásaiban azonban mégsem állapodik meg ennél; nem húz merev válaszfalat az alkotás köré, hogy aztán annak csupán izoláltan szemlélt imma­nens sajátságait kutassa, hanem szemléleti rést ha­sít az illető alkotó egyéb műve vagy egész életműve, nem utolsósorban pedig a vizsgált alkotás történelmi, társadalmi és irodalompolitikai determinánsai irányá­ba is. A kötetekbe zárt verseket például nemcsak immanens hatásukban, hanem egymást támogató, egy­mást kölcsönösen gazdagító kisugárzásukban is megra­gadja, vagyis, ahogy egy helyen maga ír ja, egy-egy vers esetében figyelembe veszi »a kötet többi alkotásából rá eső fényt és árnyékot is, a természetszerűen bekövetke­ző visszahatásokat, a nem várt összefüggéseket« is. To­vábbá, egy-egy kötet egészét mindig az előbbi kötet fényében szemléli, arról téve tanúságot, hogy az élet­mű genezise és alakulása is foglalkoztatja, s nem csupán egy-egy részletének stabil immanenciája. Ugyanígy, Utasi nemcsak a részművön kívüli, de az életműbe beletartozó kérdések iránt, hanem a mind­két esztétikai realitáson kívül eső, azonban mind a részművet, mind az életművet lényegesen meghatáro­zó tényezők: az irodalmi élet, a publikum közízlése, az irodalompolitikai viszonyok, a kritika állapota stb. iránt sem marad közönyös a műelemzéseiben.

Ezek szerint tehát azt mondhatjuk, hogy szerzőnk a genetikus és strukturális művizsgálat egyszerre-érvényesítésének a híve, s mivel az előbbire valame­lyest nagyobb gondot is fordít mint az utóbbira, módszere nemcsak irodalomkritikusi, hanem kétség­telen irodalomtörténészi affinitásokról is tanúskodik.

E két alapvető vizsgálati szempont érvényesítése mel­lett — olykor a komplex elemzés igényét is felvil­lantva — szerzőnk a mű hatásával és értékelésével is foglalkozik.

E két utóbbi feladatot jó értelemben vett neoimpresszionista kritikusként végzi: egyrészt szubjektív ol­vasói élményeit, a mű őrá gyakorolt hatását közli írásaiban, másrészt pedig értékítéleteit is, nem-titkoltan, személyes igények és kritériumok alapján hozza meg, vázolt létérzésével, magánetikájával és -esztéti­kájával összhangban. Más szóval, Utasi kritikái, esszéi és tanulmányai azt írják le, hogyan és miért hat szerzőjükre mint olvasóra, »befogadóra« az adott műalkotás vagy kötet, s szubjektíve miért bizonyul számára gyöngének vagy erősnek ez a hatás.

Önnön szubjektivitásának, emberi/alkotói egyéniségé­nek efféle vállalásában mi szintén egy rokonszenves »korszerűtlenséget«, egy respektálandó »hagyomá­nyosságot« látunk: egy olyan mai kritikus megnyilat­kozását, akinek az írásaiból nem dereng föl a kettős én képzete, egy »szakmai« és egy »magánemberi«, egy »objektív« és egy »szubjektív« egzisztencia kör­vonala. Utasi monolitikus emberként, integrális sze mélyiségként mutatkozik meg írásaiban: nem vonul álobjektív inkognitóba, nem ölt szaktudományos maszkot, nem játssza a »szenvtelen« ítél őbíró szere­pét, hanem ilyen és ilyen létélményével, ilyen és ilyen magánetikával és magánesztétikával, jó vagy rossz, korszerű vagy korszerűtlen, de saját nézőpontjaival kiáll a porondra, vállalja osztatlan önmagát és az írástudók »hagyományos«, ibseni pozícióját. A legszimpatikusabb e gesztusban, hogy szerzőnk az ilyen értelemben vett neoimpresszionizmusát nem is tit­kolja; egy helyen bevall egy olyan »banálisan« közis­mert tényt, amelyet a »százszázalékos« kritikusi ob­jektivitás szószólói, a ridegen-szaktudományos kriti­ka képviselői sohasem mernek bevallani: »Közismert dolog, hogy ha életünk különböző szakaszaiban talál­kozunk egy műalkotással, a fölhalmozódott tapaszta­latok, ismeretek hatására mindig új és mindig más színezetben és tartalommal bomlik ki előttünk a mű adta vezérélmény.«

Szerzőnk módszerének szubjektív, neoimpresszionisztikus vonásai ismételten a kritikusi metódusok to­leranciájára intenek: nincs eleve »jó« és »rossz«, »használható« és »elavult« kritikusi módszer, de van vagy nincs erőteljes vagy vérszegény kritikusegyéni­ség s adekvát vagy inadekvát, testhezálló vagy elta­nult és divathajhászóan követett irodalomértelmező és -bíráló eljárás. S az eddig mondottak alapján nyil­ván nem kétséges, hogy szerzőnk esetében miszerintünk melyik eshetőségről van szó.

Ezzel egy olyan kérdéshez érkeztünk, amely kívül esik a Tíz év után immanens problémakörén: hol a helye az e kötetben képviselt módszernek a jugoszlá­viai magyar kritikairodalomban? — Lévén hogy alap­kutatások híján nem vállalkozhatunk literatúránk e külön területének módszertani tipizálására, csak azt állapítjuk meg, hogy ha a magyar nyelven művelt kortársi kritikairodalomnak van egy »újvidéki isko­lája« is, akkor — Utasi könyve is ezt tanúsítja — ez nem többé-kevésbé tehetséges vagy tehetségtelen epigonok táborát, egyszólamú, egy nótát fújó kórusát je­lenti, hanem kortörténeti és nemzedéki szempontok­ból ugyan egyaránt meghatározott, de mégiscsak önálló utakon járó, az irodalomban saját — intellektuális, etikai és esztétikai, illetőleg eszmei, erkölcsi vagy költészeti — élményeiket kereső írók, kritikusok, esszéisták és irodalomtörténészek laza kohéziós szá­lakkal összefűződő közösségét.

5.

A Tíz év után az egy Tömörkény-tanulmány kivéte­lével a jugoszláviai magyar irodalom alkotásaival és történeti problémáival foglalkozik. Alábbiakban arra térünk ki, milyen a szerző kritikusi viszonyulása könyvének ezen alapvető, voltaképpen egyetlen tár­gyához.

Az organikus és autochton irodalom létrehozása, pon­tosabban: »világra segítse« érthető, természetes és hasznos nosztalgiája valamennyi kisebbségi/nemzeti­ségi kritikának. E nosztalgiának azonban rendszerint »természetszerű« kísérőjelensége az elnéző, az érték csírájából meglett értéket, a középszerű alkotásból jót, a jóból meg remeket eszkábáló — kritikátlan­ság. Olyan speciális kisebbségi/nemzetiségi értékrendszer kialakítása, amely — egy Szenteleky Kornél ese­te a legékesebb bizonyítéka ennek — nem föltétlenül egy vidékies igénytelenség következménye, hanem el­sősorban a születő irodalom »szülési fájdalmaié«: legyen már, keljen életre minél előbb a »magzat«...

Utasi Csaba e tekintetben rendhagyó, a kevesek közé tartozó nemzetiségi kritikus. A csakis a miénkhez, ki­zárólagosan a mi helyi relációinkhoz igazodó mérce­rendszer nemcsak hogy nem sajátja, de elvileg és gyakorlatilag egyaránt Utasi a legszenvedélyesebb el­lensége is az ilyen mércerendszernek. A Kormányeltörésben kommentárjában például »csinos kis hazug­ságokkal s jó adag önámítással fűszerezett« irodalmi mindennapjainkról — jelen irodalmi életünkről — már-már kétségbeesett gúnnyal, a megszenvedettség jogán feltörő »csecsemőgyilkos« iróniával állapítja meg: »Mindkét fél, a költő is, a kritikus is, magába feledkezetten játszik (...), s. bár tudatukban, válsá­got okozó lelki tusák eredményeképp, többször-többször hatalmas kérdőjel nyomul szépen sorjázó mű­veik mögé, a kocsi azért csak gurul tovább ezen az álmos nagy lapályon: az ünnepi méltatások fehér inges, sötét nyakkendős szólamai, bádogdíjunk arany­ló fénye, a megértő, ki tudja, hányadik évszázad el­lenállhatatlanul vonzzák a maroknyi csapatot. S a vonulás jelszava: vagyunk, illetve a magabiztosaké: vagyunk, méghozzá nem is akárhogy.«

Kötetbe gyűjtött írásaiban szerzőnk más-más hang­nemben, de gyakorlatilag mindig e »kegyetlen« szigo­rúság elvét képviseli, nemcsak nemzedékének kriti­kai alapállására, de az irodalomteremtés érdekében tett kritikusi engedményeit mintegy megsokalló, hat­vanas évekbeli B. Szabó Györgyre is asszociáltatva. Ő írta ugyanis annak idején, s Utasi is megerősítően idézi: »Ha a kritika költészetet kíván teremteni min­denáron, akkor kénytelen versírást, versfaragást a költészettel kiegyenlíteni...«

Utasi azonban, mint már érintettük is, nemcsak iro­dalmi jelenünk, de közelmúltunk és múltunk, egész hagyomány-komplexumunk — vagy inkább: kom­plexusunk! — iránt is »kegyetlenül« szigorú. Nem él ugyanis avval a jószándékú kegyes csalással, amely a szerves, autochton irodalom mielőbbi kilombosításának nemes céljától vezérelve oly módon is siettetné a hagyománytalanság bénító tudatának fölszámolását, hogy irodalmi hagyományt — szerves irodalmi foly­tonosságot — »lát« és »láttat« ott is, ahol esetleg csak parciális, szervetlen, össze nem függő irodalmi fak­tumok mechanikus egymásmellettiségéről lehet be­szélni.

A kötet nemzedéki jellegzetességeinek vázolásakor szó volt már róla, hogy ez a szigorú kriticizmus Utasinál (is) a Symposion-nemzedék negatív irodalmi örökségének három elemére irányult elsősorban. Eh­hez itt még azt kell hozzátenni, hogy a könyv egyik írásában az anti-kalangyás symposionista tagadás re­mek alkotáslélektani magyarázatát, egyszersmind eti­kai igazolását találjuk. Herceg Jánosnak a maga if­júkori mindent-tagadásával kapcsolatos önbírálatá­ról állapítja meg Utasi polemikus hévvel — és köz­vetett, magára és induló nemzedékére is vonatkozta­tott vallomásossággal —, hogy »nincs olyan mítosz, illetőleg mítoszba öltöztetett irodáimon kívüli érdek, bármily ígéretesnek vagy szükségszerűnek látsszék is, amelynek nevében felelősségre lehetne vonni egy-egy induló értelmiségit, ha nem hajlandó főt s térdet haj­tani az adott irodalmi és művelődési viszonyok előtt, ha fölszabadult energiáival netán szőröstül-bőröstül megtagadja is azokat, hiszen negációját egy későbbi affirmáció nosztalgiája váltja ki. Máskülönben nem is vállalkozna a tagadásra, hanem a viszonyok csen­des tudomásul-nem-vételével járná a maga kietlen és hazátlan, rendkívül magányos, de mindvégig szuve­rén útjait...« (Túl hamar szégyen — lépésvesztéssel). Nem kétséges, hogy az induló Utasi radikalizmusa mögött — melynek hőfoka a könyvbe is bevett Csépe-pamflet és Galamb-kritika példáján oly jól érzé­kelhető —, e felfokozott intenzitású tagadás mögött szintén »egy későbbi affirmáció nosztalgiája«, egy majdani irodalmi hazára találás reménye lappangott, ám e nosztalgia és ez a remény tíz év múltán sem csúfolta meg egykori tulajdonosát: a hazára találás megtörtént — de kellő, elengedhetetlenül szükséges kritikusi distanciával; a tagadást nem az apológia, hanem csupán az árnyaltabb, körültekintőbb, több szempontú kriticizmus váltotta föl — de nem az egykori tagadás megtagadása is: Utasi nem idegen­kedik a nyilvános önkorrekciótól — Gál László »trak­toros« verseivel és Végel László első regényével kap­csolatos nézetének a korrekciója jól bizonyítja ezt —, azonban igenis idegenkedik az ízléstelen »hamu­szórástól«, a »fiatalos«, »kezdő«, tehát kvázi már csak ezért is megbocsátható »túlkapások« szánom-bánomos kritikájától. Az irodalomtörténet dolga annak a kérdésnek dokumentált megválaszolása, hogy a szer­zőnk által is vehemensen képviselt nemzedéki hár­mas tagadásnak kétségtelen célszerűsége mellett volt-e objektív, az egyes — vidékiesen érzékeny — szerzőkön ejtett sérelmeken túli negatív következmé­nye is. A kritikus dolga viszont az, hogy — kitartson. Ti. saját, egyéniségétől elválaszthatatlan, korán fel­ismert útja, a goethei értelemben vett »démona« mel­lett...

A jugoszláviai magyar irodalom iránti szigorát az hi­telesíti és igazolja, hogy Utasi a saját nemzedékével szemben is érvényesíti. Már 1968-ban arra figyelmez­tet, hogy az e nemzedék tagjainak műveiről írt kri­tika mindaddig a tisztes eredményekre tette a hang­súlyt, ám »költői világuk hiányosságairól alig esett szó«, pedig az ő alkotásaikat is »következetesen a soha-meg-nem-elégedés kiindulópontjáról« kellene megközelíteni (Költészetünkről).

Saját nemzedéke előtt is magasra emelt kritikusi mércéjéről mi sem tanúskodik jobban, mint az, hogy ugyanebben az írásában a Symposion-nemzedék sorai­ban — nyolc évvel az idulás után! — mindössze »3-4 költőt« tart számon... A Brasnyó István, Ladik Ka­talin, Fehér Kálmán, Domonkos István, Koncz István, Végel László, valamint a nemzedék szellemiségével csak legutóbbi alkotószakaszában érintkező Gulyás József köteteiről szóló kritikáiban és tanulmányaiban aztán ez az igény gyakorlattá válik. Kivételt csupán a Symposion Könyvek első két kötetéről, Domonkos Rátkájáról és Tolnai Homorú versek-jéről írt esszéje képvisel, érthető okokból: a nemzedéki lét öröme, a vagyunk s méginkább a leszünk immár könyvekkel is alátámasztott bizonysága az eufórikus affirmáció hangján szólaltatta meg ekkor Utasit is. Kár, hogy kritikusunk az említett nemzedéktársak tucatnyi könyvén kívül nem foglalkozott behatóbban a Sym­posion Könyvek sorozatának egyéb fontosabb alko­tásaival is, valamint a generáció sorozaton kívüli vagy más sorozatokban megjelent műveivel. Leg­alább az első nemzedék könyveivel! Szigorával ugyan­is csupán jó szolgálatot tehetett volna nemzedéktár­sainak.

6.

Utasi könyvének címe az irodalomtörténeti áttekintés, vagy legalábbis: átpásztázás igényére is utal. A »tíz év után« nemcsak szerzőnk egy évtizedes alkotói út­ját, hanem egész irodalmunk megfelelő útszakaszá­nak vázlatát is jelölni hivatott. Kötete — az egyes alkotók portréja vagy portrévázlata mellett — iroda­lomtörténeti szempontból épp ezen igény sikeres meg­valósítása miatt jelentős: a jugoszláviai magyar iro­dalom 1945 utáni történetét s néhány alkotójának monografikus bemutatását nem lehet majd megírni a Tíz év után eredményeinek megkerülésével.

Számunkra azonban nem kétséges az sem, hogy mint minden igazán jelentős kritikusi könyv, ez sem csu­pán vitathatatlan, lezárt értékeivel, eredményeivel, hanem kiegészítésre szoruló megállapításaival, alátá­masztandó tételeivel, vitára késztető szempontjaival és nézeteivel is jelen lesz irodalmunk felszaba­dulás utáni negyedszázadának majdan megírandó részletes történetében.

Végezetül — éppen ezért — azon alapvető szubjektív hiányérzetünkről számolunk be, amely a kötet sze­rintünk legnagyobb, az irodalomtörténészi és monográfusi részmunkákkal majd árnyalásra, retusálásra leginkább rászoruló szépséghibájával kapcsolatos. Úgy véljük, az eddig felsorolt pozitívumok után e hiányérzet elhallgatása nem volna méltó már csak szerzőnk respektálandó szigorúságához sem.

A kortársi irodalom kísérletező, játékos, szélsőségesen-úttörő áramához való viszonyulásra gondolunk.

A háború utáni szépprózánkról írt tanulmányvázlatá­ban Utasi helyeslőleg szól »a mindenkor kockázattal járó értelmiségi kaland-ról« és a »kísérletező kedv­ről«; másutt úgy nyilatkozik — igaz, némi iróniával —, hogy nem akarja elvitatni az írói eljátszadozás jogát; a Szertefoszlott illúziókban a »valódi modern­séget« respektálja — meghatározatlanul —, szemben a »szélsőségesen avantgarde lírával«, amely őszerinte „a »hétköznapi« logikától, a »versbe nem való« külvilági hatásoktól radikálisan elzárkózva, pusztán a nyelv szintjén kísérel meg egy más világot reali­zálni...” Ezzel együtt egyéb elvi tételek is a jelzett szempontból toleranciát előlegeznek. Gyakorlatilag azonban Utasi nem ilyen toleráns az alkotói kaland, a kísérletezés, a »homo ludens«-i megnyilatkozások s a »valódi«, különösen pedig a »szélsőséges« modern­ség, »szélsőségesen avantgarde« költészet iránt. Íme, néhány példa.

Szerzőnk a Száz panaszról írva (s Torok Csaba köl­tészete kapcsán) szinonimaként kezeli a kísérletezés és az ujjgyakorlatok költészetét;

Gulyás Józsefről értekezve túlzott kételyét nyilvá­nítja ki napjaink modern költészetének egzisztenci­ális komolysága iránt, akaratlanul is kijátszva köl­tőnket a puszta kísérletezéssel kiegyenlített mai mo­dernizmus ellen: »...Gulyás, aki a szó szoros értel­mében mindig is élte a verset (mindegy, hogy ho­gyan), nem tehet feszültség-csökkentő kirándulásokat a modern költészetbe, nem kísérletezhet: az ember egzisztenciális problémái ugyanis oly erővel kötözik, hogy verseiben még nevetésre sem futja erejéből, nemhogy a világ atomizáltságát többszörös áttételes­séggel kifejező müvekre futna, hogy a csak a nyelvre támaszkodó, tartalmaktól megszabadult, »önmegva­lósító« experimentumokról ne is beszéljünk«;

Koncz-tanulmányának szenvedélyes iróniája a költé­szet újiparosaival hozza összefüggésbe a »kellemes, mozgékony kutatókat«, akik »minduntalan meglepe­téseket szolgáltatnak«, s az említett újiparosok zsák­utcáiból »becsványuk parancsára vidáman és maga­biztosan mindig ki tudnak kanyarodni«;

ugyanebben a tanulmányában »a neodadaizmusnak, a popnak, a montázsolásnak, a szürrealista »fecsegés­nek«, a sámánkodásnak, a leheletfinom csipkézésnek, az ollózásnak, az aktualitások »angazsált« megéneklésének« e gazdag jelenségcsoportját szerzőnk egy kalap alá veszi, s pusztán az irodalmi élet »színpadi fé­nyeinek« mágiájával, vagyis afféle mániákus szerep­lési ingerekkel hozza kapcsolatba, amelyekkel szem­ben viszont ott az ideális ellentét, »a kanizsai csönd«, ahol még »nem gyulladtak ki a színpadi fények«;

másutt meg azon ellenavantgarde-os, már századunk első két évtizedében is alaposan lejáratott poétikai babona felújításának vagyunk szemtanúi szerzőnk kötetében, hogy a vers terjedelme, a szavak és so­rok rendje, egymásutánja az igazi költészetben ab­szolút mértékben determinált, ezzel szemben viszont az avantgarde líra kvázi önkényeden sorjázza a sza­vakat s esetében a versterjedelem is úgymond sza­bályszerűen viszonylagos...

Miről is van tehát szó?

Nincs szándékunkban önismétlésbe bocsátkozni, új­ra elmondani, mennyire respektáljuk, tiszteljük és fenntartás nélkül értékeljük szerzőnknek az iroda­lom komolysága, élményisége, etikai mélysége, »po­koljáró« bátorsága, társadalmi aktivizmusa, egyszó­val: nem-mesteremberi volta iránt támasztott igé­nyeit. Úgy véljük azonban, hogy ezeket az általunk is feltétlenül vállalt igényeket Utasi néha mereven, ok­talanul és a túlzott általánosítás veszélyével nem szá­molva szembesíti a kísérletező, kutató, úttalan uta­kon járó, de nem csökkentett felelősséggel új Ösvé­nyeket kereső, legmaibban mai modernista törekvé­sekkel. Nem akarunk napjaink legújabb irodalmi tendenciáinak szakavatlan »szakértőjeként« föllépni s ezen törekvések ráncolt homlokú »óvójának« pó­zában tetszelegni; az »irodalmi munkamegosztás«, az irodalmi élet — és az »élet« — számunkra sem az irodalom jelenét, hanem inkább a múltját »osztotta ki«, következésképp, a korszerűség helyett inkább a hagyományosság a »szakmánk«. Azt azonban mégis meg kell mondani, hogy szerzőnk itt-ott már-már »tanárosan« szigorú újklasszicista igényeket támaszt, s a költészet újiparosaival szembeni jogos antipátiáit néha jogtalanul terjeszti ki a kísérletezőkre, a sö­tétben tapogatózókra. Mintha az ő költészetük eleve arra lenne ítélve, hogy »laborverseket« és csakis azo­kat produkáljon, s mintha nem tudnánk, hogy a költészet partizánjai nélkül nincs előrelépés a »törzs­had« számára sem! Úgy tűnik néha, a kortársi mo­dernizmusoknak Utasi e »törzshadát« kedveli csupán, vagy azt is mondhatnánk: a középutas modernséget. Holott, tudjuk, az irodalmi újítás, egy tegnap kiví­vott, mára már »standarddá«, holnap meg már ha­gyományossá levő »újszerűség« túlhaladása, mással-fölváltása nem képzelhető el »szélsőségek«, »túlzó« újító szándékok nélkül. A modernnek lenni minde­nestül napjainkra már szintén »megszakállasodott« programja nyilván eleve föltételezi a szélsőséges ku­tatókat is, hisz miféle modernizmus az, mely eleve egy mértékletes, középutas, jó előre megrendszabályozott mederbe van terelve? — Az efféle »moder­nizmus« voltaképpen már fogantatása pillanatában befekszik — az akadémizmus nászágyába!

Amint mondani akarunk, nem több a banálisan köz­ismert irodalomtörténeti tanulság újraaktualizálásá- nál: minden idők hagyományos és korszerű irodalma egyaránt képes értékek és értéktelenségek teremtésé­re, s alkotóiknak egyaránt megvan a lehetősége, hogy zsákutcába torkolljanak. Az elhanyagolható kü­lönbség csupán annyi, hogy az előbbiek az »iparo­sok«, az utóbbiak meg az »újiparosok« zsákutcájába futhatnak — a hagyományos vagy újító alkotók egyéniségétől, egyéni kvalitásaitól, tehetségétől füg­gően. Évszázadok irodalomtörténeti tapasztalata int tehát arra, hogy a kritikairodalomnak — ha igényt tart az objektivitásra s nem elégszik meg azzal, hogy csupán egyetlen, hagyományos vagy korszerű iskola propagandaszerve legyen —, egyforma nyíltságot kell tanúsítani a tradicionális és a modern irodalom lehetőségeivel szemben. Véleményünk szerint szerzőnknél e nyíltság csupán a mértékletes korszerűség határáig terjed, s innen van az, hogy csak akkor bizonyul az értékek és értéktelenségek biztos kezű szelektálójá­nak, amikor a mai, korszerű irodalom lassan már hagyományossá váló főáramába meríti kritikusi há­lóját; amint viszont az úttalan úttörőkkel, a vaksö­tétben is teljes alkotói komolysággal, esztétikai és etikai igényességgel kutatók mellékhadával, vagy in­kább: pionírőrsével találkozik, mintha megrettenne az ítélethozataltól, kitér előlük, nem foglalkozik ve­lük, vagy pedig elbizonytalanodott és alapos korrek­cióra szoruló ítéleteket hoz.

Ez utóbbi esettel kapcsolatban íme három, kirívónak tűnő példa.

Szerzőnk nem titkolt ellenszenvvel viszonyul a szür­realista módszerhez és az irodalmi élet »színpadi fé­nyeire« igényt tartó költészethez. Utóbbiról történt már említés, előbbire pedig a Ladik-tanulmány a legkirívóbb példa. Szerzőnk ugyanis itt fogalmazza meg eltúlzott kételyét a legnagyobb általánosítással: „...egész élesen merül fel a kérdés, hogy a tudat­alattiban való kalandozás felszínre dobhat-e tartós, időálló értékeket. Ritkán, véletlenszerűen igen, de ha valaki ezen az úton akar haladni, és csak ezen, akkor alapvető szegénységről tesz bizonyságot...” Majd alább így folytatja a szürrealizmussal kapcsolatos ál­talánosítását: „S lehet-e kövérebb televényét elkép­zelni a lesipuskás költőiségnek, mint amilyen épp a szürrealizmus? Aligha. (...) a szürrealista (...) a szó­vegyítés és -kirakósdi birodalmában találja magát, ahol a kínálkozó kombinációs lehetőségek káprázatában a teljes szabadság ígéretét látja, noha valójá­ban labirintusba tévedt: önszántából fosztja meg ver­seit a mindenkori jó versek egyik dimenziójától«, ti. a konstruktív egyéniség formateremtő munkájától (Nagy nekivetkőzések árnyékában). — E kettős antipátiának aztán nem kis mértékben lesz áldozata La­dik Katalin költészete: e tanulmány eltúlzott szigo­rába egyaránt belejátszott szerzőnknek a szürrealiz­mussal mint olyannal szembeni általánosított szkep­szise és költőnőnk »közéleti« — irodalmi, színi, zenei, s persze: bulvársajtói — szereplésének en bloc elíté­lése. E tanulmány különösen azért tűnik sebezhető­nek mert szerzője nem tulajdonít elég jelentőséget Ladik új költői médiumokkal való kísérletezésének, s az őszerinte »csakis zenekísérettel« elfogadható Ladik-versről például azt írja — nyilvánvalóan a hagyo­mányos költészet-funkció, az olvasásra szánt versek bűvöletében —, hogy az »nem költészet, hanem egy színpadra kívánkozó »magánszám« rikító kulisszája«. Másrészt viszont Ladik esetében Utasi nem veszi eléggé komolyan azt az objektív poéta-szituációt, amelyet a Symposion-nemzedék költészetéről szólva épp ő rajzolt meg ezekkel a jogosan-sötét tónusok­kal: „A Symposion-nemzedék költői bizonyos mérték­ben a 15-20 év előtti, helyzetben vannak. (...) a Vaj­daságban élő költő (...) éjszakában rohan, és mindig csak befelé, a tusfekete csöndbe: nincs rezonancia.

Ha megfárad, föléli magát a visszhangtalanságban, nincs, aki frissítő vízzel locsolná. Legfeljebb be-beki­áltanak neki innen-onnan az útszélről, hogy jó úton halad, s ez minden.« (Költészetünkről). Nos, nem sok fantázia kell ahhoz, hogy költőnőnknek az írott /nyomtatott vers »vajdasági« labirintusából való kitö­rési szándékában, egy »interdiszciplináris« esztrád- költészet létrehozásának kísérletében, de a »nagy nekivetkőzések« és a sámándobos-bulvársajtós mutat­ványok gesztusaiban is mindenekelőtt a nincs rezo­nancia vajdasági »átkával« vívott küzdelmét lássuk, azt a kétségbeesett, tragikusan reménytelen görcsös szándékot, hogy feltörje a vajdasági »éjszakát«, a »tusfekete csöndet«... S ami nem kevésbé fontos: mindez nem csupán tragikus ripacskodást, hanem kétségtelen esztétikai értéket is eredményezett La­dik Katalin kísérletező alkotásfolyamatában.

Szerzőnk szóban forgó — miszerintünk eltúlzott — kételyeinek lett áldozata Fehér Kálmán Fürjvadászatának két igen jó ciklusa is: A kés az kés és a Csontok című. Utasi szerint ugyanis mindkettő »saj­nos, csupán információt közöl, ötlet marad, s dara­bokra szabdaltságában az űrtöltő szerepét kell vállal­nia« a kötetben, miközben az utóbbi ciklusra »a ne­vek fárasztó halmaza« és bizonyos »formalizmus« is jellemző, előbbire viszont az, hogy »megmarad az öt­let szintjén, magát a címet variálja több oldalon át« ... Azt viszont, hogy a verbális halmozás, ismétlés, végtelen variálás mennyire funkcionális, hisz adekvátan tolmácsolja költőnk újabb történelemélményét, az értelmetlen folytonosság, a körbenjárás abszurditá­sának élményét — ezt szerzőnk a kísérletezés rémképé­től nem veszi észre. Mint ahogy azt sem, hogy az efféle »farmalizmus« Fehér Kálmán költői evolúciójában nemcsak »új perspektívát nyit költészete előtt«, de már­is újabb esztétikai értékek kivívását is jelzi; ahogy Sava Babić állapította meg, egyebek közt épp A kés az kés ciklus kapcsán, ezek a versek »nincsenek túlterhel­ve sem szavak sokaságával, sem nehezen követhető, felforgatott képsorokkal, hanem — nem vesztve él a táptalaj konkrétságát — univerzálissá váltak. Ily mó­don Fehér egészen közel került tulajdon poétikájának eszményéhez: verseiből nem hiányzik a dokumentáris erő, élettel telítettek, a valóságot nem kerülhetik meg, sőt, s a megformált költemény mégis szinte egészé­ben ' megszabadult az egyediségtől s lirizmusával, lágyságával, gondos építkezésével elérte az univerzá­list, mind alakjával, mind hatásával. (...) mint végső költői lehetőséget, amikor is a költő nem az égalja alól indul s a formula-szavak minimumával mégis el­jut a lehetetlen túlra, a szörnyűségig — a Comicok-at és A kés az kés-t kell kiemelni.« (A Januarski ćilibar előszavából).

Harmadik példánk: Major Nándor Vereségének alap­vető negatívumát Utasi abban a játékban véli föl­fedni, amely »problémává, gáttá növekszik, mely ki­zár, ezen az oldalon hagy, vacogtató hidegbe taszít bennünket«, s amelynek az a következménye Major prózájában, hogy »minden novellában megszólal a véletlen és váratlan végzet hangja«. Feltétlenül egyezünk szerzőnkkel, amikor felszabadulás utáni pró­zánk vázlatos történeti áttekintésében a szépíró Ma­jor erényei mellett alapvető negatívumként a társa­dalmi vonatkozások kirekesztését eredményező »szé­les folyamú« epikum, valamint a »sziget-irodalom« alapjává lett »betöltetlen tér« elméletét és gyakorla­tát jelöli meg. Szerintünk azonban a játék-problema­tika jelentőségét Major esetében is hipertrofálja, és olyan következményre utal, melynek szerintünk egyáltalán nem a játékban/játékosságban rejlik az oka. A Vereség novelláin vezérmotívumként átvonuló »véletlen és váratlan végzet hangjában«, mely Utasi szerint az olvasóban egy »furcsa borzongás, végzetszerűség-érzet« kiváltója, mi nem az író önkényes eljátszadozásának következményét, nem azt látjuk, hogy »a megalkotott, immár saját törvényeik szerint cselekvő és érző figurák útjába a vezénylő és irányí­tó szerepében odaáll Major, és egy kínzó fixa idea sugallatára olyan csomópontot hoz létre a novella­testekben«, amelyek miatt »a novella valamiképpen önnön húsába mar, önnön életessége ellen fordul.« A »véletlen és váratlan végzet hangja«, a »végzetszerűség-érzet« és a »vezénylő és irányító szerep« mö­gött mi egy tudatos — s nem pedig játékos, s főként nem eljátszadozó — alkotói eljárást, egy korszerű theatrum mundi koncepciójának következetes érvé­nyesítését, az ötvenes években nálunk még el nem csépelt, le nem járatott létélménynek, a XX. századi — nyugati és keleti — elidegenültségnek és egyes-emberi kiszolgáltatottságnak az élményét látjuk for­mába öntődni. S ha a Vereség novelláiban föllelhető is az életesség lerombolása, az nem a rémképként kí­sértő alkotói játéknak, játékosságnak, hanem a konstruáltságnak, pontosabban: a tudatos konstruálás nem eléggé sikeres alkotói leplezésének a következ­ménye.

7.

Legvégül: két kis tárgyi korrekció és egy észre­vétel a kötet válogatásával kapcsolatban.

A Ladik-tanulmányban állapítja meg szerzőnk, kri­tikánk vétkes hallgatása kapcsán, hogy költőnőnk verseiről »úgyszólván egy árva betűt sem olvashat­tunk a Ballada az ezüstbicikliről (1969) megjelenése előtt.« Ez csak abban az esetben áll, ha az »úgyszólván«-t százszázalékos megszorításként vesszük: Az androgyn-t 1963 februárjában Tolnai Doreen 2-jével és Domonkos Kontrapunktjával együtt hozta a Symposion, a jugoszláviai magyar költészet forradalmá­ra utaló, »szerényteleinül« célzó Új versek címen, s a melléklet egyik következő számában Ladik Ka­talint mint költészeti forradalmunk egyik résztve­vőjét ünnepeltük, igaz, Az androgynról némiképp másként szólva, mint szerzőnk hét év múltán; ezt írtuk ti. annak idején: »A Doreen 2-ből az életesség, az élet-iz, az élet közvetlenül tör elő, »költői eszkö­zök« alkalmazása nélkül. Az androgynben a költői jelrendszer egy reszkető fátylat képez ugyan, de alat­ta épp oly intenzitással pezseg a vér, mint antitézisében, a Doreen 2-ben. Metaforák, hasonlatok és jel­zős szerkezetek halmaza fedi a lényeget, nem engedi közvetlenül felszínre jutni — s a vers mégsem dagályos; a költői eszközök sokasága nem kullancsként tapad a vers medúza-testére, nem a »szépítés« és »dí­szítés« funkcióját tölti be, hanem a nélkülözhetetlen medúza-nyúlványokét. Ha valamelyiket levágjuk, a test megsérül.« (Jegyzetek az Új versekről. Symposion, 1963. III. 7.)

B. Szabó György Rapszódiájának kommentárjában, a Symposion-nemzedék hírhedt »fogadtatásával« kap­csolatában állapítja meg szerzőnk: „...megdöbbentő, hogy irodalmunknak nem egy számottevő munkása egy emberként fordult szembe az új akarásokkal, s mondta ki enyhébb vagy szigorúbb formában a rendreutasító nemet. Mások, hogy meg ne süssék a ke­züket a parázs vitában, a »bölcs« kivárás taktikáját választották, s makacsul hallgattak. Egyedül B. Sza­bó György foglalt el más álláspontot — Sinkó Er­vin nem szólt hozzá közvetlenül (U. Cs. kiemelései, B. I.), neveket és címeket érintve a jugoszláviai ma­gyar irodalomban felmerült kérdésekhez, a hatva­nas évek elején lezajlott csatározásokról majd csak a Kontrapunkt (1964) előszavában sommázza vélemé­nyét, egyértelműen a fiatalok törekvéseinek adva iga­zat —, egyedül ő (ti. B. Szabó György, B. I.) lépett ki az óvatos szimpatizáns szerepköréből...« Mind­ebből az következik, hogy Sinkó Ervin pedig igenis a »bölcs« kivárók, a »makacsul« hallgatók, az »óvatos szimpatizánsok« körébe tartozott egészen 1964-ig. Ne­hogy ebből a teljesen téves állításból nemzedéki fá­ma kerekedjék, ideírjuk az emlékezetes entellektüel-vita során, 1962 márciusában elhangzott Sinkó-előadás két tételét. Az első egészen egyértelműen — bár csakugyan nevek említése nélkül — az ekkor mind­össze négy hónapos (!) Symposion-mellékletre, illető­leg hallatlan »botránkozást« kiváltó törzsgárdájára utal: »Az Űjtestamentumban van egy nagyon szép és mély gondolat arról, hogy mi a botránkozás... Jaj annak, aki botránkoztat, de botránkozásnak lenni kell. Én azt hiszem, hogy ez egy nagyon komoly és mély gondolat. Minden nagy szellemi cselekedet az­zal kezdődik, hogy megbotránkozást vált ki (S. E. ki­emelése, B. I.), és jaj annak, aki botránkoztat, de nincs termékenyebb valami, mint éppen a botránko­zás. Én azt mondhatnám a mai vajdasági irodalomra általában, hogy az a hibája, hogy túl kevéssé botránkoztat.« Ugyanezen Sinkó-előadás másik kitétele immár név említésével is hozzászól az akkor kezdődő irodalmi megoszlás, polarizálódás kérdéseihez. Gál Lászlóról ugyanis, aki akkor még (de nem sokáig!) az idős és fiatal öregeknek, a konstruálódni kezdő Symposion-nemzedék egységes ellentáborának egyik legtekintélyesebb tagja volt —, Gál László akkori munkásságáról az előadó a következő, egy egész iro­dalmi szellemiséget elmarasztaló véleményét nyilvá­nította ki — nem éppen »óvatosan«, nem épp a »bölcs« kivárók módján: »Valószínű, hogy Gál Lász­lónak — azt hiszem, ezzel ő is tisztában van, árt egy bizonyos familiaritás amit átvesz a Pistikéjétől. Hatása alá kerül a Pistikének, a saját Pistikéjének. Olyan dolgokról beszél, amiket szűk körön kívül sen­ki sem fog már megérteni tíz év múlva, mert állan­dóan egy társaságban mozog, annak a társaságnak ír és azzal a társasággal beszélget. Ez mind borzasz­tó kedves, vonzza az embert, csak az az igazság, hogy ezzel az ő saját, nem kis tehetségével és bizo­nyos rezignációval túl gyorsan lemondott a saját messzebbmenő, nagyobb lehetőségeiről és ebbe a vi­lágba, egy ilyen noviszádi, vajdasági világba zár­kózott be. És ebben a világban mozog. Időnkint ki­tör belőle és akkor látszik, mi az, amit ő adni tu­dott volna, vagy adni tudna, ha ettől a családias tó­nustól valahogy — ha nem volna hozzá egy kicsit kényelmes —, megszabadulna.« (Sinkó Ervin: Az entellektüelről, a jugoszláviai magyar entellektüelről. Symposion, 1962. III. 15.)

Kommentárzáró észrevételünk viszont az, hogy e jól megkomponált, egységes és szerves kötetből a Tö­mörkény-tanulmány talán ki is maradhatott volna. Amíg ugyanis a két Kalangya-tanulmány csakugyan felszabadulás utáni irodalmunk élő múltjához szol­gáltat igen hasznos adalékokat, Tömörkény István és parasztnovellája nyilván csak nagyon nehezen hoz­ható összefüggésbe még egy Csépe-»hagyománnyal« is, hisz az ún. »szegedi irodalomnak« nem a tömör­kényi, hanem jóval-jóval silányabb, alsóbbrendű örök­sége érintkezhetett — de az aztán »hatásosan«! — a csépés »népiességgel«, a Cefre Tóni-s, Taska Gyuri-s dilettantizmussal.

Bosnyák István (1975 áprilisa)