Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 119. szám

Vajda Gábor

Németh László korszerűsége

1975. március 1.

Közismert, hogy mint minden problematikus jelenséghez, a kivételes emberhez is, általánosságban véve, háromféleképpen lehet viszonyulni: elragadtatott tanítványi azonosulással, tökéletes tagadással, ami mögött elvi megfontolások és gyarló érdekek egyaránt lehetnek, végül pedig a középutasok hűvös és okos mérlegelésével, akik törekvéseik és egyéni­ségük józan ismeretében sem alá-, sem pedig fölérendelődni nem kí­vánnak a korszakalkotó személyiségnek. Melyik a helyes magatartás — ebben a formában eldönthetetlen. A rajongás ugyanis nem feltétlenül naiv és szolgai. Legalábbis ajkkor nem, ha a bámulat nem sznob jellegű, hanem példakeresési gesztus, erőgyűjtés a minta által felmutatott, még megvalósítatlan lehetőségek továbbgondolásához és kihasználásához; esetleg egy önálló cselekvési modellhez. A mérlegelő magatartás ennél analitikusabb, de nem feltétlenül tudatosabb. Ez elsősorban az iroda­lomtörténész módszere, ám lehet azé az esszéistáé is, akinél nem annyi­ra cselekvési probléma a korszerűség, mint inkább elmélkedés tárgya. Melyik hát a célravezetőbb: a bátran ihletet merítő szenvedély vagy pe­dig a sokoldalú megfontoltság látszólagos csalhatatlansága? Önmagá­ban mindkét lehetőség csonkának tűnik, ki kell tehát egészíteniük egy­mást. A harmadik lehetőségről, a teljes tagadásról itt nem szólunk, nem a mi esetünk.

Aki megváltást ígér embertársainak, és abszolút erényt hirdet ott, ahol a személyi etikák szédülten simulnak a társadalom — miként a későb­bi történelmi események mutatják: bomló — normarendszeréhez, eleve elégtétel nélküli vereségre, megnyomorodásra van ítélve; hacsak nem vigasztalódik azzal, hogy a új eszmék meghonosodása hosszú, a gon­dolkodó életénél sokkal hosszabb folyamat, amit nem sokban befolyá­sol a barátok és az ellenségek pillanatnyi érdekeinek, tehát — ezzel párhuzamosan — az író közérzetének, emberekbe vetett hitének hullám­zása. Az íróban azonban szoros, elválaszthatatlan egységben van az, amit így utólagosan kiemelünk és egymással szembeállítunk: az apró lépték botladozása és a mérföldes léptek csúcsokat összekötő szágul­dása; a mindennapi élet trivialitásától örökösen sebzett, s így hajtóerőt képező túlérzékenység, s az ennek időbeli esetlegességén túlemel­kedő, platoni teljességre vágyódó tudat, mely nem elégszik meg a távo­li utópiával, hanem sürgető, maximalista feladatokat állít azok elé az emberek elé, akiket szent naivitással magához hasonlóknak sejt, s akik­nek — éppen ezért — kész tanulságként, élő példaként mutatja fel szenvedéseit és gyönyöreit. Ahogyan a Bűn főhősét megöli a társadalmi lelkiismeret, amiként Boda Zoltán kovácsol végső erényt vereségéből, amiképpen Égető Eszter őrzi és kiteljesíti az emberséget; ahogyan Kertész Ágnes eszmélkedik s a végén választ, legyőzve Kurátor Zsófi és Kárász Nelli — csak szemre monumentális — szobrának kísértését.

Többen vannak azon a véleményen, hogy Németh László esszéi nem­csak a drámáinál, hanem a regényeinél is maradandóbbak. Ha ez el­fogadható is, nem azért van így, mintha a legjobb magyar regények fölülmúlnák Németh regényformáját; inkább arról van szó, hogy ezek a szempontok bizonyos érték-típust a regényformában megvalósítható elé helyeznek. Ez nincs ellentétben azzal, amit Németh gyakorta han­goztatott a vallomásaiban; hogy számára a regény és a dráma mindig is az önvizsgálat eszköze volt, az irracionálisnak csodálatosan racioná­lis elemzése, másrészt pedig az utópia szembesítése a valóság ellenálló erejével. Keletkezési motívumai és végkicsengése tehát az esszével ellen­tétesek. Ha az utóbbi hangulata a derűlátó emelkedésé, akkor a dráma és részben a regény is a változtathatatlan — természetesen: sohasem konformizálódó — tudomásulvétele; az esésé. A Németh László-i esszé (nemcsak az utópiát hirdető, hanem az egymástól távolesőnek tudott tudományágakat szintetizálva elemző is) a teremtés, a növekedés mű­faja, hozzá viszonyítva a regény és a dráma csupán másodlagos: elem­zés. Ezt bizonyítja az is, hogy Németh Széchenyi rajongója, Ady örö­köse; az előbbi korhoz kötött gyakorlatiasságát az utóbbi modern ví­zióival korszerűsíti. Mégsem hátratekintő forradalmár: esszéit a »szo­rongó tájékozatlanság« íratja vele, Európa haladó szellemiségének bemenekítése egy élszigetelt nyelvű, szociálisan sorvadó és kulturálisan tespedő kis ország életébe. Nem felszínes kozmopolitizmusból, mert a befogadó közeg sajátosságaira, egyénítő képességeire még magyarságkutató programjavaslatában is ügyel.

Igaz, nálunk a hungarológiának sokban más feladatai is vannak, mint amit negyven évvel ezelőtt Németh László megálmodott. A legalapve­tőbb különbség, hogy itt az élvont nemzeti szellem helyére a szintézise­ket megelőző mikrokutatások kerülnek; tartalmilag .pedig a kizáróla­gos nemzetin túl a nemzetek közötti, a kölcsönös is érdekel bennünket. Némethnek azonban ezen a téren is vannak érdeméi. Ő fedezte fel ugyanis elsőnek az új országokhoz csatolt magyarság irodalmainak vi­szonylagos önállóságát, s azt a különleges helyzetükből adódó lehetősé­get — kötelességüket —, hogy gondolkodásra kényszerítettségükkel, a vele együtt élő más ajkúak szellemének közvetítésével frissítőleg hassa­nak az összehasonlíthatatlanul nagyobb hagyományokkal rendelkező anyaország gazdagsága tudatában való elkónyelmesedettségére. Bori Imre elemzi végig (Németh László és a jugoszláviai magyar irodalom. Híd, 1971. június), hogy milyen sokat jelentett a Kalangya a válságaiban magára maradó Németh Lászlónak, aki viszont nevével és proble­matikusnak bizonyult cikkével bizonyos tekintélyt és olvasótábort biztosított az egykori provincia kies területén gyökeret és támaszt sokáig hasztalanul kereső folyóiratnak.

Művei többségének ismeretében tegyük fel a kérdést — jóllehet a ter­jedelem és az alkalom mindenképpen befolyásolja válaszunkat —: mi­ben rejlik számunkra Németh László korszerűsége? — Annak az áthi­dalásában, aminek hasadását Diltheynek kellett a múlt században meg­állapítania: a humán tárgyak és természettudományok szintézisében, azonos pontról való szemlélésében és — pedagógiailag — szemlélteté­sében. E pont a reneszánsz ember sokoldalúsági igénye, kíváncsisága. Ami azonban akkor a természeti jelenségek monumentalitásával nőtt, az most csupán mesterségesen, hallatlan erőfeszítések árán érhető el. Az üdvözítő módszer, mellyel e kilátástalannak látszó küzdelemben a szakemberek ellenséges tekintetű serege mellé állhat: a lényeg keresé­sének zseniális képessége. S még valami: a káprázatos nyelvteremtő érzék, mely olykor a valóságfedezet, a realitás-érzék hiányáért is kár­pótol. Hibái, melyek a mai filozófiaellenes világban annál szembetű­nőbbek, a gondolkodóknál szinte általános fogyatékosságból erednek: hatalmas tehetségének sajátságait kísérleti alany nélkül általánosítja. Egy példa: idegen nyelv tanulását csak az kezdheti irodalmi szövegen, akinek általános nyelvészeti tudása van, vagy pedig a nyelvcsoport va­lamelyik nyelvében járatos, Németh ezzel szemben már a kezdet kezde­tén a nemes szöveget ajánlja. Hasonlóképpen a »minőség forradalmá«-nak utópiája is saját hitének, saját ugrásának kivetítése. Történetietlen — mondták többen is e kulcsfogalmára. Szerintünk főkategóriája csak annyiban mond ellent a szocializmus fogalomrendszerének, annyival szegényebb ennél, amennyiben csak az elitre korlátozta. De az, hogy minden emberben felleled a minőség érzéke (»Az emberi lény gaz­dagsága« — Marx) nem utopisztikusabb-e az elhivatottak Németh László-i erkölcsi forradalmánál is, még ha társadalmiságunk nem engedi is, hogy lemondjunk ennek igényéről.

A fiatal Lukács György a kivételes emberek életidegenségét életük misz­tikus, de tudatosan is vállait egyirányúságával igyekezett magyarázni; a gesztusók sorozatával és a kemény magatartással, mely a görög mito­lógia alakjaira emlékeztetőn túlnő az egyén életének dimenzióin és tar­tamán egyaránt. Később e törekvést a marxi evilági ember teljességesz­ménye váltotta fel. Noha Németh bevallottan platonikus, idealista, még­is ehhez az utóbbi Lukácshoz áll közelebb, minthogy ő is a sokoldalú ember hirdetője és megvalósítója volt, s ő is egy megálmodott teljes­ségeszményből, »kert-Magyarország« víziójából vezette le tanítását. Mint tudjuk, Lukács az emberiség elveszített gyermekkora hiányérzeté­nek pótlására teremtett jövendő történelmi éden képzetéből származ­tatta kategóriáit. Az alapvető különbség abban van kettőjük között, hogy bár mindketten egyaránt tekintetbe vették a nemzetit és az álta­lános emberit, Lukács az általános, Németh pedig a különös kutatá­sára fektette a hangsúlyt. Hipotézisünket mindkettőjüknél nagy tanul­mányaik és esszéköteteik támasztják alá. Nincs lehetőségünk a párhu­zam folytatására, pedig okunk jócskán lenne, annál is inkább, mert pl. jellegzetes, hogy mindkettőjük alapvetően szükségesnek tartotta a tu­dományokhoz való viszonyának, az irodalom és a tudomány kapcsola­tának meghatározását. Ellenben míg Lukács az »objektív valóság« kate­góriájával kapcsolja egybe, s a »tükrözés« fogalmával választja el őket, addig Németh, ahelyett, hogy szükségét érezte volna a pontos elméleti tisztázásnak, antropológiai szabadsággal játszatja egybe az ellentétes megismerési, formákat és módszereket. A prózában úgy, hogy alakja belső életének és magatartásának megjelenítésében a patográfus és az orvos is részt vesz; az esszében oly módon, hogy a szaktudományok szűkös módszertanát és közhely-nyelvét elvetve költői lelkesültséggel a kész termékből indul ki, s a komplexum felől közelíti meg az eleme­ket. Ezzel előhírnöke egy — az oktatásban szükségszerűen bekövetke­ző — folyamatnak, ami már kutatócsoportok kísérletein múlik. Gondo­latainak gyakorlati jelentősége ma még felmérhetetlen. Ezért egyelőre »csak« a kísérletező embert tiszteljük benne; azt, aki a mai összekuszálódott jelenségvilágban a lényeg felkutatására és antropomorfizálására vállalkozott, hogy egészében hódítsa meg azt, ami parciális halmazaiban az embertől eleve idegennek látszott. Ezért korunk egyik legnagyobb példamutatóját tiszteljük benne.