EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. június 17. | Laura, Alida, Alina, Szab napjaAKTUÁLIS SZÁM:987891. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

TAR SÁNDOR

Szilágyi Zsófia

Nem ugyanannyi

(Tar Sándor és Móricz Zsigmond)

2006. október 2.

Jót teszünk Tarral, ha Móricz új változataként közelítünk hozzá? És Móriczcal, ha Tar felől olvassuk újra? A kettejük közti távolság "lemérésekor" messze nem mindegy, melyiküktől indulunk el: ha Tar előképeként előkerül Móricz, ez nem mozdítja meg Tar olvasását, sokkal inkább rögzíti őt a realista, tehát meghaladott, megunt, és a népies, vagyis súlyos, komor, nem a mai olvasóhoz szóló író pozíciójában. Ha viszont Móriczot kezdjük Taron keresztül olvasni, egy merevvé változtatott, rosszul, felületesen ismert klasszikus megelevenítéséhez járulhatunk hozzá, hiszen meglátjuk a nemrég születettben a régit, és így a klasszikusként szoborrá változott író új, élő vonásokat kap. Tar segíthet Móricznak, Móricz nem segíthet Tarnak, távolságuk tehát "nem ugyanannyi" - kicsit olyan ez, mint Mikszáth Akli Miklósának híres jelenete: "Egyszer valami cercle alkalmával azt kérdezte a császár Grassalkovich hercegtől: - Milyen messze van Gödöllő Pesttől? - Két órajárás jó lovakon - felelte a herceg. - És Pest Gödöllőtől? - folytatta a császár szórakozottan. A cerclenél levő urak elmosolyodtak, de különösen Stadion gróf vágott gúnyolódó arcot, csak Grassalkovich herceg tartotta meg hódolatból lojális komolyságát. - Ugyanannyi, fölség. A császár elpirult, az udvari bolond közbeszólt, Stadionhoz intézve a szót: - Milyen messze van húsvéttól pünkösd, kegyelmes uram? - Úgy gondolom, lehet vagy ötven nap. - És pünkösdtől húsvét milyen messze van? Stadion és a császár elnevették magukat - mert pünkösdtől húsvét már nem ugyanannyi. - Lássa, kedves Grassalkovich - szólt a császár -, milyen jó, hogy van a környezetemben egy bolond, aki be tudja bizonyítani, hogy nem mondtam egészen bolondot."1 Móricz és Tar párhuzama túl könnyen adódó felvetés. Már az első Tar-kötetről, az 1981-es 6714-es személyről szóló egyik kritikában (amelynek szerzője, Ördögh Szilveszter, a kötet szerkesztője is volt egyébként) előkerül Móricz: "Tar Sándor úgy eleveníti meg alakjait, úgy ábrázolja világukat, hogy megszüntetve őrzi - tartalomban és formában - a móriczi hagyományt."2 Ahogy itt, úgy többnyire máshol sem egy-egy Tar-írás előképeként bukkan fel egy konkrét Móricz-mű, hanem odavetett megjegyzésként kerül elő itt-ott Móricz, például így: "a hagyományos szerkesztésű novellák, úgy látszik, Tar Sándor életművében a más irányú kísérletek ellenpontjaiként jönnek létre, s úgy is olvasandók. Ezekben az ellenpontokban Tar Sándor humora is felcsillan. Fanyar és bizarr humor [...] Móricz Zsigmondba ojtott Rejtő Jenő, félúton Mándy és Csalog Zsolt között?"3 Vagy a Tar halálára született szövegekben: "Tegnap meghalt Tar Sándor, az egyik legnagyobb magyar író. Akinek olvasása közben gyakran eszembe jutott József Attila és Móricz Zsigmond. Az utóbbi néhány évtized magyar nyomorúságáról, elhagyatottjairól, kitaszítottjairól, a hárommillió szegényről ő tudósított legtöbbet és leghitelesebben, szívszorítóan fájdalmas novelláiban és regényeiben."4 Esetleg még érzelmesebben: "Mondjam azt neked búcsúzóul, Sándor, hogy odaát várnak majd igazi írótársaid?, hogy Csalog Zsolt fog üdvözölni régi jóbarátként, és bemutat téged Móricz Zsigmondnak, aki jobbjára ültet majd, Gelléri Andor Endrével és Szép Ernővel egy asztalhoz?"5 Különösen ez az utóbbi, első pillantásra szép, megható mondat elgondolkodtató: Závada ezzel a fordulattal (miközben nem szabad elfelejteni, hogy egy temetésen elhangzott búcsúbeszédről van szó) Tar mély korszerűtlenségét erősíti meg. Tart Csalog mint "összekötő", elviszi oda, ahova valójában tartozik, a XX. század elejére. Persze, a kritikáktól, különösen a búcsúztató írásoktól mélyebb összevetést nemigen várhatunk el, és még az irodalmi előképek puszta jelzése is fontos lehet: felhívja a figyelmet arra a csak látszólag egyszerű tényre, hogy a "realista", a szociográfia hagyományától induló Tar esetében nem egyszerűen irodalom és valóság, de irodalom és irodalom viszonyára is oda kell figyelnünk. Megnehezíti a dolgunkat, hogy Tar nem "előzékeny" a Móriczhoz való viszonyát firtatókkal szemben: irodalmi esszéi, amelyekre ilyenkor megkönnyebbülten, bizonyítékként rá lehetne mutatni, nem ismertek, a vele készült interjúkban pedig, ha irodalmi hatásokra rá is terelődik a szó, Móricz nem kerül elő. Károlyi Csabával beszélgetve említi például Turgenyevet, Csehovot, Mándyt, Mészölyt, de Thomas Mannt, Martin du Gard-t és Joyce-ot is:6 mivel csaknem valamennyi emlegetett szerzőt távolabb érezzük Tartól, mint Móriczot, így ez a felsorolás sokkal izgalmasabb lehetőséget kínál a Tar-recepció számára, mint a móriczi írásmódhoz való kapcsolódás feltárása. (Igaz ugyan, hogy sem ez, sem az nem történt meg mindmáig.) Ugyanakkor a Tar műveiről szóló kritikákban is felmerült már, hogy a Tar-életmű árnyaltabb megközelítése hozzájárulhat egy régi adósság törlesztéséhez, és így a Móricz-értelmezéseket is megújíthatja: "a sajátos magyar viszonyok között az úgynevezett realista próza értelmezésének mindig is legtöbbször az volt a tétje, hogy mennyire Ťhitelesť a próza a Ťvalóságábrázolásť, a Ťtársadalomképť szempontjából, hogy miféle kapcsolat áll fenn az ábrázolt világ és az ábrázolás között, és így tovább. Móricz, de talán már Mikszáth vagy Jókai esetében is hasonlóak voltak a kérdések, s nem is csak a kortársak, hanem az újraértelmező utókor számára is. Nem alakult ki a realistának tekintett szövegek megformáltságának komoly felmérése (s talán csak most van reális esélye annak, hogy ezzel számot vessünk)".7 Miközben igaz, hogy az értetlenkedés valamelyest összekötheti Tar és Móricz mindenkori értelmezőit, nem lehetünk büszkék rá, hogy Móricz kortársai még (például a Barbárokról a Nyugatban kritikát író Kosztolányi)8 pontosan látták, hogy nyelviség és realizmus, vagy, hogy a Tar-recepcióban előforduló fogalmakat használjak, szöveg- és világszerűség nem állítható szembe: "referencialitás és nyelviség kiazmusát már Móricz kortársi befogadói is látták, s úgy tekintettek e szoros összefüggésre, mint ami ennek az epikus beszédmódnak az éltető erejét adja."9 Nehéz megmondani, melyik a nagyobb, a szociografikus szándék, a "valóságfestés" megállapításából következő kritikusi, irodalomtörténészi közhely: az-e, hogy Móricz parasztíró volt, vagy az, hogy Tar munkásíró lett volna. Nem is a tételes cáfolat lehet itt fontos, bár az sem érdektelen, hogy Móricz számára miért jelent megrázkódtatást, amikor váratlanul megtudja, valójában apai ágon sem paraszti származású. Magoss Olgának így ír erről: "Történt azonban, hogy tavaly nyáron 1924-ben, mikor meghalt az édesanyám, valami lakáspör ügyében igazolni kellett az ő rokonságát Pallagi Gyulával, s emiatt a családi értesítőket, jó csomó keresztlevelet be kellett szerezni. Akkor megkaptam az édesapám hiteles keresztlevelét, amelyben benne van, hogy apja, anyja nemes. Ez éppen akkor került a kezembe, mikor életem szörnyűséges érzelmi fordulópontján voltam, s úgy hatott rám, mint a villámcsapás: kettéhasított. Napokon keresztül kétségbeesetten jártam keltem, s úgy éreztem, kisiklott alólam az én nagyszerű talajom. Mert ha az apám bármilyen elszegényedett sorban is, pláne ötéves korában árván maradva, elvesztette is az ősiséggel való mindennemű kapcsolatát, a vér, sőt az önérzet benne felismerhető foka, az intelligencia bámulatos fejlettsége, a kivételes helyzetű kaszt bélyegét mutatja."10 A származás kérdése aztán mégis lényegtelenné válik, amikor Móricz írni kezd: az Életem regényében, amely több mint tíz évvel a nemesi származás felfedezése után íródott, a metaforizálás (a feltörekvő apai, a lesüllyedő anyai család, az "én" mint a két pólus közt kipattanó szikra) ismét az apa paraszti eredetéből indul ki. Míg Móricznál a paraszti származásból való felemelkedés, a keretek széttörése a mai szóval "vállalkozónak" nevezhető apától, Móricz Bálinttól átvett magatartásmintaként áll az íróvá válás mögött, addig Tarnál a paraszti közegből való elvágyódás vezet az íróvá váláshoz. Móricznál ez erőt, energiát igénylő, diadalmas tevékenység, egy előre kimért sorsvonal felülírása, Tarnál szomorú, az elvágyódásból következő kényszer: "Gyerekkorom óta megszállott módon olvasok, ez ma is szokásom, én tévénézés közben is állandóan olvasok. Az olvasással kezdődött nyilván. [...] Egyfajta elvágyódást fejezett ki ez az olvasásban való elmerülés. Elvágyódást abból a világból, ahol nem éreztem jól magam. [...] Csak egy más világ legyen, amibe az ember beleélheti magát, aztán a képzeletében továbbszőheti a történetet, akkor, amikor éppen mást csinál, vagy nem csinál semmit."11 Móricz aztán erőt merít a paraszti eredetből, amelyet a pogány őserővel azonosít, budapesti íróvá válva éltető forrásként kezeli a visszatérést, a vidéki utakat. Furcsa módon megnyugtatja, hogy amikor ráébred, valójában nemesi származású, Simonyi Mária azt mondja neki nevetve: "Lehet a maga zsebében akármekkora kutyabőr, azért maga mégiscsak egy büdös paraszt."12 Tar alapélménye ezzel szemben az örökös útonlét, a talajvesztés - egy tervezett, de tudomásom szerint el nem készült szociográfiai munkájának is ez lett volna a témája: "A migrációról szólna, a réteg- és osztályelhagyókról. Ezt tényleg meg akarom írni, végül is az én sorsomról is szó van itt, egyben arról a történelmi jelenségről, amely a negyvenes évektől a nyolcvanas-kilencvenes évekig lezajlott. Az erőszakos iparosítás nyomán bekövetkezett elvándorlásról. Amikor a parasztok elmentek Kazincbarcikára, Dunaújvárosba, Leninvárosba dolgozni, és hetekig, hónapokig távol voltak a családtól, és utána nem találtak vissza."13 Már az 1989-es, Mért jó a póknak című kötete fülszövegében saját "rétegköziségét" emeli ki: "Kényszerű és nehéz társadalmi helyzetem rendelése, hogy sem parasztíró, sem proletárköltő nem lehettem, de nem tudnám saját írói csillagképemet az emberi, társadalmi, írói horizonton sem meghatározni." Valastyán Tamás egy 2005. elején megrendezett Móricz-konferencián vetette fel, hogy a Móricz-életmű újraolvasásához Tar Sándoron keresztül is vezet az út - a két novella párhuzamos elemzése tudtommal az egyetlen, a két író műveit összevető, és nem egyszerűen az érzékelhető írói rokonságot emlegető írás: "Azt, hogy a két írót a novellaírás magasiskolájában ugyanabba a padba ültetem egy rövid összehasonlító elemzés erejéig, prózapoétikai szempontból mindenekelőtt szövegeik referenciális vonatkozást és nyelvi megalkotottságot eleven kiazmusba rendező jellege, a novellák elképesztően erős világteremtő képessége, valamint írásaik narratív kibomlásrendjének mutatis mutandis hasonló volta indokolja."14 Valastyán nem mutat rá nyilvánvaló hatásokra, nem állítja, hogy az általa elemzett Tar-novella, a Nóra jön, éppen a választott Móricz-szöveg, az Önvédelemből újraírása lenne: a két novella közös tárgyalását a már általam is idézett, a tanulmányt indító nyitómondatban felvázolt rokonságon túl a szenvedés közös megjelenítésével indokolja meg. A szenvedésre és mellette a szegénység világára való odafigyelés másutt is felbukkan Móricz és Tar prózájának közös jegyeként. Igaz ugyan, hogy Balassa Péter soha meg nem írt Móricz-monográfiájának Beke Judit tanulmányából ismerhető vázlata pusztán utat mutat, jelzi, merre kereshetik majd mások azokat a közös jegyeket, amelyeket Balassa (feltételezhetően) alaposan vizsgálni kívánt, amikor Tarról azt állította, hogy "prózaművészete minden jel szerint a móriczi hagyomány megelevenítő újraírásaként értelmezhető. Ezt az összefüggést támasztják alá a mindkét életműre jellemző szociográfiai hangoltságnak és a riport-technika alkalmazásának - ez utóbbinak igen jelentős tradíciója alakult ki a nyugatosok szakmai gyakorlatában - elidegenítő effektusai. Ennél is fontosabb azonban az a fajta művészi figyelem, amelyet mindkét alkotó tanúsít a szegények marginalizált világa iránt".15 Balassa felvet egy eddig nem emlegetett szempontot, a szociografikusságot, a riport-technikához vonzódást, amire Szirák Péter is rámutat a két író kapcsán: "a szociográfia és a riport távolságtartó, rögzítő attitűdjével tartanak rokonságot, és az elesettek, a szegények, a megalázottak világát jelenítik meg."16 Ha a szociografikusságról, a megfigyelő, lejegyző szerepébe helyezkedő íróról beszélünk, akkor a Móricz-életműből egyértelműen két művet kell kiemelnünk, a pálya utolsó szakaszából: A boldog embert és az Árvácskát. Úgy tűnik, a jegyzetelésnek, a valóságrögzítésnek a lehetőségeit egész életében kutató Móricz pályája végefelé jutott legközelebb a szociográfiai gyűjtésre épülő írásmódhoz, Tar viszont, aki 6714-es személy című szociográfiájával lépett be az irodalomba, fokozatosan bontotta le, írta szét, tette mind összetettebbé a hozzá eltéphetetlenül hozzákapcsolt szociografikusságot.17 "van hangom, tudok beszélni" "Gyűjteni", adatközlőket beszéltetni csak az odatartozás és a kívülállás nehezen fenntartható, sérülékeny egyensúlyának helyzetéből lehet. Az egyensúly azért borul fel könnyedén, mert az interjúhelyzet már önmagában distanciát teremt: "Nem mindig használok magnót, mert van, aki idegenkedik tőle, én is idegenkedtem sokáig. Volt, aki kiöltözött, tán még fogat is mosott. [...] A szociográfia szakmájában olyan kapcsolatot kell kialakítani az emberekkel, ami nem megy csak úgy, hogy becsengetek, és azt mondom, kezicsókolom, én vagyok a szociográfus, és most magával interjút akarok csinálni."18 De akkor sem jöhet létre a megfigyelés szituációja, ha a "gyűjtő" nem távolodik el beszélgetőtársától: ennek ellenére a természetes beletartozás a paraszti közegbe Móricz-képünk szinte megingathatatlan eleme mindmáig. Pedig már Móricz egyik testvére, Móricz Miklós kiemelte 1966-os emlékező könyvében, hogy Móricz Zsigmond valójában népdalgyűjtőként, vagyis kívülről, "pesti úrként" érkezett meg először a faluba. Az özvegy papné unokájaként Csécsén, az Istvándi szélén elhelyezkedő gépészházban élve, vagy a kisújszállási gimnáziumigazgató unokaöccseként mindig a kívülálló pozíciója volt az övé: "Ő a falun mindig csak vendég, látogató, figyelő, együttérző. [...] A faluval csak népdalgyűjtő útjain kerül igazán össze [...] Fontos volt ránézve, hogy falura ment, de ettől ő még nem lett falusi. Számára a falu nem közvetlen élmény, csak szemlélet és a látogatóban kelő megértés."19 A távolság, ami az A boldog ember esetében a pesti Móricz és "adatközlője", Joó György, azaz Papp Mihály között van, igen nagy, hiszen kettejüket az írás képessége választja el: "A regény Joó Györgyét analfabétának kell elképzelnünk, olvasni csak boldogsága múltán, a harctéren tanul meg. A beszéd, illetve az olvasás és az írás képességét a regény határozottan szétválasztja."20 A beszéd képességével ruházza fel Tar Sándor is azt az "adatközlőt", aki egy a szövegből mintegy "elpárolgott" gyűjtési szituáció egyik résztvevője az Egy régi hangra várva című szövegben. Az elbeszélő monologizál ugyan, az írás képességével rendelkező beszélgetőtárs mégis odaérthető marad, hiszen az élet és a halál határára helyezett öregasszonynak csak hangja van már: "Még az a szerencse, hogy van hangom, tudok beszélni, mert már se a szemem, se a fülem nem olyan, mint valamikor."21 Az Egy régi hangra várva című írást tartalmazó kötetben, az Ennyi voltban több, a gyűjtési szituáció lebontásával kísérletező szöveget találunk, és ezek még akkor is rendkívül izgalmasak, ha nem feltétlenül a kötet legjobban megoldott darabjai: a kötetindító Imádságban például a hallgató szerepét Isten játssza el, a monológ a belső és a külső párbeszéd egymásba csúsztatására épül,22 ugyanúgy, ahogy a Még csakban, ahol, ahogy ez a szöveg végére világossá válik, félálomban, vagy alvás helyett, hajnalban születik meg a monológ. Ezek a Tar-szövegek jól mutatják, hogy Tar már ebben a harmadik kötetében vizsgálta, mondhatnám azt is, reflektálta saját írásmódja lehetőségeit és határait: ezért különösen izgalmas az a Márton László szerint "rejtett (és persze ironikus) ars poetica", az Írni, amelyben a "javítóműhelyben egy félanalfabéta segédmunkás fiú boldogan írogat együgyű meséket egy füzetbe, mindaddig, amíg valaki ki nem javítja a helyesírási és a nyelvi stiláris hibákat; ekkor elmegy a kedve az írástól és az élettől. És valóban, többé-kevésbé mindnyájan Ťígy vagyunk ezzelť."23 Bazsányi Sándor ebben a szövegben a valódi, "hivatásos" irodalomtól való elhatárolódást látja meg: "A professzionális, szövegszerű és Ťkorrektť irodalommal való leszámolást sugallja az értelmiségi főhős kudarca az Írni című, első ciklust nyitó novellában".24 Az Írni című novellában megjelenő feszültség a beszélni, mesélni tudó adatközlők, vagy a már beszédre sem képes alakok és az őket megíró "profi" ellentéteként is felfogható, ugyanakkor ott visszhangzik benne a "hivatásos", szabályos, a megtanítható képességekre épülő irodalommal való szembeszállás móriczi gondolata is (amelyet, és ez a legkevésbé sem véletlen, Babits Az európai irodalom története című könyvének olvasása kapcsán írt le naplójában): "Azt írtam a múltkor, hogy Ťaz író ott kezdődik, mikor elfelejti, amit az iskolában tanult.ť Ezt én véletlenül írtam le, de igaznak érzem. Mindent újra kell kezdeni, mert minden el van rontva. Az írók rátelepszenek az utódaiknak a lelkére. És ez szörnyű."25 "rátelepszenek az utódaiknak a lelkére" A valóság megfigyeléséből, az emberek elmesélt történeteinek szöveggé formálásából felépülő életművek esetében, úgy tűnik, az íróra nem nehezedik teherként az őt megelőző irodalmi hagyomány. Tar esetében nemcsak azzal cáfolhatjuk ezt, hogy már a legelső kötetében ott van egy a móriczi tradíciót újraíró szöveg, a többek által Móricz Árvácskájához hasonlított Örökké,26 de azzal is, hogy ez a kötetzáró írás egy lírai (zsoltárokra osztott), erősen metaforikus regényt tesz még líraibbá, szinte szabadvers-szerű, központozás nélküli, az ismétlésekre épülő szövegével: "nagyapa szigorú ember de jó ember nekem szót kell fogadni mert jó ember és csak jót akar nekem".27 Vagyis a legkevésbé sem pusztán egy árvagyerek történetének elmondása, legalább ennyire a történet megalkotásának, elmondhatóságának módja foglalkoztatta Tart itt is. (És arról se feledkezzünk meg, hogy Tar az életművéből aztán gyakorlatilag kirekesztett, hiszen nem publikált szabadversekkel kezdte pályáját.)28 Ugyanakkor az Árvácskának és vele együtt A boldog embernek is szövegelőzményei vannak: ez a két könyv egy Móriczot egész írói pályáját végigkísérő dilemma regénnyé teljesedése. Az egész életében jegyzetelő, az élet minden lehetséges pillanatát írásban rögzíteni kívánó író a legutóbbi időkig csaknem ismeretlen Tükör-kötetek felől érkezett el ehhez a két regényhez. A Tükör-kötetek Móricz kéziratos hagyatékában maradtak fenn, bekötve, könyv-formátumban és bekötetlenül is. Nem naplók ezek, márcsak azért sem, mert nem egyes szám első személyben íródtak, bennük Móricz sokszor önmagát is kívülről nézi, éppen a beszélő, a hallgató és a megfigyelő pozícióját kutatva. A néhol igen nehezen olvasható Tükör-kötetekből, melyeket Móricz, regényei többségével szemben nem írógéppel, hanem kézzel írt, (márcsak azért is, mert jegyzetelt az utcán, kávéházban, moziban) részleteket közlő Cséve Anna is megállapítja a kapcsolatot a Tükör-kötetek, A boldog ember és az Árvácska között: "A boldog ember című regény bizonyos szempontból a Tükör-jegyzet variánsa. A lejegyzés a regény terjedelmére bővül, de a megfigyelő, a hallgató, kérdező szerepet Móricz megváltoztatja. [...] A boldog emberben Móricz az írói szubjektum szuverenitását Ťátadjať beszélgető társának, s az Árvácska című regényében - a megelőző beszédhelyzetet teljesen háttérben marasztva - egy másik beszélőnek. E beszédhelyzetre azonban nyilatkozataiban nem szűnik meg utalni: Ť... a kis Csibe szöveget diktáltť. Valóban így van, a regényt hosszú jegyzetelési időszak előzte meg."29 A két, a szociografikus gyűjtési helyzetből kiinduló Móricz-regényről tehát nemcsak az mondható el, hogy az élettörténet rögzítésének a legkevésbé sem spontán, könnyen adódó, kézenfekvő megoldásából születtek, de az is, hogy nem egyszerűen egy-egy személyes találkozásból, de legalább ennyire szövegek tapasztalatából jöttek létre. A boldog ember mögött nemcsak a Tükör-kötetek kísérletei fedezhetők fel előzményként, de például a mese sémája is: "Móricz regényének főhőse ugyanis élete felidézésekor a mesék narrációs és retorikai sémája alapján építi fel történetét, ami szoros összefüggésben áll azzal a törekvéssel, hogy a boldogságról szóló példázatát egy mitikusan értelmezett elbeszélés keretei között jutassa érvényre."30 A próbatételeken keresztül a boldog házasságig eljutó legkisebb fiú, Joó György, a feleségére való rátalálással zárja le élete elmondását: "Avval megnyílt nekem a mennyei paradicsom e földön. Mán abba az esztendőbe született egy olyan kislányom, mint a pacsírtamadár. Nem sírt a, hanem énekelt. Szerelem gyerek vót a. Igende kitört a háború. Odáig vót nekem szép életem. Annyi vót csak, amit én éltem. A többirül nem is érdemes beszélni."31 Tar Sándor egyik legszebb, bár például Márton László szerint az Ennyi volt kötetből a "történetmondás részletező öröme miatt" kilógó szövegében, az Egy régi hangra várva címűben beszélő öregasszony szintén egy jól meghatározható pillanatban zárja le hosszú élete történetét. Ez a pillanat, ahogy A boldog emberben, úgy itt is, a szerelem megtalálása, a szerelem kölcsönös megvallása, amely képes arra, hogy töröljön mindent, ami utána következett: "Valahogy így lehetett, így kellett lenni, mert így emlékszem rá azóta is. [...] És jöttek gyönyörűséges napok, hónapok, tán évek is. Aztán voltak másmilyenek is, háború, szegénység, halál. Azokra nem akarok emlékezni, elmúlt."32 A boldog ember önmaga eredetét a valósághoz való odafordulással magyarázza meg: "Hirtelen elmultak a fantázia játékából, a terméketlen és legtöbbször meddő ábrándozásból született írások. Itt megjelent előttem egy darab élet. Vágy támadt bennem, hogy megismerjem, megértsem és lerögzítsem ezt az életet, amely voltaképpen az egész magyar világnak leghűbb és legbiztosabb, ezeréves alapja: egy paraszt élete."33 A regény ezek szerint a véletlenből, a szerkesztőségbe bekopogó Joó György (vagyis "eredetije", Pap Mihály) ösztönzésére született volna meg. Ez azonban nem az irodalomtörténeti "igazság", hanem a műben felépülő fikció - a műre ugyanis készülődött Móricz, akit, legalábbis lánya véleménye szerint, egy könyv vezetett el A boldog emberhez: "Mikor már fulladásig tele volt ezzel a korrupt dzsentrivilággal, kezébe került egy kedves könyvecske. Kiss Lajos etnográfus tanulmánya a Rétközről. Boldogan és mélyen megrendült a zúgó emlékektől, amelyeket ez a könyv felsorolt. Minden pórusa megtelt gyermekkorának árvizes, csodálatos világával, ízekkel, illatokkal, hangokkal. Újjászületett, meggyógyult száz betegségből, lábfájástól, országos bánattól. Én azt hiszem, A boldog ember ennek a könyvecskének köszönheti a születését."34 Móricz Virág könyvéből az is megtudható, hogy A boldog ember megírása után Móricz készült még hasonló kötet megírására, 1936 nyarán elkezdett beszélgetni nagybátyjával, Pallagi Józseffel, akit ösztönzött élete megírására. A Móriczra jellemzően nagy lelkesedéssel elkezdett vállalkozás sikertelenségéhez talán az is hozzájárult, hogy Móricz nem beszélgetések szöveggé formálását tervezte, hanem írásra biztatta alkotótársát. Ráadásul, ahogy ez Móricz Virág könyvéből kiderül, Móricz Zsigmond nagybátyjának szövegét a témakörök megjelölésével, az emlékezés "mederbe terelésével" irányítani is próbálta. Az Árvácska az irodalomtörténet nehezen oszlatható hiedelmei szerint szintén egy véletlen, mégis sorsszerű találkozás eredménye volt: a megírandó anyag, vagyis a "valóság" egy proletárlány képében toppant Móricz elé. Móricz Zsigmondnak az Árvácska modelljével, Csibével, vagyis Litkey, később Móricz Erzsébettel való kapcsolata a Móricz-kutatás hosszú és bonyolult fejezete,35 ezúttal annyit emelnék csak ki belőle, hogy a Csibe-történeteknek nem kizárólag a lánnyal folytatott beszélgetések voltak a kiindulópontjai: a művek másik forrása József Attila hosszú gyónása volt, amelyet Móricznak egy "mélyinterjú" keretében mondott el. A Karácsonykor jobban fáj... című, a Csibe-történetek közt számontartott Móricz-novella például kimutathatóan József Attila gyermekkori emlékeiből született, a kisfiú-József Attila Csibe hangján szólalt meg.36 A parasztokat, munkásokat középpontba állító művekkel kapcsolatban az egyik gyakori tévedés az, hogy ezeket a műveket (részben azért is, mert "kuriózumként" kezeljük az effajta hősöket) úgy olvassuk, mintha az "igazi" parasztot vagy munkást igyekeznének elénkállítani. A szövegek maguk ugyan megerősítik ezt a példázatszerűséget (Móricznál: "A te életed mintaszerű emberi élet. A szegény magyar földmíves ember együgyű élete."37), de nem a tipikus paraszt vagy árvagyerek sorsának dokumentumaivá válnak, hanem a szenvedő, vagy a megváltó Krisztus attribútumaival is felruházott ember sorsának példázataivá. Joó György és Krisztus között nemcsak születésük dátuma miatt vonhatunk párhuzamot: "Az újjáteremtés, a boldog kor Ige (elbeszélés) általi újjászületése olyan profán megváltói szereppel ruházza fel a nyelv beszélőjét, amely a világ tökéletesedéséhez járul hozzá. Nem véletlen, hogy életének felidézésekor maga az életrajzi elbeszélő is párhuzamot von saját és Krisztus születése között: ŤHogy én olyan isten kedveltje vótam, hogy az én születésem éppen karácsonyra esett, mert karácsonyi ajándék vótam én, mint Krisztus urunkť."38 A kis Csöre is magát hasonlítja a szenvedő Jézushoz: "Kedves bácsika, én is olyan vagyok mint a Jézus, mert nekem is az Állam ad sebeket a kezeimre és a fenekemre, mert az Állam adott oda Zsabamárinak, hogy verjen."39 De Joó György, ahogy ez A boldog emberből kiderül, csak a "pestiek" felől nézve tipikus paraszt, egyébként éppenhogy kilóg a falubeliek közül, ahogy erre a regénybeli Móricz kérdése rá is mutat: "- Nézd, György - mondom neki. - Azért a te faludból senki sem megy el. Mindenki csak megél. Csak te nem tudsz élni?"40 Ha Tar hősei felől közelítünk a tipikusság kérdéséhez, azt mondhatjuk, hogy a munkás- vagy paraszt-figurák már attól egyediek, hogy beszélnek. A beszéd ugyanis mind Móricznál, mind Tarnál, akár a parasztok, akár a munkások világára gondolunk, a munkával kerül szembe. Az ellentétet megfigyelhetjük Móricz személyes életében is, hiszen az író a környék legendásan rossz napszámosait, de jó mesélőit gyűjtötte maga köré: "Nem az volt a fontos neki, ami termett, hanem az a sok szó, ami a termelést kísérte. Sose úgy válogatta a napszámosait, hogy azok jó dolgosak legyenek, hanem hogy jó beszédesek."41 Joó György maga szintén a legkevésbé sem volt "mintaparaszt", ez a modelljéről, Pap Mihályról, mindenképpen elmondható: "Volt egy unokaöccse - ma is él -, sovány, kurucképű, tiszaháti paraszt, Pap Mihály. Már évek óta járt fel Pestre egy kis pénzt keresni napszámosmunkával, mert a földjéből nem tudott megélni. Furcsa ember volt nagyon, be kell vallanom, az egész család megijedt, ha megérkezett. Rokonnak jött, kérni jött. Mindig tele volt bajjal, semmivel nem boldogult. Apám lovat vett neki, megdöglött, tehenet vett, meddő maradt. Mit tudom én már, hogy volt, mint volt, de nagyon sokallottuk a bekövetkezését."42 Joó György tehát munka helyett mesél, A boldog emberben ugyanakkor munkaként jelenik meg a beszéd, amit kizárólag a "valódi" munka hiánya hívhatott elő. Joó György a szegényparasztokról mondja a következőt: "Ritka az, hogy még beszélgetéssel is fárassza magát. Mer az is munka és nem fizetnek érte."43 A monológjukat megformáló hősöket Tarnál is általában az életük lezárulta, vagyis a munka megszünte készteti történetük megformálására, hiszen munka nélkül "nem élnek" már: "Egyáltalán, az a legjobb, ha az ember nem lelkizik, azt nem nekünk találták ki. Majd ott, a Göccsel szemben, a Nagyerdőn. A makkosban. Ott majd lehet. És nem pofázik közbe senki.";44 "Születtem, éltem, huszonkét évig álltam egy gép előtt, megnősültem, van egy gyerek. Lakás. Énvelem már nem történik más semmi, akkor meg mi a francnak az egész? Ennyiért megszületni is kár volt. Ennyi életért. Ennyi a kutyának is van. Nahát. Ennyi volt, kész, mehet. És hagyjon mindenki békén."45 A beszélni nem tudó parasztok, munkások, akik csak a "haláluk után" tudnak mesélni, vagyis akkor, mikor munka hiányában megszűnnek valódi munkások és paraszok lenni, és az ő történetüket szöveggé formáló írók kettőse felől tölthető fel összetett értelemmel Esterházy sokat idézett mondata: "Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud."46 "aki tud" Amikor Móriczot és Tart egymás tükrében igyekeztem olvasni, olyan módon, hogy mindkét szerző értelmezése új szempontokkal gazdagodjék, egy kézenfekvően adódó párhuzamból kiindulva talán a két szerző életművében atipikusnak tartott művekhez jutottam el. De nem lehetünk egészen biztosak abban ma sem, hol keressük a két életmű centrumát: Móricznál például a kéziratos hagyatékból előkerülő szövegek, a teljességükben valószínűleg sosem olvasható Tükör-kötetek egyértelműen előtérbe tolják a lejegyzés szituációjából kinövő műveket. Az Árvácska újraolvasására Taron kívül a kortárs irodalom más fejleményei (például Nádas Párhuzamos történetek című nagyregénye, vagy Bódis Kriszta Artista című műve) is ösztönöznek. Az Egy régi hangra várva pedig nevezhető akár "idegen testnek" a Tar-életműben, de felfogható a legkevésbé sem egy hangon megszólalni képes életmű egyik központi darabjaként is. Ugyanígy érdekes lehet az a kérdés, műfaji szempontból kijelölhető-e a két életmű középpontja, és az is, vajon innen nézve Móricz és Tar szembeállítása vagy közelítése indokolható inkább. Bár Tar maga a műfajokhoz való viszonyának ösztönösségét hangsúlyozza, az effajta önvallomások túlértékelése félrevezető lehet: "Nekem az a szerencsém, hogy teljesen képzetlen vagyok az irodalmi kategóriák terén, gondolom én, hogy ez a szerencsém. Mikor leülök írni, akkor is, ha szociográfiát akarok írni, vagy gondolom, hogy azt fogok írni, akkor is rögtönözve írok. Rögtönzök, a tények ismeretében persze, a tényekhez azért ragaszkodom, s ha a történet úgy sikeredik, akkor abból novella lesz."47 Ez az önleírás ugyanis nemcsak Tar (gyakran előforduló, és egyre erősödő) önostorozásainak egyikeként olvasható, amelynek keretében képzetlenségét ismeri be, de szólhat arról is, hogy Tar, mivel nem kötötték meg az "iskolás" szabályok, folytonosan kimozdította, eltörölte a műfajok határait. A műfajt nem kívülről illesztette hozzá az anyaghoz, hanem az anyagból magából indult ki, ahogy Móricz is: "A legnagyobb babona, hogy Móricz Zsigmond valami művészetre tompa formálatlan lángelme volt. Senkinek sem volt olyan fontos a forma, mint neki. Akiket ő a magyar költészetben a legtöbbre tartott, Berzsenyi, Csokonai, Ady, a legtökéletesebb megformálók. Az alaktalanság, nála is, mint Adynál, az alak tökéletesebb együttlélegzése volt az anyaggal."48 A Tar-életműben mindenképpen a novellák foglalják el a legnagyobb helyet, még ha számos változatban is megtaláljuk őket. Éppen ezért tűnhet úgy, hogy a novellista Tar és a nagyregényeket író Móricz között szakadék húzódik, ahogy ez egy Tarról szóló írásban fel is merül: "a Tar-prózára áttételes hatást fejt ki a népi irodalom két háború közti korszaka, Illyés a Puszták népe című kötete vagy Móricz Zsigmond egyes novellái, illetve regényei - például az Árvácska - ugyanakkor látnunk kell, hogy a nagyepikai formáktól való távolságtartás miatt a szegénységtematika nem formálódik nagy elbeszéléssé."49 Móricz és Tar műveinek párbeszédbe hozása ugyanakkor ahhoz is hozzásegíthet minket, hogy felfedezzük - ahogy Tart sem nevezhetjük pusztán novellistának, úgy a Móricz-életművet sem építhetjük egyetlen műfaj, a regény köré, minden más műfajú szöveget marginálisnak tartva: "Tar Sándor az irodalmi köztudatba elsősorban novellistaként vonult be. Ugyanakkor a folyamatosan építkező életmű változatos képét adja a rövidebb vagy éppen hosszabb epikai formák alkalmazásának. Az egyre nagyobb sikereket arató novellista ugyanis 1995-ben és 1996-ban a regény műfaja felé fordul, s az újfajta tájékozódás állomásai lesznek a Minden messze van (1995) című kisregény és A mi utcánk (1995) novellafüzére, majd ezt követően pedig a Szürke galamb című bűnregény."50 Móriczot pedig csak a későbbi, a társadalmi, ideologikus, nagyrealista író képét erőltető, a Kádár-korszak irodalomértéséből kinövő értelmezések változtatták a nagyregények írójává: egyik, hozzá igen közelálló író-kortársa, Németh László éppen Móricz novellista észjárását hangsúlyozta: "Móricz Zsigmondnak novella-agya volt. Novella-alakként, novella-csíraként tette el az embereket, az eseményeket."51 A sikeres novellista Tar a novella felől a nagyepika felé indult el, a regényíró Móricz pedig, akinek például A boldog ember című regénye a novellaciklus hagyományába is beilleszthető, a regénytől a novella felé mozdult. Kálai Sándor Tar írói életművét társtalanként határozza meg, Szilágyi Márton az írót "a magyar irodalom egyik legkülönösebb zárványának" nevezi. Németh László pedig ezt írja Móriczról: "A világirodalomban bajos lenne párt keresni neki."52 Az írói magány az egyikük esetében gyötrő személyes magánnyal is társult, másikuk úgy érezte magát magányosnak sokszor, hogy mindig népes család vette körül, vagy, ha máshonnan közelítünk, nehezedett rá teherként. Tar mindig az irodalmon, élete végén talán már az életen is kívül volt, mereven elutasította, hogy mesternek tekintse bárki is. Móriczot több írói csoportosulás búcsúztatta el halálakor, a Kelet Népe körül gyülekező írók irodalmi apjukként siratták. A két író személyes sorsában talán több eltérést látunk így, mint azonosságot, az élet megfigyelésének igénye, az irodalmon kívüli közeg szövegbe emelése, a megszokottól eltérő írói útjuk mégis egyként változtatta őket idegenekké. Nehéz emberek voltak, ha különböző módon is, és látszólagos könnyűségük miatt igen nehezen megfejthető, teljességében még messze nem feldolgozott, sőt, nem is ismert életműveket hagytak hátra. Tar és Móricz együttolvasásával két kiemelkedő író irodalmi magányát igyekeztem oldani. 1 MIKSZÁTH Kálmán, Akli Miklós (Cs. kir. udvari mulattató története), Mikszáth Kálmán Összes Művei, 16. kötet 2 ÖRDÖGH Szilveszter, Kortárs, 1982/3, 480. 3 MÁRTON László, Tanuság, rövid u-val (Tar Sándor: Ennyi volt) = M. L., Az áhítatos embergép, Pécs, Jelenkor, 1999, 281. 4 TÓTH Erzsébet, Vajon arányos-e most hozzá minden, ami van?, Forrás, 2005/4 5 ZÁVADA Pál búcsúbeszéde Tar Sándor ravatalánál, olvasható a www.litera.hu-n 6 A tényekhez azért ragaszkodom = KÁROLYI Csaba, Non finito. Irodalmi beszélgetések, Budapest, Palatinus, 2003, 34-35. 7 KÁLMÁN C. György, Szabad, függő (Tar Sándor: Lassú teher), Alföld, 2000/1, 79. 8 "Azokat az írókat, akik a Ťvalóságot festikť - olcsó szóval - realistáknak, naturalistáknak nevezik. Sokan szentül meg vannak győződve, hogy ezek a valóságot egyszerűen Ťlefestikť, vagy kodakjukkal fényképet készítenek róla, aztán becikkelyezik könyveikbe. De mi a valóság? Hol van ez a valóság? Átmenthető-e csak egyetlen göröngye is a művészetbe, anélkül hogy előbb az a göröngy belső élménye lett volna egy alkotó szellemnek, ráhelyezhető-e az a göröngy a papírra, anélkül hogy onnan legurulna? [...] Egy leírás lehet tíz sor, de lehet tíz kötet is. A föladat merő képtelenség. Csak akkor nem az, mikor a költőt az ihlet vezeti, és azt mutatja meg neki, merre és meddig, az a csalhatatlan, alvajáró sugallat, mely a valóságot újraalkotja, s életet teremt: víziókat, hallucinációkat." KOSZTOLÁNYI Dezső, Egy ég alatt, Budapest, Szépirodalmi, 1977, 275-276. 9 VALASTYÁN Tamás, A szenvedés narrációja (Móricz Zsigmond és Tar Sándor egy-egy novellájáról), Alföld, 2005/9, 48. 10 Móricz levele Magoss Olgának, 1926. március 4-én, ld. Móricz Zsigmond és Magoss Olga levelezése, Budapest, Püski, 1995, 115. 11 A tényekhez azért ragaszkodom... 25. 12 Ezt szintén Magoss Olgának szóló, 1926. március 4-i levelében írja le Móricz. 13 A tényekhez azért ragaszkodom... 38. 14 VALASTYÁN i. m. 46. 15 BEKE Judit, Átok és panasz (Balassa Péter Móricz-recepciójáról) = Az újraolvasott Móricz. Előadások és tanulmányok, szerk. ONDER Csaba, Nyíregyháza, 2005 28. 16 SZIRÁK Péter, A kifosztott Móricz? Tanulmányok, szerk. FENYŐ D. György, Budapest, Krónika Nova, 2001, 230. 17 Mészáros Sándor már az első Tar-kötet kapcsán azt állapította meg, hogy a szociográfiának a "széppróza felé kell közelítenie, ha valódi mélységeivel és igazságaival akar találkozni az ábrázolandó világnak." MÉSZÁROS Sándor, Maréknyi fény, Életünk, 1982/7, 666. 18 A tényekhez azért ragaszkodom... 38. 19 MÓRICZ Miklós, Móricz Zsigmond érkezése, Budapest, Szépirodalmi, 1966, 160-161. 20 SCHEIN Gábor, A semleges beszéd problémájának megjelenése Móricz Zsigmond A boldog ember című regényében, Irodalomtörténet, 2005/2, 142. 21 TAR Sándor, Ennyi volt, Budapest, Cégér, 1993, 127. 22 Márton László például a következőt írja erről a novelláról: "Az Imádság című monológ egy adott helyzetből, adott pillanatból indul ki, ugyanakkor a szerzőnek (a monológon belül) egy egész élettörténetet is rekonstruálnia kell, előre kell vetítenie annak eredendő kudarcát és demonstrálni a kudarc elleni tiltakozást; a beszélőnek egyszerre kell feltétlenül azonosulnia önmagával és leírói distanciát tartania magától. E sok, egymásnak ellentmondó követelménynek külön-külön sem volna könnyű megfelelni, egyszerre végképp nem megy." i. m. 281. Márton László egyébként is azon a véleményen van, hogy Tar valódi műfaja a klasszikus novella, a szociográfiával erősebben érintkező műveit nem érzi sikerülteknek: "nem érzem szerencsésnek azokat a kísérleteket, amikor Tar elhagyja a klasszikus szerkesztésű zárt novellát, amelyben leginkább otthon van, és lírai (létállapot-elemző) vagy epikus (élettörténetet felidéző) monológot formál." i. m. 278. Van azonban olyan vonulata is a Tar-recepciónak, amely nagyra értékeli a Tarnál megjelenő műfajváltozatokat: "A novellatípusok komoly változatossága egy igen átgondolt, reflektált életműépítésről árulkodik: Tar írói rangjához ez is hozzátartozik." SZILÁGYI Márton, De profundis... (Tar Sándor novelláiról) = Sz. M., Kritikai berek, Budapest, JAK-Balassi, 1995, 104. 23 MÁRTON László i. m. 281-282. 24 BAZSÁNYI Sándor, Holmi, 1994/8, 1193. 25 A naplóbejegyzés dátuma 1934. június 1., elolvasható: MÓRICZ Virág, Tíz év I., Budapest, Szépirodalmi, 1981, 189. 26 A párhuzam megállapítása már a 6714-es személy szerkesztőjétől, Ördögh Szilvesztertől származó fülszövegében is ott van. Ld. még: "első kötetében még ott volt egy móriczi poétikájú novella, az Árvácskát újraíró Örökké. Persze jellemző, hogy az író már ekkor is mihez nyúlt: egy többszörösen, nyelvileg is korlátozott gyermek tudatminőségének az ábrázolásához - amivel egyébként a későbbiekben jóval sikeresebben próbálkozott, mint itt. Tar teljesen intakt maradt azonban a népi irodalomnak az Ťúritť opponáló szociális indulatától (amelynek persze Móricz Árvácskája a leginkább spirituális vetülete, ha érdemes odavonni egyáltalán)". SZILÁGYI Márton i. m. 96-97. 27 TAR Sándor, Örökké = T. S., A 6714-es személy, Budapest, Magvető, 1981, 132. 28 Károlyi Csabának beszél erről: "Történeteket és verseket egyszerre kezdtem el írni, körülbelül húszévesen. A francia költészet volt leginkább hatással rám akkor. [...] A verseim szabadversek voltak. Aki nem tud igazából verselni, az mindig szabadverssel kezdi, azt hiszi, az könnyebb, pedig hát egyáltalán nem könnyebb." A tényekhez azért ragaszkodom... 26. Tar versei olvashatók voltak a litera.hu internetes irodalmi portálon, és az Alibi-sorozat Titok című kötetében. 29 CSÉVE Anna, A tükör mint hallucinációs fal. Móricz Zsigmond kéziratos könyveiről, Alföld, 2005/9, 79. 30 BARANYAI Norbert, Mese a boldogságról (Példázat és irónia A boldog emberben), Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 2004/4, 425. 31 MÓRICZ Zsigmond, A boldog ember, Budapest, Atheneum, 1935, 12. 32 TAR Sándor, Ennyi volt... 140. 33 MÓRICZ Zsigmond, A boldog ember... 8. 34 MÓRICZ Virág, Apám regénye, Budapest, Osiris, 2002, 397. 35 Ezt próbáltam meg körüljárni a Magyar Lolita? - Móricz Csibéje című szövegemben, ld. EX Symposion, Nabokov-szám, 2005/51, 43-49. 36 Móricz és József Attila kapcsolatáról lásd: VALACHI Anna, "Elejtem elképzelt fegyverem". Móricz Zsigmond és József Attila, Forrás, 2003/12 37 MÓRICZ Zsigmond, A boldog ember... 318. 38 BARANYAI Norbert i. m. 426. 39 MÓRICZ Zsigmond, Árvácska = M. Zs., Pillangó - Árvácska, Budapest, Szépirodalmi, 1963, 235. 40 MÓRICZ Zsigmond, A boldog ember... 315. 41 MÓRICZ Virág i. m. 127. 42 MÓRICZ Virág i. m. 406-407. 43 MÓRICZ Zsigmond, A boldog ember... 238. 44 TAR Sándor, Meghalni nem = T. S., Nóra jön, Budapest, Magvető, 2000, 411. 45 TAR Sándor, Ennyi volt... 64. 46 ESTERHÁZY Péter, A te országod = E. P., Az elefántcsonttoronyból, Budapest, Magvető, 1991, 18. 47 34. A Móricz-recepcióban is felmerül az, hogy Móricz folyamatosan kilép a "szabályos" műfajok keretei közül: "Móriczot olvasva mindig kísért a gondolat, hogy ő az a legnagyobb magyar író, aki állandóan eltéveszti a műfajokat. [...] Huszadik századi klasszikus, aki egész életművével megtévesztette kritikusait, félrevezette monográfusait, becsapta az egész világot." FRÁTER Zoltán, Olvasni jó (Napló Móriczról) = A magvető nyomában. Móricz Zsigmondról, szerk. SZABÓ B. István, Budapest, Anonymus, 1993, 8-9. 48 NÉMETH László, Móricz Zsigmond, Budapest, Turul, 1943, 45. 49 KÁLAI Sándor, Egy társtalan írói életmű, Debreceni Disputa, 2004/1, 56. 50 KÁLAI i. m. 57. 51 NÉMETH László i. m. 34. 52 NÉMETH László i. m. 19.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.