Nelly Sachs, a Nobel-díj és egyebek

1966. november 1.

Nelly Sachs költészetével először a Nagyvilág hasábjain találkoztam. Első pillanatra feltűnt a költő fordításon is átütő hangja ‒ ereje, melynek mágneses terében az idegen szavak is ugyanazt a célt szolgálták önfeláldozóan, mint az eltávolított eredetiek: a vágyódást, a halálérzést, csendet s melankóliát ‒, mely úgy itatódott a magyar szavakba, oly ellenállhatatlanul és mégis szerényen, mint valami természeti jelenség, mint pára vagy köd, mint a láz vagy alkony az aggok szervezetébe.

Azt akarom mondani, hogy hosszú időnek utána, úgy éreztem akkor, hogy ismét verseket olvasok, mert (s ez szinte hihetetlenül fog hangzani önöknek) a mérhetetlenül gazdag (mennyiségileg) verstermés mind a jugoszláv, mind a magyar költészetben engem nem arról győz meg egyszer sem, hogy a költészet örök, mint a tavasz, vagy mondjuk, a szerelem, hanem arról, hogy bizonyos időszakokban kiveszhet, mint valami régi család, melynek utolsó férfisarja terméketlen, mint valami egzotikus állatfaj, melyet önnön ereje semmisít meg, vagy fa, mondjuk, mely reggelre derékba törve áll a tenger partján. A költők nyüzsgése e korban az ízlés, a közízlés felbomlásának eredménye, annak, hogy a vers manapság nem igazi szükséglet a baudelaire-i értelemben, mint a kenyér, meg annak, hogy a költő fogalma társadalmilag emancipálódott, a dotációk eredménye, a túlkínálaté, mely a kereslettel nincs összhangban, annak eredménye, hogy a költészet a hivatás fokáról a foglalkozáséra degradálódott (jómagam is, minő abszurditás, Andeen példájára, minden hivatalos iraton költőnek tüntetem fel magam, s nem foglalkozásnélkülinek), nem játék vagy belső kényszer, hanem társadalmilag elismert foglalkozási ág (igaz, nem gyümölcsöző), nem szenvedély: számítás, nem torna: hűsölés. Ha az utóbbi évek modern költészeti antológiáinak fedőlapját felütjük, egy kórus szólal meg azon nyomban, egy kórus, melyet karmestere cserbenhagyott, nem tudva ellenállni a szólamok keveredésének. Derék katonákra, sorharcosokra emlékeztetnek a költők ezekben a könyvekben, díszes uniformisukban, egyforma fegyvereikkel hadonászva, ugyanazon mozdulatok értékét tárva elénk, ugyanazon görcs, ugyanazon külső megnyilvánulási formáival arcukon, ugyanazon ütemre lépkedve: egy test és egy lélek, míg a dombok mögött cirmos cicaként a halál dorombol. Hasonló a helyzet a lapok s újságok hasábjain is. Minden újságszámban egy-két vers, egy-két vicc okvetlenül. A lapok és újságok gyomra lassan kipusztítja a költőket, mint a mérges kígyókat a kék Adria szigetein a mungók.

E korban, melyben a világ sem egységes: létezik Kelet és Nyugat, léteznek emberek s négerek stb., a költészet is darabokra tört, mint egy vak tükör, s így korunkban létezik: orosz költészet (az oroszok költészete helyett), mely természetesen semmi és senki más, mint Jevtusenko és az „olvadás” időszakának többi költői, akik felolvasóestjeiken, „Nyugaton” (a világ másik fele), politikai színezetű kérdésekre válaszolgatnak „étvágygerjesztőül”, s létezik amerikai költészet, vagyis Ginsberg: „Igaz, ami igaz, nem akarok a háborúba menni, se az esztergapad fölé hajolva alkatrészeket fabrikálni, én így is, úgy is rövideszű és pszichopata vagyok.” Gregory Corso: „Én vagyok az utolsó gengszter, végre biztonságban” stb. Létezik angol, francia, zsidó, spanyol és néger, sárga, fekete és fehér költészet, komolyan mondom stb.

De az indításnál más szándék vezényelt. (A félreértések elkerülése végett még ideírok annyit, hogy: Kavafisz mégis, s nem Eluard vagy Aragon, hogy Mishaux mégis, s nem Jevtusenko vagy Prever, hogy Szeferisz mégis, s nem Quasimodo vagy Pablo Neruda, hogy Kavafisz ismét s mégis, s nem Andeen, Pome vagy Eliot, hogy Slamnig mégis, s nem Mihalić, Davičo vagy Miljković, hogy Ady mégis, s nem József Attila.) Tovább!

Nelly Sachs és a Nobel-díj bíráló bizottsága által ismét verseket kap kézhez az olvasó Szeferisz után.

A díj maga külön mese, mint a díjak általában, melyet egyszer (ígérem) elmondok Önöknek, s az érmekről szólót is. Mert kérdem én (alább a hangot!), van-e még egy ilyen díj, mely hasonló mértékben tirannizálná a könyvkiadókat és szerkesztőket világszerte, mint éppen ez a Nobelé? Nincs. Van-e még egy díj, mely ily jó kenyeret adna a műfordítók és hasonló élősködők (kritikusok, irodalomtörténészek) kezébe? Nincs. Harmadszor: van-e díj még egy, mely ily tökéletesen oltalmat nyújt a díjazott számára a kritikusok elől? Nincs. Negyedszer s utoljára: van-e még egy, mely nagyobb biztonságot és kényelmet biztosít az irodalomtanárok számára?

A Nelly Sachs-versek. A jugoszláv sajtóban eddig a Vjesnikben és Telegramban jelent meg néhány. Jómagam egészen véletlenül jutottam Sachs-versekhez. Egyik barátnőm ajándékozott meg velük. De annak ellenére, hogy amint már mondtam, mély benyomást tettek rám (?) a Nagyvilágban, félredobtam őket nyomban a többi közé. És ez, ahogy írok róluk, hogy megkíséreltem lefordítani néhányat (nem mentegetőzöm, amikor hangsúlyozom, hogy ezek az első, legelső fordításaim németből), nem igazi meggyőződésből történik nálam a sachsi költészet nyilvánvaló értékei ellenére, hanem a díj, a Nobel-díj kényszeréből. Mert tényleg nagyszerű dolog új költőre bukkanni (még ha a Nobel-díj által is), akinél becsben van a műgond (akinél a klasszikus esztétika princípiumait is megemlíthetjük egy kis megszorítással), a kultivált hang, akinél az ihlet szerepe ennyire titkolt, visszatartott, a beszélt költészet ismerős ritmikáját követő tempója változatokban oly gazdag, költő, akinél nagy becsben áll a gond és aggodalom a realitástól jelképek árán való elszakadástól. Ritkaság a költészet régi kellékeinek (szerelem, élet, halál, bánat, vágy) ily pedáns megőrzöttsége, és ismét a választékos aggodalom, mellyel napfényre hordja az avítt dolgok egész sorát. Nem a béke osztályozó, elrendező, mindent a maga helyére helyező nyugalmával, hanem a háború könyörtelenségével, amikor a falak belső fele (a mintázott) minden magyarázat és előkészület, megokolás nélkül kerül hirtelen napfényre, az eleddig sötét, nyirkos lépcsőház, vagy az utca kövezetére a halott gyerek. Ennek a költészetnek gyökerei a német expresszionizmusban vannak. Az elhagyatottság, a halál, a sors, az éj költészete ez. S egy diszkrét szigorúságé! Fegyelemé. A jugoszláv költészetben Nastasijević költészetéhez hasonlítható. A magyar költészetben eddig nincs rá példa. A melankólia élteti ezeket a verseket.

„A Nelly Sachs-i költői mű nagy és titokteljes” ‒ mondja egyik kritikusa azok számára, akik tudják, mi a titok, akik hisznek bennük. A második világháborúra, a zsidóság meghurcoltatására és a koncentrációs táborokra vonatkoztatják ezeket a verseket azok, akik ismerik ezeket a dolgokat, azok, akiket ijeszt a versekben jelenlevő szelíd elvonatkoztatás, azok, kiknek lelkén kitörölhetetlen nyomokat hagyott a háború.

Por, hamu, füst. A visszatérő motívumok. De van, aki tüzet, fényt és követ ért alattuk.

Nelly Sachs életrajzi adatait a jugoszláv sajtó már ismertette. E komoly, higgadt asszony-ember Stockholmban él, az új idők Párizsában.