Néhány találkozás

Beckett

1994. március 10.

Hogy megfejtsük a Beckett nevű öntörvényű embert, meg kell vizsgálni a "félrehúzódik" kifejezést, élete minden pillanatának mottóját, azt, amely magányt és titkolt önfejűséget feltételez, a lényegét egy olyan kívülállónak, aki engesztelhetetlen és vég nélküli munkát végez. A buddhizmus azt mondja arról, aki az isteni sugallat irányába törekszik, hogy oly ádáznak kell lennie, mint egy "koporsót rágó egérnek". Minden igazi író ehhez hasonló erőfeszítést tanúsít. Az író úgy rombol, hogy hozzáad a léthez, gazdagítja azt, miközben aláássa.

"Az idő, melyet e földön eltöltünk, nem eléggé hosszú ahhoz, hogy másra is fordítsuk, mint saját magunkra." Egyik költőnk e mondata mindenkire illik, aki elutasítja a külsődlegest, az esetlegest, a másikat. Beckett, avagy annak az utolérhetetlen művészete, hogy az ember önmaga legyen. E módon semmi szemetszúró gőg, semmi stigma nem járul annak tudatához, hogy egyedüli lény az ember: ha a szelídség szó nem lenne, az ő jellemzésére ki kellene találni. Alig hihető, sőt, szörnyűséges dolog: ő nem rágalmaz senkit, nem ismeri a rosszindulat higiéniai funkcióját, üdvös gyógyhatását, kanalizáló tulajdonságát. Soha nem hallottam tőle, hogy barátokra és ellenségekre osztotta volna ismerőseit. Ez egy formája a felsőbbrendűségnek, amely miatt sajnálom, s amely miatt tudatlanul is szenvednie kell. Ha abban megakadályoznak, hogy valakit szidalmazzak - micsoda zavarok, micsoda kínos érzések és micsoda bonyodalmak kilátásai!

Ő nem az időben él, hanem az idővel párhuzamosan. Innen ered, hogy sohasem ötlött az eszembe megkérdezni tőle, mit gondol egyik vagy másik eseményről. Ő az egyike azoknak, akik megértetik velünk, hogy a történelem olyan dimenzió, amely nélkül az ember nyugodtan meglehetne.

Hasonló lenne a hőseihez, nem ismert volna meg semmiféle sikert - ami pontosan ugyanaz lenne? Olyan benyomást kelt, mint aki egyáltalán nem akar érvényesülni, mint akinek egyformán idegen a siker és a bukás fogalma. "Milyen nehéz megérteni! És ő maga milyen remek!" Mindig ezt mondom magamban, ha eszembe jut. Ha - ami pedig lehetetlen … semmiféle titkot nem rejtegetne, akkor is ő lenne a szememben a Kifürkészhetetlen megtestesülése.

Európa egy olyan szegletéből jövök, ahol a zabolátlanság, a lomposság, a titkok elfecsegése, az azonnali, nem kívánt, szemérmetlen vallomás a kötelező, ahol a közös élet egy nyilvános gyónásból áll, ahol a titok éppen hogy elképzelhetetlen, és ahol a csapongás a delíriummal határos.

Ez már önmagában elegendő, hogy megmagyarázza, miért kell nekem egy természetfölöttien diszkrét ember bűvkörébe kerülnöm.

A kedvesség nem zárja ki az elkeseredést. Egy, a barátainknál elköltött vacsora során, mikor értelmetlenül okoskodó kérdésekkel zaklatták életéről és műveiről, teljes hallgatásba menekült, és végül már hátat fordított nekünk - vagy majdnem megtette ezt. A vacsora még be sem fejeződött, mikor fölkelt és elment, magába zárkózva és oly mogorván, mint amilyen az ember egy műtét vagy rendőrségi megveretés előtt lehet.

Mintegy öt évvel ezelőtt, mikor véletlenül összetalálkoztunk a Guynemer utcában, megkérdezte, hogy dolgozom-e, mire azt válaszoltam, hogy elvesztettem a munkakedvemet, nem érzem szükségét, hogy megnyilatkozzam, hogy "alkossak valamit", hogy az írás kínszenvedés a számomra... Meglepettnek tűnt, de én még jobban meglepődtem, mikor az írás kapcsán örömről beszélt. Tényleg ezt a szót használta? Igen, ebben biztos vagyok. Abban a pillanatban eszembe ötlött, hogy jó tíz évvel korábban a Closerie des Lilasban bevallotta nekem a fáradtságát, azt az érzést, mely elfogta, hogy nem lehetett belőle kihúzni egy szót sem.

...A szó; ki szeretheti nála jobban a szavakat? Ők a társai, egyedüli támaszai. Ő, aki semmiféle bizonyossággal nem kérkedik, mennyire szilárdnak tűnik köztük. Levertségi rohamai nyilvánvalóan összefüggnek azokkal a percekkel, melyekben nem hisz bennük, mikor úgy érzi, elárulták, megcsalták. Ha a szavak elhagyják, fegyvertelenné válik, nem létezik többé. Sajnálom, hogy nem jelöltem meg és nem számoltam meg azokat a helyeket, ahol ő idomul a szavakhoz, föléjük hajol - a csönd csöppjei a csöndön át - mint e témában elhangzik A megnevezhetetlenben. Leronthatatlan alapokká átváltoztatott szimbólumai a törékenységnek.

A Sans francia szövegének angol címe Lessness, egy Beckett által kitalált szó, mint ahogy ő találta ki a német megfelelőjét, a Losigkeitet is.

Ez a Lessness (mely éppúgy megmagyarázhatatlan, mint Böhme Ungrundja) megbabonázott, s egy este azt mondtam Beckettnek, hogy nem térek nyugovóra addig, amíg meg nem találom a megfelelő, vele egyenértékű francia szót... Együtt latolgattuk a sans és a moindre által felidézett összes lehetséges formulát. Egyik sem tűnt olyannak, amely akár csak megközelítené a kimeríthetetlen Lessnesst, a megvonás és a végtelen e keverékét, az apoteózissal egyenértékű ürességet. Inkább csalódottan váltunk el egymástól. Hazafelé továbbra is csak egyre az a nyomorult sans járt a fejemben. Abban a pillanatban, mikor már csaknem föladtam, az az ötletem támadt, hogy a latin sine környékén kellene keresgélni. Másnap megírtam Beckettnek, hogy számomra a sinéité tűnik a megálmodott szónak. Azt válaszolta, hogy neki is ez jutott az eszébe, meglehet, ugyanabban a pillanatban. Felfedezésünk, azt el kell ismerni, mégsem volt az igazi. Egyetértettünk, hogy abba kell hagyni a kutakodást, hogy nincs olyan francia főnév, amely ki tudná fejezni az önmagában való hiányt, a tiszta hiányt, és bele kell törődni egy prepozíció metafizikai nyomorúságába.

Azokkal az írókkal, akiknek nincs mondanivalójuk, akiknek nincs saját, külön világuk, az ember csak irodalomról beszélget. Vele nagyon ritkán, lényegében soha. Bármely mindennapi téma (anyagi gondok, mindenféle bosszúságok) jobban érdekli - persze a társalgás közben. Ha valamit nem képes eltűrni, az az olyanfajta kérdések sora, mint: gondolja, hogy ez és ez a mű maradandó lehet? hogy ez és ez valóban megérdemli azt a rangot, ahova helyezik? X. és Y. közül melyik éli túl a másikat, melyik a jelentősebb? Minden ilyesfajta értékbecslés fárasztja, leverőleg hat rá. "Mi értelme van ennek?"- mondta nekem egy különösen fárasztó, kínos estély után, ahol az asztal mellett a beszélgetés leginkább az utolsó ítélet groteszk verziójára emlékeztetett. Ami őt illeti, elkerüli, hogy könyvekről vagy színdarabokról nyilatkozzon: ami számára fontos, az nem a legyőzött akadály, hanem a legyőzendő; mindig teljesen átadja magát annak, amit éppen csinál. Ha egy darabról kérdezi az ember, nem a témát, a jelentését fogja kihangsúlyozni, hanem az előadását, melynek legkisebb részletét is maga elé képzeli percről percre; majd azt mondtam, másodpercről másodpercre. Nem egyhamar fogom elfelejteni, micsoda tűzzel magyarázta nekem azokat a követelményeket, melyeket teljesítenie kell a színésznőnek, aki a Not 1-et játszani akarja, ahol egy ziháló hang uralkodik a tér fölött, és a helyébe is lép. Micsoda ragyogás volt a szemeiben, mikor látta ezt a kicsi és mégis hódító, mindenütt jelenvaló szájat! Azt mondhatnánk, jelen volt az utolsó metamorfózisnál, Pythia fenséges bukásakor.

Egész életemben vonzódtam a temetőkhöz, és ismervén, hogy Beckett is szereti őket (emlékezünk rá, hogy az Első szerelem is egy temető leírásával kezdődik; zárójelben megemlítve, hogy a hamburgiéval), tavaly télen az Avenue de l'Observatoire-on a Pere Lachaise-ben tett látogatásomról beszéltem neki, s a felháborodásomról, hogy nem találtam Proustot azon neves személyiségek névsorában, akik oda lettek eltemetve. (Közbevetőleg megjegyezve Beckett nevével először akkor találkoztam, mikor egy napon, vagy harminc évvel ezelőtt az Amerikai Könyvtárban belebotlottam Proustról írott könyvecskéjébe.) Nem tudom, hogyan jutottunk el Swifthez, ámbár ha jól belegondolunk, nincs ebben semmi logikátlanság, ismervén az ő tréfáinak morbid vonásait. Beckett elmondta, hogy éppen most olvassa a Gulliver utazásait, és hogy a kedvence a "Nyihahák országa", ezen belül is az a jelenet, melynek során Gullivert őrjöngő düh és undor fogja el egy nőstény jehu közeledtére. Felvilágosított - és ez számomra nagy meglepetés és csalódás is volt -, hogy Joyce nem szereti Swiftet. Egyébként, tette hozzá, éppen ellentétben azzal, amit gondolnak róla, Joyce-nak nincs semmi érzéke a szatírához. "Soha nem lázadt, közönyös volt minden iránt, elfogadott mindent. Számára semmi különbség nem volt a bomba és egy levél hullása között..."

Csodálatos mondat, mely éleselméjűsége és különleges tömörsége miatt eszembe juttatja Armand Robin megfogalmazását, aki egy általam nekiszegezett kérdésre így válaszolt: "Miután annyi költőt lefordított, miért nem próbálkozik meg Csuang Cevel, az összes bölcs költészete közül a legmélyebbre hatolóval?" "Gyakran gondoltam rá, vágott vissza, de hogyan lehet lefordítani egy olyan művet, mely csak Észak-Skócia kopár tájaival vethető össze?"

Amióta Beckettet ismerem, hányszor tettem fel magamnak a kérdést (elismerem, kínos és ostoba kérdést), mely őt a művei szereplőihez fűzi. Mi a közös bennük? El tudunk képzelni ennél gyökeresebb különbséget? Fel kell tételeznünk, hogy nemcsak az ő létük, hanem az íróé is abban az "ólomvilágosságban" fürdik, amelyet úgy becsül a Malone meghalban? Több lapja is olyannak tűnik a számomra, mint valami monológ valamilyen kozmikus periódus után. Mintha belépnénk egy minden alól, még az átka alól is felmentett démon által megálmodott geográfiába, egy posztumusz univerzumba.

Lények, akik nem tudják, vajon élnek-e még, kiszolgáltatva e szörnyű fáradtságnak, mely nem e világról való (hogy olyan nyelvezetet használjunk, mely ellentétes Beckett ízlésével), valamennyien egy olyan férfi által megteremtve, akit sebezhetőnek tartunk, és aki szeméremből a sebezhetetlenség álarcát öltötte fel - nemrégiben megjelent a víziója annak a viszonynak, mely őket összefűzi szerzőjükkel, cinkosukkal... Amit abban a pillanatban láttam, vagy inkább megéreztem, azt nem vagyok képes érthető formában kifejezni. Az zavar, hogy nem vagyok képes érthető formában kifejezni. Az zavar, hogy azóta hősei legkisebb megnyilatkozása is egy jellegzetes hanghordozást idéz fel bennem... De sietek hozzátenni, hogy egy kinyilatkoztatás éppoly törékeny és hazug is lehet, mint egy teória.

Első találkozásunktól fogva értem, hogy ő a végső határ elé érkezett, hogy talán ott kezdte, a lehetetlennel, a kivételessel, a zsákutcával. És ami csodálatra méltó, hogy nem is mozdult el, hogy miután egyszer eljutott egy fal elé, állhatatos maradt, oly büszkén, amilyen mindig is volt: a határhelyzet mint kiindulási pont, a vég mint eljövetel! Ettől az az érzés, hogy az ő világa, ez az összezsugorodott világ élhetne tovább vég nélkül, még ha a miénk el is tűnne.

Nem különösebben ragad meg Wittgenstein filozófiája, de nagyon szeretem magát az embert. Mindaz, amit róla olvastam, képes meghatni. Többször is felfedeztem hasonlóságokat közte és Beckett között. Két titokzatos tünemény, két jelenség, akiknek örül az ember, hogy oly zavarba ejtők, oly kifürkészhetetlenek. Egyiknél is, másiknál is ugyanaz a hajlíthatatlanság, ugyanaz a kísértése a csendnek, az ige végső tagadásának, ugyanaz az akarása a még soha meg sem sejtett határok elérésének. Más korban a Sivatag vonzotta volna őket. Ma már tudjuk, hogy volt olyan pillanat, mikor Wittgenstein azt fontolgatta, kolostorba vonul. Ami Beckettet illeti, nagyon jól el tudjuk képzelni néhány évszázaddal korábban egy teljesen csupasz cellában, melyet semmiféle dísz nem éktelenít el, még egy feszület sincs benne. Összevissza beszélek? Gondoljunk csak néhány fényképére, a távoli, titokzatos, "kegyetlen" tekintetére!

A kezdeteink számítanak, ezt hallani; de csak akkor tesszük meg a döntő lépést önmagunk felé, ha már nincs eredetünk, és ha már annyi anyagot szolgáltatunk csak egy életrajzhoz, mint Isten... Lényeges és teljesen lényegtelen, hogy Beckett ír származású. Teljesen hamis lenne azt állítani, hogy ő "maga az angolszász típus". Ennél mindenesetre semmi sem tetszene neki kevésbé. Talán rossz emlékeket őriz a háború előtti londoni időszakról? Azt gyanítom, hogy az angolokat "közönségeseknek" tartja. Ezt az ítéletet, melyet soha nem fogalmazott meg, de én megfogalmazom helyette mint fenntartásai, ha nem neheztelése tömör summázatát, részemről nem tudom osztani, annál is kevésbé, mivel - bár talán ez is egy balkáni illúzió - számomra az angol az életerejét leginkább elvesztett, következésképpen a legkifinomultabb, legcivilizáltabb népnek tűnik.

Beckettnek, aki különös módon teljesen otthon érzi magát Franciaországban, semmi affinitása nincs egyfajta merevséghez, mely kitüntetetten francia, vagy inkább párizsi vonás. Nem mond-e sokat az, hogy Chamfort-t versben fordította le? Igaz, nem az egész Chamfort-t, csak néhány maximáját. A vállalkozás, mely önmagában is figyelemre méltó és csaknem felfoghatatlan (ha a líraiság teljes hiányára gondolunk, mely a moralisták szikár prózáját is jellemzi), felér egy vallomással, kiáltványt nem is merek mondani. A titokzatos szellemek akaratuk ellenére mindigelárulák legbensőbb lényegüket. Becketté annyira át van itatva költészettel, hogy elválaszthatatlan tőle.

Azt hiszem, épp oly makacs, mint egy fanatikus. Ha az egész világ összedőlne, akkor sem hagyná abba megkezdett munkáját, de még a témát sem változtatná meg. Lényeges dolgokban nem lehet befolyásolni. Ami pedig a többi dolgot illeti, a lényegteleneket, azokban védtelen, valószínűleg valamennyiünknél gyengébb, gyengébb még a hőseinél is... Mielőtt e jegyzeteket megírtam volna, arra gondoltam, újra kellene olvasni - más szempont alapján -, amit Eckhart mester és Nietzsche írt a "nemes emberről". Tervemet nem valósítottam meg, de egy pillanatra sem feledtem el, hogy erre gondoltam.