EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125144. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 3. szám

Gobby Fehér Gyula

NÉHÁNY SZÓ A NOVI SAD-I KENYÉRRŐL III.

1965. március 15.

– Megmondom – mondtam –, azonnal beszámolok minden­ről. Csak igyon előbb egy kis vizet, az meg fogja nyugtatni.

– Nem iszom – üvöltötte. – Mondd meg!

Igyekeztem az ajtó felé surranni, de elállta az utamat, s min­den kapálódzásom ellenére megragadott. Nem is figyelt már sza­vaimra, csak a magáét hajtotta. Még e veszélyes helyzetben is nevetségesnek tűnt, hogy izgalmában letegezett, ugyanúgy, mint a szomszédok szokták veszekedés közben, vagy mint a szerel­mes a nagy perc előtti izgatottságban. Teljesen önkívületbe esett és ütemesen ordítozott.

– Mondd meg! – hajtogatta. – Mondd meg!

– Talán megfojtott volna, ha félelmem nem ad nekem is hatalmas erőt. Odavoszoltam a vízcsaphoz, én is nevetségesen ragaszkodva ötletemhez, és belenyomtam fejét a vízsugárba. Meg­ijedtem saját cselekedetemtől. A víz surrogva fröcskölt szét min­denfelé. A nyaka, s egy pillanat múlva már háta is merő víz volt. Önkéntelenül is hátraléptem, majd rettegve attól, hogy megfordul és újra elkap, rohanni kezdtem kifelé. Az ajtóból még visszanéztem. Feltűnt, hogy mögöttem csönd van. Ugyanolyan helyzetben görnyedt a zuhogó csap alá, ahogy otthagytam. Nem mertem visszamenni hozzá.

Belenéztem a megkezdett ügybe, de csak mímeltem, hogy dolgozom rajta, mert csöpp kedvem sem volt folytatni a munkát. Megint úgy éreztem, hogy a tegnap hallott hír csak nagyszerű tréfa, és olyan volt a közérzetem, mintha órákig vicceket mesél­tek volna a fülembe. Nem voltam tisztában azzal sem, hogy nem tréfa volt-e a baloldali szomszéddal történt eset, és nem tréfa-e az, hogy ülnöm és dolgoznom kell. Sőt rémképeimtől is megoldott a gondolat, hogy csupán tréfa az egész. Úgy érez­tem, csak ez a gondolat őrzi még józan eszemet, s vigasztalása nélkül megbolondulnék. Ültem hát és babráltam az iratokkal, miközben odajött a főnök.

– Maga gyorsan dolgozik – mondta.

Megijedtem, mert azt hittem, hogy gúnyolódik velem. Előbb körülnéztem, majd az ő arcát vettem szemügyre, de ő is és min­denki komoly volt. Kezébe vette az iratokat és bólogatott.

– Szép – mondta. – Igazán gyorsan halad. Maga talán a kelleténél is gyorsabban végzi el a rábízott feladatokat.

Nem állhattam ki tovább a fecsegését, mert még mindig bizonytalan voltam benne, gúny-e vagy dicséret, amit mond.

– Hogy érti? – kérdeztem. – Hogy érti ezt?

Rám tekintett és a vállamra tette a kezét.

– Úgy gondolom – mondta –, hogy maga talán meg is erőlteti magát. El kell ismernie, hogy sokat dolgozik, s joggal mondhatja, hogy a legtöbbet e hivatalban. Gyorsan, becsülete­sen és alaposan. Ha elgondolom, milyen ütemben végeznénk el minden munkát, ha mindenki átvenné a maga iramát, megáll az eszem a csodálkozástól. Fantasztikus eredményeket érhetnénk el, egyenesen fantasztikusakat. Kiszámítottam, hogy akkor pél­dául egy hónap alatt elvégeznénk annyit, amennyit különben egy év alatt csinálunk meg. El tudja ezt maga képzelni? Egy hónap alatt!

Nyomaték kedvéért a vállamra csapott néhányszor, és dia­dalmasan tekintgetett az odapislogó kollégákra. Szavaira elis­merő moraj zúgott föl minden oldalról. Azaz, lehet, hogy elisme­résükkel adóztak a kollégák, de az is lehet, hogy a főnök gú­nyos szavait helyeselték. Ezt nem tudtam eldönteni. Nagyon bántott a dolog. Sértett, hogy esetleg mindenki előtt kifiguráz­nak, de nem volt időm a megfejtésre, mert egy sokkal fontosabbnak tűnő ötlet jutott eszembe. Arra gondoltam, hogy a fő­nök jobban értesült ember, mint mi, és biztosan többet tud a várható eseményekről. Ügyesen és észrevétlenül ki kellett volna szedni belőle a titkoltakat, de nekem nem jutott semmilyen erre alkalmas módszer eszembe, csak ültem a főnök rám csapkodó keze alatt és az izgalomtól hideg veríték csurgott végig gerin­cemen. A moraj elhalt a kollégák száján, és a főnök még egy­szer megveregette a vállamat.

– Van valami kívánsága, kedves kolléga? – kérdezte.

Biztosan nem várt egy mukkanást sem tőlem, mert tovább akart indulni, de intettem neki, hogy hajoljon közelebb. Magam is elcsodálkoztam bátorságomon, de számomra annyira élet–­halál-kérdés volt, amit meg akartam tudni, hogy nem tétováz­hattam tovább. A főnök szemöldökei felrándultak, de szótlanul fejemhez hajolt. A teremben csend lett. Láttam, hogy egy kövér, buzgó kolléga tovább ír, de tollának percegése annyira zavarta a többieket, hogy mérgesen mutogattak neki, míg nem tette le ő is az írószerszámot. A főnök várt.

Nem tudtam hogyan megfogalmazni a kérdést. Egy pillana­tig csak a cél járt az eszemben, az, hogy meg kell kérdeznem tőle, ami érdekel, majd a különféle részletkérdések serege raj­zott fel bennem, de nem az igazi, számomra és számára is egy­ből érthető, ezért hallgattam, míg végül, mivel meg kellett tör­nöm a csendet, azt kérdeztem:

– Hallott valamit?

Szégyelltem magam az ostoba kérdésért, hiszen ez nem vo­natkozott senkire és semmire, afféle általános butaság volt. De, csodálatosan, a főnököt szemmel láthatóan érdekelte.

– Rólam? – kérdezte. – Énrólam mesélnek?

Észrevettem, hogy a hangja reszket és nem mertem ránézni. Megjelent előttem baloldali szomszédom sápadt arca, amint azt ordítja:

– Mondd meg!

Már láttam a főnököt, amint a csap alá dugom a fejét és fröcsköl róla a víz. Önkéntelenül is elvigyorodtam. Ő azonban egészen másként értelmezte vigyoromat, mert elsápadt és így szólt:

– Szóval így! – mondta. – Szóval, már ilyeneket mesél­nek rólam!

Pillanatnyli szünetet tartott, majd folytatta:

– Köszönöm, kollléga, hogy tudtomra adta, nagyon köszö­nöm!

– De kérem – mondtam –, én igazán semmit...

– Így is értem – mondta. – Így is megértettem és kö­szönöm!

Nem voltam tisztában azzal, hogy mit értett meg, mert nem is gyanítottam, hogy mire gondol. Sértődött arcáról csak azt lát­tam, hogy rosszat feltételez rólam, és hogy ennek következmé­nyei lesznek. Meg akartam kérni, hogy hallgasson meg és tisz­tázzuk a félreértést, de nem hagyta, hanem felállított és ki­kísért.

– Nagyon köszönöm, kedves kolléga – mondta –, mind­azt, amit most tudtomra adott, de legfőképpen odaadó, példás munkáját az egész hivatal nevében.

Már azt hittem, hogy újra gúnyolodik és elbocsátásomat hir­deti ki, s a félelemtől reszketni kezdett a gyomrom: hiszen ez igazán okot adott volna arra, hogy ott legyek az első áldozatok között: de az arca komoly volt, szinte túl komoly, és sehogy sem tudtam megállapítani, hogy színészkedik-e, vagy őszintén be­szél. Mégis, hinnem kellett neki addig a pillanatig, míg valami­lyen kis jel el nem árulja, hogy tréfál. Komolyan folytatta.

– Elhatároztuk, hogy érdemeiért megjutalmazzuk – mondta. – És engedje meg, hogy én legyek az a szerencsés, aki ezt kö­zölheti önnel.

Zavartan néztem végig a kollégák arcán és úgy tűnt, hogy egy jó tréfa csattanóját várják. Előre mosolygó, apró feszültsé­get láttam rajtuk. A főnök folytatta.

– Három nap fizetett szabadságot adunk magának – mond­ta. – És kérjük, fogadja őszinte örömmel.

Hatalmas nevetés robbant ki a többiekből, és hiába tapsol­tak, mialatt a főnök jól megszorongatta a kezemet, szüntelenül úgy éreztem, hogy csúfot űznek belőlem. Azonban nem tudtam megfejteni a rejtélyt, mert a főnök kituszkolt az ajtón túlra, valószínűleg a hatás kedvéért, és még egyszer szívélyesen meg­rázta a kezemet, majd sarkon fordult. Utánaszaladtam ugyan, de nem állt meg. Visszamenni a terembe nem akartam, attól féltem, hogy kisül, mégiscsak játék volt a dicséret, a szabadsá­golás, és minden, féltem a kollégák kérdezősködésétől, meg őszintén szólva, untam is a munkát. Hirtelen megszűnt az az érzésém, hogy tréfa volt az új törvény kihirdetése, és hogy az első áldozatok közt vagyok. Valami ránehezedett a mellemre. Üldözött vadnak éreztem magam. Reszkető kézzel gomboltam be kabátomat, amelyet, akkor vettem csak észre, széttárva hagytam. Rápillantottam a fürdőszoba ajtajára és eszembe jutott baloldali szomszédom. Kirohantam a hivatalból.

Hazafelé azon gondolkoztam, hogyan tölthetném el a ren­delkezésre bocsátott szabadnapokat. Olyan váratlanul ért ez az ajándékszabadság, hogy kihasználásáról jóformán egyetlen ép ötlet se jutott eszembe. Lehetségesnek tartottam, hogy a főnök csakugyan úgy hitte, mosolygásom valami fontosat árul el neki. Talán valamilyen titka van, s annak kitudódását sejtette belőle, vagy más effélét: de ugyanakkor az sem tűnt lehetetlennek előt­tem, hogy vigyorgásom megsértette, és ily módon tetézte be kigúnyolásomat. Tulajdonképpen az volt a legrejtélyesebb szá­momra, vajon dicsérte-e a főnök a munkámat, vagy pedig gúnyolta. Lehet, hogy egész idő alatt – munkatársaim végtelen örömére – bohóckodott velem, míg én boldog ábrázattal hall­gattam beszédét, egyre-másra eregette belém fullánkjait. Határozatlanságom nagyon bántott, de döntetni nem tudtam, a hiva­talba pedig semmi áron nem akartam visszamenni. Elhalasztottam hát a dolog magyarázatát azzal, hogy három nap múlva úgyis tisztázódik minden. Úgy döntöttem, hogy szabadidőmben a hegyekbe megyek kirándulni. Nemcsak azért csábított a termé­szetjárás, mert jólesett volna egy kis környezetváltozás, hanem valamilyen apró, még túl erős szökési vágy is hajtott erre. Az a lassan tudatosodó vágy arról, hogy üldözött vagyok, meg akar­nak fogni, s nekem szöknöm kell. A hivatalban nem sikerült semmit sem meghallanom az új törvényről, s csak haloványan derengett bennem annak a rémisztő lehetősége, hogy a főnök éppen azért bánt velem olyan szépen, és azért adta a szabadsá­got is, mert tudta, hogy az első áldozatok között leszek. Mikor én azt hittem, hogy kegyes hozzám, akkor csak magát akarta megkímélni azoktól a kellemetlenségektől, amelyekkel az elvitelem járna, ha esetleg a hivatalba jönnének értem. Még az is meg­történhetett, hogy utasították erre a cselekedetre.

Szomorúan mentem hazafelé. Nem törődtem a szembejövők­kel. Nem érdekelt az arcuk, a testük vagy a ruházatuk. Semmi sem érdekelt belőlük. S míg a kabátokat azelőtt megnéztem, most keresztültörtem a forgatagon anélkül, hogy bárkire is egyetlen pillantást vessek vagy csak a fejemet is félrefordítsam. Azt vár­tam az emberektől, s azt vártam a hivatalban a kollégáktól is, hogy tiltakozni fognak az embertelen törvény ellen. Felelmelik szavukat, nem mennek munkába, törnek, zúznak vagy bármi mást tesznek, de ők csöndesek és fegyelmezettek, változatlanul normális emberek módjára viselkedtek, szabályosan közlekedtek, és percnyi pontossággal értek be a munkahelyükre. Megvetettem, de sajnáltam is őket. Minden belső háborgásom elle­nére tudtam, hogy ugyanúgy csináltam én is, mint ők, egy sza­vam se lehetett tehát. Mégis. Most, hogy mindinkább megbizo­nyosodtam benne: én vagyok az első áldozat; hogy mind erősebben elfogott az üldözöttség érzése, képzeletben kérve nyúj­tottam feléjük a kezemet, mert megértettem, hogy csak ők se­gíthetnek rajtam. Valóságban azonban nem szóltam senkihez sem. Mogorván mentem az utcán, s félrelöktem azt, aki óvat­lanul az utamba került. Ha valamicske reményem maradt, az csak abban a képtelen ötletemben merült ki, hogy tréfa volt az egész, s ha valami megerősítette ezt bennem, az éppen az em­berek megszokott viselkedésének a képe volt. A nyugalom, a nyugodt áramlás az utcákon, boltajtókon ki-be mászkáló vevők, s a nyitott borbélyüzletek fölött lebegő réztányér. Képtelen volt az ötletem, de képtelen volt a hír is, nem kellett szégyellnem, mért védekezek tőle. Eszembe jutott, hogy azóta mást is közöl­hetett a rádió, s izgatottságomban szaladni kezdtem hazafelé – nem ügyelve az átjárókon testi épségemre –, minden erőmből hatalmasakat ugorva.

Lihegve értem fel a lépcsőn, és rohantam be a lakásba. Már becsaptam magam mögött az ajtót, amikor észbe kaptam. Hiszen nem kellett kizárni, tehát eddig nyitva volt. Valaki van a lakás­ban. A félelemtől reszketni kezdett a lábam. Nadrágom suhogása kellemetlen, és számomra elviselhetetlenül nagy zajt okozott. Alattam reccsent a padló. Elém villant baloldali szomszédom remegő lábszára, ide nem folytathattam a gondolatsort, mert zajt hallottam a lakásból. Ingó lábaimon bizonytalanul álltam. Mozdulni sem mertem. Arra gondoltam, hogy távozáskor nem is zártam be az ajtót, s bár ez a tény mind világosabbá vált előt­tem, ahogy emlékezetemet erőltetve végiggondoltam eltávozásom körülményeit, mégsem mertem beljebb menni a lakásba. Lábaim remegése azonban lassan megszűnt. Kényszerítve magamat, ál­landóan segélykiáltásra nyílogató számat összeszorítva kutattam végig minden zegzugot, a heverő alját, a szekrény belsejét is, mire le mertem ülni az egyik székbe. Még akkor sem voltam teljesen biztos benne, hogy egyedül vagyok. Olyan izgalmakat éltem át, hogy szinte félájult voltam. Halántékomon lüktettek az erek s még ülni se tudtam nyugodtan. Korholtam magamat gyávaságomért, de arra gondoltam, hogy most már átéltem az elhurcoltatás első perceit, úgyhogy, ha csakugyan sor kerülne rá, nyugodtabban (s ami igazán szégyellni való, hiú gondolat válságos percekben), méltóságteljesebben viselem majd el őket. Az első percektől fogva meg voltam győződve róla, hogy várnak rám a szobában, s ezért csakugyan őszintén gyötrődtem.

Most, hogy már kezdtem lehiggadni, arra gondoltam, meg is lophattak a délelőtt folyamán, mivel nem tartottam zárva sem­mit. De első látásra nem hiányzott semmi sem, részletesebb vizsgálatot pedig ilyen zaklatott lelkiállapotban nem akartam kezdeni, ezért csak ültem továbbra is a székben.

Mikor kissé magamhoz tértem, fölkeltem, hogy azonnal elinduljak a hegyekbe. Előkészítettem a kiránduláshoz szükséges felszerelést. Néhány konzervet (legyőzve a velük kapcsolatos un­doromat) a hátizsákba tettem és elindultam. Már majdnem az ajtónál voltam, mikor rájöttem, hogy nem merem kinyitni. Nem merek többé kimenni az utcára. Nem merem a kilincsre tenni a kezemet. Csak álltam egy ideig az ajtó előtt, majd visszaballag­tam a szobába. Kipakoltam a hátizsákot és leültem a heverő sarkára. Megcsillant előttem, lám, a lehetőség, hogy szerszá­mokkal fölszerelkezve kimenjek az erdőbe és ott éljek, távol a világtól, távol az emberektől, teljesen egyedül. S minél csillogóbb színekbe öltöztette képzeletem a magános életet, minél job­ban vágytam ezt meg is tenni, és álmodoztam a robinsomi élet­ről, talán az egyetlen megvalósítható szökési lehetőségről, an­nál jobban féltem az ajtótól, s képzeletem játéka közben meg­fordulni se mertem a saját lakásomban. A szobát mégis bizton­ságosabbnak éreztem minden mozgási lehetőségnél, mem moc­cantam seihova. A rádiót se mertem bekapcsolni, nehogy még jobban megrémisszen. Bár néha a szomszédos lakásból átszűrőd­tek hozzám valamilyen zenefoszlányok, vagy a bemondó hang­jának üteme és hullámzása. Sőt néhány szót meg is értettem. De akárhogy is figyeltem rá, a szöveget már nem tudtam meg­érteni, minden kíváncsiságom ellenére sem volt annyi lelkierőm, hogy fölkeljek és bekapcsoljam az én készülékemet. Egyszerre megjelent előttem a szomszédasszony leselkedő képe, s az, hogy talán jó volna átmenni hozzá, de letettem erről is, mert nem mertem volna kimenni a folyosóra, meg különben is, mert még mindig lealacsonyítónak találtam társaságát.

Már kigyulladtak az utcán a fények, mikor elhatároztam, hogy bezárom az ajtót. Biztonság kedvéért azonban először még egyszer átvizsgáltam a lakást. Égve hagytam mindenütt a lám­pákat, majd lábujjhegyen lopózva az előszobán keresztül, két­szer rákattintottam a kulcsot. Visszasiettem a szobába és leku­porodtam a heverőre.

Az éjszakát nem töltöttem álmatlanul, hiszen az előzőn sem aludtam, s így miután letekintettem egyszer-kétszer az ablak­ból az utcára, elnyomott a buzgóság.

Csöngettek. Ijedten ugrottam talpra a csöngő hangjára, nekiütődtem az asztalnak. Pár percig álltam ott a rossz helyzetben való alvástól és ütéstől sajgó testtel. Újból a csöngő hangja mozdított meg. Megigazítottam a ruhámat, a kezemmel pedig hátrasimítottam a hajamat.

Nagy meglepetésemre a tejkihordó állt az ajtó előtt. Föl­kiáltottam kissé, és észrevette.

– Ne haragudjon rám – mondta – hogy csak most ho­zom a túrót meg a tojást, kifogyott, s nem tudtuk előbb leszállítani. Tessék, a tej is.

Azzal átnyújtott a tejesüveg mellett még két paksamétát. Hirtelen fölnevettem. Magam sem tudom pontosan, hogy miért, talán örömömben, hogy mégsem értem jöttek, talán kinevettem magam az előbbi ijedségért. Nem tudom. Fölnevettem. A tejkihordó furcsán nézett rám.

– Ne tessék kinevetni – mondta. – Csakugyan nem lusta­ságból hozom most. Igaz, hogy késtem néhány napot, de hát ez máskor is megtörtént már, és senki sem emlegette. Tessék pa­rancsolni.

Újból felém nyújtotta a csomagokat az üveggel. Elvettem tőle. A nevetéssel azonban nem tudtam felhagyni, mert úgy el­fogott, hogy tehetetlen voltam vele szemben. Hisztériás nevetésrohammá fajult, és látva a tejikihordó mind jobban elkomorodó ábrázatát, a kedvem csak fokozódott. Már megfordult, hogy sértődötten távozzon, mikor elkaptam a kabátja ujját. De a ne­vetést akkor sem hagytam abba.

– Ne haragudjon – mondtam neki. – Egészen máson nevetek.

Közben csuklottam a nevetéstől. A testem néha összerán­dult és ilyenkor minidig egy hatalmasat rántottam a kabátján is. A nyál összeszaladt és csomóban rázódott a számban, néha ful­dokolva nyeltem le. Szabadon maradt kezemmel hevesen gesz­tikuláltam és barátságom jeléül többször szívemre, majd a tejkihordóra mutattam, de mindezt szinte görcsökben a nevetéstől. Időnként alábbhagyott a roham, és ilyenkor sietve magyarázni kezdtem a megsértődött embernek, aki csodálkozva vette tudomásul néha meglepő mozdulataimat, s vetük ellentétben álló komolykodó szavaimat.

– Igazán nagyra becsülöm magát – mondtam neki. – Hogy nevetek, az ne zavarja. Mondom, nagyra becsülöm magát, kü­lönösképpen a munkáját. Komoly s fontos munka ez, úgyhogy nem végezheti akárki. Szerintem, aki ilyen munkát kap, arról már eleve el lehet mondani, hogy megbízható, becsületes ember.

Furcsállva nézett rám, majd félbeszakított.

– Parancsol még valamit? – kérdezte.

– Nem – mondtam neki. – Nem kérek semmit.

Majd más jutott eszembe. Hogy ne zavarjon a következő napokban, azt mondtam neki:

– Hanem, legyen szíves – mondtam –, és most néhány napig ne hozzon tejet nekem.

– Meddig? – kérdezte.

– Hát – mondtam –, az lesz a legjobb, ha én majd egy pár nap múlva szólok. Majd betérek az üzletbe.

– Jó – mondta. – Elutazik?

– Nem – mondtam. – Csak most néhány napig nélkülö­zöm a tejet. Egyelőre nem kívánom.

– Nem volt megelégedve a szolgálataimmal? – kérdezte.

Olyan komolyan és jelentőségteljesen nézett rám, hogy ne­vetésem ellenállhatatlanul bugyogott ki belőlem. Szemöldöke összeért, s a köztük levő kis árok időnként megvonaglott.

– Dehogy – mondtam neki –, nagyon is meg voltam ma­gával elégedve. Hiszen azért dicsérem, nemde?

Fürkészve a szemembe tekintett.

– Mondom, maga a legkitűnőbb tejkihordó, akit valaha is ismertem – mondtam neki. – A legpontosabb, és ezen kívül mindig udvarias. Ez pedig manapság igazán ritka. Nem min­denki udvarias. Ritka és dicső erény, különösen egy ilyen fog­lalkozásúnál, mint maga. Egy tejkihordónál, akit annyiféle mél­tánytalanság és sértés ér, nagyon nagy ritkaság.

Hirtelen elvörösödött és kitépte karját a kezemből.

 

– Engedjen el – mondta –, és ne tessék sértegetni, ké­rem. Engem nem azért fizetnek, hogy hagyjam magam sértegetni. Én is olyan ember vagyok, mint bárki más.

– Ez biztos – mondtam neki. – Ne is hagyja maigát. Csak az tisztelhet másokat, aki magát is tiszteli.

Nem is figyelt a szavaimra, leszaladt a lépcsőn, és csak a forduló alján állt meg egy pillanatra.

– Ha nem volna a vevőm – mondta –, megvertem volna.

– De kérem – mondtam neki. – Én csak dicsértem ma­gát. Nem értem, miért viszonozza így a kedvességemet.

– Marha – mondta, és eltűnt a lépcsőkön.

Elkedvetlenített ugyan egy kissé a haragja, de nevetésem csak nem szűnt. Fájt már a torkom és néha hörgésszerű hangot hallattam. Arcom vizes volt a könnyektől. Alatta tüzelt a bőr.

Fogtam a tejet meg a két csomagot, és visszamentem az elő­szobába. Még hallottam, hogy a szomszéd ajtó kémlelőnyílásának csattant a födele. Még egyszer gondoltam arra, hogy átmegyek a szomszédasszonyomhoz. Többet nem jutott eszembe.

A nevetés döcögve tűnt el ajkaimról, mintha ajtóm nyitása indította volna és csukása állította volna meg. Újra kulcsra zár­tam az ajtót, és bevonultam a szobába. Sokáig ültem ott, s nem tudtam már azt sem, hogy hány nap múlt el. Négynél több semmi esetre sem, de kettő biztosan. Többször volt éjszaka. Néha lenéztem az utcára, figyeltem a forgatagot. Fölülről furcsák és értéktelenek az emberek. Célnélküliek is, és hiábavalóan össze­tartók.

Öngyilkos nem akartam lenni, mert minden céltalanságom és alkotásaimnak nevezhető tetteim kicsinysége ellenére is szerettem az életet, meg őszintén szólva gyáva is voltam. Talán más szem­pontból bátor. Hogy eldöntsem, arra sem időm, sem erőm nem volt. Jellemző különben, hogy sok olyan kérdést találtam, sok olyan válaszút előtt álltam, amelyekben s amelyek előtt dön­teni nemigen tudtam. Egyszerűen elmentem mellettük. Szét kellett volna osztani az emberek között az ilyen rejtélyeket, s mindenki megoldott volna egyet-egyet, gondoltam. Aztán meg tudtam: annyira összefüggők az élet problémái, hogy külön-külön úgysem lehetne megoldani őket. Még ebben sem tudtam határozni.

Azt hiszem, ébren voltam, mikor csöngettek.

(Folytatása következik)


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.