EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996283. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

KUKA

Lovas Ildikó

Néhány rövid

2005. december 1.

Amikor a legelső számot szerkesztettem, mindenféle okok miatt egyetlen kézirat volt a birtokomban, elég nehéz dolgom volt, úgy kapaszkodtam abba a Kosztolányi-tanulmányba, a gépelt lapokba, mintha azokból lehetne egy egész folyóiratszám. Nem jó érzés azt tudni, várják a bebukásod.

Vagy mi volt az a helyzet.

Nem is fontos, csak a körülmények miatt, ahogyan emlékszem rájuk, a konyhában ültem legtöbbet, s forgattam az egyetlen kéziratot, hogy lenne belőle a márciusi szám, nem is értem akkori kétségbeesésem, hogy tényleg azt hittem, számít…

Valahogy megmaradt bennem ez az emlék. És az, hogy a gyerek bárányhimlős lett, azt mondta az orvos, illusztráció lehetne bármelyik orvosi könyvben, annyira tökéletesen volt bárányhimlős: egyetlen szabad centi nem volt a testén. Púderoztam ötéves viszkető testét és egy régi fotót nézegettem, a Bácsmegyei Napló szerkesztői, egy asszony közöttük, arra gondoltam, lehetne valami, egyik barátunk írt is egy szöveget, én meg választ, ez került a belső borítókra, a Kosztolányi-tanulmány volt a tudomány, a komolyság, ismerőseim szerb szövegeket fordítottak a magyar nyelvtan és helyesírás teljes hiányával, a piros-narancssárga rózsás paplanra kiömlött a teljes bögre kakaó, ma is ott a nyoma, ha ágyat húzok a gyereknél, eszembe jut az a március, a bárányhimlő, a Bácsmegyei Napló szerkesztőinek megfakult fotója, a házunk előtti ostorfa, a piszkosszürke ég, ennyit láttam a mindig lefagyó számítógép előtt ülve, ennek ott a nyoma a paplanon, barnásszürke folt, a drága, kifolyt kakaó nyoma.

*

Hogy adnék szöveget, ami különben a kukába kerülne, erre kértek az exesek, természetesen azt mondtam, írok majd olyant, mert amit a kukába gondolok, azt oda is teszem, s kitörlődik nyomtalanul, talán azért csinálom, mert így elégedetlen pillanataimban azt tudom hinni, volt, amikor jobban ment az írás. Voltak azért jó pillanataim. Kár, hogy már kitöröltem, kukába tettem azokat a szövegeket.

Ámítom magam.

De aztán úgy alakult, hogy nem írtam meg az (ál)kuka-szöveget, komoly levélben figyelmeztettek, hogy holnapután határidő van.

Eszembe jutott az a régi március, és bántott, hogy nem írtam meg. Annyira persze nem bántott, hogy írtam volna valamit.

*

Ma hajnalban arra ébredtem, hogy vannak szövegek, amik persze nem az EX kuka-száma miatt fontosak, nekem kellenek egy másik szöveghez, egy hosszabb szöveghez, mert az úgy alakul, hogy egy kisebbet, több kisebbet elkezdek szétírni, szálazni, javítgatni. Az Adria-regény után nem maradtak ilyen szövegeim, nem volt mibe kapaszkodnom. Hajnalban, mezítláb topogva a hűlő szobában az íróasztal előtt, kiderült, én sem dobok ki mindent.

*

Tehát mindig maradnak szövegek.

Tél

(A csók, az egy titok. Mit tudsz arról írni - lázong a gyerek. Mert nem szeret csöndben ülni, várakozni, figyelni a sokasodó sorokat.)

Mert a négercsókot nagyon szeretem. Vagyis szerettem. Gyerekkoromban hatalmas táblákat lehetett venni belőle. Műanyag halmocskák alatt kuksoltak a csókok. Kókusszal meghintve. Akár hóval. Körülbelül húsz darab egy táblában. És amikor beleharaptam, a fehér puhaság a számra ragadt, a barna csoki meg belefolyt - a nedvességtől? - a fehér habba, akár akvarell, rezgő vonalak. Határozott gesztusokkal körülírhatatlan gyönyör. De aztán eltűnt a boltok polcáról. No, ez mit jelenthet? A csókok nem kuksolnak. Elbújtak. Meg kellene keresni őket, egyfolytában erre gondoltam, édesszájú vagyok, igaz. De a melankólia (Radics Viki csodálatosan körbejárta ezt a dolgot, a melankóliát), az is hiányzott. Az édes női szomorúság. Mert az is része a négercsóknak, Billie Holiday vasárnapja. Széles, szomorú szája. Úgy bújtak el a csókok, mint a remény Billie hangjában. Mélyen.

Viszont itt a habcsók. Karácsonyi tortákból kimaradt tojásfehérje-cukorköltemények. Határozott gerezd dióval közepükön. Finom. Édesszájú vagyok, velem ki lehet egyezni. De nem az igazi a csókja. Mert belül gyakran üres. Ha értik, mire gondolok. S az nem nagyon kell. Akkor inkább az elbújt, akvarellesen rezgő emlék. Ráadásul a dió gyakran megcsípi a nyelvet. Az ízlelőbimbók ellensége. A kókusz ilyent nem tenne. A fogak közé beakadhat ugyan, de az játék. Kiédesgetni.

Mert tél van, azért gondolkodom ilyeneken. Jó volna már a habcsók is nekem, nyelvemen illúzió a súlya. Csak elöntene végre a melegség. Tudom, azért e sóhajok, mert a karácsony közeleg. És advent ideje van, a gyertyákon csorog lefelé a várakozás színe. Lilán. Szélesszájú vagyok, édes.

Lila, kékesen lila a szám, ahogy itt sétálok, a tó partján, hóba süpped a lábam. Híztam, mondom, habcsókot fogok sütni csúcsos tetejűt, csigalépcsőset, szédítőt. Hogy ne gondoljak arra: hozzáér a szám, és belül üres lesz.

Mert olyan fehér a part, szédítően kanyarog a tó kerítése, azért gondolok csigalépcsősen kanyargós habcsókokra. Belepte a hó, hullámokban érkeztek a csókjai. Én meg itt előttük. Lilán várakozó adventi szájjal. Betonkerítéssel körülkerített tó, hidegcsókokkal telehintett hóhullámok karjában. Szorosra zárva. Várakozva. Talán ezért a betonkerítés. Hogy advent idejére belephesse csókjaival a hó. Mert eddig nem értettem, minek kell beton mögé zárni a tavat. Mindig csak arra tudtam gondolni, hogy azért, a gyerekek ráálljanak és beleessenek a vízbe. Miközben szüleik a közeli park padján másfelé figyelnek. De most már tudom, a várakozás miatt. A tó várja a hó csókjait. És amíg nem fagy be teljesen, belenyaldos a kerítésen hullámban álló hóba. Mint a gyerek foga a négercsókba. Akár akvarell, rezgő vonalakkal.

Nyár

A nyár, az mindig elszomorít engem. Olyan mozdulatlan minden. Pedig mintha pezsgés volna. A városban a lányok meztelenül fénylő lába, a tó mellett, a fenyők tövében, valahol a két strand között esetlenül ődöngő fiatal apák, a játszótér és a tó között kifeszítve: hordják a málnás fagyikat. Rózsaszínű minden a szabadkai nyárban. Mintha pezsgés volna. A meztelenül fénylő lábú lányokon kartonruhák, apró rózsaszínű virágokkal, ami ráfelelne-ráfordulna a fagyit cipelő fiatal apák kezére-tenyerébe. De nem. A feszültség, a vibrálás, az nagyon hiányzik. Ha értik, hogyan gondolom. A szabad ég bujaságára, a korai hajnal rózsaszínjére válaszoló test málnásan puha, nedves és lágy állása-pihenése. Amiként lehetett az a szabad ég alatt szétszórt lampionok fényében, régi Anna-bálok idején, amikor a tanyákról is bejöttek a lányok, és a katonai összpontosításoknak köszönve a sok fiatal tiszt szeme rózsaszínben foroghatott. Akkor a színes lampionokkal világított tánchelyen rövid volt az éjszaka, a lampionok fényét már négy órakor elnyomta a hajnal bíbora, az áttáncolt éjszaka után jólesett a korhelyleves és a pihentető álom.

Mintha összekeveredett volna bennem az idő, a kartonruhák hatvan évvel később suhogtak a lánya lába körül, amikor az Anna-bálozó katonatisztek már fogatlan szájukkal kémlelték az eget, málnát, legfeljebb málnát kértek uzsonnára, s kopasz fejüket ingatva hallgatóztak lányunokáik felé, akik izgatottan várták az estét, hogy a Katonakertben vagy a Kis vendéglőben udvarlóik végigtapogassák a hátukat. És ha nem volt kedvük hozzá, az arcukba öntötték a málnaszörpöt, a ragadós léből a gyöngysorukra is jutott, a buborékok rózsaszín fénye úgy csillogott a lányok nyakán, mint fogsoruk közé zárt nyelvük, ezt gondolták az öreg katonatisztek, kicsit talán szégyenkezve is, hogy mohó szájakra s nevetésre gondolnak, az örök sietésre.

Mintha összekeveredett volna bennem az idő, ha értik, mire gondolok. Az örök sietésre, a mohóságra, a málna finom, minden rezzenésre válaszoló apró szőröcskéire. Gyerekkoromban ilyennek képzeltem a nyarat. Kisradanovácon megtehettem, akár a fogatlan katonatisztekre is ráadhattam volna a kartonruhát, szabad volt. A kisradanováci nyarak málnaédességének, izgatón szétfolyó szirupjának oka az újság volt. Mindegyik. De egyik sem, amit a többi gyerekkel a tollgyári pék felé karikázva (a százéves fenyő mellett, keskeny ösvényen éles kanyarokkal, a kisradanováci erdő odalátszó messzeségének mindig csak háttal) - ott volt legjobb a kenyér (a szüleink hagyták) -, bármelyik trafikban meg lehetett venni. Mindegyik újság, amit kicsi háncskosárban anyám hozott a piacról, és ahhoz, hogy hozzájussak, meg kellett ennem a kosárnyi málnát.

Azok a nyarak, amelyekre én emlékszem, finom faháncs ketrec alját bélelték, és ragadósak voltak a nedves málnától, azok a nyarak pirosan ragadós sziruptól szétfolyt fekete betűk voltak. Volt, hogy kirándulni mentünk - ekként éltem meg az erdő alján húzódó gyümölcsöbe tett utakat, amelyek rendre azzal végződtek, hogy kacskaringós, málnásokkal hintett utakon Radanovácig (Nagyradanovác) jutottunk -, hogy a régi iskola tövébe érve leheverjünk, anyámék rágyújtottak egy-egy ötvenhetesre, én meg apránként, ölemben tartva a faháncs kosárkát, eljutottam a fekete betűkig: az volt a nyár. Anyám illata, ami - ahogy apám átölelte a vállát - a kartonruháét idézte, a Jani bátyja málnájától pirosan ragadós ujjaim. Volt abban valami bódító. Izgalmasan remegő: máig úgy hiszem, a betűktől, amiket anyám vett a piacon, és málna alá rejtve hazahozta nekem. Radanovác (mind a kettő) a málna érzéki hazája: egyik faháncs kosárka aljában a Haverda Mariskával foglalkozó Kalangya volt.

Mintha összekeveredett volna bennem az idő. A nyár, az mindig elszomorít engem, mert olyan mozdulatlan benne minden. Pedig mintha pezsgés volna. Az összekeveredett idő nem engedi, hogy műanyag lapátkával nejlonzacskóba söpört málnát vigyek haza a fiamnak. Az olyan volna, mintha bemennénk a városba sétálni. Inkább kanyargós utakra küldöm a nagyapjával, keressék együtt a régi málnásokat. Tudom, hogy azt teszik, erről nem kell beszélni. A forró júliusban pirosan ragadós szájjal ér haza a fiam a kisradanováci sétákból. Egyik alkalommal a teraszon olvastam, amikor visszaértek. A fiam hirtelen mozdulattal becsukta a könyvet - málnától ragadós ujjainak nyoma most is a fehér lapokon, a fekete betűkön -, melyik mondatot olvasod? - kérdezte. Azt, amikor a tábornok azt mondja, bezavarni a macit a málnásba. A gyerek kerek szeme hitetlenkedett (nem a mézet szereti?), de inkább azt kérdezte, mi a tábornok. Azt mondtam, hogy katonatiszt, aki nyárestéken szép lányokkal szeret táncolni. Ha errefelé (mit is mondtál? Kisradanováciak vagyunk?) a katonatisztek táncolnak, akkor ugye itt fogunk élni?

Bólintottam, és elhessegettem egy méhecskét, ami málnától ragadós szája körül röpködött. Becsapom? A kisradanováci összekveredett idő nem hazugság. Édes-málnás remegés.

Tél

Lehet, hogy bűnös vadász. Nem tudom, hogy áll a dolog: milyen ember a vadász? Gondolom, egészen szikár, ösztövér és hirtelen mozdulatú, minden rezdülésre rezzenve ugró férfiember, kiugró ádámcsutkáján a jól végzett vadászat után buggyanva hutyorog lefelé a homoki bor, asszonyát szigorún öleli, szótlan csöndben, nehogy felriassza a vadat: mert gyanakvó ember a vadász, hát úgy sejti, vad lakik az asszony szívében-lelkében, és nem szeretné felriasztani - akkor, ott, olyan kiszolgáltatottan, meztelen vadászfeneke az égnek, fegyvere a vitrinben, nem egy helyzet! -, hát szigorún végzi a dolgát, az asszony meg riadt szemmel, akár szürke vadnyúl a mezőn, úgy fehérül bele a lepedőbe. Ilyennek képzelem én a bűvös-bűnös, ösztövér és szikár, nyiladékban lopakodó (fönn lesen guggoló, mint egy szomorú, kopasz nyakú madár?) vadászt. Nem kedvelem, mit mondjak. Nem értem ugyanis, miért jó dolog a nyulak, vadkacsák gyilkolása (ha veszett róka keveredik a tanya közelébe, az más), és hogyan lehet jókat enni a vadászatok után, akár a fiam kutyája, amikor lecsap az udvar verebeire, véres képpel és büszkén bámul rám. De ezt vele - én vagyok a falkavezér - lerendeztem, azóta a tyúkokra is vigyorog (vicsorgás nélkül húzza fel ínyét és kedves fenékrázással csóválja a farkát), így ő - a Pötyi nevű dalmata - a kisradanováci kertünk ura, együtt napozik verebekkel, rigókkal. De délutánonként megőrül, nyüszít és csahol, vonyít és kaftat: olyankor szokott apámmal kimenni a gyümölcsösbe. Nem tudja, hogy egyik elődjét, az utcáról befogadott Snuki nevű fekete szukát egy ilyen kiránduláson lőtték le a vadászok. Véletlenül, mondták ők. Azóta már a magaslesüket is lebontották, mit mondjak, nem bánom. Akkor se, ha gyerekkoromban be-beszöktem a területükre, felmásztam a magaslesre, és néztem a riadó fácánok szárnyalását (gyerekkorom egyik építményét bontották le a vadászházzal együtt, bár abban soha nem jártam), így legalább nem féltem a Pötyit, Kisradanovác bohócát,- "vitánk" óta minden madárféle érdeklődő barátját.

Azt olvastam, hogy nagyokat ettek a vadászatok után. A radanováci erdészlak már eredetileg úgy épült, hogy annak egyik szobájában tizenöt-húsz személy részére kényelmesen teríthettek; a vadásztársaságnak megvolt az ilyen létszámra a megfelelő ebédlő felszerelése. Nem értem, mondom, hogyan lehetett jókat enni a vadászatok után, amikor nyulak, őzek, foglyok és fácánok vére nyúlósan csöpögött az ösztövér vadászok ujjbegyéről a borospohárba. Ha képletesen is. Nekem ne mondja senki, hogy a vért le lehet mosni.

De tévedtem. Lehet, hogy vannak egészen szikár, ösztövér és hirtelen mozdulatú vadászok, de a radanováciak nem ilyenek. Lehet, hogy most minden alapot nélkülözve, hanyagul általánosítok, de jólesik, mert csak így hihetem, hogy a Pötyi nyugodtan barátkozhat Radanovác füveivel és madaraival, hogy Snuki halála valóban baleset volt. Amióta megláttam azt a fényképet, szinte biztos vagyok abban, hogy csakis baleset lehetett. Mert a radanováci vadászok kezéhez nem tapadt vér. Igen, ahogy nézem a fényképet, nő bennem a hit.

Nem véletlen azonban, hogy kényelmesen teríthettek, hogy volt megfelelő ebédlő felszerelése. Mert az volt a lényeg, emlékezzenek a vadász urak, ahogyan csak jólesik emlékezniük - a férfiember hiúságával nem szabad (amiként nem is érdemes) vitatkozni -, nézzék csak meg a képet, hogyan is lőhették volna halomra a védtelen nyulakat és őzeket, amikor a pecsenye és a bor legtöbb bekebelezhető mennyisége járt az eszükben. Joviális férfiember, akinek mosolyából is kacsasült zsírja csöpög, akinek hasán csak azért a töltények, hogy abroncsként tartsák össze a benne zutyogó hordó borokat, nem lövöldöznek. És nem fényképeszkednek napraforgótábla előtt. Bólogató virágok árnyékában, nyugalmas tájképrészletként. Képzeletemben a holtukban is vergődő fácánok mellé helyeztem a radanováci vadászokat, míg nem láttam azt a fényképet, a nyugalom napraforgósárgán szétömlő, sugárzó gyöngédségével, a hatalmas és nem veszélyt hirdető, inkább védelmet, biztonságot sugalló vadásszal.

Nem véletlen tehát, hogy úgy építették az erdészlakot, hogy nagy lakomáknak bőven jusson hely. Hiszen éppen az és talán csak az volt a lényeg (emlékezzenek bár, ahogyan jólesik, vad férfibüszkeséggel, gyilkos szemvillogással a vadászok), már induláskor a négyfogásos jó ebédekre gondoltak, a jó homoki borokra, amit a Czájlik Pista szállított, meg arra, hogy Imre, a házi kisasszony jól végzi-e a feladatát, hiszen a tyuklevestől a feketekávéig mindenféle élelmiszernek a beszerzése az ő gondja volt, a vadásztársaság számlájára. És - elnézve ezt a fényképet - az, hogy nyugtuk legyen az asszonytól, ne kelljen hallgatni fecsegését, és legalább a vadászat után, fáradtságra hivatkozva, kényelmes horkolásba foghassanak. Ugyanis - ahogy múlnak az évek - egyre hajlamosabb vagyok azt feltételezni, nem az asszony az, aki riadt szemmel fehérül bele a lepedőbe.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.