EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2024. június 16. | Jusztin, Jusztina, Aurél napjaAKTUÁLIS SZÁM:1259997. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

15. évfolyam 171–172. szám

Dr. Burány Béla

Néhány komoly szó az obszcén népdalszövegekről

1979. augusztus 15.

A maradékaikban felszín alá szorult népi kultúrák sokkal régebbi múltban gyökereznek, mint a polgárság vagy a tiltásokkal teli vallás, a kétezer éves kereszténység megjelenése. A régi korok régi vallásai sem voltak tabumentesek. Egyegy kor jellemző, aktuális tiltásai nem fedték egymást, mint ahogy azonos korokban a különböző vallások, kisebb és nagyobb társadalmi közösségek egymástól teljesen eltérő szemszögből kialakított tiltásai sem. Gondoljuk végig: ma is hatalmasak az eltérések. A tilalmak megszegéséért járó büntetés módja, keménysége és hatékonysága is mindig a legszélesebb skálán mozgott. Vannak nomád törzsek, melyek elfelejtették ördög szavukat, s csak körülírva fejezik ki ezt a fogalmat, mert elfelejtette velük a beléjük vert félelem: nevét hallva megjelenik! A kiejtett szó varázslatos ereje „igézett”, ördögöt űzött, ráimádkozással gyógyított vagy rontott meg korokon át. A tiltások a beszédnél is mélyebbre törtek, a gondolatbeli megfogalmazásig: vétkeztem „gondolatban, szóval és cselekedettel; én vétkem – én vétkem – én igen nagy vétkem!”
Csodae, ha sok szó tabu volta ma is intenzíven jelen van tudatunkban? Persze lényeges eltérésekkel egyegy társadalmi osztályban, rétegben, közösségben és ezek részeiben. Ha egy „jól nevelt” társaságban azt mondom: „penis”, a társaság tagjai elkomolyodnak, s az emberi testnek egyik szervére gondolnak. A népi elnevezések bármelyikének hallatán ugyanez a társaság mélységesen megbotránkozik. Azt mondják, a svédek nem tudnak káromkodni. A legszélsőségesebb káromkodásuk ha azt mondják: „Ördög és pokol!” Vajdaságból nézve, úgy tűnik, kifejezéskultúrájuk ennyivel szegényebb.
A legkülönbözőbb eredetű, jellegű és formájú tiltásokat produkáló és respektáló időkben is a hivatalos felszín alatt minden társadalomban jelen volt egy, a természetes élethez jóval közelebb álló szemlélet, hisz ha nem lett volna jelen, indokolatlanná vált volna az ellene való küzdelem, azaz maga a szabály, a tiltás, s ha a természetes élethez nem állt volna közelebb, a hatalom és a vallás együttes nyomása alatt előbbutóbb kiveszett volna.
A kereszténység kétezer éves hatását nem lehet semmissé tenni, figyelmen kívül hagyni szabadabb, bölcsebb ősi keleti kultúrák írásos vagy tárgyi hagyatékai felé kacsingatva, hisz bizton a kereszténység előtti startalapunkat sem ismerjük, és nemcsak részleteiben nem. De tény az, hogy a kereszténység egész ideje alatt, mely a lélek tisztaságát minden eszközzel nekiszegezi a „test ördögének”, valamennyi művészeti megnyilvánulás valamennyi formai készletét használva, közelebb vagy távolabb a felszínhez ott van egy másik művészet is, mely a vallás és a vele egy nótát fújó hivatalos társadalom tabuira nem sokat hederít, tiltott kérdésekről szól tiltott módon. Ezeket a relációkat ma már sokszor nem is nagyon értjük. Mert egy szempontból nyilván nem véletlenül folyt a hadakozás „fajtalan fűzfapoéták szemtelen énekei”, a virágénekek ellen. Felszínes szemlélés alapján kinek jutna ma eszébe, hogy pl. a ma tandalként is terjedő ún. Gunaras lány („Megdöglött a kis Juliska gangos gúnara” kezdetű) vidámballada tulajdonképpen elég obszcén szerelmi szimbólumok láncolata. „A ludak tulajdonképpen magát a lányt jelképezik, amint a legényt a népdalban lova vagy ökre. S ha a ludak közé hajigált a bíró fia – méghozzá arany buzogánnyal –, amiért a lány kártérítést kér, azaz ki akarja kényszeríteni a jóvátételt, a feleségülvételt, abból világos, hogy a megtörtént szerelmet kell jóvátenni” – magyarázza Vargyas Lajos.
A használt forma tehát mindig az éppen aktuális. És ebben mit sem különbözik egymástól az egyéni művészet s a közösségi művészet. A dallamos vagy csak szöveges, verses vagy prózai szellemi néprajz minden megnyilvánulási formájának ma is megvan a megfelelő számú obszcén tartalmú és nyelvű anyaga, csak a terjedésük bonyolódik le ma is spontán módon. Ha számuktól el is tekintünk, mely egymagában is elgondolkoztató, tartalmuk, formai fogásaik megannyi tanulmányi szempontból megérdemlik a ráfigyelést.
Vaskos kötetnyi ilyen dallamos és trufa anyagunk nem rendszerezett. A szemelvények válogatása csak tájékoztató, rámutató jellegű.
Első helyen talán mégis a szokásokhoz kötődő obszcén dalokról kell szólni, azaz az olyan dalokról, melyek szövege szabályszerűen, következetesen és szokáshoz kötötten „zsíros” szöveg. Vajdaságban, a Tisza mindkét oldalán, elsősorban a disznótoros kántálók állattáncoltató énekei említésre méltók. Általában cigánynak öltözött, maszkírozott alakoskodók a disznótori kántálók, akik láncra kötött állatmaskarákat (medvét, rókát, kecskét, majmot) táncoltatnak, s közben zsíros szövegeket rigmusolnak. Dallamukat illetően kezdetleges énekek ezek. Felsőhegyen pl. csak egy magas hangon recitált szöveg ez, melyet a „Maxigazda”, a medvetáncoltató láncos botjának ütemes csörgése, fakanállal vert lukas tepsi zöreje, a szintén lánccal, kolompokkal ékesített medve (kifordított bundába öltöztetett, medvének álcázott legény) táncának zaja, s a vendégek sivalkodása kísér. A szokás minden jel szerint az ősi pogány korba nyúlik vissza. (Lükő Gábor bizonyításai alapján az obiugor medvetorral tart egyenes ági rokonságot.) A revizítumok maguk is ősi eredetről tanúskodnak. Feltehetően a „zsíros” szöveg sem véletlen tartozéka a disznótori kántálásnak. Padén a szöveget már három hangterjedelmű „dallamon” éneklik (dudahatás?). A növekvő vagy csökkent szótagszám szerint csak a hanghossz változik.
Az obszcén szövegek nagyon sok esetben őriznek régi dallamokat. Az ilyen szövegek ugyanis az esetek túlnyomó többségében elterjedt, divatos dallamokra születnek új versszakként ma is. A régen többet énekelt ősi dallamok egyéb szövegei sokszor már feledésbe mentek, csak az obszcén szöveg őrzi még a dallamot – szívósan. Gyűjtésük ilyen szempontból is hasznos (aztán lehet keresni az alájuk tartozó egyéb szövegeket is).
A régi és újabb keletű táncdallamok obszcén szövegei azoknak a koroknak a stílusát idézik, melyekben az adott dallamra táncolt táncok voltak divatban. Számbelileg kisebb, szöveggazdagságukat illetőleg magasan a többi fölött álló és igen elterjedt típus az, melyben az elszaporodott obszcén szövegek annyira háttérbe

 

Szomszédomnak pöcse bőre,
Fölőtözött cicabőrbe,
Hagyja, koma, né sajnájja,
úgyse akad más pinára!

 

Ez a kislány iöcsinátatta magát,
Mer nem tudta tűbe fűzni a cérnát!
Nagy a hasa, eladó a varrógép,
Mer a pina mindég bolondozhatnék!

Csóka, 1962

 

Te vén banya, mit keseregsz a poíkán, a potkán,
Lábad között fészket rakott a potkány, a potkány,
Sej, dírom, darájrom, darájrom,
Sej, dírom, darájrom, darájrom!

szorították az eredetit, hogy az szinte el is tűnt, lényegtelenné vált, s ma ezek a dalok úgyszólván kizárólag obszcén szövegükkel ismertek. Némelyik, úgy tűnik, az egész nyelvterületen ismert sőt azon kívül is. (Pl. a Csicsónét éneklik Szlavóniában horvát szöveggel is, ,,čičuli”vá értelmetlenedett refrénkezdettel, tánc alá.) Ilyen a kisebb területen, de nálunk általánosan ismert Hej, bicska, bicska, bicska csantavéri kisbicska is. Szövege csasztuska típusban, rögtönzésképpen is szaporodik, de rengeteg vándor versszakot is maga alá vonz, csak ütemileg alá férjen. Általában bandában éneklik, de csak a refrént közösen, a szövegeket pedig mindig más és más, szinte egymás felé hajigálva a versszakokat, vagy lakodalom végén bandában mulatva, szinte versenyezve, ki tud rá több szöveget.
Az obszcén szövegek tulajdonképpeni célja a nevettetés, a könnyű mosolytól a hangos hahotáig. Egyik módja ennek az értelem meglódítása után a játékos elkunkorítás – szelíd irányba.

 

Elmëntem én a piacra jójó korán,
Rátanátam ëgy nagy szőrös pi pi
csára fordul az ökröm, ha elfárad mëgkötöm.

Júniusba szépen szól a kapa, kasza,
Elő lóg a szëgíny embër fa fa
Faszérszámja, üllője, kaszaköszörülője.

Szeptembërbe lëvágják a nánánádat,
Szaladj kislány, mëgfogom a pi pi
Pipára gyújt a legény, amikor a lányokhoz ér.

Ezt az asztalt mëg lëhetne gya gya lulni.
Ezt a kislánt mëg lëhetne ba ba
Barátom azt nem lëhet, mer a világ kinevet.

Zenta, Orompart.
Gyerekkoromból.

Mint ahogy az egyéb népdalszövegeknél, ezeket illetően is csak ritkán van támpontunk az eredet táji jellegű meghatározásához az egész nyelvterület anyagának felmérése nélkül (hisz a dallamok is – de még jobban a szövegek – terjedés közben alakulnak, változnak), erre azonban bizonyos megszorításokkal olykor mégis lehet következtetni. (Ilyennek látszik a Csantavéri kisbicska is.) Nem annyira a gyűjtés helye miatt, mint inkább a dallam (dal) alapján, amihez kötődik, valószínűleg a szegedi kirajzású ,,ö”ző nyelvterületen keletkezett a szöveg (dallama közismert: A szegedi híd alatt lányok sütik a halat, vagy mifelénk: Sédérjényi csárdába, ecet ég a lámpába kezdettel):

//: A szögedi híd alatt, kislány a legény alatt. ://
Jaj, de keservessen nyög!
Töri a seggit a rög!
Maradj rózsám csöndössen, csinájjuk mög röndössen!
Természetesen nemcsak népi dallamokhoz kötődnek obszcén szövegek. Kapcsolódnak azok magyar nóta, csárdás, sláger, operett vagy operarészlet, sőt egyéb dallamokhoz is, csak közkedvelt legyen. Ezeken sokszor átüt még az obszcén diákversek íze, olykor a városszéli, szinte öncélú trágárkodás. (A folyamat kezdeti stádiuma, mikor csak egyegy sorvég vagy kulcsszó változik meg – váratlan fordulattal.)
A népi eredetűnek tartható (egyegy nagyobb közösség által már megszűrt, alakított) szövegek közt, talán érthető okok miatt, a legvaskosabbak a katonadalok obszcén szövegei. Alapfokon azonban ezek is megtartották az ilyen népi szövegek fő jellemvonásait: a váratlan fordulatokban gazdag, játékos, szellemes gondolatfűzés után az utolérhetetlen pajkossággal kacskaringósított csattanót, amit – a legálszentebb öregasszonyoknak is nehéz nevetés nélkül kibírni.

(A közism. „Már ezután így élem világom” kezdetű dal dallamán: )

Már ezután gatya nélkül járok!
Lóg a tököm, nevetnek a lányok,
Barna kislány gondolja magában,
Jobb vóna ha bennem kalimpálna!

(A közism. „Kút, kút, kerekeskút van az udvarunkban” kezdetű szöveggel elterjedt dallamon:)

Ennek a szép barna lánynak szúrós a pinája.
Mondtam az anyjának, mért nem borotválja,
De az anyja, a vén kurva azt felelte rája:
Akinek a tokit böki, lassan taszigálja!

 

 

Ott, ott, öreganyám!

A trufa szó olasz eredetű. Onnan került a magyarba is. Jelentése: csíny, kópéság, tréfa, azaz az arról szóló történet.
A trufa mint műfaj a reneszánsz korában terjedt el és virágzott igazán az akkori Európában. A magyar nyelvterületen – nyilván nem véletlenül – Mátyás király korából szólnak először írásos emlékek ilyen történetekről, s az sem véletlen, hogy számtalan tréfás történet forog közszájon magáról a nagy reneszánsz királyról napjainkban is.
A felvilágosodás korában született műfaj ez. Felszabadult, derűs, örömös, szókimondó történetek,’ melyek sem választott tárgyukat illetően, sem a szókimondás, a néven nevezés terén nem ismernek el semmilyen korlátot, akadályt, s boldog életörömmel tobzódnak ebben a szabadságban. Reneszánsz kori virágzásának idején a trufa, mint ma a vicc, szinte tudatformáló hatással van jelen az akkori társadalmak valamennyi szintjén. Az irodalomban ezt a jelenlétet Boccacio és Matteo Bandello neve fémjelezi, a paraszti társadalom lelkivilágában pedig olyan –intenzitással ver gyökeret, hogy ez a virágzás ma is tart.
A trufák világa a hűbéri társadalom roppant szigorú vallási kötöttségeit s az abból kinőtt polgári társadalom álszentté vált világát nem szereti. Kifigurázott alakjainak sora vallja ezt, kendőzetlenül, de az esetek túlnyomó többségében úgy, hogy a kifigurázottak körül, a büntetésükben is ott van a megértő, meleg humanitás. A trufa nem öl, vagy csak ritkán, s benne a halál akkor is a mérhetetlen butaság (kapzsiság, önfejűség) önmagát hajszoló vége, vagy a vidám, napos élet természetes rendje.
Mondanivalójában, hozzáállásaiban alapfokon emberi, hisz emberi gyarlóságok körül forgó világ ez, melyek fölött sokszor pálcát se tör, csak jót nevet rajtuk, de oktalan tiltások ellen egészséges kijátszással reagál. A pipogya, az ügyetlen, de nagyravágyó, a buja, de álszent, a gazdag, de gyatra, a tehetetlen, a buta, az élhetetlen, a fösvény, az ok nélkül féltékeny, a faramucian sanda emberi viszonyok közt a maga igazáért szellemes ügyességgel, váratlan fordulatokkal, tele leleményességgel küzdő Jánosok meleg, emberi világa ez olyan hang vitelben, mely elsősorban a hivatalos társadalmak tiltásokkal teli szófetisizmusán lép át természetes életörömmel, s olyan anyagmegformálásban, hogy ne legyen vitás: alapcélja mégiscsak a nevettetés.
Természetes hát, hogy sok esetben (az itt közöltben is) a trufa társadalmi jellegű mondanivalóval vemhes. A gazdagszegény küzdelemben, a csendőrruhát öltött mindenható hatalom jelképének „megszégyenített” János ésszel, csellel vág vissza, de emberi egyensúlyba hozó fortélyának üzenete nem rejtett – kimondott üzenet. Erről szól a mese.
A trufa formai anyagmegmunkálása, mint a szellemi néprajz valamennyi termékénél, sok szájon keresztül szűrt. Emberi magatartása soksok Jánosé tehát. A cselekmény csak forma. De soksok szájon át csiszolt. Ezért meggyőző.

Dr. Burány Béla

Hát valamikó régen történt. Vót eggy béres, aki elát szógáni. Ügyé a régi időbe ez így mént, szógálásnak monták. Eggy nagygazdáhó. Annak a gazdának vót ëgy nagyon szép lánya. Dehát ugye a lány nem át szóba a béressel, akárhogy nézett ki kinézetre, mivelhogy szégény vót és lenézték. Abba az időbe az embërëket osztályozták, ki ilyen, ki olyan.
A bérésnek nagyon tetszëtt a gazdának a lánya, de mivelhogy béres vót, sehogy sé tudott a közelibe férkőzni.
Különben erős vót, el vót ösmerve, hogy a kömyékénn, a szállásokonn és a faluba ahova jártak táncóni, talán ez vót a legerősebb legény. Szép magas, derék fiatalember vót. Mikó elmentek táncra, elmënt néha abba a társaságba is, ahova ez a lány járt szórakozni, táncóni. Hát elkérte. Akkó vótak lëkérésëk, elkérte táncóni.
A lány nagyon haragudott, merthát ügyé azok a jobbmódú fiatalembërëk nem mertek a közelibe férkőzni, mer látták, hogy ëggy jó, vállas fiatalembërrel van dóguk, és több Ízbe nem is adott táncost. Hát ez nagyon bosszantotta a lányt, hát hogy hogy távolítsa el maga körül, gondókozott.
No, máj ëggy cselhő folyamodik.
Elérkëzëtt ëggy ilyen vásár alkalom, mikó nem tóm melyik községbe vásár akart lënni, no, elkűdik a Jánost – mer Jánosnak hívták – elküdik a Jánost, hogy majd elaggya a szürke lovat.
Hát, befogta a kocsiba és útrakelt a vásár iránnyába. Hát több ilyen kissebb erdőkön is mént körösztű.
De a gazda azt monta néki, hogy korán indújjon el, má éfél után, mer messze vót az a község, hogy odaérjën, mire reggel léssz, idejibe.
De eztet mind a lány tanáta ki, nem is az vót a szükséges, hogy a lovat elaggya, hanem valahogy ... valahogy valami trükkhöz folyamodik.
No, oszt a János föl is kel, éfél elmút, mëgpucôta a szürkét. Hát a szürke kanca vót, ugye, befogta a kocsiba, osztakkó ballagászott. Eccécsak lóháton mégjelenik előtte egy valaki. Rászól, hogy: – Ájj!
Az arcán maszk vót.
Mëgàll.
–               Ki vagy?
Mongya hogy hát kinek a bérësse, hogy hijják, milyen János.
Azt mongya:
–               Mégparancsolom, hogy szájj lë a kocsirúl
Lészát a János, végignéz a lovason, hát a lovas ilyen csendőri ruhába vót őtözve, de sötét vót, nem tutta kinézni, hogy hát kicsoda, micsoda. Csak azt látta, hogy külsőleg csendőrnek néz ki.
Aszongya:
Ájj fői a fürhécre!
A kocsi elejin az a lábkötő fa, azt fürhécnek hijják, ügyé.
Fölát a fürhécre.
Aszongya:
–               Vëdd ki a faszodat és rögtön még kő basznod a szürkét!
–               De uram!...
–                Nincs itten mit ,,uram”! Rögtön fogjon neki!
–               Dehát nem áll fő!
–               Húzza fére a szürkének a farkát, bizsirkázza a szürkének a pináját és fő köll hogy ájjon a fasza! Nincs itten mese!
Hát oszt a János – akkó a csendőröknek nem lëhetëtt nemët mondani –, hát oszt fölát a fürhécre, oszt kezdte vájkáni a szürkének. A szürke oszt kezdëtt mocorogni, nem akarta ám! Mongya osztán szaporán a János:
–               Höhe, szürke, hőhe! Én vagyok a të gazdád! Hát nem ösmersz még? Haggyad mán... – aszongya.
No oszt, addig erre, addig arra, hogyhát a sok vatyarászástú fölát a Jánosnak a fasza, oszt elhúzta a szürkének a farkát, osztán kezdte tologatni bëfelé.
Jó nagy fasza vót nëki. Hát a szürkének, mikó béjjebb mént, hun jó vót, hun nem. Kezdétt a farkával csapkonni, még nem akart áni. Akkó mindég monta, hogy:
–               Hőhe, szürke, hőhe! Én vagyok a të gazdád!
Ez valahányszó mégismétlődött, a csendőr úr fogta magát, ellovagót idegén irányba.
A János elmént a vásárba. Bántotta a Jánost, hogy hát ilyen slamasztikába keveredett, hogy hát a csendőr mégbaszatta vele a szürkét.
Hát ügyé olyan árat montak nëki odahaza, hogy kérjén a lójé a vásárba, hogy az nem is vót eladó. Hát nem kelt el a ló, hazament vissza a János.
Dél felé, vagy mit tudom én, estefelé mikó hazaért, kifogja a szürkét, bévezeti az istállóba – hát má ezt nem meséli el sénkinek, nagy szégyén vóna, ugyë, szép szál legény, osztakkó mégbaszatták vele a szürkét.
Tellikmúlik az idő, odaér a szombat, vasárnap, ménnek táncra, János kezdi elfelejteni az egésszet. Nagyon tetszëtt nëki a gazdának a lánya. Szép lány vót nagyon, kapkottak érte azok a mágnás legényék! De mikó János mëgjelënt, akkó mind lékopott.
No oszt, mént a lányé, táncónak. Eccé osztán mégemlíti nëki a lány, hogy hát:
–               Hőhe, szürke, hőhe, én vagyok a té gazdád!
Mer a lány vót a csendőr.
Húj, erre a János nagyon dühös lëtt. Hunnan tudhassa ez?! Ez má a borzasztóbbná is borzasztóbb!
Hát, mindégy, nem merte, mihánt lékérték a lányt tőle, tovább nem merte soha főkémi.
Búsul a János, mén végig a faluba, nem mén a táncra. Éggyik öregasszon kint áll az utcán.
–                Jó napot, szülém!
–               Jó napot fiam! Hát té mé búsúsz?
–               Jaj, haggyon – aszongya –, maga idős asszony, magát jósnak is mongyák erre, de nékém nagyon nagy bajom van. Hanem – tunnaë rajtam segíteni?
–               Mégpróbájjuk. Én mán sok embërën segitëttem, János. No osztan mesédd el, hogy mirül van szó.
János osztán elkezdi mondani, hogy hát, hát bízón eikütték vásárra, hogy vigye el a szürkét, és út közbe ëggyik erdőbű mikó kezdëtt kiérni, ëggy lovas csendőr elébe át, és aszonta, hogy még kő őnéki baszni a szürkét. Hát, aszongya, nem mert ellentáni a parancsnak, muszáj vót végbehajtani. Néki is fogott, elvégezte rajta, mëgbaszta a szürkét. Oszt elmongya sorba, hogy a lány még valahunnan alighanem mégtudta.
–               Hát ez – aszongya –, nagy baj fiam, de máj próbálunk rajta segíteni.
De mán erre az időszakra a gazdalegényëk mind el vótak marva a lány körű. Úgyhogy a lány is búslakodott azér, hogy hát nincsen néki partnér, aki nëki mégfelelne. Mer a Jánostú mindönki fét. No osztán mén végig a falun a lány – majd az öregasszony kisüt valamit –, mégállijja:
–               Leikëm Juliskám, ájj má még!
Megáll osztan. Aszongya: – Olyan búsnak láccó...
–               Búsnak ám – aszongya –, mer képzejje – aszongya –, ez a, ez a béres, aki nálunk van, ez a János, fő se lehet néki mondani még az év lé nem tellik, öt évre van szerződtetve, és mindén legént elmar – aszongya. – Kit mégver, ki így, ki úgy, de nem mer velem séhun sénki sé táncóni, sé szórakozni, mindönki elmén!
–             Tudod mi a tö bajod? – aszongya. – Nem azé nem szeretnek tégédet! Fére van a pinád! Té eztet nem tudtad, biztossan, én látom a farod állásárú ahogy mész. Próbájj csak lépni ögy párat! Biztossan hogy az! Gyere csak bé, gyere csak bö, én úgy látom. Tédd csak föl a lábod a székre!
Főtette oszt az ülőszékre a lábát, hát természetéssen ugyö férehúzta a pináját. Nézi, aszongya:
–         Hát tényleg fére van a pinád, nézd csak té is tükörbü még – aszongya –, ez mögláccik a farodon is.
–               Jaj, oszt akkó, Maris néni (vagy minek hitták a jósasszont) – aszongya –, hogy lőhetne ezen segíteni?
–           Léhet, lányom, én eztet mind helyre tudom tenni, csak elő kő készüni, égy pár napot kő várni, mikó én előkészülök rá, én szólok. Példájú szerdán, hónapután elgyüssz, és akkó én mégorvosolom. Nem is fog fájni. Méglátod mennyi udvarlód lész, ősz milyen mágnás gyerekek!
No osztán a Juliska el is mént harmadnapra, jelentkézik az öregasszonyná. De közbe a béréssel még vót beszélve, a bérés bent vót má a spájzba, ősz várta. Mégérkézétt a hölgy, no, aszongya:
–                Vesd lé a bugyit, oszt tédd bé a kemencébe a fejedet, gyugd bé jó, mer ennek így van csak hatása, ténékéd nem is léhet látni, még másképp té mozgasz! ... A keméncébe itten jó belebújsz, a farod kint van, akkó hátú én szépen mégigazítom.
No, osztan a lány bégyugta szépen a fejit a keméncébe, az öregasszony a hüvelykújjával elkezdte szépen kevergetni a segge partyát. Intett a Jánosnak, hogy a spejzbű gyühet ki. Az lábujjhégyén kigyütt, má akkó a sudrímankó fő vót áva, oszt lassan az öregasszony elvette az ujját onnan, oszt a János bététte a plajbászt, oszt lassan nyomja béfelé, béjjebb, béjjebb.
Aszongya éccé a hölgy, hogy:
–                Ott, ott, öreganyám, ahun a hüvelykujja mozog, ahun a hüvelykujja mozog!
Oszt mikó elvégezte a János, kivette a plajbászt, lélankatt, bémént vissza a spejzba. Az öregasszony oszt mongya:
–                No, hogy érzéd magad?
–                   Jaj – aszongya –, zelébb ugrott helre – aszongya –, úgy biilégétt bént az ujjára! Mi’ csinát? Nagyon jó vót!
–               Hát – aszongya –, akkó ugrott helre – aszongya – a , mer ottan égy csont fére vót, fiacskám, oszt az vót.
No osztán a Juliska is elmént haza, János is később hazamént. Követkézéit a tánc, mégin ügyé a szombat odaért, vasárnap, ménnek a táncra. A lány nagy boldogan mén táncóni. János is kicslpott nyomás utánna!
Bémégy, hát nem merték mégint fökérni! Főkéri a János. Mingyá oszt mongya néki a lány, hogyhát:
–                          Hőhe, szürke, hőhe, én vagyok a té gazdád!
János aszongya:
–              Ott, ott, öreganyám, ahun a hüvelykúja mozog!
Akkó oszt a lány is elhallgatott.
És evvel vége is létt a mesének.

Mesélte: Gyetvai Márton, 38 éves, Zenta, 1973.

Gunda Béla


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.