Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 6–7. szám

Charles Bukowski

NAPLÓ

1965. július 15.

65. I. 19. este

Ma délben egy kisebb megbeszélésen voltam az évi közgyűlésekre való előkészületekkel kapcsolatban. A jö­vő hónap végéig tartják meg ezeket a KSZ alapszervezeteiben, s most néhányszor elmegyek majd két Novi Sad-i bankba, hogy a közgyűlés előtt megbeszéljünk néhány kér­dést, és aztán eljárok majd néhány közgyűlésre is. Az előbbiekre megbízásból, a többire aztán inkább bizakodásból, hogy látok, hallok valamit, ami újabb erőt adhat, felvillanyoz vagy fellelkesít.

Kell ez már, annyira, mint a betegnek az orvosság. Vagy in­kább, mint az egészséges embernek a tiszta levegő?

Minden kiutazás, beszélgetés, ismerkedés, mindin felfedezés, amennyire megnyugtat, annyira fel is bolygat. Így vagyok most azzal is, amit Adán a választógyülésekről hallottam, meg amit a kapott jelentésből megtudtam.

Néhány választóegységben nem tudták megtartani a gyűlést, mert nem jöttek össze a polgárok. A többi, a megtartott gyű­lések sem voltak nagyon tömegesek, mert a jelentés szerint a választópolgároknak csak mintegy tíz százaléka vett részt raj­tuk. Néha még ennyi sem. Engem ott, akkor elsősorban az érde­kelt, milyen a kapcsolat a képviselők és a választók között, milyen formái alakultak ki a kölcsönös tájékoztatásnak, hogy jut kife­jezésre a szkupstina munkájában a polgárok véleménye, állás­pontja az egyes kérdésekben.

Ismerősökkel beszélgettem a Szocialista Szövetségben, a szkupstinában, rengeteg a dolguk; egyik ülésről a másikra men­nek, szervezés, elemzések, utazások. Reggeltől estig. Vagy még tovább. Családjuk, gyerekük van. S elég-e a nap huszonnégy órája, hogy mindezt lelkiismeretesen csinálja az ember, s aztán még tanuljon, képezze is magát?

Önfeláldozással jár ez a tevékenység. Ezt írnám ide, de talán pontosabb, jobb, valószerűbb is így: a sok közül valamit fel kell áldozni, a mennyiség valaminek a rovására megy.

Kliséket használunk. Frázisoktól hemzseg a beszédünk, össze­állítjuk az elemzéseket, és nem gondolunk arra, milyen eredmé­nyei lehetnek esetleg annak, ha az apám olvas az újságban egy cikket a parasztokról meg a szövetkezetről, káromkodik és azt mondja: Azt hiszik ezek, hogy mindenki bolond, csak nekik van eszük...

Itt is jó néhány idősebb paraszt bérbe adta a szövetkezetnek a földjét, azzal, hogy akkor kevesebb lesz majd az adójuk. A vé­gén állítólag úgy lett, hogy több lett az adó, mint amennyit a szövetkezettől földjáradékként kaptak. Mentek fűhöz-fához pa­naszra, de senki sem tudott rajtuk segíteni. Végül szerveztek ne­kik egy beszélgetést az alkotmányos bíróság egyik tagjával. A bajaikat persze itt sem orvosolhatták, de mikor mesélték, arra gondoltam, itt lett volna az újságíró helye, ezt a problémát a szélesebb nyilvánosság elé kellett volna vinni, minden oldalról megvilágítani, aztán véleményeket kérni az ügyben. Egyszóval: segíteni. Miért nem hívtak bennünket? Az volt az álláspont, hogy inkább csak maradjon „titokban” az ügy. Persze, ez nevetséges, tudnak, beszélnek róla az emberek, informálódnak, ahogy lehet, sokszor tévesen, s mi, aktivisták ezt nem tudnánk megérteni? A tájékozódás joga az ember egyik legelemibb jogai közé tarto­zik – hangoztatjuk is sokat – ki és milyen alapon vonhatja ezt meg tőle, például egy-egy község területén?

Hagyjuk a kérdést.

Elég az hozzá, hogy a statisztikából ítélve a polgárok nagy része nem vesz részt a választógyűléseken. Az elvtársak szerint ennek egyik oka, hogy nincs megfelelő helyiség, ahol az embe­rek összejöhetnének. Kétségtelen, hogy az óvoda nem a leg­alkalmasabb ilyen célokra, a zajos kocsmahelyiségek sem nyúj­tanak ideális lehetőséget. A valódi okokat, a lényeget, azt hi­szem, mégis máshol kellene keresni. Mit ért például ezeknek a parasztoknak, hogy sorba kopogtatták a különféle fórumokat? Másik kérdés: miért nem vetették fel panaszukat a választók gyűlésén? Nem volt bizalmuk?

Megint a kérdéseknél kötött ki a gondolat menete.

Hiába, csak vissza kell ide mennem. Nem volt elég az idő, hogy mindent letisztázzunk. Sz. D.-nek, az SZSZ elnökének úgyis megígértem, hogy a napokban még felkeresem. Akkor egyúttal kapásból, a piacon, az orvosi rendelőben, a vendéglőben vagy az állomáson megkérdezek néhány embert, hogy volt-e már a vá­lasztók gyűlésén, s ha nem, hát miért. Találgatás helyett így alig­hanem hitelesebb választ kaphatok. S amit esetleg mondanak, az nemcsak arra lesz válasz, hogy miért maradnak el a választógyűlések, de talán újra rádöbbenthet majd bennünket arra is, milyen sok a pusztán formalista jellegű és (ha lehet így mondani) értékű még a munkáinkban, és hogy mennyire hatékonyabb, ered­ményesebb és mélyebb tartalmú lehetne a munkánk, ha – érzem, itt most frázison kívül mást nem tudok mondani – képesek lennénk a napi aktivitásunkban magunkat és munkánkat inkább a környezetünkhöz, valóban a velünk élő emberekhez igazítani, az ő igényeiknek megfelelően szervezni, mint így, hogy föntről várjuk az utasítást. Nem mintha bármilyen törvény vagy sza­bály erre kötelezne bennünket, de alighanem a kellő felkészült­ség, a szükséges és sokrétű tudás hiánya az, ami ilyen orientá­cióra késztet sokunkat.

Most látom, nem tudok zöld ágra vergődni ezzel a gondolat­tal, mikor elkezdtem, úgy éreztem, sokkal átfogóbban tudom ér­zékeltetni a probléma bonyolultságát, figyelembe véve a környe­zet gazdasági és kulturális fejlettségi szintjét, a lakosság társa­dalmi összetételét, a gazdaság struktúráját és több más tényezőt.

I. 25. este

Adán a Ge-Ge öntödéjében találkoz­tam egy öreg öntővel, most megy nyugdíjba, harmincöt éve ebben az öntödében dolgozik. A mérnök azt mondja, nyugat-európai szinten. Saj­nálják is most, hogy itt hagyja őket, érezni fogják a hiányát. Mindegy. Az öntő beadta a nyugdíjra a kérvényt, s ha megkapja a döntést, nem marad tovább. Jól ke­res, tisztelik, becsülik a munkaközösségben. Mégsem akar to­vább dolgozni, egy napig sem. Meg is lehet érteni, csak látni kell azt a helyet, helyiséget, ahol az éveit töltötte. Gödrös, pisz­kos, poros csarnok, az emberek a formák fölé hajolva dolgoz­nak. Nagyon egészségtelen lehet itt. Sok a selejt, nagyon kell vigyázni, óvatosan kell a formákkal bánni, jó idegek, kézügyes­ség, jó derék meg mi minden kell még ehhez...

Tizenkét éves volt, amikor dolgozni kezdett. Az apja kubikos, megbetegszik, az anyja mosni jár... Írtam róla a lapban. De alakja, élete tovább izgat, nyugtalanít. Nem kérdeztem tőle, de magamtól annál többször: miért is él ez az ember. (Aztán gyor­san nagyképűnek érzem ezt a kérdést, s magam felé irányítom az élét: miért élek én egyáltalán? Tervek, álmok, erőfeszítések, lemondások, örömök, siratások, s aztán egyszer csak elmegy az ember. Volt, nincs. S mit ért az egész? Mit ért?)

Az üzem udvarán két óra után még többen várakoztak, a fi­zetést osztották, úgy mennek haza maszatosan, a homok, a grafitpor lerakódik az arcukra, befeketíti az ingüket. Nem füröd­nek itt a munkaidő után, és sokukra otthon sem vár fürdőszoba. Hányan vannak, akik meg sem érik, hogy fürdőszobájuk legyen, hogy ilyenkor munka után legalább otthon tisztességesen lefürödjenek. Dolgoznak, itt töltenek nyolc vagy több órát, hazavi­szik a huszonöt vagy harmincezer dinárt, néha többet is, múl­nak az évek, nőnek a gyerekek, elszalad fölöttük az élet, és so­kan nem is sejtik, milyen gazdagságot kínál, rejteget magában. Így: nem hogy élvezik, még csak nem is sejtik, mit rejteget, s mit juttat másoknak az élet.

Sokat gondolok Camusra, van egy kis esszé-kötete: A nyár, közvetve vagy közvetlenül ott is az értelem vagy értelmetlenség kérdését fejtegeti. Viszont gondolnak-e erre itt ezek az öntők? Ez az idős ember olyan nyugodtan, kiegyensúlyozottan beszél, hogy csak arra gondolhatok, nem sokat törhette fejét ilyesmin. Nem izgatja, hogy soha sem volt nyaralni a tengeren, noha mun­kájának természete miatt ez nagyon ráfért volna, nem is akar elmenni már innen Adáról, jó itt neki. Buta, talán embertelen, antihumánus is a kérdés, de kikívánkozik belőlem most, hogy hazajöttem a színházból: és szabad-e, kell-e feltenni a kérdést a nevében, helyette, másoknak és neki is.

I. 26.

Most jöttem haza egy választógyűlés­ről, Novi Sadon a Dózsa utcai ott­honban kellett volna tartani, de nem jöttek össze a választók. Három­ezer-nyolcszáz választólpolgár van itt a környélken, ha csak tíz százaléka jön el, már az sem fér be a terembe. Egy százalék sem jött össze, alig voltunk húszan. Lehetséges? Ha nem lettem volna ott, talán el sem hinném. De így van. Kedd este üresen kongott a fűtött terem.

– Nem értem – mondogatta a magas, fekete fiatalember, aki a választóegységünk polgárait képviseli a községi szkupstinában –, most igazán azt akartuk, hogy a lehető legdemokratikusabb formákban készítsük el a község társadalmi tervét, s a legérzé­kenyebb kérdésben, a közművesítési munkálatok és kiadások kér­désében a tervkészítés előtt is kikérjük a választópolgárok vé­leményét, s itt van, ez sem érdekli őket...

Széttárja a karját, tanácstalan.

Állunk a kályha körül, szemben a bejárattal, egy-két akti­vista magyaráz:

– Igazán csodálatos, hány plakátot és meghívót széthordtunk, s hiába, csak nem jöttek össze. S mit csináljunk?

– Halasszuk el a gyűlést?

Egy bajuszos bácsi:

– Én azt hiszem, üljünk le, és beszélgessünk el a dolgokról, függetlenül attól, hányan vagyunk. Ne ragaszkodjunk a formali­tásokhoz!

Kutya természetem van. Nehéz ilyenkor hallgatni, de nem szó­lok semmit, várom, ki mit válaszol erre. Szörnyülködnék, de mit érne. Ahogy hallgatom őket, lassan megértem, mintha megérte­ném, miért nem jönnek a polgárok.

Senki még csak meg sem említi a lényeget, hogy miért van ez itt tulajdonképpen, és hogy miért kellene itt lenni legalább a választók tíz százalékának. Nem azért, hogy kilegyen a kvórum, azért sem, hogy a képviselő ne érezze magát kellemetle­nül...

Hagyjuk a magyarázkodást.

Alighanem egyszerűen arról van szó, hogy az emberek nem látják az értelmét annak, hogy néha, ritkán, este eljöjjenek ide egy-két órára. Ha az értelmét látnák, nyilván jönnének meghívó nélkül is. Talán sokszor hiába jöttek, hiába beszéltek, s most már úgy gondolják, mit sem ér az egész.

Volt itt három-négy nő is, régi aktivisták, akik mindig megje­lennek, de a környék ezer, vagy még több háziasszonya közül senki. Sok itt a földszintes ház, parasztok is laknak, de van jó néhány új, emeletes lakóház is, azokban már mind csak alkal­mazottak laknak, ahogy mondani szokás, öntudatosabbak, mit csinálnak ilyenkor este? Mit? Tudják ezt az itteni aktivisták?

Tanakodnak: miért nem jöttek az emberek, szervezési okokat emlegetnek, formalitásokra célozgatnak, mintha csak szándéko­san kerülnék a lényeget. Nem látják, vagy nem akarják, nem merik kimondani.

Őszinte legyek? Ha beszédbe elegyedtem volna velük, én is elhallgattam volna (félélemből vagy bizonytalanságból?) a lényegre rámutató választ.

II. 4.

Február 28-án, csütörtökön este a zentai munkásotthon szervezett iro­dalmi estet, a könyvemről beszéltem, főleg fiatalok jöttek össze, körülbelül ötvenen, figyelmesen hallgattak, és rendkívül örültem, hogy az én fel­olvasásom után közvetlen és élénk eszmecsere, vita alakult ki a jelenlevők között.

Úgy éreztem, hogy ezt a felolvasott részletek váltották ki be­lőlük. Legtöbbet a harisnyagyáriak és a bútorgyáriak beszéltek.

Egy fiatalember régebben otthagyta már a bútorgyárat, úgy látszik azonban, régi barátain keresztül, most is jól ismeri az ottani belső viszonyokat és munkakörülményeket. Sokat panasz­kodott ezekre, de szembeszállt vele egy idősebb munkás, aki azt állította, hogy valóban rossz volt régen a helyzet, de manapság már sokat javult.

Az előbbi sem hagyta magát. Mások is közbeszóltak, új dol­gokat hallottam, újabb kérdések ébredtek bennem, s tőlük is kérdéseket kaptam. Nem egyre képtelen voltam válaszolni. Egye­dül és velük is.

Az egész este folyamán talán az ragadott meg legjobban, amit egy fiatal bútorgyári munkásnő mondott, valahogy így: aki szólni mer, aki bírálni próbálja főnökét, az biztos lehet benne, hogy nem kerüli el a bosszú, ő is megmondta nemrég véleményét egy olyan disznóságról, amiből komoly kára származott a gyárnak, most várja a következményeket, de őt ez nem izgatja különöseb­ben, egyedül van, könnyen beszél, és ha baj fenyegeti, meg tudja védeni magát, de más a helyzet azokkal, akiknél 3–4 gye­rek van otthon, azok minduntalan megalkuvásra kényszerülnek.

Így van csakugyan?

Valóban nem mernek beszélni az emberek?

Inkább magukba fojtják a véleményüket, ennyire függnek a munkavezetőktől?

– No jó, próbálkoztam, én mégis azt hiszem, hogyha az em­ber kitart az igaza mellett, csak meg tudja védeni a jogait, ezt akár bizonyítani is tudjuk, az életből vett példákkal...

Gyorsan többen is válaszoltak:

– Igen, de azt kivárni, és miből éljen addig az ember?...

Nem tudtuk egymást megnyugtatni. Kívánja a folytatást ez a beszélgetés, a kérdések feleletet sürgetnek, lesz-e hozzá erő, őszinteség, felelősségérzet?

A leírt szó kötelezi az embert.

Most félek, nehogy olyan helyzetbe jussak, hogy saját szavam se tartsam, tekintsem, érezzem számomra parancsnak...

V. 24.

Lapozgatom a Tito-köteteket. Egy jegyzéken akadok meg, emlékszem rá, talán egy évvel ezelőtt tettem a VI. könyvbe. Zágrábban 1951. októ­berében a Szakszervezeti Szövetség II. kongresszusán tartott beszéd, egy helyen az emberről való gondoskodásról beszélt Tito, s mi­kor ezt a részt kijegyeztem magamnak, azért tettem, hogy erre a témára készítek néhány írást, a panaszlevelek és a hallottak alapján.

Elég sok idő elmúlt azóta, alkalom is lett volna, az írás nem született meg. Most megint olvasom az idézetet:

„...amikor a káderekkel és általában a dolgozókkal való tö­rődésről van szó, akkor természetesen első helyre kerül a törő­dés dolgozóink anyagi helyzetével, azzal, hogy hogyan él egy-egy ember, és megélhet-e. Nem kell mindig csak a tömeget tar­tani szem előtt, hanem szemügyre kell venni minden egyes személyt, meg kell látni, érezni és megérteni azokat a mehézségeket, amelyekkel egy-egy ember küszködik, igyekezni kell segí­teni rajta, okvetlenül segíteni kell rajta. A szakszervezetnek ez­zel is foglalkoznia kell. A legfőbb gond természetesen az állam­ra, a kormányzatra hárul, mert ez szocialista állam, tehát nincs is más feladata, ugyanis ő nem valami felépítménye a társada­lomnak, hanem azért létezik, hogy gondoskodjon az emberekről, és a lehető legigazságosabban rendelkezzen az adott eszközökkel, amelyek jobbá és szebbé teszik az ember életét. A szakszerve­zetnek kell ügyellnie arra, hogy ezt mindenütt érvényesítsék, és így járjanak el. A káderekről való gondoskodás alapvető dolog, s egy szocialista államban, amilyen a mienk, sohasem szabad megfeledkeznünk róla.”

Tizenegynéhány év után is időszerűek a szavak. Ma is el le­hetne mondani őket. S maga ez a tény, hogy a probléma ennyi év után is jelen van, hagyhat-e közömbösen, nem kell-e, hogy nyug­talanítson, kínozzon, lelkiismeretfurdalást okozzon? „Szemügyre kell venni minden egyes személyt”, olvasom újra, s kutatok az emlékezetemben, hányszor hunytam szemet, hányszor fordultam a megalkuváshoz, kényelemből, személyes anyagi érdekeltségből, a dolgok hiányos ismerete folytán.

És amitől talán legjobban félek: mintha megindult volna ben­nem (bennünk) egy folyamat, csak a „nagy” dolgok érdekelnek bennünket, az emberek, egyesek személyes ügyei mellékesek lesz­nek, nem jutnak „föl” hozzánk, nem tulajdonítunk nekik jelen­tőséget, legyintünk egy-egy esetre, hogy az természetes, a korral járó átmeneti jelenség. Mintha egyre inkább önigazolásunk szük­ségleteire formálnánk szellemi alkatunkat.

Mindebben nem vagyok biztos, de ahogy olvasom az idézete­ket, s közben az éjjeli híreket hallgatva megpróbálom elképzelni a vietnámi bombázásokat, vagy a dominikai véres napokat, el­fog valami fájdalom, levertség, közöny, mintha egy ütéssel le­terítenének (s majdnem (?) hiába erőltetem, hogy ezt nem sza­bad megengedni), s megint az élet értelmének kérdéséhez lyuka­dok ki, noha már szinte biztos, hogyha az ember folyton csak ezt kérdezgeti, akkor nem találja meg rá a választ, de úgy lát­szik, nem tisztán az akaratunktól függ, hogy legalább gondolat­ban foglalkozzunk ezzel a kérdéssel. Embere válogatja, az örö­kös töprengés, mondanák sokan, végeredményben mégiscsak parazitizmus, élősködés, az embernek pedig élnie, hatnia, alkot­nia kell. Dönteni, határozni kell, s vállalni az ezzel járó tévedés lehetőségét.

Inkább kövessen el, többek között, jóvátehetetlen hibákat is az életben az ember, mint hogy ne maradjon utána, ne kerüljön ki a kezéből semmi?

Képletszerűen hat ez a mondat, s éppen ezért idegen, nem emberi, az egyenruha, a szürkeség, a sablonok és átlagok veszé­lyét lebegteti. Bár lehet, hogy túl érzékenyek vagyunk az ilyesmi iránt, s végeredményben akármilyen kerülő úton is, de csak oda lyukadhatunk ki, hogy: hát ezek, ilyen emberek vagyunk, az adott körülmények és ellentmondások között ilyenek lehetünk...

V. 27.

A Garda-tó már valahogy fogalom ma­rad az életemben. Az idény előtt jár­tam ott, mégis úgy emlékszem erre, mint az idegenforgalmi vállalkozások legmagasabb szintjére. Bámula­tos, mennyire ügyelnek a legapróbb részletekre is az olaszok. Mesterien? Művészien alkotnak egy vi­lágot, amely minden részletében, és egészében is megnyugtatólag hat, autóval mész, sétálsz a parton, vagy ülsz a kávéházi teraszon, és nem látsz semmit, ami zavarna, idegesítene, fölháborítana.

Összhang? Harmónia? Egyensúly?

Mikor visszajössz: Koper, Anakaran, Portorož – ezek mégiscsak szebb helyek. Tengerpart. Lecsigázóbb a szépségük. De több a bántó kontraszt és szembetűnő befejezetlenség is.

Koperban a tengerparton, igazán gyönyörű, új szálloda. Előtte út, aztán mindjárt a tengerpart, a strand.

Az ottaniak eszét dicséri, hogy a szállodától a strandig alul­járót építettek. Ne kelljen a vendégeknek a forgalmas autóúton keresztül járni a strandra, időre készek az építkezéssel, az alul­járó betonfalait bemeszelték fehérre, és ahogy lépkedek rajta ke­resztül, egy pillanatra az az érzésem támad, hogy tisztán tartott istállóban vagyok.

Aztán eszembe jutnak más városok, metróállomások, hasonló aluljárók, s emlékezetembe idézem, mennyi ízlésesen elkészített színes reklám díszíti azok falait. A színek jó elhelyezésével mennyire más hangulatot sugározna ez az átjáró is!

Langyos szél fúj, egy-két turista napozik lenn a homokban, készülünk az idényre, látni, van még tennivaló, „lényeges, fon­tos” kérdéseket kell előbb megoldani, a reklám színeire egyelőre nyilván nem jut idő.

Türelmetlenek vagyunk?

Lehet.

Néhány kérdésemre azt válaszolták, hogy alig egy-két éve kezd­tek; s ha eredményeinket másokéhoz hasonlítjuk, ezt a szem­pontot sem szabad szem elől téveszteni.

Igazat kell adnunk azoknak is, akik ezt állítják. Hiszen noha mi úgy gondoljuk, itt Vajdaságban azért nincsenek jó pincéreink, mert, főleg nyáron, lemennek a tengerpartra dolgozni, ott most hallottam a panaszt, hogy a munkaerőhiány az egyik legnagyobb gond.

Az új gazdasági ág fejlődése sok új munkahelyet is jelent. Per­sze, nem elég felvenni a fehér köpenyt, meg kell tanulni a szak­mát, aztán műveltség, nyelvtudás stb.

Pihenni, kikapcsolódni, gondtalanul, minden bántótól távol, a nap és tenger ölelésében élni akárcsak két hétig is? Hány ember­nek az álma, hányan ülnek most vonatra, hajóra, autóba, hogy akár több napi utazás árán is élvezzék a déli tengerpart gyönyö­rűségét! És nem is kérdezik, hogy megéri-e. A dilemma már el­dőlt. Itt nálunk is. A kínálkozó alkalmat ki kell használnunk.