EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996221. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

KUKA

Harcos Bálint

Naiv növény

2005. december 1.

Üzletet ajánlok. Törlesztek. Hozzátörleszkedek az igazsághoz: "Fényesre nyalom1 a tányérodat, a talpnyalód leszek, csak könyörgöm, csalj tőrbe másokat is: - az lesz a vigaszom cserébe, és megbizonyosodom benned. Azt fogom hajtogatni: Behódoltam, igen, de lám, mások is behódolnak, tehát mégiscsak igaznak kell lenned…"2 Íme, az adok-kapok. A kereskedő-mosoly. Van ember, ki élni tudna cserebere nélkül? - "Az igazi szeretet nem azért árad ki, hogy viszonozzák, de az igazi szeretetet nem lehet nem viszonozni…" - Fuj; megint! A humanisták és a rétorok dögszagú párhuzamai, a patikamérleg, amin a harmóniát kimérik!3

Vigaszt kell találnom valahogy. Kiötlöm a jót meg a rosszat. - Tömörüljünk pártokba, bizonyuljunk hatékonynak, deportáljuk, aki az elemi illemet megszegi. Mégiscsak van egy etikett… Máglya, száműzés, kínzás: nemcsak a cinikusok és unottak kedvencei ezek. - Fölzavarok egy seregnyi rémet. - Ó, jaj! Vonzalmam az idétlenséghez és a rossz közérzethez! "Titokzatos kór rabja lettem": ettől potyognak a lányka-könnyek a pöttyös könyvekbe… A szenvedés: finnyás dísznövény, és én ápolgatom. - Az igazmondás? Csalások sorozata! Csalánbokor. Belegyaloglok pucéran, hadd viszkessek. Pazar passzió lesz aztán vakarózni.

De a hazugság, a hazudozás! Elhessegetni a keselyűt, ami kerülget egy ideje. Ezzel szököm meg előletek… Izzasztó közösködés, szolgai parola, és társalgás: pokolra! Az igazság kollektív bűn. Én legalább azt is megtagadom - higiénia a hülyék ellen -, aki velem egyet hazudna. Micsoda indiszkréció… Belepiszkítok ebbe a zavartalan tükör vízbe. Ó, a születés… A kiszolgáltatottság, mindenkié…

Rajtam már nem segít semmi. Ha a születésemről van szó, már a saját anyámban se bízom. Tempózok. A lélegzéstől tátva marad a szám. Az ősóceánban minden csepp csókot cserél a másikkal, ezt mondják. Az ősóceán hullámot vet, és magára eszmél. - Semmi ismétlődést. Szívverést se! - Hazudni, hazudni, oktalanul… Színlelj, csúsztass, ferdíts, légy áruló, keveredj önellentmondásba - más mi tartana még életben, pajtikám? A biológia, amint megalázod, és reménynek hívod?!

Fanyalognak a potentátok. Van még képük elhúzni a szájukat. - Hé! Iszapot kavartok, zavarosban halásztok, hátha fogtok egy - embert… Rám jót mondani, rólam igazat?… Ne sértegessetek. Tekergőztök, hátha elgyöngülök egy pillanatra. - Terítéken: a biblikus étkek. Menyegzői abrosz, kézmosás. - A cselédnek tálaltok?! Hiába vonjátok a szolga fejét az asztalra, csak visszahúzza. - De nem szép elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni az ebeknek. - Torkomon akadt egy szálka! Vagy egy horog? - Kenyeret! Az a hal a legszebb, mely kiugrik a hálóból. - De a kutyák is esznek a morzsákból, mik lehullanak az úr asztaláról, nem? - Na ja, de attól még kutyák maradnak. - Nos? A ti erőtök az én gyöngeségem: látjátok?

Az erő - tény. Egy tényt akarni - erő.

Tessék!… Megint a széphangzás, ahogy szájon csókolja az igazságot. Ilyet okoz, ha valaki csillagszemű juhász, mint én.

Éhenhalok, mert mindenből arany lesz, amihez csak érek; friss forrásvizet innék, és ecetet ér a nyelvem… De nem, nem - mért is hazudoznék? Az öröm levegőjét lélegzem be, izmos pisztrángként ficánkolok a hit patakjában. Megyek ívni! Csobogók! Vízmosások! Hát látott már ez a kavicsmeder - bármelyik kavicsmeder… - ilyen igazhitűt?

Folyópart, farönkök. Lázgyötörte síkság. Az irgalmas nővér elhajtja a sebesült katona arcáról a legyeket, amik összecsípik, de miután odasiet egy másikhoz, ide visszaszállnak a legyek - csak már frissebben és éhesebben. - És most jöjjön az én logikám. A legcsóróbb nincstelenektől is kizsarolok bármi kevéske jót, hogy az aztán bennem a lemondásé lehessen. Addig ütök minden útszéli kutyát, míg halkabban nem sír, mint én. Engem csak ne licitáljanak túl.

Azt mondom: jó vagyok, egy merő alázat vagyok, csurom szeretet vagyok és annyi fájdalom, mint a tenger. Arcomhoz emelem a kitaszítottakat és a nyavalyatörősöket, ölelgetem a leprásokat, a hasfájós anyákat, és főként a mongolidiótákat! Állatalatti nyomor vesz körül. Szennyvízfolyók. Szeméttelepek. Bűz, hullaszag, ragályok, és - férgek! Férgek, mindenütt. Amott egy kislány, tizenegy éves: elnyeri élete első cirógatását, de tüdőbajos, és férgeket köhög föl. Még gyorsan nevet adok neki.

Pedig… A világnak épp ez a veszte, szavakat csíptetni rá, a sötétkamrában, rá, a fáradt szárítókötélre… Meghagyom ezt inkább a sápadt háziasszonyoknak, vagyis nektek, kincseim. Az etika - szaros kenyér: a művész ízlelgeti a mondandót, ajkához emeli a névtelen falatot, ó! - Csizmát a képibe. - Mert igen, az öklöm igencsak dörömböl börtönöm falán. Csakis a vasbakancsos filozófiában hiszek, ezt sose titkoltam! Én akarok lenni a nagy kalapács és az üllő! - Raportra, csótányok. Tessék, a már-létezők, szerencsefiai: boldog-boldogtalan a szájára vette őket, megmosakodtak az új élet habjaiban, falatként forgolódtak mindenki nyelvén. - De én, én rágjam meg, és köpjem ki őket?! Hisz a valóság elfogadja, hogy van; de azt már nem, hogy van… - Jóságos ég, az együgyűség! El fogok kallódni, végleg.

A hulladékgyűjtők odvában, ahol zsarnoki módon haldoklok - (a tükrök előre letakarvák) - zsúfolásig állnak a limlomok - vaskádak, poshadt ágynemű, doh és penész, hasas bőröndök, miket nyirkos félhomály harap… Szívszaggató elégia szól a mulandókért. A hangsor kuszasága, bonyolultsága olyan, mint az ajtónyílásban a - mint az ajtóban, ha belépsz - a sarokban az összegubancolódott, egymásra hányt ruhák és vonalak -

Nem is ajtó az, hanem egy szétdűlt szekrény - a párkányon három sószóró üveg, glédában, három összeszorított szájú öreg nő - vonásaik a marások az üvegen - tekintetük merev és üres, de sértett, mert vak engedelmességük ellenére: vesztettek.4, 5

Huzat. Szellő fut végig a létezőkön, érintgeti őket, föllegyezi az aljukra ült puha port. Ott, a vékony szín porba ütve, ott a sorsuk, igen. Érveim, ti érvek, ti meg imbolyogjatok, véletlenül se győzzetek meg senkifiát. Porhintés a szembe… Még élhetünk.

Már meglevőkről beszélni, ez volna a föladvány? Arról, mi nem is lehetséges: heroizmus a köbön! Meg se lenni… Átsétálni egy nevenincs boltozat alatt, követ rugdosni, öklöt zsebre vágni dühünkben. Ijesztgetni minden arrajárót. Képzelődni, hogy kívül állunk a világon, és senkihez semmi közünk. Üdvözölni a pillanatot és magányunkat. -

Jegyzet. Az alábbi próza egy kisregény részlete, annak második fejezetéből, mely az Élő példa címet viseli. A regénynek - ez nem új eljárás - nincs szorosan vett története, vagy csak igen csekély van neki. Ennek a néhány kitépett oldalnak a megértéséhez azonban szükséges pár adalék.

Egy kocsmában lezajló hajnali beszélgetés és egy döntés után a könyv mesélője bezárkózik a lakásába. Terve, hogy újra elevenné varázsolja magát - innen a cím: Élő példa -, mintegy visszahódítsa az ártatlanságát. Monológjában sorra veszi mindazokat a neveket, eszméket, személyeket, emlékeket stb., amik-akik őt így-úgy meghatározták, és leszámol velük. Lenyesi magáról őket, és a szemétbe dobja. Választásom azért esett erre a részre, mert zárlatában valóban föltűnik a "hulladékgyűjtők odva" - itt mint az ősök hagyománya.

A könyv ezen a helyen leginkább egy prózaversre hasonlít. Az első és a tizenharmadik bekezdést preparáltam ki: jelöltem bennük azokat a mondatokat, melyeket kihúztam, átírtam, vagy amelyek egy másik, hosszabb szövegből kerültek ide. Néhol a kidobott szavak közé kommentárokat tűztem: ezeket dőlttel szedtem. Fölfalom az olvasót.

1. Az eredeti változat "Fényesre törlöm" volt, csak az zavaróan ismételte az előtte álló "Törlesztek" és "Hozzátörleszkedek" töveit. A "nyalom" ny-je pedig jól illeszkedett a "tányér" és a "könyörgöm" ny-jeihez. Prózaverset olvasunk, ugye.

2. Korábbi verziók: Nyugtatót, gyorsan. Támogassuk meg egész-ségünket, ha megrendült. Törlesztek, - most… ez törölve, hozzátörleszkedem, még ikesen, az igazsághoz. Alkut, nem: Üzletet ajánlok. Vagy ezt az elejére? Azt súgom neki: "Hirdetni foglak, Nagyúr, vagy: Nagyuram, ha, de akkor kaparints, szerezz meg másokat is - én simogatom a tenyeremet, nem: szemem lesütve, nem, mégis: dörzsölgetem markomat, sunyin, sandán, alázatosan, talán: lesütöm a szemem, te meg, te pedig erősödsz közben, rendben?, helyette: jó? És akkor majd kinyílik rád a szemem. A "szem" már volt, így inkább: Megbizonyosodom rólad, vagy: Bizonyságot teszek rólad. Nem jó. Talpnyalód leszek, elcsábulok, hirdetni foglak, vissza: Fényesre nyalom a tányérodat, Nyalogatom majd a serpenyődet, bográcsodat. Nem, újra: Szolgád, Tányérnyalód leszek, ha mások is behódolnak neked - az lesz a, vagy "a" nélkül: vigaszom, vigaszdíjam, fizetségem, ez seszínű, a szolgasorért, rabszolgasorsért, túl hosszú!, megnyugtat majd, hogy jól cselekedtem, esetleg: feledteti majd velem a gyengeségemet, ez fecseg, kihúzni. Ha már én szolga lettem, más ne merészeljen, megint sok: ne merjen úr lenni. Lám, mindenki más is elcsábul: tehát igaznak kell lenned. Kezdjük újra: Talpnyalód leszek, ígérem, csak könyörgöm, cserébe csalj tőrbe, itt nem jó, hogy alliterál, másokat is, vagy ide?: könyörgöm - az lesz a vigaszom, bérem, a viszonzás a szolgasorért - és akkor már hinni is foglak, korábbiból: meg is bizonyosodom benned, vagy: cserébe még meg is. Lesütöm a szemem, te meg közben erősödsz - jó így? Nem: Mert lesütöm a szemem stb. Behódoltam, jelenbe: Behódolok, jobb múltban: Behódoltam ugyan, nem: igen, de lám, így ósdi, mellé: csak, mások is behódolnak, egyeztetés?: behódoltak, a talpadat nyalják, inkább ide: mások is - tehát mégis, mégiscsak, ezek szerint igaznak kell lenned!… ne kiabáljon rögtön: lenned…" Jól van. Megy a bolt. Lesütöm a szemem, miközben, ez nem kell, te meg közben erősödsz. Nem, a "bolt" után: És ha elcsüggedünk - mert van itt, mást: akad itt, aki ellenáll, vagy: ellentmond, nem tér meg, túlbeszéli, hát itt, ez már volt, de mit helyette?, vagyunk egymásnak vigaszul… A "behódoltam" elé meg: Azt fogom mondani magamban, sok, ismételgetni, mondogatni, az kéne, hogy magában mondja: zsolozsmázni, klerikális?, morzsolgatni, rózsafüzért?, inkább: hajtogatni.

3. Ez, nem: Íme, manír, de maradjon, az adok-kapok. "Seneca, mit látsz? Mondjad… unalmas: Súgd meg…" És aztán ide?: Íme, az adok-kapok. Kereskedő-mosoly. Névelő? Nincs ember, nem: Van ember, ki csere nélkül, vagy: cserebere nélkül, így jobb, élni tudna? Szórendet át. Van ember, ki élni tudna cserebere nélkül? Ez passzent. "Az igaz, az kell, hogy "echte": igazi szeretet nem azért van, unom a létigét: nem azért árad ki, hogy viszonozzák, de az igazi szeretetet nem lehet nem viszonozni…" - Na, vagy csak simán: Ez az! Nem. Na ja. Ez se jó. Mindjárt elokádom, elhányom, elrókázom magam. Fuj. Vagy így: Pfuj. Ne, ásatag. Undorító. Okádék! Ide inkább?: És megint, nem: Már megint: fuj! Esetleg: Már megint - okádék, hányinger, és ha nagybetűvel?: Förtelem! Zavaros, újra: Fuj! Megint! Mindjárt hányok; ez az. Undorító. A humanisták és, kell "a"?: rétorok, vagy csak: A rétorok hánytató, undorító, már volt, förtelmes, dögszagú, nem is kell jelző, párhuzamai, és, kihúzva, a patikamérleg, amin a harmóniát kicentizik, kiporciózzák, kimérik!… Ezt a negédességet, nem: szirupot!… Eh, képzavar. Inkább valami "por" kéne, nem cseppfolyós, amit patikusok mérnek ki. Dögvészt rájuk! Kikre? A mérlegre?? Istenem, törölni.

4. Nem is ajtó az: egy, beszúrva: hanem egy szétesett, szétdőlt, feldőlt?, szétdűlt, mert mintha "szédült", szekrény, almárium, sublót, nem, maradjon: szekrény - párkányán, a párkányon három sószóró üveg áll, glédában, utóbbi kettő törölve, …három sószóró üveg, három összeszorított, vagy: összevont szájú, vagy: vértelen szájú öreg nő, nem: vénasszony, vagy így: három összeszorított szájú nő, öregek - arcuk a sószórók feje, ne ismételje: vonásaik a marások az üvegen, a "vonás" miatt az előbbi "összevont"-at kihúzni - vigyázzban, vagy ide: glédában állnak, tekintetük merev, talán: előreszegezett, ne, sok, és üres, de sértett, mert vakon engedelmeskedtek, de, mégis vesztettek, vagy: mert vak engedelmességük ellenére: vesztettek, nem: elvesztek, mégse. Itt áll egy megjegyzés, nem a főszöveg része: vhol kinyitnak egy szellőzőlyukat, kis ablakot?? szektavezérek, táborok, VÉGE… szekta-jegyzetek!!

5. Ennek és a könyv egy másik bekezdésének egy álomleírás szolgált alapul. Magának a leírásnak a tetemes része azonban nem került be a szövegbe. Az alább olvasható rész is csak egy kigazolt változata a vad eredetinek:

Hol Hitler vagyok, hol az öccse vagy az adjutánsa, hol Eva Braun. Hitler egy nagy belmagasságú teremben - igen: mint egy hajó-összeszerelő hangár, vagy: akár egy hatalmas lomraktár, törött bútorokkal telezsúfolva, kongó vaslépcsőkkel -, itt éli utolsó óráit. Sértett a világra, monologizál, én (vagy az öcsém?) próbálom eltüntetni a nyomokat, iratokat stb. Egy régi, használaton kívüli írószekrény áll az egyik lépcső alatt, oda beszorítva, oldalából (egy titkos rekeszből?) füzeteket szedek elő, és egyenként Hitler elé teszem. Ő a lépcsőn járkál föl-alá, talán egy deszka fekszik keresztben két lépcsőfok közt, oda pakolom ki a füzeteket: nézze át őket. "Kell ezt?…" - kérdezi ingerülten, már nem érdekli semmi. Bögréket pakolok ki elé egyenként, ezekre még szükség van, ezeket el kell tüntetnünk, el kell temetnünk magunkkal - ilyeneket gondolok. Hitler talpnyalója vagyok, a jobbkeze (kéznyalója vagyok vagy a jobbkeze, hehe), hízelgek neki, a kegyeit keresem - vagyis: kerestem, mert én már tisztán látom a véget. Praktikus vagyok és realista, de csak óvatosan, mert félek tőle. A színig telt csészékben fehér, vízszerű lötty úszkál, mintha tejesbögrét engednél föl vízzel, mosogatás előtt, és az állna benne. Valami iszonyatosan erős méreg, titkos fegyver, végveszélyre. Kirakom őket egyenként a nagy deszkalap asztalra, óvatosan, nehogy kilöttyintsek egy kicsit is. Hitlert már ez sem érdekli, fáradt, nyűgös, kíméletlenül. Hagyjam már abba. - Fölnyitom egy nagy, szétesőben lévő szekrény ajtaját, vagy belépek egy apróbb bútorokkal körülölelt kisebb térbe, nem tudom: a szekrény tetején meglátok három (vagy hat?) sószóró üveget, glédában, három mozdulatlan arcú, összeszorított fogú öreg nőt, az arcuk talán a szórók feje, vonásaik a marások az üvegeken. Ők a kiszolgáló személyzet lehettek, igen, vigyázzban állnak, tekintetük előreszegezett és üres, de sértett, hogy vak engedelmességük ellenére - vesztettek. Várják a halált stb. Nem nyúlok hozzájuk. - Hitler belép a szobányi rozoga szekrénybe, vagy már fölnyitottam egy másikat, és oda hajol be, a sarokba; háttal nekem azt mondja: "Na jó, most már fejezzük be… Szeretnék már hazamenni." Látom, be akar feküdni a felborult szekrénybe, le az újságpapírra, a kacatokra; azt kérdezem: "Haza?…" - és arra gondolok, ő nem juthat így haza. Ő most már az apám, az ő arcával, az ő hangján beszél, kedélyesen értekezik az orosz vagy általában a szláv nők "helyes kis", formás, arányos vaginájáról, melybe oly könnyű elrejteni bármit is. Üveget, például.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.