Naiv költészet

Maurits Ferenc: Telep. Symposion Könyvek 46., Forum, Újvidék, 1975.

1975. október 1.

Két megalapozottan és következetesen érvelő kritika jelent meg mostanáig Maurits Ferenc verskötetéről, a Telepről, Bányai Jánosé (Magyar Szó, Kilátó, 1975. október 25.) és Utasi Csabáé (7 Nap, 1975. október 31.); Maurits verseit végső következtetéseiben mindkét kritika költészeten inneninek, nem-költészetnek tartja. A két kritika elvárásaiban, hiányérzetében közös alapokról indul, érvelésében és értékelésében is találkozik. A tudatos verselésnek, a költői-nyelvi megszervezettségnek, az emlékanyag költői-gondolati átlényegítésének a hiányát róják fel a költőnek, minek következtében a mauritsi vers az élményt »a maga egyszerűségében és partikularitásában« megkövülten mutatja fel, (Bányai János) illetőleg, »költészete óhatatlanul megállapodik a kuriozitás szintjén«. (Utasi Csaba) A két kritika költészetelméleti premisszái, a kritikákból kiolvasható költészetfelfogás nem idegen számomra. Magam is úgy gondolom, hogy korunk nem kedvez az ösztönösen daloló élményköltőnek, az »őstehetségnek«, hogy az eruptív érzékenység, az intuíció mellett a költőnek tanulnia és tudnia kell mindazt, amire a költészet megtaníthat; hogy rendelkeznie kell alakító képzelettel, s hogy gondolkodóként is meg kell kísérelnie a világát meghatározó tények közötti eligazodást; hogy tehát az ösztönös verselés veszélylehetőségei hatalmasak, és — végigmondva — azt is, hogy az ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen ösztönös ség volt (van és lesz) a legtöbb esetben a dilettantizmus, a fűzfapoéták legbiztosabb melegágya is.

Ha tehát a legtöbbet ígérő törekvések, korunk főbb költői irányzatai szellemében gondolkodunk és fogalmazunk, ha következetesek vagyunk azokhoz a költészeti és költészetelméleti tapasztalatokhoz, melyeket korunknak a világirodalomban, az egyetemes magyar irodalomban és a mi irodalmunkban is legértékesebb modern művészete kínál, akkor valóban el kell utasítanunk Maurits Ferenc költészetét. De meggyőződésem az is, hogy tévedünk, ha ezt tesszük.

Mint ahogy biztosan tévednénk, ha a költészet köztársaságából szigorúan kiutasítanánk például a negroid költészetet, vagy a képzőművészet területéről a naiv művészeket. Maurits Ferenc költészetét én irodalmunk egy magános jelenségének, esztétikai értékkel rendelkező, naiv költészetnek tartom.

Épp ezért nem hiszem, hogy Maurits költészete, merthogy anyaga szociografikusan is körülírható vagy mert az emlékezésre hagyatkozik, akár egy pillanatra is párhuzamba állítható Brasnyó István költészetével. Pontosan azért nem, mert, mint Utasi is megállapítja, céljaikban és eljárásaikban egészen különbözőek. Brasnyó semmit sem bíz a szubjektumra, Maurits viszont mindent a szubjektumra bíz; e két költészet som erényeiben, sem fogyatékosságaiban nem találkozhat, és nem is helyettesítheti egymást, sohasem lehetnek egymás ellenlábasai, ahogyan azt Garai László a Telepről írott impresszióinak lelkesültségében (Képes Ifjúság, 1975. szeptember 17.) és Pintér Lajos a Brasnyó költészetében szembetűnő megtorpanások ellenszerét keresve gondolta (Alföld, 1975. 9.). Brasnyó tudatos költő, aki tud írni, s akit képességei összetettebb, átfogóbb kompozíciókra jogosítanak, ha erre erejéből futja; Maurits bizonytalan félmondatokat tud a világról, »dadogva«, e félmondatok ferde szögéből lát rá a világra, s ez nem okoz számomra dilemmát, ez a költői szervezettség hordozója lehet. Maurits verseit ott abban a pillanatban látom problematikusaknak, amikor »folyamatosan« akar szólni; ezzel önmagát tagadja meg, és versbeszéde menthetetlenül prózává szűkül.

Nem költészetnek tartomMaurits verseit, s a továbbiakbanmint ilyetkísérelem meg körülírni, értékeireés fogyatékosságairarámutatni, de már itt megkockáztatoma föltevést, hogy ha a tudatosságot, az élményanyagtól valóeltávolodást, a gondolati átlényegítést követeljük megettől a költői magatartástól, akkor gyökerébentesszük lehetetlenné, mert sajátos belső törvényszerűségétől, létalapjától fosztjuk meg. Úgygondolom,hogy a naiv művészet szükségszerűen marad meg a partikularitás szintjén, de ez nem zárja ki eleve a költőiséget. A naiv művészet alapvető követelménye— ismereteim szerint — az eredeti, a sajátos világlátás ésaz ehhez való kompozicionális következetesség,vagyis a jelenségeknek az egy sajátos és állandó(sult)látószögből (a szubjektum »ferde síkjából«) való regisztrálása és arányos elrendezése. A naivművészet esztétikai-kommunikációs lehetőségeit tarthatjukegysíkúbbaknak, korlátozottabbaknak és körülhatároltabbaknak értéktartományát esetlegesebbnek és alacsonyabbrendűnek, de ha bennük ez a belső következetesség fellelhető, akkor a konkrét alkotástól nemcsak hogy nem vonhatjuk meg a művészi értéket, hanem az autentikus emberi dokumentumban egy varázsosan gazdag költői világot láthatunk meg.

Maurits verseiben érvényre jut ez a sajátos látásmód és a belső következetesség. Maurits mindent a szubjektumra bíz, mondtuk, a szubjektum sajátos optikai lencséjére, ám sohasem hagyja a verset a szubjektum változékony és ellenőrizetlen hangulataira is, ami homogén élményvilágát egyszer így, máskor úgy mutatva, belső töréseket, következetlenségeket, az élmény közelsége folytán könnyen érzelgősséget, rész-jellege, átlényegítés nélkülisége miatt feltétlenül öncélúságot eredményezne. Maurits verseiben nyoma sincs az érzelgősségnek és a maga pillanatnyi hangulatait magyarázó, azt elfogadtatni akaró élményiségnek sem. Maurits a maga sarkított látásmódját akarja befogadójával elfogadtatni, versében egyeduralkodóvá tenni, emlékanyagának minden atomjában érvényre juttatni. Az. ő Telepjén valami végzetszerű determinizmus miatt minden mozdulat bármikor a visszájára fordulhat, ahogyan a padlásra épp hogy felhordott eperfalevelet támadják meg a selyemhernyók (selyemhernyók), úgy semmisülnek meg Maurits Telepjén, változatos módon, de kérlelhetetlen törvényszerűséggel, az emberi egzisztenciáik, vagy vegetálnak félegzisztenciákként, hogy létük, létterük mégis — vagy épp ennek köszönve —, megértetlenül, hátborzongató talányosságában és pusztaságában is fogva tartsa a csak látni, de a látványtól elszakadva differenciálni már/még nem tudó, nem akaró, »kizáró«, vagy »exkluzív« jellegű költői képzeletet, ami a naiv művészet velejárója. Nem kuriózumok és nem szenzációk keresése ez, hanem egy torzító, egysíkú látásmód következetes érvényesítése, az eredendően mauritsi látásmódé, amit, pontosabb megnevezés híján, misztikus, szürrealizmus előtti szürrealizmusnak nevezhetnénk. Ez a torkot szorító, misztikus végzetszerűség Dosztojevszkij regényeinek, A Karamazov testvéreknek a világával tarthat távoli rokonságot. Lehet, hogy az újvidéki Telep sohasem volt egészen ilyen, amilyenné Maurits torzított látásmódja sarkítja (lehet, hogy Maurits gyermekkori társai sem egészen ilyennek őrzik emlékezetükben), és jó, hogy ma már mind kevésbé ilyen, hogy mind kevésbé »telep«. De Maurits el tudja velem hitetni, hogy: ez a TELEP, a megmagyarázhatatlan és elbűvölő gyermekkori félelmek és szorongások világa, ahol az embernek sohasem sikerül egészen fölállni, okosan szétnézni maga körül, biccenteni és egyenesen járni, hogy ez a telep, mint fenyegető lehetősége a szociális és egzisztenciális emberi valóságnak, létezhet. Küzdeni kell tehát ellene, és Maurits úgy küzd,mint a valamikori varázslók: megkísérli néven nevezni. S amikor ez sikerül neki, akkor megszűnnek hiányérzeteink, akkor költészettel van dolgunk.

S ha ezt várjuk el Maurits verseitől, akikor költészeténeik nyelvi megmunkálatlanságára, kopárságára is másképp kell tekintenünk. Egyszerű tényközléseiben, soronként újrakezdődő, darabos versnyelvi ritmusában nem abszolút szervezetlenséget látunk, hanem a komponálás irányát. Versnyelvének szegénysége, metafora nélkülisége mélyen funkcionális, fogyatékosságának sokkal inkább az róható fel, hogy versnyelve nem eléggé kopár, nem eléggé metszetten szegényes; versnyelvi ritmusa nem eléggé darabos, szaggatottan kattogó — sokszor az elbeszélés prózanyelvi logikájához, máskor, ritkábban, a magyaros (népdalos) ritmushoz igazodik. És olykor — jogos észrevétel — valóban bőbeszédű is, mintha erőszakkal kísérelné meg kiegyenesíteni világa hőseinek a »járasát«. Akkor következik ez be, amikor kívül kerül az élményen, amikor eltávolodik tőle, amikor »visszaemlékezik«, amikor nem meri, vagy nem tudja maradéktalanul vállalni gyermekkori önmagát, egyedül ő látta világát.

Nem mentesek tehát Maurits versei az alkotói kiegyensúlyozatlanságoktól, s ez az írás nem azért íródott, hogy elkendőzze azokat. Maurits szegényebb, egyszersmind gazdagabb nálunk. Ő — mindannyiunktól különbözve — még distancia nélkül tudja látni a világot, primitív képzelettel (a szót nem köznapi értelmében használom), differenciálatlanul. Hogy ez a látásmód értékhordozó lehet, hogy Maurits naiv költői világa kellhet nekünk, gazdagíthat bennünket, abban — úgy hiszem — nem szabadna kételkednünk.