EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015351. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NŐ - VÉR

Balázs Attila

NŐ-VÉR, FI-VÉR, VÉR

(LEKTÚRA, PAULINE B. EMLÉKÉRE)

1998. május 1.

Bárhol nézünk is utána visszafelé lapozva az időben (pl. Révai lexikon), ugyanarra az eredményre jutunk, miszerint a legendás Bonaparte Napóleon három nőtestvérrel büszkélkedhetett. Az első Marie Anne, utóbb Elisa, született Ajaccióban 1777. január 3-án, meghalt a Vicentini villában, Triesztben, 1820. augusztus 6-án. A második Marie Pauline, előbb Carlotta, született Ajaccióban 1780. október 20-án, meghalt Firenzében 1825. június 9-én. A harmadik pedig Maria Annunziata, később Caroline, született Ajaccióban 1782. március 25-én, meghalt Firenzében 1839. május 18-án. Valamennyiük édesanyja a ritka szépségű, félig szaracén vérű Maria Letizia volt, a híres Madame Mére, s a lányok valamennyien - édesanyjukat leszámítva, miképp a kissé rosszmájú krónika is fel találta jegyezni - nem éltek épp feddhetetlen erkölcsű életet. Gátlástalan szenvedélyességével közülük messze kimagaslott a császár-hadvezér középső húga, az anyja szépségével vetekedő Marie Pauline, aki elhunyta előtt minden tükröt a fal felé fordíttatott a rezidenciájában, s akiről Georges Blond Pauline a hűséges nimfomániás címmel írt könyvet (magyarul megjelentette a Rege Kiadó, 1990-ben). Az asztmás Francis Richard Burton kapitány (Revija za kulturu i umjetnost ljubavi, Zagreb, 1991; The Cradle of Erotica, Bantam Book, New York, 1962 - és egyéb források) viszont angol utazó volt, kalandor és kém ugyanazon bőrben, aki négy évvel Pauline halála előtt látott ködös napvilágot az albioni Barham House-ban. Burtonék családi emlékezete szerint Richard édesanyja, Martha Baker XIV. Lajos király véréből örökölt, abból juttatott a fiának, aki zsenge ifikorát Franciaországban élte le. Dél-Franciaországban, ahová meleg napsugár után sóvárgó édesapja vitte őt. Richard Burton, amikor végre kinőtt a szakálla, beiratkozott az Oxfordra, azonban csakhamar ráunt az egyetemre, egyáltalában a viktoriánus szülőhazára, ahol még egy ideig a Kabbala tanulmányozásával foglalkozott, arabul és hinduul tanult, majd - végképp megelégelve a "buta és egyhangú" életet - beállt a hadseregbe. Feljegyezték róla, hogy bár a királynő hadseregében harcolt Indiában, ellenezte a tűzzel-vassal gyarmatosító politikát, és hogy - hadakozása meg későbbi kémkedése mellett - könyveket írt és fordított. Egyebek között lefordította a Káma szutrát, meg az Ezeregy éjszaka meséit. Életrajzírói szerint Sir Francis Richard Burtonnek "cigányszeme" volt, sötét bőre, amiért angol kortársai "fehér néger"-nek csúfolták. Ő azonban egyáltalában nem haragudott, merthogy ez Indiában, majd később Afrikában egyenest előnyére vált. Inkább hát örült neki. Mert olyan ember volt, aki előre is tudott látni, meg hátra.

A szó valódi értelmében balkezes Sir Francis Richard Burton egyetlen, magányos szobrát - a kapitány halála után - bronzból öntötte ki egy indiai származású olasz szobrász. A normális, álló pózba merevedett férfialak jobbjában kard, a másikban toll (de milyen?). A stílus mindenesetre nehezen definiálható. Paulina vagy Pauline vagy Pauletta vagy Paulette Bonaparte szobrát viszont még a modell - bár kissé korán lefelé hajló, utóbb megint kivirágzó - életében mintázta előbb hófehér gipszből, aztán kőből, mégpedig klasszicista stílusban a possagnói Antonio Canova, aki Velencében tanult, s már fiatalkori műveiben a barokktól elforduló, higgadtabb formavilág kialakítására törekedett. Canova tehát Napóleon és családja számára is dolgozott. Napóleont például Achilles nehezen sebezhető pózában örökítette meg. Pauline Bonapartét ugyanakkor mint fekvő Vénuszt: elragadóan finom formáival tette halhatatlanná.

- A hercegnő életnagyságú szobrot óhajtott - emlékezett később a Mester. - Még mielőtt megláttam volna ruhátlanul, felismertem, hogy gyönyörű szép modellem lesz. Azt ajánlottam, vadászó Dianának mintázom meg, de nem akarta. Mikor Vénuszt említettem, azonnal igent mondott.

Eme csípője tövéig mezítelen, baljában kard vagy toll helyett almát tartó Venus victrix Canova egyik legismertebb műve. Ami a hasonlóságot illeti: a kortársak fenntartása az arckifejezésre vonatkozott; mármint hogy az komolyabb, méltóságteljesebb, mint Pauline szokásosan élénk, érdeklődő, örökösen cinkostársat kereső arca. Meg hogy Pauline Vénusz-szőrzete - bizonyos ízléstelen hangok szerint - buján, vastagon csaknem a naspolyaszerű köldökéig ért, itt viszont ennek jelzése sincs. Meg hogy a lába hosszabb, mint a hagyományosan kurta Bonapartéké. Bár a Bonaparték, ha akarnak, nagyot tudnak lépni...

Az elefántcsontbőrű, könyvet sohase fordító, se író, tapasztalatokat azonban csaknem az űzöttek lendületével gyűjtő Pauline Bonapartéről feljegyezték, hogy kicsi leány korában, mint egy csábító kis nimfa - mit adott volna érte sok évtizeddel később Amerikában egy orosz emigráns "cukros bácsi" és az ő Humbert Humbertje! -, imádott a fiúkkal a nyári sekély vízben incselkedni. Szaladtak utána a sihederek, porzott a víz, csakhogy Pauline gyorsan futott - kurta vagy éppen hosszú lábain. Ám amikor látta, hogy netalán nem érik utol, akkor lassított, visszafordult, s mintegy farkasszemet nézett hajszolóival, majd elernyedt kiválasztottja karmai között. És vakmerő is volt ugyanakkor Pauline, de sosem esett baja, mert magasan a feje felett ragyogott a szerencse csillaga. Így például amikor a későbbi Mme Mére még olajbogyókat konzervált pálinkába, Napóleon pedig egy kimustrált helyi tüzérüteg parancsnokaként tragédiák olvasásába feledkezett, Pauline-Paoletta betáncolt abba a szobába, ahol nagybátyja, Luciano kanonok feküdt holtan, ott megráncigált egy zsinórt, mire kiderült, hogy a matrac tömve van csengő aranyakkal. Az öregúr ott tartotta összezsugoriskodott-harácsolt Tartuffe-pénzét, mintegy kettőezer Lajos-aranyat. Tulajdonképpen ez lett az alapja a család életében bekövetkezett változásoknak. És részben ez lehetett oka annak is, hogy Napóleon sosem feledkezett meg Paolettáról, aki viszonzásképp - a sok férfiügye mellett - talán az egyetlen igazi férfiként tisztelte őt: Bonaparte Napóleont.

Egyes történetírók hajlamosak úgymond alkalmilag túlontúl érzékinek tekinteni ezt a vér-viszonyt, holott erre semmi bizonyíték nincs.

Tény, hogy Pauline 1793-ban anyjával és testvéreivel Ajaccióból Marseille-be ment, aztán - további viszontagságok után - Milánóba került, ahol nemsokára Victor-Emmanuel Leclerc dandárparancsnok felesége lett - az időközben sikereket elkönyvelő Napóleon óhajára. Mindez persze nem történt ilyen simán. Már csak azért sem, mert Pauletta vagy Paulette akkorra már teljes szépségében kivirult, s maradéktalanul magába bolondította az útjába kerülő hímeket. Azt mondták róla: olyan lány-lény, aki arra született, hogy szerelmet keltsen, s mint ilyen - hiányos iskolázottsága ellenére - mindig többet fog tudni, mint a férfiak, akikben vágyakat ébreszt, akiknek a hódolatát fogadja, és akik a kegyeiért rimánkodnak. Legyen bármennyire tanulatlan is Paolette, a későbbi Pauline - és akár törje is a franciát, amelyet tökéletes kiejtéssel soha nem sajátított el, enyhe orrsövényferdülése ellenére sem -, ez így van: minden tudás, amit megszerezne, csak csúfítaná őt, mert elég az, ha olyan szép, amilyen, ahhoz, hogy megvalósítsa a saját tökéletes típusát, és ezzel alighanem neme tökéletes formáját is.

Amikor Canova szobrát kiállították a szitakötők körültáncolta Borghese-palotában, egy kíváncsiskodónak arra a kérdésére, vajon nem volt-e kellemetlen meztelenül mutatkoznia, sajátos humorérzékének utat engedve Pauline így válaszolt:

- Nem, miért lett volna kellemetlen? Hiszen égett a tűz a kályhában.

Amikor Sir Francis Richard Burton szobrát kiállították a puritán Barham House-ban, akkorra a modell, a sátáni tekintetű kapitány, volt Fernando Pó-i, santosi, damaszkuszi, majd trieszti konzul pipájának és lelkének tüze már kihunyt, így nem szólhatott semmit. Burton csibukjának parazsát állítólag maga az ördög pisálta le, ő sem bírván tovább az abból előpöfékelt ocsmányságokat. Bár életében tartottak tőle, őrültnek tekintették, honfitársai mégis Sir-nek titulálták Francis Richard Burtont, akinek halálával kapcsolatban az a mendemonda terjedt el, hogy egy szép napon holmi kismadár kopogott be háromszor az ablakán.

- Hiszen ez a halál jele! - kiáltott fel a kapitány, aki jól tudta, hogy a kopogtató madárka az Istent kereső lélek szimbóluma.

Meg is halt akkor délután, 1890 őszén. Amikor levetkőztették, hogy megmosdassák, testén, különösképp az alvó kobraként összetekeredett phalloszán hihetetlen mennyiségű heget találtak, valószínűleg rituális származásút, azonban felesége, a Franciaországban megismert, nála jóval fiatalabb Isabel Arrundel de Wardour semmit sem árult el ezeknek az eredetéről. Sőt, férje hátramaradt kézirataiból máglyát csinált, hogy sose derüljön fény a maradék titokra. Tette ezt Sir Francis Richard Burton utolsó rendelkezésének megfelelően, mintegy végső szerelmi aktusként azzal a férfival, aki nőfaló létére poligám elveket vallott, de sosem hagyta el, ugyanakkor hitt a nők szexuális szabadságában is.

Isabel a kihűlt máglya üszkét-hamvát állítólag megette, amitől - borzasztó hascsikarások közepette - feketét székelt másnap. A megszárított végterméket - visszatérve Angliába - Burton kedvenc pipájával együtt egy maga gyártotta papundekli hajócskába helyezte, amelyet a Temze habjaira és a további enyészetre bízott, mindörökre megfosztván a civakodó utódokat Sir Francis Richard Burton utolsó lejegyzett gondolataitól. Isabel azután felsóhajtott, s felvette a maga privát, folytatódó harcát az idővel. Írt egy nem túl jelentős könyvet a férjéről, majd eltűnt a világ szeme elől. Vastag, áttörhetetlen magánnyal építette magát körül a London melletti Mortelake-ben, azaz: Holt-tóban.

Sir Francis Richard Burtont tehát eltemettük, ha nem is végleg, Pauline Bonapartét viszont egyelőre még nem. 1793 után Paulette Bonaparte főképp azzal foglalkozik, átmenetileg mosólányként, majd társalgókisasszonyként, hogy a zsenge, ám egyre bizsergetőbb, szédítőbb nimphae-szárnyú, kemény férfitojást kereső szűz kis madárkáját röpteti, amennyire teheti, miközben egyre híresebb bátyja sokadjával veszi a fokokat a szamárlétrán felfelé. Csakhogy ez nem az ő szenzációs cselekedeteinek, Thermidoroknak, Brumaire-eknek és egyebeknek, talmi történelemnek, Nabulione-Napóleon felemelkedéseinek és bukásainak a krónikája, mint inkább másé - utunkban a megfoghatatlan felé. Pauline sokkal fontosabb e miszszió szempontjából. A szép két szeme, amellyel majd lát valamit, minek szörnyűségét sosem felejti el. De haladjunk csak sorjában, bár imitt-amott nagy bakugrásokkal! Baklövésekkel esetleg.

Tudomásunk szerint az első férfi, akit Paoletta-Paulette rabul ejtett, azonnal meg is kérte a kezét. Nem annyira lényeges, de Bilonnak hívták; szappangyáros volt, negyvenéves, kopasz és pocakos. Aubagne-ban élt, farkaséhségben szenvedett, meg - a csillagok állásától nagymértékben befolyásolt - inkontinenciában, s mindig úgy csinált, mintha kezet mosna. Napóleonnak az egyik szeme azonban rajta volt. Jutott ereje és ideje kideríteni, hogy Bilonnak igazából nincs vagyona, így hát a buborék szétpattant. A második kérő Junot, az akkor már tábornok Napóleon hadsegéde. Junot a család chateau-salle-i tartózkodásakor szédült meg: az antibes-i tengerparton fürödni látta Paulette-et. Nyomába eredt, utolérte. Röpke eldugott csókolózás, hegyes kis kígyónyelves puszi, kapkodó simogatások után halálosan beleszeretett a lányba, s miképp Georges Blond könyvének magyar fordítója, Veressné Deák Éva is érzékletesen tolmácsolja, a bajtársai aggódva figyelték, milyen étvágytalan Junot. Fogyott, abbahagyta az ivást, aztán megint felöntött a garatra. Olyankor üvöltözött és parázsló szivarvégeket nyomkodott el a hóna alatt, büdöset téve a helyiségben. Hosszú időkre elvonult valahová, ahonnan egyre beesettebb, karikásabb szemekkel, szikkadtan, zörgő bőrrel kúszott elő. Marseille-ben egy este odamerészkedett a tábornoka elé. Reszketegen, hajlott gerinccel már alig tartotta magát, valahonnan mégis bátorságot merített. Lehet, épp a poharából.

- Tisztelettel megkérem Paulette kisasszony kezét - rebegte. - Csak hadnagy vagyok, de az Ön parancsnoksága alatt biztosra veszem, hogy jutok többre is. Tanulni fogok, és habozás nélkül kockára teszem az életemet. Apám halála után 1200 frank évjáradékom lesz, ami nem csekélység.

Napóleon meg sem rezdült, mint azok a szobrok, kivéve ha zongorára tették, azok az öntvények és faragványok, amelyeket később a család - a kis korzikai klán - gyártott róla és adta el a leigázott országokban. Tengerkék szemét Napóleon Junot-ra szegezte.

- Ami nem csekélység, de foglaljuk csak össze! Apád kiváló egészségnek örvend, köszvényét leszámítva. Soká várhatsz hát az évjáradékodra. Jelenleg a fityegő hadnagyi vállpántodon kívül semmid sincs. Paulette-nek sincs semmije. Ez együtt mennyi? Van cérnád?

Junot ezekre a szavakra elájult. Olyan sokkal többje nem volt tényleg, mint Francis Richard Burtonnek, amikor belépett a Kelet-indiai Társaság kötelékébe. Csak egy cérnaszál, az is majdnem elszakadt. Mindenesetre Junot hadnagy volt a második kikosarazott kérő. A sors azonban nemsokára veszedelmesebb szerelmest hozott Paulette és Napóleon Bonaparte útjába. Olyat, akinek nem is volt vízipipája, amilyen Burton kapitányé, meg álmodni sem tudott szépet, csupán egyet - minden szökőévben. Ám igazából akkor is csak felet... Nevezetesen Stanislas Fréron vérengző csirkefogót, negyven fölötti szoknyavadászt, a lengyel exkirály keresztfiát. Apjától Fréron folyóiratot örökölt, címe: Irodalmi év. Ehhez azonban nem sok kedvet mutatott, inkább a politika felé kacsingatott. Franciaországban számtalan "bunda", kiontott vér tapadt a kezéhez. Sikerült Paulette kegyeibe férkőznie, amikor Mme Mére épp azzal foglalkozott figyelmetlenül, hogy a fiára haragudott annak szeretője, majd későbbi felesége: az ugyancsak frivol Joséphine miatt. Napóleon meg épp Joséphine-nel foglalkozott, illetve a világ meghódításának a gondolatát melengette a sapkája alatt. Fréronnak, aki mindig nyolc selyemkendőt kötött a nyaka köré, s Mme Mére társaságában finoman beszélt, közben csak halkan, alattomosan eregette a kábító szeleket, sikerült elcsavarnia Paulette fejét, sőt egy alkalmatlan pillanatban a szüzességét is elvennie. Ezután Paulette teljesen elveszítette a józan eszét, még Fréron háromlábú, korcs kutyáját is hajlandó volt darált marhamájjal etetni Fréron távolléte alatt, meg Stanislas vörös fanszőrzetéből némi viasz segítségével összegyúrt labdacsokat hordott a két fülében, hogy ne hallja a szerelmét becsmérlő szavakat. Állítólag a saját acélos-rugós-selymes szőrszálait ragasztgatta a Fréronnak írt szenvedélyes levelekre, amelyeket, amikor a ritmus úgy hozta, lunáris váladékával pecsételt meg. Napóleon azonban feleszmélt a maga tervezgetéseiből, amidőn a hintó egyet döccent vele a macskaköves utcán, útban valahonnan valahová, és tüstént közbelépett. Így végződött a tizenhat éves lány és a Bonaparte családtól megmenekülést remélő romlott kéjenc esztelen összeszűrődésének regénye.

Paulette Bonapartét és a 168 centiméter magas, külsőségeiben Napóleonra emlékeztető, hátratett kezű, kurta beszédű Victor-Emmanuel Leclerc-t a milánói érsek különleges engedélyével boronálták össze 1797. június 14-én. Tényleg nem tartjuk szükségesnek Paulette Bonaparte egész életét elmesélni, itt mégis felidéznénk Antoine Vincent Arnault költő, jövendőbeli akadémikus alakját és szavait, Paulette-tel kapcsolatos észrevételeit, amelyek merőben ellentétesek azzal a képpel, amilyeneket Sir Francis Richard Burton higgadt, titokban féltékenykedő ifjú feleségéről alkothatunk annak alapján, ami róla a Gutenberg-galaxisban megmaradt. (Kitűnő jellemrajz!)

- A vacsoránál Paulette mellett ültem - emlékezett az eseményre Antoine Vincent Arnault. - A puding evésekor húzódott közelebb hozzám. Különös keveréke ez a lány a legtökéletesebb fizikai adottságoknak és a legbizarrabb erkölcsi tulajdonságoknak. Talán ő a legszebb teremtmény, akit láthatunk, de egyben a legesztelenebb is. Nincs több tartása, mint egy iskoláslánynak. Szünet nélkül fecseg, nevet mindenen és semmiségeken, vitába száll a legtiszteletreméltóbb emberekkel. Kiölti a nyelvét Joséphine-re, a sógornőjére, amikor az nem látja, a térdével bököd engem, ha nem figyelek eléggé a csibészkedéseire, és magára vonja időnként bátyjának félelmetes pillantásait, amikkel az a legrakoncátlanabb férfiakat is rendre tudja utasítani. De ennek a lánynak ettől nem hűl meg a maga forrongó női vére az ereiben: a következő percekben minden újrakezdődik, és a hadsereg vezérének tekintélye megtörik a combját szorosan az enyémhez simító kislánynak a szeleburdiságán. Egyébként jó gyerek, inkább a természeténél fogva, mint tudatosan, mert semmiféle elv nem vezérli, és meglepetésként képes arra is, hogy jót tegyen.

Itt lendül a kerék, s mint kilőtt, szilárd akadályba ütköző játékgolyó, visszapattanunk Burton kapitány csodálatos tetteire.

Nyughatatlan élete során - kilépve a Kígyó-szerzetesek obskúrus szektájából, egyre inkább az iszlám bűvöletében - Sir Francis Richard Burton, miképp erről is értesülhetünk, egyszer fogta magát volt, és elhagyta Indiát. Abdallah sejk álnéven, pedánsan körülmetélten Szuezból egy zarándokhajóval Janbóba utazott, onnan pedig Medinába gyalogolt, majd Mekkába, honnét később - Dzsiddán át - visszakerült Egyiptomba. Amit véghezvitt, nagy haditettnek számított akkoriban. Sikerein felbuzdulva aztán járt Abesszíniában, ahol a Stefánia-tó környékén a sófőző - pergő napjaikat sajátosan, az ételüket sózó majmok ásításából számláló - uata-uandák életét tanulmányozta, s látott fán élő embereket is. Hallomásból írt egy rövidebb művet a dadogó-csettegők népéről, azaz a hottentottákról, különös tekintettel a hottentotta nők kötényszerűen megnyúlt, esetenként afrikai masniba kötött szeméremajkaira, de ennek tervezett epilógusa sosem született meg, mert a Kelet-indiai Társaság időközben a Szomáli-földnek a kikutatásával bízta meg. 1858-ban Speke nevű társával Richard Burton elérte a Tanganyika keleti partját, ahol előttük nem járt európai ember. 1864-ben nevezték ki santosi konzulnak, ahonnan Brazília felföldjén tett utazásokat. Viszont a legmesszebb, ahová Pauline Bonaparte eljutott, az az Antillák királynőjének nevezett San Domingo volt. Paolette eleinte nagyon ellenszenvesnek találta az ötletet, de mint mindig, ezúttal is fejet hajtott bátyja akarata előtt. Elképzelte magát San Domingo királynőjének, és akkor már nem is esett annyira nehezére.

Ez pedig úgy történt, hogy Napóleon - talán azért, mert megelégelte veje személyében a saját négy centiméterrel magasabb hasonmását - elhatározta, Leclerc-t az akkor még francia gyarmatnak számító San Domingóba küldi, az ottani négerlázadás leverésére. Azt azonban valószínűleg nem gondolta, hogy onnan a Paulette "kis Leclerc"-je koporsóban jön haza, maga Paulette, aki követte férjét, pedig csaknem hősként. Mert bár sok pletyka szövődött a "léha nő" ottani viselkedéséről is, és jutott az akkori főspicli Fouché fülébe, aki Mémoire-jában később azt írta, hogy Pauline Bonaparte San Domingo trópusi hőségében "unalomból és szertelenségből, továbbá idegességének levezetése céljából különféle érzéki játékokba feledkezett", tény, hogy amikor az egész kirándulás lidércnyomássá vált, Pauline egy Bonapartéhoz méltó bátorsággal viselkedett. Még arra is volt gondja, hogy férje tetemét bebalzsamoztassa, a férfiú szívét pedig kiemeltesse és aranyurnába helyeztesse. Az ólomkoporsóba ugyanakkor egy párnát tett, amelyet hajának két súlyos fonatával tömött ki. Így tért vissza Victor-Emanuel Leclerc parancsnok - megkopaszodott neje kíséretében - a hazájába: ha nem is pajzson. És harcosnak kijáró tisztelettel fogadták, pedig nem az ellenfél kardjától esett el, hanem a spanyolul Vomito negrónak nevezett sárgaláz végzett vele. A betegség, amely különösen kedveli a kikötőket, tengerpartokat és a folyók torkolatát. A Stegomya fasciata nevű szúnyog terjeszti. A gyerekek sohase kapják meg, az öregek is csak ritkán - egyáltalában a nők valamiért nehezebben, mint a férfiak. Pauline-t elkerülte a fatális nyavalya, ellenben keletkezett valami furcsa seb a tenyerén. Talán az ollóval szúrta meg magát? Egyáltalában nagyon megviselte a kaland, minek után első ízben történt meg, hogy az útjába kerülő kíváncsi tükröket rendjére vagy a fal felé fordította, vagy bezúzta.

- Fonnyad - súgták a háta mögött sokan, epeömléstől rég elsárgult szemekkel. - Pedig még csak egy fattyút pottyantott.

És bár fél év leforgása alatt - belső energiáinak és a körülötte sürgölődőktől hirtelenjében elszipkázott energiáknak köszönhetően - a fiatal özvegynek sikerült legalábbis lelassítania ezt a hervasztó folyamatot, a tizenkét ujjú, farkaskörmű, küklopsz-szemű Antonio Canovának rövidesen tényleg akadt csiszolgatnivalója a Győzelmes Vénuszon, ha borotválnivalója nem is a korzikai pézsmá-n, ahogy egyesek Pauline-t csúfolták vélt vagy valós intim burjánzására célozva. De ha mégoly kislikú francián, akkor sem nehéz átlátni a szitán: tették ezt valószínűleg ugyanolyan mértékben izzó vágyakozással ezek az emberek, mint amekkora csúfondárossággal.

Mellesleg San Domingóban az ugyancsak vesztére oda kerülő, Paulette-nek egykor holmi obszcén teáskannát (meg feltehetően lueszt) ajándékozó bájgúnár, Stanislas Fréron is belepusztult a vomitó-ba, ám Paulette vagy nem tudott róla, vagy nem akart tudomást venni néhai nagy szerelme tragédiájáról. Különben is ez a teát pisilő drilopot rég összetört. A sors iróniájaként éppen Pauline egyetlen fiúcskája, a kis Dermid lökte le, kinek neve az egyik Osszián-énekből származott, természetesen Napóleon Bonaparte sugallatára. Ám Dermidnek a születése után szájába dugott só csak annyira volt elég, hogy túlélje San Domingót, aztán már nem sokáig kavarta a port ebben az árnyékvilágban. Dermid pár év alatt vált olyanná, mint aki legalább kilencvenesztendős, majd csendben visszaült a Jer, Dermid!-et súgó-parancsoló Teremtő ölébe. Pedig a beavatottak tudni vélték, hogy a fiúcska egyszer áthintózott a szivárvány alatt.

De mi is lehetett a legnagyobb vétke a test és a szellem sok-sok báját, valamint hibáját egyesítő Pauline-nek a későbbi Dominikai Köztársaságban? A felszabadulni igyekvő San Domingóban, amelynek fővárosa a közelebbi múltban egy ideig a Ciudad Trujillo nevet viselte, ott miféle túlkapásokra ragadtatta magát Paulette? Az ilyen munkát vállalni tudó, valószínűleg valamiféle kezdetleges gerinccel rendelkező, az ágy nyikorgását számlálni tudó, kulcslyuk-szemrésű lények jelentése szerint viszonyt folytatott a kancsal Boyer tábornokkal, továbbá a heresérves Debeille tábornokkal, a kis Leclerc vezérkari főnökével. És itt még nem merül ki a bűnök lajstroma. Mert állítólag, amíg mind a fehér, mind a lázadó fekete férfiak - hogy érdekesebb legyen: valamennyien francia zászló alatt! - egymást kergették a szigeten, Paulette-ből vérmes gougnotte lett; buja nőkkel űzött homoszexuális gyönyörökbe hajszolta magát, erogén zónává alakítva a háborúsat. Áthajózván a Teknős-szigetre - költeményt és teknőspáncél lantot félre - a tudomány számára még most is sok szempontból rejtélyes, teljességében feltérképezhetetlennek tűnő, a női nemi ösztön inverziójaként emlegetett Amor lesbicus-nak hódolt az ottani manzanilla-almafák és fügebokrok hűsében. Annak is a tribadizmusként számon tartott gyakorlata vonzotta, mégpedig olyan fejlett csiklójú néger nőkkel partnerképp, akik eme testrészüket hímvesszőként használhatják, mint az évtöltekor nemet váltó hiéna hosszan és nedvesen kitüremkedő nemi szervű nősténye, s amilyen emberi "példányokkal" Burton kapitány úgyszintén találkozott Afrika földjén, majd számolt be később - konkrét adatok birtokában - az európai férfiakat módfelett zavarba ejtő, sokakat valósággal megdermesztő tapasztalatairól.

Innen - férfi szemszögből - úgy tűnik, ez lehetett Pauline Bonapartének ha nem is legnagyobb, de mindenesetre legmegbocsáthatatlanabb félrelépése. Hogy ennek híre eljutott-e egész Napóleonig, s amennyiben igen, miként reagált rá a nagy hadvezér, nem tudjuk. Jókora adag igazság rejlik abban, miszerint a korabeli royalista írások egytől egyig - beleértve a titkos ügynökök jelentéseit is - arra törekedtek, hogy lejárassák vagy nevetségessé tegyék Napóleont, a forradalom gyermekét, a leendő diktátort - családjával és minden hívével együtt. A legelképesztőbb állítás az, amely szerint Paulette San Domingóban - a hozzáférhető buja nőket most nem számítva - nem csupán a hadsereg minden fehér tagjával, hanem mintegy komparáció céljából: az összes számára elérhető fekete férfival is lefeküdt.

- Minden fehérrel! - üvölt fel ezen a ponton a Pauline Bonaparte, a hűséges nimfomániás című könyv derék szerzője. - Ez azért sok lett volna egyetlen nőnek!

- És akkor még hol vannak a feketék? - teszem hozzá.

Ha egy futó pillantást vetünk San Domingo történelmére, több forrást összenézve olvashatjuk, hogy 1492-ben fedezte fel a lebírhatatlan csuklással párosuló tengeribetegségben szenvedő Kolumbusz, ettől kezdve a spanyolok gyarmata volt. A spanyolok a nagyrészt kiirtott, túlnyomórészt egészségtelenül sárgás-hamuszürke, gyenge izmú, fokozatosan degenerálódó őslakosság helyébe virulens, erőtől duzzadó afrikai négereket hurcoltak oda az ültetvényeken végzendő munkára. 1795-ben Franciaország birtokába került, s ezután San Domingo, Haitival egyesülve, váltakozva volt a felkelő feketék és mulattok köztársaságának része, illetve francia uralom alatt, miközben időnként, utóbb hosszú ideig: elvetemült, a saját kifürkészhetetlen királyuknak sarcoló, harákoló-harácsoló kalózok fosztogatták, bitorolták. A torzonborz, trágár piráták távozása után a színes bőrűeket mérhetetlenül felizgatta egy olyan finom fehér nő megjelenése, amilyenhez foghatót sohasem láttak, úgyhogy a főhadiszállás őrségének ugyancsak kemény munkájába került a távol tartásuk. Az izgulékony, állhatatlan "fekete munkaerő" heves szexuális érdeklődése - hogy miként csap át gyorsan valami valamibe - rövid idő leforgása alatt valóságos bálványozássá vált. Például táncbemutatót rendeztek Pauline számára. Ennek érzékeltetésére egyes kéjtől borzongó szikofanták vérbeli boszorkányszombatot, pokoli bacchanáliát emlegettek. Olyan vad tamtamolást csaptak a "domingók", amelyhez képest minden egyéb csupán puha ujjbegyek dobolása a parafalemezen. Pauline banánlevelekből rakott nagy szófán, pluméria- és babérboltozat alatt félig eldőlve nézi őket, a hol előre, hol hátra hajló-rángatózó testeket, amikor - az eksztázis csúcsán - váratlanul egy rémületét palástolni képtelen, meztelen, ebonitbőrű lánykát hoznak elébe. Egy kis ember-antilopot. Pauline szólni sem tud, olyan gyorsan történik minden. A lány törékeny testét magasba emelik a kezek, összeszorított combját irgalmat nem ismerve szétfeszítik, s ugyanabban a pillanatban penge villan.

Pauline önkéntelenül elfordítja a fejét, csuklójába harapva. Sikolya így is egybeolvad a lányéval. Hánynia kell. Később azt mondja, hogy olyan volt, mintha azokban a szörnyűséges percekben lelki szemei előtt halálgyorsan lepergett volna egész élete: Ajacciótól addig az iszonyú pontig.

Sok évvel később Richard Burton kapitány nem fordítja el a fejét Afrikában. A barbárul kispriccentett, zsenge női vér láttán fültanúja lesz a saját hosszan tartó sikolyának, és megpróbál közbelépni, de a könyörtelen rítust végző kezek félrevonszolják, leteperik. Valószínűleg agyonverték volna a szomálik, ha nem tekintik - fehérsége ellenére - immár csaknem egészen négernek. A Burton kapitányt övező legendák egyike szerint akkori menekülését annak is köszönheti, hogy épp abban a pillanatban következett be a teljes napfogyatkozás, ami elterelte róla a figyelmet.

Érdekes, hogy halála előtt mind Pauline Bonapartének, mind Sir Francis Richard Burtonnek az volt az érzése, mintha valamit kitépnének belőlük. Életükben nem látták egymást, de amit láttak - ki-ki a maga terében és idejében - azt egyetlen, valódi és megfelelő szaknéven: infibulációnak nevezik. A Magyar Rádió 1956-os repeszek lyuggatta régi Révai lexikona is ismeri a kifejezést. A lexikon szerint az ókorban szokásos volt fiú gyermekeknél, hogy a hímvessző bőrén ezüsttűt szúrtak át, és a hosszú tűt karikára hajlítva összeforrasztották. Afrikai bennszülötteknél hasonló operációkat végeznek leányoknál is. Ezek az operációk az infibulációk. - Eddig a Révai. Az orvostudomány szerint az infibulatio férfiaknál a fityma, nőknél pedig a nagyajkak összekapcsolását jelenti. A férfiak infibulációja ezzel nagyjából ki is merül, nem így a nőké. Ha - amolyan digresszióként - további részletekkel akarjuk elborzasztani magunkat, hosszú pillantást vethetünk egy Franciaországban ma is szabad eladásban kapható képeslapra. A fénykép valamelyik egykori afrikai francia gyarmaton készült, s pontosan azt ábrázolja, amitől Pauline Bonaparte előtt San Domingóban elhomályosult a világ, majd beindult a "film". A képen fekete lányka látható, alig bimbózó kebellel, féltucatnyi kéz által kifeszített pózban, miközben valaki kifent pengével a lába között matat - alant az illető feltehetően tocsog a vérben. A sötét kis virágszál csukott szeme, görcsbe rándult arca kibírhatatlan fájdalmat tükröz. De ez a gyermek nem üvölt. Szája összeszorítva, ugyanakkor egy őt hátulról támasztó, középkorú férfi fejét préseli a magáéhoz. (Ő lenne az apu? Istenem...) Bár ennek a férfiúnak az arca zavart, az lehet a fényképezőgép jelenlététől is. A zavartság felszíni rétegén amolyan essünk-túl-amin-kell kifejezés világlik át. Legyünk túl rajta, ha egyszer itt az ideje!

A Nouveau dictionnaire de sexologie (Jean-Jacques Pauvert, Paris, 1967) úgy tudja, hogy az infibuláció bizonyos népeknek azt a szokását jelöli, amelyhez híven - egyszerű vágószerszámmal - eltávolítják a lányok csiklóját és kisajkát, majd összevarják a nagyajkakat, hozzáférhetetlenné téve a hüvelybemenetet. A varrást joggal majd csak a férj távolíthatja el, kés vagy éles kovakő segítségével, természetesen csak a megfelelő pillanatban. A rituális műveletet, ha nem is annyira elterjedten, mint a férfiak körülmetélését, ötezer éve praktizálják Egyiptom egyes vidékein, Etiópiában, továbbá Kelet- és Nyugat-Afrikában. Bizonyos dr. Jacobus, aki hadseregorvosként nők százait vizsgálta meg a Malájföldtől Afrikáig, állítja, hogy eme beavatkozás sokkalta gyakoribb, mint véljük, s hogy számos esetben hajmeresztő nyomokat hagy, mivel sokszor kellő tudással nem rendelkező személyek végzik: nem megfelelő eszközökkel. (Mellesleg: milyen tudással nem rendelkező személyek? És mit kellene adni a kezükbe?) Az infibuláció az arabok között is létezik, miképp arról Voltaire ugyancsak említést tesz a Tanulmány az erkölcsökről című művében. A szóban forgó művelet meglétéről tanúskodik az arabban a tebtzir kifejezés, amellyel a clitoris kimetszését, illetve a khefdz szó, amellyel viszont a labia minora, azaz a nimfa-szárnyacskák lenyesését jelölik. Ezzel szemben valósággal humánus eljárásnak mutatkozik az el-khuteh, a vágás, amellyel csupán kiszabadítják a csiklót burkából, annak szabad fejlődése céljából.

- De ki dönti el, hogy melyik "operációt"végzik el?

Erre dr. Jacobus nem válaszol. Ellenben leírja, hogy az infibulációs "műtéten" átesett kislányoknak valamiféle kezdetleges katétert helyeznek fel, majd öt napig feküdniük kell összeszorított lábbal. Combjukat később se tanácsos túlontúl széttárniuk, bár ezt nem is nagyon tehetik, tekintettel a jelentkező fájdalomra. A katéter helyén aztán aprócska lyuk marad, elegendő ahhoz, hogy a vizelet és a havi vér távozzék. Ahhoz elegendő, máshoz viszont nem. Dr. Jacobus szerint a kis "pácienseknek" legfőbb lelki pátyolgatóik a nővéreik (amennyiben vannak, többnyire igen), akiknek tisztük hangsúlyozni, hogy húguk ezzel életének egy fontos szakaszába lépett - útban a valódi nővé válás felé.

Sir Francis Richard Burton vallomásaiból kiderül, hogy igencsak megütközött az érett szomáli nők úgymond takaró nélkül maradt, tátongó rózsaszín hüvelye láttán, amitől valamiféle riasztó-szomorú elveszettségérzés lett úrrá rajta. Megfigyelései szerint az adeni prostituáltak többsége átesett az infibuláción, de ezen - rajta kívül - nem akadt fenn senki. A derék kapitánynak ekkor eszébe jutott az a férfiakat érintő, számára hasonlóképp vademberi szokás, amelynek egy beduin törzs életének futó tanulmányozásakor válhatott mélyen megtisztelt szemtanújává, útban Mekka felé. Változatosság kedvéért ott egy, a kamaszkorán jócskán túl lévő férfit vezettek elő, rendesen lefogták, majd előzőleg langyos vízzel felületesen lelötykölt, sóba mártott kés segítségével tövig megnyúzták az egekig üvöltő jelölt vesszejét. Az eljárás neve angol átírásban es-selkh, ami repülést jelent szabadon, s Allah még valószínűleg tudja, mire szolgál.

Sir Francis Richard Burton ekkor megnyújtotta lépteit.

Az infibuláció egyébként a Nyugat számára sem ismeretlen. Az ógörögök után a régi rómaiak is alkalmazták, elsősorban énekeseken, férfiakon és nőkön egyaránt, mivel azt hitték, hogy a nemi bajok rontják a hang tisztaságát. Ettől a nemes elképzeléstől vezérelten - írásos emlékek szólnak róla - bizonyos esetekben az érintettek jegeléstől összeránduló végbélnyílását is összefércelték, de itt csődöt vall mindenféle élettani tudás. Olybá tűnhet, hogy - paradox módon - az erényöv feltalálása a viselésénél borzasztóbb kínoktól mentette meg emberek sokaságát. Az egy vagy két nyílást záró erényöv. És a harmadik rés? Mindegy. Amerikai orvosok manapság az el-khuteh sebészeti eljárást alkalmazzák, amennyiben a csikló túlontúli beágyazottságát tartják okolhatónak a nő szexuális érzéketlenségéért. A totál infibulációt viszont bizonyos szekták popularizálják. Statisztikai adat nincs, mekkora sikerrel.

Az infibulatio tehát részben az "önfertőzés", részben viszont a (korai vagy nem javallott) "külfertőzés" meggátlásának céljából találtatott ki és vettetett be. Ám ez korántsem a teljes válasz, nem beszélve arról, hogy maradéktalanul kielégítő magyarázat valószínűleg nincs is. Főleg a nők esetében nincs. Sigmund Freud (1856-1939) osztrák idegorvos és pszichiáter, a pszichoanalízis nevezetű, posztmodernbe áthajló, bonyolult rejtvény megalkotója szerint az infibuláció, a csikló kimetszése és a sorvadt herezacskóra emlékeztető ajak eltávolítása ősrégi, hagyományozódó kísérlet arra, hogy még tökéletesebb nővé tegyék a nőt, a férfi "negatív lenyomatát". Hogy megfosztván maradék férfiasságától, mintegy művi úton fejezzék be a biológiai kasztrációt: a nő nemi élvezetének fő pontját testének belsejébe szorítva. Az infibuláció ugyanakkor - Freud elképzelésének megfelelően - az idősebb nők oidipuszi féltékenységének is a következménye lehet, amellyel határt próbálnak szabni a forróvérű lányok szertelen élvezetének. Azonban, ha megfontoljuk, igazából ez az érvelés nem elfogadható. Tudniillik nem nyert bizonyítást, hogy a nők "utolsó fallikus csökevényének" kasztrálása volt tulajdonosát vaginálissá teszi, de az sem, hogy teljesen megfosztja külső genitális örömétől. Leginkább valószínűsíthető, hogy a vaginális nők ezzel semmit sem nyernek orgazmikus készségüket illetően, ugyanakkor a klitorikusakat nem teszi vaginálissá - szögezi le a szakliteratúra. Ők nyilván az "ügy" jóvátehetetlen vesztesei - toldja még hozzá. És bizonyára mindenki veszít. És akkor mi van? Semmi?

- Miért kell egyáltalában bárkit is holmi zavaros elképzelések okán ily brutálisan megcsonkítani? Kész őrület - szögezte le Sir Francis Richard Burton. - Nincs egy központi erő, amely a dolgokat mindig helyes irányba terelné. Esetleg olyan lassan tereli, amit az egyed aligha érzékel a maga röpke életében. Leszámítva nagyon szerencsés életeket. De egyáltalában igazi életek-e azok? És mi az élet?

- És mi az igazi? - sóhajtunk.

Ha a felül előráncigált, nagy- vagy kisbetűs életben vannak kinnszülöttek, akkor mondhatjuk, hogy bizonyos bennszülött szokásokat bizonyos "kinnszülött" Marie Bonaparte gyűjtötte egybe, amelyre számtalan utalás létezik a már aposztrofált francia lexikonban. Ezzel kapcsolatban csupán egy gond merül fel, miképp a hal szájából kiakadt horog nyomán bukkan megint felszínre az úszó. Nevezetesen az, hogy melyik Maria vagy Marie Bonaparte? - gyűjtötte be mindazt, amihez hozzáfért. Például a Felső-Szenegál és Niger között lakó bambárrák ama - számunkra ugyancsak furcsa és erősebbet ne mondjak - szokását, amelyhez híven egerek közé vetik a lemetélt csiklót, majd abból igyekeznek következtetni a megcsonkított lány későbbi gyermekének nemére, hogy milyen nemű állat falta be az emberhúst. Mert a bambárrák, akik meg vannak győződve arról, hogy esőben az egerek békákká változnak, ugyancsak azt tartják, hogy az emberek egy férfi és egy női lélekkel jönnek a világra, s hogy a nőnél a férfilélek a csiklóban lakozik, ezért el kell távolítani.

Nos, Maria Letizia, a Madame Mére - akinek Napóleon bukásával a szerencsecsillaga örökre leáldozott, élte végén meg is vakult, s meg kellett érnie azt, hogy hitvány cselédjei pénzért mutogassák - aligha rágódott ezeken a dolgokon. Marie Anne, utóbb Elisa, továbbá Maria Annunziata, a későbbi Caroline sem foglalkozott vélhetően ilyesmikkel. Egyikük a toscanai nagyhercegség, másikuk pedig Nápoly királyi trónján, ki-ki a maga férje mellett. Nem mintha ez teljesen kizárná az említett tevékenységet, de nem is látszik valószínűsíteni. Marad a kíváncsi Marie Pauline, akinek - mint megtudtuk - lett volna indítéka, türelme meg tanultsága azonban kevésbé. Már az is kész csoda, hogy mozdulatlan tudott maradni, amíg Canova mester megörökítette, nemhogy néprajzi anyagokat gyűjtögessen és rendezgessen hangyaszorgalommal, kitartó odaadással. Egyébként nincs is az életrajzában semmi, ami igazából erre utalna. Marad tehát az ötödik lehetőség.

Van itt még egy nő a homályban, egy szintén Bonaparte (szüfrazsett?), de hiába szólítgatom, nem akar előlépni. Beszélek hozzá szépen, beszélek hozzá fenyegetőn - mint Karinthy Frigyes az elbújt kicsi nyúlhoz -, csak nem jön elő. Én pedig elfáradtam. De hogy Pauline alakja ne maradjon torzóban, még folytatom a történetet. Pauline Bonaparte hódításainak és hosszú lankadásának történetét, miközben az én szemrésembe is már-már kulcsot lehetne illeszteni?

A gyászos San Domingó-i epizód után, amikor visszaállította a megmaradt tükröket, és összeszedte magát, vagy fordítva, rémálmai is megritkultak, krónikus csuklása és holdkórossággal párosuló horkolása is alábbhagyott, Napóleon legkedvesebb és legizgágább, külsőre tudtommal semmiféle rendellenességet nem mutató húga röptében összetört pár férfiszívet, majd belehabarodott egy gyönyörű, zengő hangú, daliás, gazdag olasz férfiba, Camillo Borghese hercegbe. Sikerült még a gyász letelte előtt összeboronáltatnia magát vele, ám a szépséges arcú, pompás lábikrájú herceg - akiért annyi sóhaj hagyta el a nők ajakát, s akit a kor divatos festőjének, Gérard-nak a festményén láthatunk - hatalmas csalódást okozott Pauline-nek: az ágyban.

- Inkább maradtam volna Leclerc generális özvegye húszezer frank kegydíjjal - vallotta be később egyik barátnőjének -, mint hogy egy eunuch felesége legyek.

És bár rögtön hozzálátott, hogy a hitvesi ágyon kívül keresse az örömöket, élete végéig megmaradt az "eunuch" feleségének. Részben azért, mert Napóleonnak jó ideig szüksége volt Borghese kapcsolataira, túlnyomórészt azonban anyagi megfontolásból. Pauline Bonaparte, míg 1825 júniusában ki nem szállt a keserű betegségtől vagy bujakórtól - a franciák Morbus hungaricus-ként is emlegették a lueszt -, tehát vérbajtól és egyebektől elgyötört testéből a lélek, lankadatlan hévvel fejte, amikor és ahogy csak tehette, a valószínűleg kissé tényleg balek férjét, akivel a vég eljövetele előtt sikerült kibékülnie. Napóleonnal viszont sosem is veszett tartósan össze. Töretlen, hű ragaszkodása jeléül 1814-ben elkísérte bátyját, a bukott császárt Elba szigetére, amely akkorácska, hogy ott még lovagolni sem lehet rendesen.

Nyughatatlanságának, nyavalyáinak, szenvedésének okát keresve, életrajzírói általában nem mulasztják el idézni mindazon orvosok szavait, akik Pauline-t életében megvizsgálták. Tény, hogy forró bonapartei temperamentuma ellenére fázós lábú volt, amiért hideg talpát - martinique-i szokás szerint - gyakorta női kebel, nevezetesen bizonyos Mme de Chambaudoin meztelen keble alatt melengette; bal lábujjával annak mellrózsáját vagy hónaljszőrzetét, esetenként a vulváját szerette piszkálgatni, s egyszer így látta vendégül a nizzai prefektust, ám nem ez jelentette a legnagyobb problémát, amiért aggódtak érte. A nőgyógyász Hallé doktor erről így írt 1807. április 20-i keltezésű levelében Peyre kollégájának: "Tovább gondolkodtam azon, hogy milyen állapotban találtam őfenségét először, és milyennek láttuk tegnap. Állapota hisztéria tüneteit mutatja. A méh érzékeny volt, de kevésbé, mint az előző alkalommal, a méhszalagok még őrzik annak a fájdalomnak a nyomát, ami miatt múlt csütörtökön fürdőt rendeltünk. A fürdés közben látott görcsök hisztérikus jellegűek voltak, a fájdalmak a fejben is hisztérikusak. Az általános benyomás: levertség és kimerültség. Ez semmiképpen nem közönséges gyulladás; a látott gyulladásos állapot átmeneti volt. A szokásos és állandó állapot az anyaméh izgalmi állapota, és ha ez az állapot folyamatos és tartós, az kellemetlenségeket okozhat. Ez a baja. Múlt csütörtökön félszavakkal megpróbáltam ezt a hercegnő értésére adni. A belső zuhanyokat vádoltam, és általánosságban beszéltem mindenről, bármi legyen is az, ami a méh izgalmi állapotát fenntartja. Azt hiszem, megértett, de félek, hogy nem hallgat rám eléggé. Nem tudok semmit, de ki kell találnom az adott lehetőségek között, hogy mi történik. Amit a szimptómák természetéről mondtam, vagyis arról, amit Önnel együtt láttunk, és amit Ön gyakrabban látott, mint Én, az bőven elég arra, hogy talányt emlegessünk. Nem lehet mindig a belső zuhanyt és a csövét okolni; fel kell tételezni, hogy egy asszonynál, aki fiatal, szép, érzékeny és magányos, és aki szemmel láthatólag kimerült, van a kimerültségnek valami maradandó oka. Akármi is ez az ok, itt az ideje, a legfőbb ideje, hogy megszüntessük. Láttam már asszonyokat, akik hasonló gyöngeségnek áldozatul estek, mindegyiknél így kezdődött. Nyilvánvaló, hogy ha nem tesz valamit sürgősen, már késő lesz. Nem tudok ennél többet mondani, mert nem tudok semmit, de meg kell mentenünk ezt a fiatal és érdekes asszonyt a pusztulástól. Amennyiben van valaki, aki visszaél az ő gyöngeségével, ha van cinkostársa, biztos, hogy az nem fogja saját magát vádolni, hanem minket okol majd, hogy nem láttunk és nem tettünk semmit. Se azt nem óhajtom, hogy hülyének nézzenek, sem hogy gyáva és vétkes engedékenységgel vádoljanak, de mindezen túl meg kell menteni ezt a remek és boldogtalan nőt. A sorsa elszomorít engem; szerencsére azt nem állíthatom, hogy kétségbe ejt. Igyekezzék hát, kedves Kolléga, nincs veszteni való időnk. Használja fel a levelemet úgy, ahogy jónak látja, és adjon módot rá, hogy nyíltan és szenvedélyesen szóljak."

David Stacton amerikai író szerint Camillo Borghesét akkoriban háborúba küldte Napóleon, talán azért, hogy férfiasodjék, Pauline pedig új szeretőt szerzett be bizonyos Forbin nevezetű, társaságbeli festő személyében, aki alatta járt a harmincnak, és valóságos csődörnek számított. Tehát megvolt az ok: nem a zuhany csöve; meglett az élő "cinkostárs", aki nem magát vádolná esetleges tragédia esetén. Nos, Peyre doktor nem sokáig habozott, fogta magát és elment Mme Mére-hez. Némi enyhítésekkel tájékoztatta Hallé kolléga levelének lényegéről, és beszélt Forbinről. Ha Pauline nem is, a Signora azonnal megértett mindent. Sok idő telt el azóta, hogy szabadon engedte Pauline gyeplőjét. Tüstént magához hívatta lányát, rendezett neki egy jókora fejmosást, miután Pauline engedelmesen kiadta az útját Forbinnek, de azonnal vissza is fogadta - titokban. Pauline ekkor már gyaloghintóban vitette magát mindenhová, s jó példája volt a "vaginális elcsigázottságnak". Idegei annyira tönkrementek, hogy lakása körül hallótávolságnyira minden csaholó ebet lelövetett (mellékesen: emlékszünk még Fréron kutyájára?) A kupaktanács végül is úgy döntött, hogy Pauline-t valamelyik kénes vizű gyógyfürdő purgatóriumába küldi: melegvizes láb- és hidegvizes altestkúrára.

Aix-les-Bains-ban Pauline halálosan unatkozott, így esett meg, hogy 1807. június 10-én mindössze egy nap leforgása alatt százharminchét levelet írt Forbinnek, de utána azt, vagyis: őt is elunta. Hazatérve beszerezte magának Blanginit, a pipaszár hegedűst, akit nyomban házába fogadott, kinevezve a fiatalembert egy merőben képzeletbeli zenekar vezetőjének. Előnyös volt számára az, hogy Blangini nem került annyi pénzébe, mint a duhaj Forbin. Néha kettősöket énekeltek együtt. Pauline oltárasztalt állíttatott fel a kottaállványok közelében, miáltal az éneklés áhítattal párosult. Blangini románcokat és notturnókat is komponált. Rendkívül jóképű, kölyökkutyaszerű fiatalember volt. Később az ő sorsa is megpecsételődött. Jóval azelőtt, hogy megkomponálhatta volna a Nagy Művet.

Pauline Bonapartéről és méh-dühéről 1938-ban jelent meg egy könyv Lyonban bizonyos H. Parlange doktor tollából Étude médico-psychologique sur P. B. címmel. Hallé levelére alapozva - évek távlatából - Parlange megpróbálja felállítani a maga diagnózisát. Innen az idézet: "Hallé heveny petevezeték-gyulladás állapotában vizsgálta meg Pauline-t. Ez a heveny gyulladás csak a krónikus állapot kiélezett válsága volt. A tüneteket Hallé hisztérikusnak nevezi, amivel a ténylegesen meglévő baj nőies túlzással való előadására utal, de hangsúlyozza a méh szokásos, állandó állapotát. A helyi sérüléseken túl, amiket terápiával kezelhetőnek tart, a kóroktani faktort is megvilágítja. A gyakorló orvos keresi a ťcinkostársŤ-at. Pauline fájdalmak közt, kimerülve sem tudja elfojtani szerelmi tüzét. Nem olyan tűz ez, amely bár élénk, megmarad a szexuális impulzusok normális keretei között. Ellenállhatatlan elemi erő hajtja a szexuális aktus beteljesedése felé, de a kielégülést csak egy pillanatra, és még akkor sem éri el. Ez a nimfománia. Az erotomániától élesen különbözik, mert állandó izgalmi állapot jellemzi, amelynek lokális fiziológiai organikus eredete van. Összegezzünk! Pauline személyiségének amoralitása, kapkodása, alkalmazkodási képtelensége az őstalaj. Ezen az őstalajon a nimfomániás hajlam biológiai változást idéz elő, és azzal együtt alkotja Pauline temperamentumát. A nevelési körülmények, a rang, a környezet mind összefog a szervi patológiával, amely Pauline esetében annyira súlyos, hogy mindezek együtt alakítják ki a jellemét és a magatartását. Így a hercegnő több vonása, legalábbis bizonyos mértékben, egy szervi megbetegedés egyszerű szociális manifesztálódása."

Georges Blond tudomása szerint dr. Parlange írta le először a nimfománia szót Pauline-nal kapcsolatban. És Blond - akit ugyancsak valósággal megbabonázott a téma - a továbbiakban sem maradt rest. Ő természetesen nem a magyar '56 lyuggatta Révait, hanem a Kis Larousse-t rántja elő, s abban mit lát? Azt, hogy a nimfománia: "A nő vagy a nőstény állat felfokozott szexuális szükséglete (különösen teheneknél és lovaknál fordul elő)." Aztán hozzáteszi a magáét: "Az orvosok még 1938-ban is úgy gondolták, hogy a petefészek vagy a méh sérülése okozza a neurózist. Azok az orvosok, akiket megkérdeztem, tagadták ezt. Egy neurózisról van szó, melynek jellemzője egy ismert anatómiai alaptényező hiánya. Így van ez például a szorongásos neurózissal is. Az erotománia pszichózis, a nimfománia neurózis. A pszichózis mélyebb lélektani betegséget jelent, mint a neurózis, de úgy látszik, a betegségnek ez a kétféle megnyilatkozása több pontban azonos. Ne tévedjünk útvesztőbe, csak annyit szögezzünk le, hogy Pauline ugyan szifiliszes, de ez nem oka a nimfomániájának. Értsük meg, hogy a nimfománia hendikep a számára, olyan, mint a súlytöbblet, amit az ugyancsak hendikepnek nevezett versenyeken bizonyos lovakra tesznek: túlterhelés, amely kiegészíti a veleszületett állapotot."

- Súlytöbblet? Nem is rossz - csukom le a szemem, masszírozom meg a homlokom. - De melyik ismert anatómiai tényező hiánya?

Blond nem válaszol. (Hogy ne tévedjen útvesztőbe...)

David Stacton sem. (Hogy ő se tévedjen.)

Nyúlok a könyvespolcom felé.

Muss liebe blind sein? (magyarul: A szerelem iskolája, Medicina Kiadó, Budapest, 1984) című kötetében dr. Fritz Kahn úgy vélekedik, hogy "a kielégíthetetlen vagy más néven nimfomániás nő nem képes jóllakni a szerelemmel. Bármilyen furcsán hangzik első hallásra, ez is lehet egy különleges formája a frigiditásnak. A nő nem jut orgazmusba, mint a normális asszonyok, áttüzesedik, de sohasem tud lehűlni. Olyan, mint Münchhausen báró lova, amely vég nélkül ivott, de szomját mégsem oltotta, mert hátsó felét levágták. Messalina római császárné annyira kielégíthetetlen volt, hogy csapatostól fogadta a legkiválóbb nemi atlétákat, éjjelente pedig inkognitóban felkereste Róma bordélyházait, ahol egy sereg vendégnek odaadta magát. Végül Claudius császár megölette. Egy nimfomániás nőnek köszönheti a zenetörténet Venosa hercegének (1590) híres madrigálgyűjteményét. Ez a férfi szerencsétlenségére egy nagyon szép özvegyet vett feleségül, akinek előző férje - úgy mondják - a kimerüléstől halt meg, az asszony túl sokat kívánt tőle. A nő kielégíthetetlen szerelmi éhségét a zeneszerző herceg sem tudta csillapítani. Az asszony férfiakat fogadott, és amikor a herceg rajtakapta, amint éppen legújabb szeretőjével feküdt az ágyban, Messalina sorsára jutott: a herceg Claudius példáját követve megölette őt szeretőjével és második, nem tőle származó gyermekével együtt. Csakhogy a férfi ezután búskomor lett, a világtól visszavonult, s - múlhatatlan gyászának jeléül - nagy kanállal nyelte a kormot. Emellett kizárólag zenei tanulmányainak szentelte magát, és a következő két évtizedben hat madrigálgyűjteményt adott ki."

- Madrigál? Szegény Blangini, a maga nyűtt vonójával - mosolyodom el, bár némi szomorúsággal.

Dr. Fritz Kahn később mellőzi az anekdotázást, s azt mondja, hogy a nimfománia éppoly gyötrő baj, mint a viszkető bőrbetegség. Az asszonyok könyörögnek az orvosnak, hogy szabadítsa meg őket csillapíthatatlan izgalmi állapotuktól. A nimfomániában szenvedő nő ne fogyasszon szexualitást serkentő ételeket, hagyjon el minden afrodiziákumot az étlapjáról. Ajánlatosak ezen kívül (nota bene!) a hűvös fürdők. Hordjon olyan fehérneműt, amely nem ingerli a testet, tartózkodjon sokat friss levegőn, igyon savanyú hűsítő italokat, például (megint csak: nota bene!) citromos limonádét vagy macskagyökérteát. Ha a diéta nem használ, orvoshoz kell fordulnia. A bajnak néha helyi oka is lehet: hüvely- vagy hólyaghurut, a bélből a hüvelybe átkúszott férgek, esetleg a nyálkahártya allergiás állapota. A nimfomániának azonban majdnem mindig pszichés komponense is van: az asszony ideges, elégedetlen az életével, szertelen önkielégítést folytat, terhelt családból származik, tiltakozik az anyai önkény, a szebb testvér, a kisvárosi élet ellen, folyton füstölög - ezekkel a gyakran kuszán egymással összeszövődött okokkal és okozatokkal szemben a pirula persze keveset segít. Ilyenkor a pszichoanalízisnek van helye. Dr. Fritz Kahn hozzáteszi még, hogy a nő nimfomániájának párja a férfi priapizmusa (kangörcs). Nevét a fajtalankodás félistenéről kapta, akit merev hímvesszővel ábrázolnak. Priapizmusban a férfi gyakori és tartós erekció miatt szenved. Ritkább, mint a nimfománia, és könnyebb is megszabadulni tőle, mert a férfi szexuális problémái mindig sokkal egyszerűbbek.

- Tényleg így lenne? - gyújtok rá a sokadik cigarettára.

Freud - aki E. L. Doctorow szerint vaníliapudingot majszolt fád pofával, mielőtt analitikusságával tönkretette volna a szexet Amerikában -, a legendás Doktor bácsi úgy vélte, hogy a női pszichoszexualitás maradéktalanul becserkészhetetlennek tűnő "fekete kontinens". Így aztán - ugyancsak maradéktalanul - gyarmatosíthatatlan is - toldom hozzá androgín kajánsággal, Doctorowról most nem gondolván?semmit. Mintegy rábólintok Gregorio Maranon (1887-1960) spanyol humanista, író és orvos megállapítására, amellyel - lám megvan! - a biszexualitás jelenségével foglalkozó Marie Bonaparte francia tudós, szexológus, gyűjtő és rendszerező elme úgyszint egyetért. Maranon megállapítása szerint a női nemiség nüanszai olyan széles színspektrum tartozékai, amely színspektrum a maga teljességében áttekinthetetlen a szemlélődő számára.

(Színspektrum. Hm. És egy Bonaparte-szexológus. Marie Bonaparte, párizsi iskola. Nem tudok róla többet.)

Tisztán az altesti veszettséggel kapcsolatban a Nouveau dictionnaire de sexologie is úgy tartja, hogy a nimfománia a nőknél jelentkező, kórosan felfokozott nemi vágy, amely egyes régi népi hiedelmek szerint - az infibuláció kérdését félre! - a lajhárnyáltól az orbáncfűig terjedő preparátumokkal gyógyítandó, ám nyilvánvaló, hogy egyik sem hoz enyhülést. Akut esetekben komoly lelki degenerációról van szó, amely halálos kollapszussal jár (Moreau, Maresch, Krafft-Ebing). A sokkal gyakoribb krónikus nimfománia obszcesszív tünetekkel párosul. A krónikus nimfomániában szenvedő nő rögeszméjének rabjává válik: számára minden szexuális jelentéssel bír, s még az ettől legtávolabb eső dolgok is szexuális gerjedelmet váltanak ki nála. (Pauline Bonaparte esetében pl. Forbin ecsetje vagy Blangini vonója - netalán Fréron háromlábú korcs kutyája? Netalán egy közönséges húsdaráló, vagy egy rokka?) Éjszaka buja álmokat lát, és a testi-lelki izgalmi állapot ébrenlétben még inkább fokozódik. Csupán átmeneti és kezdeti megkönnyebbülést hoz a kifejlődő genitális neuraszténia, amely a kéjérzés mechanizmusát hihetetlenül szolgálatkésszé teszi. A genitális neuraszténia később már nem jelent semmiféle megoldást. A krónikus nimfomániás úgynevezett Libido insatiatá-ban szenved, afrodíziában, amely lehetetlenné teszi számára a megnyugvással egyenlő kielégülést. Krafft-Ebing ezért a túl korán felébredt, túl erős nemi ösztönt hibáztatja, amely vagy a szertelen önkielégítés felé hajt, vagy épp ellenkezőleg: a vágy beteljesületlensége miatt ugyancsak állandó feszültséget eredményező önmegtartóztatás felé. Házasságban jelentkezhet a társ nemi érdektelensége vagy afféle magatartása miatt, amelynek megfelelően a férfi - az örök pótcselekvéses csecsemő szerepében - minduntalan cunnilingusszal igyekszik tehetetlenségét palástolni. A baj súlyos velejárója az, hogy az ilyen nő szexuális életét nagyfokú kritikátlanság és gátlástalanság jellemzi (lásd: paulinizmus), minek következtében számtalan megaláztatást is kényszerül elviselni. De az gyakorta csak olajként fröccsen a tűzre. És bezárul a bűvös kör.

A témával a Szekszuális abnormitások és bűntettek (kiadta Sándor József és társa, Budapest, ?) című könyv is foglalkozik; írta dr. Ruttner Kálmán törvényszéki bíró és dr. Wilhelm Steckel, a független orvosanalitikusok világszövetségének elnöke közreműködésével dr. Erich Wulffen szász igazságügyi államtitkár, magyar fordítója pedig dr. Fülöp Zsigmond. Ebben ismételten megállapítást nyer, hogy "a nemi ösztön szokatlan fokozódása az állatvilágban is jól megfigyelhető. Müller írja, hogy a bölények az ivarzás idejében izgatottságukban erős fákat is kitúrnak a földből, hogy a tyúkfélék nemi dühükben sokszor még az embert is megtámadják, hogy hím kanárimadarak ilyen esetben széttépik a fészket, szétszórják a tojásokat, sőt megölik a nőstényeket, úgyhogy megnyugtatásul két nőstényt kell nekik adni. Lombroso szerint egy kenguru nemi dühében megölte a nőstényét és kicsinyeit. Egy félénk angóramacska, ha viselős volt, kölykeit harapdálta, melyekhez különben nagy gyengédséggel viszonyult. Robert Müller az idegrendszer fokozott ingerlékenységéről beszél ilyen esetekben. Krafft-Ebing pedig ilyen ingerlékenységből vezeti le a nemi ösztön hyperasthesiáját az embernél. Krafft-Ebing szerint a szellemileg egészséges s alkohol stb. által józanságától meg nem fosztott embernél a nemi ösztön sohasem érhet el olyan fokot, hogy az kizárná az erkölcsi ellenképzetek lehetőségét. A szekszuális túlérzékenység beteges állapotát a férfinál szatiriázisnak, a nőnél nimfomániának nevezik. Az előbbi ritkább, az utóbbi gyakoribb, különösen a klimaktériumban, sőt aggkorban is. A fantázia csak szekszuális képekkel foglalkozik, az érzéki csalódásokig és igazi hallucinatorikus deliriumig. A képzetek és appercepciók kéjes hangsúlyozása nagyon felfokozott. Többnyire a genitáliák is állandó duzzadásban vannak. A szatiriázisban szenvedő férfi mindenáron koitusra törekszik; faut de mieux onanizál vagy sodomál. A nimfomániákus nő exhibitióval vagy kacér mozdulatokkal igyekszik férfiakat fogni, ilyenek láttára nagy szekszuális izgalomba jön, melyet imitatio koitussal vagy masturbációval elégít ki. A szekszuális túlérzékenység nem mindig az ösztön kielégítésére irányuló módon nyilvánul meg. Főleg nőknél klinikai egyenértéknek kell vennünk: a hajlamot a kacérságra, férfitársaság keresését, más nők szekszuális gyanúsítását, szépítőszerek tömeges használatát, házassági és egyéb botrányok folytonos feltalálását. Az orvossal szemben a nő folyton érinti a szekszuális szférát, terhességről beszél, ginekológiai vizsgálatok szükségességéről, nehéz vizelést szimulál, a szükséges vizsgálatnál minél többet árul el bájaiból. Így egy (- adeni? -) prostituált nimfomániákus nő klitorisának kiirtásakor polluciót kapott (Mantegazza), egy másik prostituált hegyes kondylomoknak a genitáliáról való operatív eltávolításakor kéjérzetet kapott, egy ismert berlini énekesnő pedig a speculum bevezetésekor, a fájdalom elmúlása után, boldog kéjes elragadtatásba merült (Réti). Egy, a legjobb társaságból való hölgy étkezésnél (- Antoine Vincent Arnault leendő akadémikus pudingesete? -) az asztalkendő védelme alatt férfiszomszédjának nemi részeihez nyúlt. Egy fiatal anya kéjelgésből a saját 12 éves leányát szűztelenítette meg ujjának bevezetésével a hüvelybe. Forel említ egy csinos, rendkívül erotikus leányt, aki derék férfihoz ment feleségül, de ez nemileg nem elégítette ki, s ezért vele szemben hideg maradt. Férjének egy barátjával szökött meg, aki teljesen kielégítette. Mikor kedvesével bálba ment s egy meglehetősen csúnya férfival táncolt, aki közben véletlenül a lábára lépett, ettől nagyon intenzív orgazmust érzett, amely majdnem az eszét vette el. Egy túlérzékeny férfi nagyon szép és derék nőt vett feleségül. Bensően szerette az asszonyt (- Miképp a kapitány Isabelt? -), élénk nemi érintkezést folytatott vele, s mégis sokszor volt hűtlen hozzá. Kétségbeesésében Forelhez ment, hogy hipnotikus kezeléssel enyhítse boldogtalan poligám ösztönét, mely annyira kínozta. Egyébként a szekszuális szatírnak nimfomániákus nővel való látszólag célszerű házasságáról Forel nagyon lebeszél. Az ilyen házasságból való gyermekeknél a már a szülőknél fokozott nemi ösztön annyira túlfokozódhatik, hogy a lányokból prostituáltak lesznek, a fiúk már gyermekkorukban paradoxan hyperasthetikusak és gyakran fegyházba kerülnek. Nacke a Neur. Zentralblattban (1909. No. 5.) értesít kasztrálásokról, melyeket a túlságos libidó gyógyítására végeztek. Egy 25 éves epileptikus leány határozott nimfomániában szenvedett, törvénytelen gyermekei epileptikusok és hülyék voltak. Miután azt akarta, hogy az intézetből elbocsássák, a saját és a hatóságok beleegyezésével egy ginekológus kasztrálta. Fél év óta megkeresi a kenyerét és állapotával meg van elégedve. Pszichikailag abnormis férfi, 31 éves, állatkínzó, hazug, betegesen fokozott libidó, delirium tremensben megbetegedett, a büntető törvénykönyvvel többször összeütközésbe került hamisításért, sikkasztásért, csalásért és tolvajlásért, végül kiskorúakkal elkövetett erkölcstelen cselekmények miatt megfigyelés céljából a menhelyre került. Miután a szatiriázis nem akart javulni, maga kérte a herélést, melyet az érdekeltek beleegyezésével végre is hajtottak rajta. A szatiriázis eltűnt és szekszuális vétket többé nem követett el, de be kell vallani, hogy újból lopott."

Eddig (- pár általam közbeszúrt, intrikus-emlékeztető megjegyzéssel -) dr. Erich Wulffen, a szász igazságügyi államtitkár. És akkor most hol is tartunk? Egyáltalában miféle hajtóerőről, időnként-esetenként megbolonduló, gerjedelmes dinamóelvről, libidós Van de Graaff-, még inkább Wilhelm Reich-i generátorról van szó?

A Nouveau dictionnaire de sexologie szerint a libido a pszichoanalízisben a nemi vágyat jelenti, azaz mindent, amit a képzelet ezen a téren a külső percepció számlájára ír, hogy megerősítést nyerjen. (?) Sommásan a nemi ösztön összes megjelenési formájával kapcsolatos. Freud működésének korai szakaszában az erotikus örömszerzésre való késztetést, a szexuális ösztönök energiatömegét értette rajta. Később a libidó fogalmát tágabban, mint az életenergiák összességét értelmezte. A legújabb kutatások azt látszanak alátámasztani, hogy a libidó valójában a kémia hatáskörébe tartozik: egy meghatározott molekula szervezetbeli keringésének, illetve bizonyos szövetek abbéli képességének a függvénye, hogy azok milyen mértékben képesek abszorbeálni ezt a molekulát. A fenantrénről van szó, egy szinte költőien: aromás gyűrűt tartalmazó szénhidrogénről. Kevésbé költőien: a kátrány derivátumáról, amely a hormonok egyik összetevője. És amelyből mellesleg gyapjúszövetek festésére való színezéket állítanak elő.

Tehát miféle nagy misztikus-szenvedélyes lángolások? Csupán egy kis kátrány. Kevesebb vagy több. Ez lenne?

Egy kis fekete korom. Festett gyapjú. Pepecselt kelme.

És mi lehet a fenantrén szerepe a sors alakulásában?

Nem tudom pontosan. Annyit viszont tudni vélek - adalékul a bambárrák és mások szokásai mellé -, hogy ha Pauline Bonapartét a sors nem a sejthetően homoszexuális irányultságú, finom lelkű, festményeket gyűjtögető Camillo Borghese herceggel hozza össze, kinek értékesebb festményeit mellesleg Napóleon ellopta, hanem - valamely másmilyen történelmi és egyéb kanyarulat folytán - például egy vérbeli, vad férfiasságú montenegrói fejedelemmel, vagy annak valamelyik leszármazottjával párosítja, akkor végül is nem párnák között végzi, főképp nem a firenzei Villa Strozziban. Akkor az lett volna, hogy ura-parancsolója kézenfogva felvezeti a zord szépségű Fekete Hegyre, ahol letérdepelteti, lepényt helyez a fejére, majd lesújt rá egy hatalmas taglóval. Mert ott azokban az időkben - rituális büntetésként - még az járt ki mindazon nőknek, akik bemocskolják a hitvesi ágyat.

(És akkor Mme Mére még annyira sem megy el a temetésére.)

Mellesleg manapság a fenantrén helyett - vagy mellett - bizonyos fenil-alanint (is) emlegetnek - mint a szerelem kémiai alapját. Bevallom, számomra itt követhetetlenné, a maga módján érdektelenné válik az út.

Jóval azelőtt, hogy 1890. október 20-án Triesztben megérkezett volna érte a hármat kopogtató kismadár, még konzul korában Sir Francis Richard Burton egyszer azzal hökkentette meg Fernando Póban egy álarcosbálon az egybegyűlteket, hogy Pauline Bonaparténak öltözve jelent meg. Arcát erre az alkalomra simára borotválta és púderrel jól behintette. Fejére a domború, értelmet sugárzó homlokába lógó, fürtös parókát húzott, testére csipkés ruhát öltött, és igyekezett nőiesen mozogni, ám a szemlélődőnek még így is nagy képzelőerőre volt szüksége, hogy felfedezze benne Pauline-t. Ezen Sir Francis Richard Burton úgy igyekezett segíteni, hogy kellő kacérsággal Pauline Bonapartéként mutatkozott be. Nőnek öltözött hát, holott komoly kasztrációs félelemben szenvedett, s egykori körülmetéltetése is - a pragmatikus célokon túlmenően - számára állítólag amolyan bátorsági (elő)próbát jelentett. Amikor a gyertyát még olvasás közben is két feléről égető kapitány másnap mámorosan felébredt, újfent fel akarta húzni a maga Bonaparte-jelmezét, amiről háztartása nagy nehezen lebeszélte, de akkor meg sértődésből estig Canova szobrának tettette magát, s hiába kérlelték, hogy legyen tekintettel bokros teendőire, estig nem mozdult ki az ágyból. Féloldalvást feküdt, hímvesszejét a combjai közé szorítva. Midőn leereszkedett a sötétség, bevetette magát valamelyik lebujba, ahol az asztala köré sereglett, feslett hívei előtt felfedte életének legnagyobb titkát, amely szerint ő valójában Marie Pauline Bonaparte egyetlen fiának, a kis Dermidnek a női reinkarnációja, s - hirtelen szemhéjgörcsöt kapva - teljes erőből orrba vágta azt a szerencsétlen illetőt, aki állításának igazságát kétségbe vonta.

Később, amint a bolondéria átvonult rajta, szokásos éleselméjűségét visszanyerte, s reggelente ismét tudott fél lábon állva, tükör nélkül borotválkozni, akkor Abeokutába utazott, ahonnan Mann német füvésszel, aki titokban az impotencia és a frigiditás elleni balzsamot kereste, a Kamerun-hegységbe ment. Mann-nak egész úton arról beszélt, hogy ő a "fehér néger", Pauline Bonaparte lelki fivére, és ha netalán rábukkanna egy olyan eladdig ismeretlen virágra, amelyik vérmes szépségével a magas kitüntetést kiérdemli, akkor ő azt Paulette Bonapartéről nevezi el, s meri remélni, hogy társának ez ellen nincs semmi kifogása. (A virág porát pedig Mann is használhatná...) Megpillantván az árnyakba (lásd Freud fétis-elméletét!) szerelmes férfi tekintetében azt, amit az elharapózó keserű betegség lángjának vélt felfedezni, Mann nem mert, de nem is nagyon akart ellenkezni.

Az egyik távoli, alulról érkező hiénakacajjal dúsított éjszakán Mann arra ébredt, hogy Sir Francis Richard Burton a kihunyt tábortűz parazsában vonaglik. A német füvész tüstént kirohant sátrából, majd arrébb vonszolta a kapitányt, kérdőre vonva oktalan cselekedetéért. Sir Francis Richard Burton akkor fájdalmában elsziszegte, hogy kioltván azokat, magába akarta építeni, mintegy magára igyekezett ölteni az éj szemeit, s mivel ez már megtörtént, Mann nyugodtan lepisilheti. Mann csak jókora nehézségek árán tudta túltenni magát az eseten, miközben a hihetetlen energiákkal megáldott kapitány éjszakánként is az elképzelt virágot kereste az afrikai nimfák Góliát- vagy Artemisz-vízesésénél, de úgy látszik, sosem találta meg.

Amikor harmadszor is bekopogott érte a félig szőrös, félig pikkelyes madárka, a gondolatban éppen mellet, nőszirmot és vadszőlőt növesztő, kopó-fejű Sir Francis Richard Burtonnek már csak a kedvenc vízipipája felől jutott ideje - végül is angol patrióta kapitányként - rendelkezni. Meg hát a kéziratai felől... (?) Aztán elröppent a lélek belőle. Végső távozása előtt imitt-amott elhintett szavaiból tudjuk, hogy Egy szabad nő címmel szándékozott - Pauline Bonapartéről! - nagyszabású regényt írni.

De egyáltalában egyetlen szirom-vázlat: elkészült-e? Torzóban maradó művemhez befejezésül csak annyit, hogy már a jóval újabb időkben gyártottak egy filmet A fekete dzsungel titkai címmel Sir Richard Francis Burton kalandos életéről és viselt dolgairól, Stacy Keach-csel és Virna Lisivel a főszerepben. A művet ugyan nem láttuk-láttam, de plakátján az Isabel Arundel de Wardourt alakító Virna Lisi a maga nyitott, húsos, érzéki félmosolyával sokkalta inkább emlékeztet Marie Pauline Bonapartére, mintsem a teljes mosolyú, ám - a korai Joséphine de Beauharnais szokásához híven, vagy holmi ideges cápa módjára - cipzárként összeszorított fogsorú Isabelre. Isabel Arundel de Wardour-ra, aki állítólag - minden puritanizmust félre - a London melletti Mortelake-ben (a Holt-tóban) tizenkilenc időmértékes verset írt - elhunyta előtt - a saját "sötét, halálra táncoltatott, mégis paráznán ágaskodó" csiklójáról, s ezeknek egy részét Sir Francis Richard Burton kapitány emlékének szentelte. A többi címezetlen, vagyis (ahogy a korabeli angolok tartották): nem ajánlott. Utóbbiakat Isabel a Lesbia anagrammával firkantotta alá, és fogalmam sincs, hol lelhetők fel.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.