EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015405. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

A Gonosz banalitása

Jovica Aćin

MIRŐL TANÚSKODOM ÉS HOGYAN

korszerűtlen fejtegtések a korszerű gonoszról

Mindamellett lehetséges az is, hogy a gonoszt banalizálva a közömbösségünket igazoljuk...

1999. május 3.

1
Voltaképpen mit mondhat egy író - egy esszéista és elbeszélő -, mit mondhat író létére, ha kérdést intéznek hozzá az aktuális gonoszról? Nem sokat, de talán nem is olyan keveset. Nos, tegyünk tanúságot: kijelentem, hogy én mint író, tanúságot teszek a gonoszról és az életről, amennyire csak tudok. Először is magáról a tanúságtételről, az igazságról és a hazugságról... Isten parancsolata megköveteli, hogy ne tegyünk hamis tanúságot, azaz ne mondjunk és ne állítsunk másról semmi hamisat. Közben rögtön felvetődik a kérdés, hogy ki tanúskodik magáról Istenről, ki garantálja, mint kezes és túsz, ki bizonyítja be, hogy igazat mond és igaz. A teológiai horizont, mely a nyugati gondolkodás története folyamán meghatározta a tanúságról, egyáltalán az igazságról való felfogásunkat, az a horizont, mely a pogány, antik gondolkodás tűntén a végső igazságról való teleológiai ígéretekkel beszippantotta a metafizikai horizontot és minden egyéb bölcseleti látókört, azon az illúzión alapszik, hogy az igazság valami kész, valami adott, habár néha álcázott és a felismerhetetlenségig rejtett. A keresztény igazság külön mese: az erkölcsi parancsok síkját fenntartás nélkül lefordította a létezés síkjára. Ebben a fordításban elveszett a hamis tanúskodás és a valakiről, valakiért való tanúságtétel közti különbség. Tehát kötelezem magam, hogy igazat mondok, ti pedig tanúságot tesztek rólam. Akik hisznek Istenben, azok mind Istenről és érte tanúskodnak. Ő számukra az Igazság, egyszerre morális és egzisztenciális értelemben. A tanúságtétel átváltozott hitté. Az igazmondás készsége azonban, bármi legyen is az az igazság, nem a hit jele, miként az igazság garantálása és bizonyítása sem hites aktus. Mi több, a hit a tanúskodik, mindkét jelentésének kontextusában állhat ugyan többé-kevésbé tanúságtételből, ám nem szükséges, hogy bármi kapcsolatban legyen vele. A tanúságtétel mindenképpen különleges kijelentéstípus. A kijelentés bizonyos fajta igazságát is jelenti. Hogy egy kijelentés igaz-e vagy hazug, az esetleg anélkül is kivizsgálható, hogy a tanúsághoz kötném, ami mindig egy emberre vonatkozik. A kijelentés szubjektuma nem okvetlenül esik egybe azzal, aki mondja. Csak az ember tanúskodhat. Így van ez a kijelentéssel is, ami beszédaktus, és nélkülünk nem létezik. Mi vagyunk mindig a szubjektumai. Sőt tovább mennék: csak ember tesz tanúságot emberről, és csak ember tanúskodik ember mellett. Ha igazság nem csak egy van, és a természete sem változatlan és örök, akkor egy igazság mért ne lehetne érvényes tanúságtétel nélkül is? Ha a mi igazságfogalmunk is csalóka, és hajlik a történelmi és egyéb változásokra, könnyű elképzelni a tanúság nélküli igazságot. Ám a tanúság igazsága nem létezik tanúskodás nélkül. Az ilyen igazság csakis a tanúskodás által igazul meg. Vagyis, mondjuk a náci haláltáborok igazsága vagy bármily más koncentrációs és megsemmisítő tábor igazsága az áldozatok tanúskodása által válik megdönthetetlenné. Emberi értelemben ez az igazság gyakran, hacsak nem lényegileg, kimondhatatlan. A tanúságtevő áldozat szüntelenül birkózik ezzel a kimondhatatlansággal. Az áldozat beszéde magának a kimondhatatlan igazságnak a beszéde. Az igazság fogalmának kritikai genealógiájával leleplezték az igazság hazugságát. A tanúskodás fogalmának kritikai genealógiája azonban még várat magára. A táborokról való kutatásaimat talán egy ilyen genealógiával való töredékes próbálkozásnak is tekinthetném, mely formailag és nyelvi heterogenitását tekintve is irodalmi, írói kísérlet. Ugyanakkor számomra a táborok nem csak egy téma a sok közül, melyek révén sötét fényben ragyog fel ez a végéhez közeledő század. Többről van szó: e század a táborokban lakozik. Bennük van e század igazsága; a század bennük leplezi le gonoszságának helyszínét. Ezt bizonyították számomra a mostani balkáni táborok is. 2 A koncentrációs táborok - bármily névvel álcázzák őket - e századi találmánya lényegileg nemcsak egy történelmi korszakot jelöl meg, hanem visszafordíthatatlan kizáratást jelent az eddigi történelemből. E jegy ezt a századot minden előzőnél sötétebbé teszi, tulajdonképpen nem lehet összehasonlítani semmilyen múltbéli eseménnyel. A lágervilág megjelenése és burjánzása olyan megpróbáltatást jelentett az embernek, a fennmaradását is megkérdőjelezve, melyre nincs válaszunk. A lágervilágot megteremtették, és minden jel arra mutat, hogy nem lehet vele szakítani, mert fertőző. A metasztázisát éli, és többé nem lehet kigyógyulni az ember ember általi eltiprásának halálos betegségéből. Ettől fogva ebben áll a fennmaradás tragikuma, mely az élet minden minőségére és elemére kiterjed. A legújabb balkáni katasztrófa utolsó felvonásának kezdetén hangot adtam a balsejtelmemnek, hogy minden pillanatban és mindenütt leselkedik ránk a lágervilág. Néhány hónappal később már hallani lehetett a még mindig "volt Jugoszláviának" nevezett térség határai közt fölállított táborokról. Senki számára nincs kimagyarázkodási lehetőség! Még a bűnbánat, a megbocsátás és az emlékezetbe vésés is sovány vigasz. Az áldozatok dokumentumai és vallomásai fel fognak bukkanni a sötétségből. Még vár ránk a szembesülés a szerb, horvát, muzulmán lágerekről valló igazsággal. És ennek - ha majd áttörünk a médiák csalásain - mindenekelőtt a magunkról, nem pedig a másokról árulkodó igazsággal való szembesülésnek kell lennie. Ugyanebben az időben a száműzetés régóta ismert jelensége is lényeges változásokon esett át. Mennyi erőfeszítés történt, hogy a világ egyszer végre valóban az ember otthona legyen, és mégis egyre fájdalmasabban szembesülünk a hontalanság modern tapasztalatával. Szüntelenül és egyre inkább idegenekké válunk, akiknek az élete száműzetés még a szülőföldön is. Mindkét esetben, mely arra ítél, hogy az ész tehetetlenségének és a másság iránti vonzódás vereségének feltételei közt éljünk, tehát a lágerek és a száműzetés esetében sem valamiféle különös és véges jelenségekről van szó, sem a barbárság állítólagos feltámadásáról. Hanem ezek a jelenkori jelenségek a modern világ szelleméből fakadnak, mely, miközben tagadja a mulandóságot, megnyílik a halál betörése előtt. Röviden ez volt a Hamujóslás című könyvem alapállása. Évtizedekig dolgoztam ezen a könyvön, írni számomra azt jelentette, hogy kibírni. Különféle száműzetéseket és üldöztetéseket vizsgáltam meg a kezdetektől máig, világszerte, mindenféle kínzásra kitértem, és mindenféle lágertapasztalatot tolmácsoltam, és olyan eszméket is kerestem, melyek megvetik az említett jelenségek alapját. Ezek a kutatások azonban másmilyenek, mint a többi. Nincs szó semmiféle antropológiáról, szociológiáról, pszichológiáról, történelemről, ideológiák, politikai és jogi tanok elemzéséről és hasonlókról, habár, ahol szükséges volt, itt-ott nem nélkülözhettem ezeket a megközelítésmódokat sem. A száműzetés és a lágervilág sajátos irodalmi kutatásáról van szó. Elsősorban dokumentumszövegekre, közvetlen és hitelt érdemlő anyagra támaszkodtam, a problémakört úgymond a nyelv, írás és az irodalom, a szó eredeti értelmében vett művészet morális és egzisztenciális optikáján át kívántam áttekinteni. Az ilyen hozzáállás nemcsak hiányzik, hanem bizonyos lényegi elemeit tekintve messzehatóbb a többinél, tekintve, hogy az emberi élet szolgál alapjául a maga sokalakúságában és az extrém helyzetekben való önmegóvás drámaiságával. Számomra a lágerek az emberi ész eleddig legrettenetesebb találmányai. A más elszigetelésére, egyneműsítésére, kiselejtezésére, elpusztítására, a különbségek eltiprására hajlamos észé. Már a váróterem mitikus terének kutatásától kezdve, amikor is félelem és fájdalom járt át a represszió leglágyabb formájától is, bárki legyen az áldozata, attól kezdve, hogy kora hajnalban becsöngettek hozzám az állambiztonsági szolgálat hivatalnokai, hogy kihallgatásra vigyenek, vagy átnyújtsák a bírósági idézést amiatt, amit írtam és publikáltam, fel akartam sikoltani, és meg akartam érteni. De vajon a sikoly a nyelv része-e? És vajon meg lehet-e érteni azt, amit maga az ész gondolt ki? A racionalitás minden alkalommal megbukott, a nyelv néma maradt. Ebből a kétségbeesett helyzetből jött létre húsz év munkájával a Hamujóslás. A jóslás olyasmi, gondolom, ami sem nem racionális, sem nem irracionális. És csak így tudtam megbirkózni a századunkat meghódító lágeruniverzum kérdéseivel. Amikor olvastam vagy közvetlenül maguktól az áldozatoktól hallottam a tanúságokat egy olyan világról, melyben a halál a legközönségesebb és egyúttal a legkimondhatatlanabb dologgá vált, hónapokig nem tudtam aludni. Egyszóval ez a száműzetésekről és lágerekről szóló könyv ennek az álmatlanságnak a nyelvén beszél. 3 Úgy látszik, hogy az ember kínjairól szóló igazság felfoghatatlan. Az írás számomra állandó kísérlet arra, hogy kimondassék az, ami kimondhatatlan és felfoghatatlan az életben és az életből. A groteszktől meg a nevetéstől a könnyekig és a végtelen nyomorúságig. Néha nem szabad tudnunk ahhoz, hogy egyáltalán élhessünk, ám ugyanakkor tudnunk muszáj. Ebben áll a valódi írás paradoxona. Ez az ember létezésének és fennmaradásának paradoxona is. Az élet állandóan kérdéses. Talán az írás és a könyvek az egyedüli esély arra, hogy együtt éljünk e kérdésekkel egy olyan világban, melyben minden paranoiásan összeesküdött az élet ellen. Most úgy tűnik, hogy a "trombitaszók" elcsöndesültek, ám megmaradtak a holtak, a megnyomorítottak, a szerencsétlenné tettek. Még nem szembesültünk teljesen ezzel a leírhatatlan teherrel. Igaz, hogy ebben az országban sok mindenből túl sok volt, egyes dolgokból pedig túl kevés. Nem létezett semmiféle egyensúlyozás a sok és a kevés között. Ami azt jelenti, hogy szem elől veszett a halál és az élet közti különbség, miközben kihangsúlyozódott a mi és az ők közti különbség, a nemzeti, vallási vagy más különbségek. Ahelyett, hogy az életért kezeskedett volna, a különbség a halálba vezető úttá vált. A másikkal való barátság helyett a másik démonizációjához jutottunk. Nem hinni többé igazán semmiben - azt hiszem, ez számomra mára nemcsak elkerülhetetlenné vált, hanem az egyetlen autentikus isteni oltalommá. Mindenesetre autentikusabb bármely itteni párt oltalmánál. Egyiknek sem vagyok tagja. De kinek is kellene ilyesvalaki, mint én? Az író nemkívánatos személy a hatalmi programmal, hazugságprogrammal működő, rabló és fosztogató rendszerben, nemkívánatos a gonosz rezsimjeiben. Azt akartam, hogy abban, amit írok, a legfinomabban fejeződjék ki a tanúságtétel és a megismerés. Talán ebben áll a művészet: a megismerés és a stílus rendkívüli összekapcsolódásában. Mit jelent ez számomra? Így mondanám: elhinteni a tudást. Az eszme nem lehet tudással behintve, hanem ellent kell állnia neki. Nem szabad tudássá változtatni, mert a kommentárokban úgyis ez a balvégzet vár rá. Az én történeteimben, csakúgy, mint az esszéimben, magának az életnek kell széthintenie a tudást. Ugyanebből a forrásból táplálkozik a Sade márkiról szóló könyvem is. Ha már elmélyedtem a táborokban és a száműzetésekben, a börtönökben, a kínzás technikáiban és a sötét jóslatokban, akkor már nem kerülhettem meg - nem is akartam megkerülni - Sade márki életművét. Az, hogy hozzá fordultam, ugyanonnan vagy rokon benső forrásból ered: az erős ösztönből, hogy ne fordítsam el a tekintetem, hanem szembesüljek a katasztrófa lehetőségeivel. A márki a világ vége gondolkodója. Az ő bölcsessége, akárcsak Nietzschéé, jóserejű. Apokaliptikus vízióiban ma már felismerjük a világot, amelyben élünk és amelyre - egyre kérlelhetetlenebbül - ítéltettünk. A szabadság nemcsak a jó, hanem a gonosz kérdését is fölveti. A gonoszét, mely óhatatlanul kikel a szabadságból, egyúttal elárulja ezt a szabadságot, pokoli gyönyörökért eladja. Ez a mi történelmünk. A márki előtt és után egyetlen író sem jutott el addig a feneketlen mélységig, melyet összehasonlíthatatlan művei varázsolnak elénk, a művek, melyek az irodalmilag legalábbis Cervantesszel vagy Shakespeare-rel vetekednek. Mit beszélek?! Márki csak egy van, és az, amit merészen, habár talányosan elmond, melynek mély belátásai oly kegyetlenek, hogy szorongva szemet kell hunynunk, és be kell fogni a fülünk, az a mi fennmaradásunk igazságára vonatkozik. Nem véletlen, hogy Franz Kafka, e század egyetlen irodalmi zsenije "korunk valódi védjegyének" tekintette őt, mi több, Apának, mert egyedül ő volt képes szavatolni a különbséget, megkülönböztetni a jót a gonosztól, és látta, mily mélyen gyökerezik a szenvedés mindenki egzisztenciájában, még a boldognak nevezett életekben is. Sem ma, sem azelőtt nem nézte egyetlen rendszer sem valami jó szemmel a márki életművét. Még ha nem is tudják miért, ösztönösen védekeznek ellene. Talán az irodalom az egyetlen szellemi, alkotó terület, mely arra invitál, hogy mondjunk el mindent, legalábbis sejtessünk valamicskét a kimondhatatlanból. A márki a végletekig, a képzelet teljes erejével átadta magát az elmondás végtelen szabadságának. És nincs az a hatalom, mely ebben ne látna veszélyt, mindenekelőtt önmagára nézve. Nem csak tudósi szemmel olvastam őt. Nem is hiszem, hogy ilyen lenne az én szemem. Úgy olvastam, mint aki a saját irodalmi kalandját keresi, mint aki azért ízlel meg mást, hogy próbára tegye azt, amit maga gondol és ír. Szinte úgy olvastam, mintha egy irodalmi hős élete és műve forogna fenn, egy alak, akit kigondoltam, de aki szerencsére már létezik, és több mindannál, amit bármely író elgondolhatna. Egyedülálló alak, aki derűs a szenvedésben, sőt szokatlan humorral él az erőszak közepette, aki mindig nagyobb, hatalmasabb, okosabb annál, aki azt merné állítani, hogy ő teremtette. És én, ki vagyok én ma írás közben? Talán Sade? Akkor az igazi Sade - színtiszta vízió, megtestesült apokalipszis. Jó, én test vagyok, de a márki a test megfeszülése, szétpattanása. A börtönökben megismerte az abszolút magányt, a leírhatatlan szédületet, a tökéletes mozdulatlanságot. A szolgaság ellen az írással védekezett, és ennek jegye ott van a regényein, a levelein. Ráismerünk nála a katasztrófa egyedülálló tapasztalatára is. A pusztítás angyalával birkózott. Nem tágított, így maradt életben. Azt szerettem volna tőle, legalább villámgyors vázlatok formájában megtudni, hogy hogyan sikerült ez neki mint írónak, mint gondolkodónak és mint élő embernek. Ma is szükségünk van erre a tanulságra. 4 Walter Benjamin híres esszéjét, Az erőszak kritikájáról címűt problematizálva Jacques Derrida felfedezi a szövegben az implicit gondolkodást, a náci Endlösung sejtelmét. Ezzel ismét elérkeztünk a tanúsághoz. A rossz hírű wanseei konferencia, ahol, ha jól tudom, először mondtak és ismertek el valamit a "végső megoldásról", 1942-ben volt. Akkor már nagyban realizálták a náci projektumot. "Végső megoldás"? Röviden: tömeges népirtás. Módszer: haláltáborok, Konzentrazionslagern. Vajon tudatában lehetett-e ennek Benjamin, amikor 1921-ben megírta a maga adalékát az erő, az erőszak kritikájához? 1940-ben lesz öngyilkos. Akkor már nem csak tudatában volt, hanem tagadhatatlanul tudta. Mondhatni, éppen ez a tudás késztette öngyilkosságra. Húsz évvel azelőtti szövege sajátos tanúságtétel in potentio. Úgyszólván semmi másról nem is szól, mint éppen az Endlösung lehetőségéről. Ámde akkoriban, a "végső megoldás" lejátszódása előtt alig akadtak néhányan, akik ezt ki tudták olvasni Benjamin esszéjéből. Kritikáját írva Benjamin nem csak azt tudja, hogy minden erőszak tartalmazza a megsemmisítés szörnyű projektumát, hanem azt is, hogy ez csendben zajlik, és hogy a gonosz víziók, amelyeket a technológia támogat, szüntelen jelen vannak a világban. De, mint tudják, az intellektuális meglátások, hogy ne mondjam: megalapozott jövőbe látások, jóslásaink sorsa ma sem kevésbé szerencsétlen, mint Benjamin meglátásaié volt. Egyszerűen szólva: Benjamin tanúságának igazsága tehetetlen igazság, s ebből a szempontból semmi sem változott az újabb gonosz lehetőségek terén azok megállapított megvalósulása után sem. Ki merem mondani, hogy a lágerről való tanúságtételek után többé semmi sem ugyanaz, vagy semminek sem lenne szabad ugyanannak lennie, de az imént említett szemszögből nézve valójában mi sem változik. Sőt, ezeket a tanúságokat elnyomják, mert nehezünkre esik szembesülni önmagunkkal, nehéz szembenéznünk az iszonyat pofájával. Ámde pragmatikus okokból is elnyomják őket. Mi több, ugyanazon okból elnyomható egy tanúság igazsága, és beiktatható a hazugság. Kilenc hónap telt el a Sivatagi vihar nevű hadművelet befejezése után, melynek során az amerikai hadsereg a szövetségesekkel legyőzte az iraki katonákat, mikor kiderítették, hogy a "halott kuvaiti csecsemőkről" való tanúságtétel hamis volt. Tudniillik az amerikai kongresszusban egy nő, egy szemtanú, nyilvánosságra hozta, hogy Kuvaitban az iraki katonák a gyerekkórházban minden babát kihajítottak az inkubátorból, és a gyerekek meghaltak. Kiderült, hogy nem első kézből való tanúságról volt szó. A "szemtanú" a washingtoni kuvaiti nagykövet lánya volt. Később beismerte, hogy az említett dologról másoktól hallott, mégpedig meggyőződése szerint hitelt érdemlő tanúktól. Ámde ezek az "igazi tanúk" sohasem jelentkeztek. Mindenesetre az amerikai tv-hálózatok mindegyikén közvetített "tanúságtétel" célja beteljesült: sikerült hozzájárulni az ellenség démonizációjához. Ilyen szemérmetlen hazugságok és "sminkelések" tömegével voltak a boszniai háború esetében is. Sok public relations ügynökség keresett tetemes honoráriumokat ezen. Az igazságokkal és a hazugságokkal kereskedni lehet. Azok is áruvá váltak. A hamis információk a show-business tartozékai, mi több, szerves részei az olyan társadalomnak, mely kérlelhetetlenül a spektákulum társadalmává válik. Nincs semmiféle korlátozás, tekintet nélkül arra, hogy életről és halálról, mindenféle mészárlásokról és különböző nevekkel illetett koncentrációs táborokról van és lehet szó. A nácik is "sminkelték" a táboraikat. Ezt tették a sztálinisták is, és ezt tették az amerikaiak is a japánoknak szánt, naturalizált táboraikkal. Ezt tettük mi is, korábban is, és nemrég is. Mi? A szerbek is, a horvátok is, a bosnyák muzulmánok is. De ha nincsenek tanúk, ha nincsenek hiteles dokumentumok, megfordíthatjuk a kérdést: lehet, hogy a gonosztettekről szóló minden történet - hazugság? Nem okvetlenül, de akkor nem szabad igazságként forgalomba hozni, mert akkor fennáll a kockázat, hogy gonoszsággá válik azzal szemben, akit, bármi hiteles bizonyíték híján, gonoszsággal vádol. Eljutottunk a morális értelemben felfogott igazság és hazugság kérdéséhez. Elie Wiesel kijelentése szerint Jugoszlávia - Szerbia és Crna Gora - akkori elnöke becsületszavát adta, hogy nálunk nincsenek koncentrációs táborok. Wiesel és az említett elnök, Dobrica Cosic 1992. augusztus végén találkoztak a kétnapos, Jugoszláviát tárgyazó londoni konferencián. Cosic már előbb, a médialáz után - közvetlenül a szóban forgó konferencia előtt -, mely a bosznia-hercegovinai és jugoszláviai szerb koncentrációs táborok hírét terjesztette, meghívta Wieselt, hogy a Zsidó Világszövetség más képviselőivel együtt tegyen látogatást nálunk, és személyesen győződjön meg arról, hogy Jugoszláviában nincsenek koncentrációs táborok. Cosic becsületszavának talán még nagyobb súlya van, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy annak idején Dobrica Cosic mint vendég meglátogatta a Goli otokot. Na de mennyiben van nekünk becsületünk, ha léteznek táborok? Lehetnek táborok anélkül, hogy tudnánk róluk. A kérdés akkor sem veszít a súlyából. Ha nem tudunk a táborok létezéséről, akkor is bűnösök vagyunk, és - ha majd egyszer, még ha utólag is, meggyőződünk a létezésükről - le kell vonnunk bizonyos erkölcsi konzekvenciákat, melyek ismét csak nem hagyhatják csorbítatlanul a becsületünket. Mert mindenképpen - még ha hallgatással és tudatlansággal is, bármely formájú passzivitással vagy semlegességgel - részt vettünk azoknak a körülményeknek a megteremtésében, melyekből, többek között, kinőttek a lágerek. És akkor kérdés, hogy mennyit ér a mi becsületszavunk. Lehet, hogy Cosic úgy fejezte ki magát, hogy "tudomása szerint" nincsenek táborok. Lehet, hogy így értesült azoktól, akiknek hisz vagy állítólag hisz, és ezen értesülések alapján adta a becsületszavát. Szabad volt-e ebben az esetben így tennie? Vagy: talán bejárta mindazokat a helyeket, melyekről azt mondták, hogy ott táborok vannak, és személyesen meggyőződött? Mondjuk, hogy megtette. Ő több oknál fogva eléggé képzett ahhoz, hogy felismerje a táborokat. Persze Wiesel is képzett. Nem csak mint zsidó, aki ahhoz a néphez tartozik, melynek sorsát a "végső megoldás" náci projektuma után örökre megpecsételték a koncentrációs táborok. Hanem mint olyasvalaki, aki a koncentrációs táborok áldozata volt. Röviden szólva az a kérdés, hogy lehet-e ilyen ügyekben a becsületre hivatkozni, különösen akkor, ha a becsületet úgy értjük, mint tanúságtételt valami vagy valaki mellett. Az áldozatok, akik egy alig valószínűsíthető esetben hamisan tanúskodnának, hűtlenek lennének a saját státusukhoz. Alig valószínűsíthető esetben, mondom, mert úgy elárulnának mindent, ami még megmaradt nekik - magát a tanúságtételt, mint a bennük rejlő élet utolsó formáját -, elárulják azokat is, akik együtt szenvedtek velük, és nem érték meg, hogy tanúskodhassanak. Ez véleményem szerint elviselhetetlen. Itt nem merül fel a becsület kérdése. Az egyszerűen megkérdőjelezhetetlen. Minálunk, valamennyiünknél, akik nem vagyunk közvetlenül áldozatok, a becsület puszta fantom. Felelőtlen dolog a becsületre hivatkozni, amikor az áldozatok mások, még akkor is, ha ezekről az áldozatokról nem tudunk, még akkor is, ha nincsenek, amit szintén nem tudhatunk. Nem vagyunk tanúk, és nem szerezhetjük meg ezt a mártírbecsületet. Mi lenne ez? A szavunkat adni, hogy tanúk vagyunk, pedig nem vagyunk azok?! Amikor a táborokról beszélünk, egyedül a megkínzottaké a tanúskodás megtiszteltetése. A tanúságtétel kísérlet a kimondhatatlan igazság kimondására? Vajon hallgatni kell-e a kimondhatatlanról? A tábor valósága kimondhatatlan, mert értelmetlen, mert szörnyűséges. A táborok áldozatainak ez a kimondhatatlanság marad. Nem tudják végigmondani, de muszáj nekik. Ebben áll az elbeszélés mint a szóban forgó tanúságtétel kudarca. Végül most, e század lágeruniverzumának tapasztalataival felruházva megérthetjük, miért mondják ógörögül mártírosznak a tanút. Mártír, megkínzott. A tanú mint lágeráldozat megkínzott, a megkínzott pedig olyan, mint a tanú. A tanúskodás megkínzottja, megkínzottja annak a kimondhatatlan igazságnak, melyről tanúskodik. A magam részéről a tanúság igazságát a maradéktalan tanúságtételben kerestem: amikor az embernek mint áldozatnak semmi más nem maradt, csak a tanúskodás. Az volt az utolsó támasz a halállal szemben. A halálról való tanúskodás végső soron az életről tanúskodott. Kiderült, hogy a kérdéses tanúság, mely, mint jeleztem, kísérlet, hogy kimondassék a kimondhatatlanság állapotában leledző igazság, hogy ez a tanúság nemcsak egy a sok életforma közül, hanem az, amelyik a leghosszabban tart, amikor a teljes élet szembesül a halállal. Tanúskodni a gonosztettekről, de önmagunkról is: hogy voltunk, hogy valaha éltünk, tanúskodni, hogy ne merüljön feledésbe a szenvedésünk. Amikor az írásban tanúságtételt látok, nem az lebeg a szemem előtt, hogy a lágertapasztalatot, mint a fennmaradás és a halál birkózását, mint az élet nyomát, mint a deformálás különböző technikáit és technológiáit é. í. t. irodalommá változtassam. Ebben az esetben rosszul gondolkodnék az irodalomról, mint olyasvalamiről, ami a lényünkkel szemben külsődleges alkotás. Nem, hanem az említett, a kimondhatatlansággal küzdő tapasztalatban az emberi túlélés eredendő nyomát kutattam, akkor, amikor a túlélés a végét járja. És feltettem a kérdést, hogy hogyan artikulálódik ez a nyom ott, ahol szinte már nincs is fennmaradás. Ezek a jelek sorsdöntőek, mint olyan helyek, ameddig elér a lágervilág, fenyegeti, törli őket. Hogy maradnak fenn ezek a nyomok, és vajon fönnmaradnak-e mindennek ellenére? Ez is hozzátartozik az én kérdésemhez. Azonban az irodalom is ezekből a jelekből születik. Ebből kifolyólag érthető, hogy a lágervilág kérdései számomra az írás, a többé-kevésbé artikulált nyomok kérdéseiként is felmerültek. És a gonoszság kérdéseiként is. Ha ennek kapcsán a gonoszról beszélünk, egy igen tanulságos paradoxonnal találjuk magunkat szemben, mely ismét csak önmagunkról szőtt illúzióink szégyentelenségének szimbóluma. Nos, lássuk, ki a lágerúr, ki a láger működtetője, a bűnöző. Vannak bűnözők a lágervilágon kívül is. Egyes emlékezetes kivételeket leszámítva, ők bűnözők maradnak a pogromokban, a táborokban is, amikor tömegeket kell kínozni, mészárolni. Ámde úgy néz ki, hogy nem ők a táborok valódi létrehozói. Valaki más? A szemenszedett gonoszság? Van-e ilyesmi, az oximoronhoz hasonló? Kegyetlenség, mely nem jár élvezettel. Így jellemzi Hannah Arendt A hazugságtól az igazságig című írásában a náci bűnözőt. "Nem ostobaság, hanem a gondolkodás hiánya." "A tettek szörnyűek voltak, de az, aki végrehajtotta őket és felelős volt értük - egészen közönséges ember volt, olyan, mint mindenki, nem démon és nem szörnyeteg." E meglátását Hannah Arendt a náci bűntett, a lágergonoszság legnagyobb paradoxonaként hagyja ránk A szellem életének utolsó, befejezetlen részében. "Egyszerű, ugyanakkor szörnyű igazság, hogy azok, akik normális körülmények között legföljebb csak álmodtak bűntettekről, de eszükbe sem jutott, hogy elkövessék őket, a teljes törvénytelenség és a szétesett társadalmi kötelékek feltételei közepette el fogják fogadni a végletesen bűnöző viselkedést." A lágervilág bűnözői tehát születhetnek a leggondosabb apának, engedelmes hivatalnoknak vagy ideológiailag, nacionalizmussal, rasszizmussal elvakítható kisembernek. Néha lehetetlen felismerni őket. Közel vannak hozzád. Néha mi magunk is azok vagyunk. És az áldozatok? Azok is mi magunk vagyunk néha. Amikor ellenséggé, betolakodóvá, jöttmentté, más hitűvé, mocsokká stb. változtatnak bennünket. Emlékezzünk vissza az ősi áldozati szertartásokra: legjobb, ha az áldozat egyáltalán nem is bűnös. Ha tiszta és ártatlan. Mint ilyen táplál, újjászül bennünket, megváltó erejűvé válik... Ezért úgyszólván gyűlölnünk kell őt. A nők, akik oly odaadóan várják Krisztus bejövetelét Jeruzsálembe, amikor keresztre feszítik ugyanezt a, csak most áldozatként felkínált Krisztust, a leghangosabban adnak hangot a gyűlöletüknek. Az áldozat leggyakrabban nem is érti, miért üldözik. Kérdi, hogy van-e Isten. Azt hiszi, hogy valami tévedésről van szó. Így megy ez. A Bibliában vannak helyek, melyek egyszerre szólnak az egyénhez és a néphez; a különbség felszámoltatik. Soha eszem ágában sem volt, hogy semmibe vegyem a bibliai szöveg bizonyos erkölcsi meglátásait. Ellenkezőleg, az erkölcsi típusú bibliai rendeletek nagyobb részének ma is érvényesnek kellene lennie. Mostanság például a felebaráti szeretet parancsára gondolok: "Hogyha jövevény tartózkodik nálatok a ti földeteken, ne nyomorgassátok őt. Olyan legyen néktek a jövevény, a ki nálatok tartózkodik, mintha közületek való bennszülött volna, és szeressed azt, mint magadat." Ez Mózes harmadik könyvében áll. Így a Biblia. És mi a helyzet velünk, a mi könyveinkkel? Hogyan birkózzunk meg a transzparenssé váló gonosszal, mely mindenben és mindenkiben ott lehet? Az irodalom feladata, ami a gonoszt illeti, egyszerű és nagy horderejű. Semmiképp sem didaktikus. Ha Nietzsche szerint a filozófiának az ostobaság ártalmára kellene lennie - habár gyakran a fordítottja történik -, akkor az irodalom, sokkal inkább, mint egyéb írói tevékenység, legyen a gonosz ártalmára: nevesse ki, leplezze le, sértse meg, írja le, hogy ezzel leépítse. Ne engedje meg neki, hogy a feledésben és a mi önfeledtségünkben rejtekezzen. 5 Egyszer megkérdezték tőlem, hogy mit keresnek az írásaimban a hasonmások, az útitársak és a művészi csalások. Vajon a hasonmás vagy az útitárs szerepeltetése a művészi látszat játékában - egyfajta száműzetés? Azt válaszoltam, hogy ez az útitárs nyilván valami titokzatos alak, még én sem tudom, hogy kicsoda, nem is merek róla beszélni. Lehet, hogy ártatlan gyerek, de az is lehet, hogy maga az ördög. Néha arra gondolok, hogy az utóbbi években maga a Sátán uralkodik fölöttünk. Hogy lehetne másképp megmagyarázni, ami történik velünk? Hogy lehetne fényt deríteni arra, amit teszünk? A sötétség történik velünk. És sötétséget termelünk. Úgy érzem, mintha szakadék venne körül. Ezért szökött el ennyi ember innen, Jugoszláviából. Amikor még át lehetett ugrani a táguló szakadékot, elmentek. Ez immár helyrehozhatatlan. Azokról, akik elmentek, elmondható, hogy száműzetésben vannak. Azok meg, akik maradtak, némiképp börtönbe szorultak. Nem, nem hiszem, hogy az író "külső szemlélő". Bármennyire is szeretne semleges lenni, semmi más, csak tanú, mindig el van merülve az időben és a világban. Összecsapnak fölötte az események hullámai. Tanúnak tanú, de mint áldozat, mint megkínzott. Az ő beszéde az áldozat beszéde, még akkor is, ha tiszta, időn kívüli művészetnek látszik, amit csinál. És csak akkor jelenthet valamit. Még ha teljesen átadja magát a képzeletnek, akkor is az áldozat beszédét transzponálja. Ezért érzékelem ezt a rettenetes terhet. Megreped a szívem, megreped a lelkem. Annyi áldozat van körülöttünk, s e folyamat vége még nem látható. Legszívesebben mégis gyereket választok útitársul. Minden gyerek ártatlan. Végtelenül szeretem a gyerekeket. Elbűvölnek a képességeik. Képzeljenek el egy boszniai faluban egy hatéves kislányt és egy tízéves kisfiút. Az apjuk átmegy tárgyalni a szomszédba. A szomszédok leszúrják. Az asszony utána megy, ott találja leszúrva, mire a gonosztevők megerőszakolják. Nyoma vész. Nyilván öngyilkos lett a szenvedéstől. A gyerekek egyedül maradnak a hegyen. A nagyanya kezd gondoskodni róluk, aki tulajdonképpen az apjuk mostohaanyja volt. Felfegyverzett emberek érkeznek a faluba, és felszólítják az öregasszonyt, hogy mutassa meg nekik, hol vannak elhelyezve az aknák. De az öregasszony ezt nem tudja, nem bírja megtenni. Őt is leszúrják az udvarban, az elrejtőzött gyerekek szeme láttára. Többé nincs, aki gondoskodjon róluk. A falu kiürült. Ezek a gyerekek az én útitársaim, úgy a boszniai hegyekben, mint Belgrádban. És ezek a gyerekek egy évig, két évig egyedül élnek. Ha mégis megtalálja és megmenti őket valaki - kik ezek a gyerekek, kivé váltak? Azt hiszik, hogy kitaláltam ezt a történetet? Nem, ez igaz történet. De ha holnap megírom, látszat lesz belőle, művészi csalás, mellyel a gonosz végzet, a gonosz hazugságok, a gonosztevő csalások ellen küzdök, melyek meg akarnak fosztani bennünket az élet minden lehetőségétől, a túlélés minden esélyétől. A gyerekektől tanulom a túlélést; tőlük tanulom néha az írást is, ami ugyanaz, mint az élet. 6 Néha már maga a puszta írás is tanúságtétel. Az írás görcsei, töredékessége, mindez sajátos száműzetésről tanúskodhat. Ezekből a jegyekből ítélve szüntelenül száműzetésben vagyok. Ezt be is ismerem. Mi több, az ember születésétől fogva örök száműzött. Ezek az évek hozzáadták a száműzetésemhez a szakadékot. Mintha sem mögöttem, sem előttem nem lenne semmi. Ezért van annyi megtorpanás és üres hely a térképemen. Ez a létezésünkben rejlő felfoghatatlan és kimondhatatlan kifejeződése. Erről nem lehet írni. Csak sejtetni lehet az írás hasadékaival, az elbeszélés szakadásaival. Az én írásom csupa görcs, csupa tüske. Olyan ez, mint amikor megáll a szívünk, és azt hisszük, hogy itt a vég, aztán valami csodánál fogva tovább ver mégis. A jövő végett? Nem, hanem a jelen végett, ami, úgy látszik, immár az egyedüli hely, mely elég megbízható ahhoz, hogy el lehessen lakni benne. Nem tudjuk, nem értjük, hogy mi történt velünk. Félünk szembenézni a tragédiával. Azt sem tudjuk azonban, hogy mi vár ránk holnap, úgyhogy jobbnak látjuk ott maradni, ahol vagyunk. Ez lehetetlen. A szív tovább dobog, már a következő pillanatokat méri. És nyitott szemmel kell a szakadékba lépnünk, egy kicsi, picinyke reménnyel, hogy valahogy majd csak kimászunk ebből a lyukból. Hiába küldünk el mindent a pokolba - az úgynevezett történelem ördöge rá se ránt a mi parancsainkra. Ebből a szempontból a töredékesség elkerülhetetlen. Kis darabokban írunk és élünk, mint aki arra kényszerül, hogy lopva írjon és éljen a tömlöcben, ahova nem tudja, miért, hogyan került. Ha a jövőben lesz valaki, aki ítélkezni fog rólunk, ha felidézi az életünket, úgy fog ránk gondolni, mint az egymáson átmászó hangyákra. És nem fogja nekünk megbocsátani a butaságot, hogy csaló mítoszok, állítólagos - holnap már hazugságnak bizonyuló - igazságok miatt üldöztük és gyilkoltuk egymást. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon lehet-e ma olyan verseket írni, mint valaha? Általános, mély szellemi bánatot érzékelek, ami azzal jár, hogy meginganak a szó eredendő értelmében vett vonzalmak, barátságok, szerelmek. Pedig, ha ezek a fogalmak még egyáltalán illenek megpróbáltatásoknak kitett létünkbe, ismét meg kellene találni eredendő jelentésüket, abban a reményben, hogy a létbe való begyökerezettségük kiállja a krízist - nem az átértékelés krízisét, hanem az értékelés minden lehetőségének teljes széthullásáét. Ámde lehet, hogy ez a begyökerezettség is csalás. Ezt a begyökerezettséget is fölül kell vizsgálni érzelmeink mai hanyatlásának idején. Félünk a katasztrófától, de ugyanakkor várjuk is, mint a bizonytalanságból és a széthullásból való legrosszabb, de legalább lehetséges kiutat. Lehet, hogy a vers mellett a szeretet is csak szalmaszál a katasztrófa fenyegető felszínén? Mintha már semmiféle kapcsolatban nem lenne a mederrel. Lebegve úszik, forog. De ez talán a felgyógyulás módja is lehetne. Elfogadni a száműzetést, hogy átvészeljük az otthon elvesztését, sőt még az oltalom fogalmának elvesztését is. Nincs talaj, nincs szülőföld, nincs védőszárny sem, nincs mellkas sem, melyre odahajolhatunk, csupán elcsendesülő sóvárgásunkban, az utolsó sóvár illúziókban. A nomadizmus sem lehet már egységes, törzsi, közösségi, nem lehet a nyáj, de még a háborús gépezet nomadizmusa sem. Már csak a töredékek, a részecskék bizonytalan esélyei maradnak, melyek mégiscsak esélyek, és akkor bukkannak fel, akár csak árnyak formájában, amikor javíthatatlanul szétpattan az az immár teljesen kompromittált struktúra, amellyel a világ és az élet ellen fordultunk. Akkor már csak a fragmentumok kelhetnek vándorútra a más nyomában, és a megálmodott struktúra helyett, amit a fennmaradás, a túlélés kozmoszaként erőltettünk, felködlik a fraktúra, melyben most meg kell tanulnunk élni, ha túlélni akarunk, meg kell tanulnunk szeretni, újraépíteni a barátságot és a különböző, a más iránti vonzalom minden formáját. Az olvasás is végleg elveszti a rendszerszerűséget, vállalja a töredezettséget, a maga mikrokáoszait, és így átalakulva nem fogadja el az úgynevezett szerelmi költészet műfaji szabályait sem, és nem vár tőle ihletet vagy valami csúcspontot, nem ringatja el magát a nosztalgiában, és a praktikus használhatóságot is elutasítja. Nem kellenek neki a csábítás leckéi sem, szinte semmi sem kell. Csak azt várja, hogy fellobban-e a szerelem elhalt lángja, s ez a csepp hozzáfog-e a megsemmisítésünkre törő máglya eloltásához. Mégis megfeszül e gyenge várakozásban, mely szinte ellenállás, hogy megerősítse a pozícióját, és a maga részéről a kezét nyújtsa az írás transzpozíciója felé. Nem törődik az ürüggyel, alkalmat akar, töredékesen, nomadizálva, száműzötten, hogy kimondhassa a maga hitetlenséggel terhes változásait - így beszéltem én is az előérzeteimről. Mert azt hiszem, hogy nincs minden veszve a szerelmi könnyekkel és a költői ritmusokkal, s a test örömeivel együtt nem veszett el a derű. Élvezettel - mert, mondom én, még velünk van a bűn és a költészet, együtt - hívom ki és teszem próbára először is önmagamat - belezuhanva az életbe, kétségbeesve a másik halálától, és könyvek fölé hajolva beszélek azokhoz, akik olvasnak. 7 Írtam egy Sárkány című novellát. Nem tudom, hogy ez metaforikus kép volt-e. Egyszeriben betoppant, vidáman, bolondosan és számomra kivételesen valóságosan. Egy zágrábi barátom, szerb író, azt mondta, hogy ez a legjobb novella arra a helyzetre vonatkozólag, amelyben vagyunk, és amit szerencsétlenség, szétfeszülés, egzisztenciális veszteségek jellemeznek. Egy ember a fejébe vette, hogy megtanul repülni. Vett szárnyakat, sportos sárkányrepülő-szárnyakat, és fölszállt a város fölé. Egy toronyház legfelső emeletén lakott, de nem használta a liftet, hanem alpinistafelszerelést vásárolt, és nap mint nap felmászott a falon, az erkélyeken át a lakásába. Másoknak ez spektákulumnak tűnt. Számára ez volt, ez lett a legszokványosabb valóság. Mindannyiunknak így kellene tenni. Lehet, hogy így elszoknánk a gyűlölettől, az elvakultságtól, a sötétségtől. Az én Sárkányom sokáig befejezetlen maradt. Hiányzott a szárny, hogy fölrepüljön. Cetlikre írtam, mint valami bolond jegyzetet önnön helyzetemről, mely teli van félelmekkel, de leírhatatlan, megmagyarázhatatlan derűvel is. Minden próbálkozásom, hogy átgondoljam a saját helyzetemet, és ennek eredményét áttegyem egy tervezett tanulmányba, legyen az például egy tanulmány a melankóliáról, meddő maradt, mint amikor sikertelenül próbálkozunk azzal, hogy téves kulccsal nyissuk meg életünk zárját. Ezért vázlatosan feljegyeztem, mondhatni az utasításokat arra nézvést, hogy mit tegyek egy mindent szétromboló katasztrófa, mondjuk földrengés vagy árvíz esetén. Ez a jegyzet is hasonló sorsra jutott, mint a többi, elfeküdt egy, két, három, ki tudja hány évig, majdnem feledésbe merült. És akkor - nyár volt - verseket olvastam. Az egyik vers felnyitotta a szemem. Olyasvalaki írta, aki távol van tőlem, még csak nem is a szomszédom, de egyszeriben közel került hozzám. Benne megtaláltam a szárnyakat, megtaláltam az okvetlenül szükséges levegőmennyiséget. Feltárta számomra, hogy mi hiányzik a Sárkány elhagyott, a vizionárius magzatállapotban maradt vázlatából, és hogy fog megelevenedni a teste. Végül így született meg a Sárkány a hasamból; feldobogott kettős, hármas szíve.

Miért beszélek pont erről a novelláról? Nem biztos, hogy jobb, mint a többi fantáziám. Nem ez az egyetlen történet, amelyet katasztrofális örökkévalóságunk jelen pillanatával kapcsolatban írok és mesélek. Azért választottam pont ezt, mert mások, a barátaim megláttak benne valamit, amit én, elvakulva, nem vettem észre. Megláttak benne engem és önmagukat mint sárkányt, miközben én magam csak féregnek látom magam, hangyának vagy hasonló dimenziójú állatnak, parányi lénynek, mely a földön csúszik-mászik, levegőtlenül, fulladozva, abban a hitben, hogy ez az ő természetes környezete. Káprázatok vagyunk a tulajdon káprázatainkban. Elég, ha Káosz atyánk int egyet, és semmivé foszlunk. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy a Sárkány makacs menekülés a pusztítás elől. Nem más, a pusztítás szögezi nekünk a kérdést, hogy megmenekülhetünk-e egyáltalán.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.