Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 12. szám

Wolf Mankowitz

Mint egy kutyával

(játék)

1966. január 1.

JÓNÁS: Igazán békén hagyhatnál már, édes jó istenem, mi a csudát akarsz tőlem? Hallják? Ez a jó isten nem hagy békén. Harminc éve futok, rohanok én, Jónás, a kereskedelmi utazó, cilindereket, nadrágtartókat, női fűzőt árulok ‒ csupa első­rangú holmit, a legjobb minőséget. Kérdezd meg őket, uram, Tharsisban, Aleccóban, Carthagóban. ‒ Mindenütt ismerik Jónás Ben Amittait, príma üzlet, príma minőség. Jó, nem is panaszkodom. De kifáradtam ebben a rohanásban. Bele­fáradtam, uram, érted? Most itt ülök egy sziklacsúcson, végre nem kell cipelnem a bőröndömet. De ez a jóisten nem hagy békén. Jó, jó, hallottam a szózatot. Indulok, megyek. Mert úgy bánik velem, mint egy kutyával.
FÉRFI: Napozunk, napozunk?
JÓNÁS: Isten meleg napja süt rám.
FÉRFI: Akkor mitől ilyen bánatos?
JÓNÁS: Hiába mondanám, úgyse érti. A nagyfőnök mindig ki­tol velem.
FÉRFI: Miért? Mi történt?
JÓNÁS: Szörnyűségeset álmodtam.
FÉRFI: Minek álmodni?
JÓNÁS: Rémes álom volt. Egy hang szólított meg ‒ egy ma­dárka hangja. S az éjfél sötét óráján ezt csiripelte: mindjárt itt a világ vége! Mindjárt itt a világ vége!
FÉRFI: Na, mondja már, vége van. Nem az első eset.
JÓNÁS: Én is csak azt mondom. De mi közöm nekem az egész­hez? Ha vége van, hát vége van.
FÉRFI: Mást nem üzent a hang?
JÓNÁS: (hallhatóan hazudik) Mit üzent volna még? Csak annyit közölt, hogy vége a világnak.
FÉRFI: Ha nem mondott semmit, akkor mit lógatja az orrát? Nem magán múlik, hogy vége van a világnak. Adjon nekem egy kis dohányt. A legfinomabb pipadohányt, a „Gá­bor arkangyal" fajtából.
JÓNÁS: Ezt érdemes szívni, mielőtt még vége a világnak. Tharsisba én vittem először a „Gábor arkangyalt", mindenki azt szívja.
FÉRFI: Én se bírok mást a pipámba.
JÓNÁS: Akkor jó. Köszönöm a pénzt.
FÉRFI: Szóval, a madárka csak annyit mondott: csip-csip, vége a világnak? (elmegy)
JÓNÁS: (egyedül) Gyűlölöm a madarakat. Tudják, mit mondott nekem az a madár? „Kelj fel Jónás, menj Ninivébe, és fe­nyegesd meg a várost." Tessék. Hát pont én menjek? Pont engem szúrtak ki? Csip-csip. Már ez csipog a fejemben örök­ké. Egyszer végre kialudhattam volna magam ‒ öreg ügy­nök, fáradt ügynök ‒, de hát nem hagy aludni. Gyűlölöm a madarakat. Jó, jó, úristen, ne izgulj, megyek. Szerzek vala­hol egy hajót, s már indulok is.
(Zene)
JÓNÁS: Úristen, úristen, nyugodj meg. Nem látod? Hajóra száll­tam. Azt akarod, hogy repüljek? Hát ha olyan sürgős, adj szárnyakat. Légi úton persze gyorsabb. Ha már a repülő­gépet még nem találták ki. (hangot változtatva) Merre in­dul, kapitány?
FÉRFI: Tharsisba.
JÓNÁS: Ne mondja, isteni hely. Sok barátom volt ott. Nem is hiszi, hány ember élt meg száz évet is Tharsisban.
FÉRFI: Ki akar olyan sokáig élni?
JÓNÁS: Nem mondom, csip-csip, bizonyos körülmények között nagyon nehéz sokáig élni. (hangot váltva) Nézd, uramisten. Tharsis útba esik Ninive felé, Ninivében rossz a piac. Hadd szakítsam meg az utamat Tharsisban. Már a régi haverok kedvéért is. (hangot váltva) Igaz-e, kapitány? Miért ne me­hetnék én Tharsisba? Elvinne?
FÉRFI: Első osztályon vagy a fedélközön?
JÓNÁS: Amikor még saját üzletem volt, s nem ügynököltem, mindig első osztályon utaztam. Én, Jónás Ben Amittai. De az adott körülmények között megfelel a fedélköz is.
FÉRFI: Elég lesz Tharsisba, vagy retúrjegyet kér?
JÓNÁS: Mi ütött magába? Persze, hogy retúrjegyet. Vár itthon az üzlet.
FÉRFI: (kiáltva) Még egy utas a fedélközre. Tharsisba és vissza.
JÓNÁS: Viszontlátásra, kapitány, (magának) Néhány napot Tharsisban töltök, jól feltáplálom magamat, s akkorát ordí­tok Ninive ellen, hogy csak na! Mit számít az a néhány nap. Eddig is állt Ninive. Adj nekem uramisten egy kis fizetett szabadságot. Megadod? Kösz.

(Zene)
JÓNÁS: Csip-csip, vége a világnak.
FÉRFI: Mit motyog álmában?
JÓNÁS: Semmit, semmit, kapitány. Csakhogy nagyon dobál a hajó. Vihar lesz?
FÉRFI: Húsz éve hajózom itt és tavasszal sose volt vihar.
JÓNÁS: Messze vagyunk Tharsistól?
FÉRFI: Megőrült? Öt napja visszafelé fúj a szél. Ilyet még nem pipáltam.
JÓNÁS: Elég különös, annyi szent. Hát a tudomány nem tudja mindenre megtalálni a magyarázatot?
FÉRFI: Nem érdekel a tudomány. Imádkozni fogunk, nincs más menekvés. Te is imádkozz, utazó!
JÓNÁS: Én már imádkoztam reggel. Minek kétszer imádkozni egy nap? Majd holnap reggel újra imádkozom.
FÉRFI: Nem vállalom a kockázatot. Tessék még egyszer imád­kozni.
JÓNÁS: Úgy bánnak velem, mint egy kutyával. Ide figyelj, uramisten! Ne szuttyongass már engem. Én becsületszava­mat adom neked, hogy elmegyek Ninivébe. Kérdezd meg a tharsisiakat. Hazudott-e Jónás valaha is? Esküszöm, hogy az első hajóval elmegyek Tharsisból Ninivébe.
FÉRFI: Valami áldozatot kellene bemutatni. Mindegyik utas be­mutat egy kis áldozatot a saját istenének. Sok utas, sok isten. És előbb-utóbb el kell találnunk, melyik küldte ránk az égből a vihart. Maga milyen áldozatot mutat be?
JÓNÁS: Tessék, odaadom a reggelimet. Eszem belőle egy fala­tot és bedobjuk a tengerbe.
FÉRFI. Remek. Dobja be a megfelelő imádság keretében.
JÓNÁS: Nesze, jó istenke. És ne felejtsd el, hogy az első ha­jóval megyünk Ninivébe. Megegyeztünk?
FÉRFI: Jóságos egek! A reggelijét visszadobta a tenger.
JÓNÁS: Tényleg! Megint itt van a fedélzeten. Ritka természeti tünemény. Majd a tudomány megoldja.
FÉRFI: Maga hozta ránk a bajt.
JÓNÁS: Azért, mert a tenger nem szereti a reggelimet?
FÉRFI: Az isten visszaadta az áldozatát. Ő a bajkeverő. Dobjuk a tengerbe.
JÓNÁS: Ezt nem tehetik velem. Fontos üzleti ügyben utazom. Velem mindenki úgy bánik, mint egy kutyával.
(Jónás sikoltása, nagy csobbanás)
FÉRFI: Már a fizimiskájáról gyanakodtam, hogy miatta ha­ragszik a tenger. Undok egy pofája volt. Ne féljen, erre úgyse jár bálna. Próbáljon meg kiúszni.
(Zene)
JÓNÁS: Milyen büdös van itt. Rémes. Eddig tengerben úsztam, most gyomorsavban. És most mit csináljak? Hogy menjek Ninivébe? Nem is látok ebben a sötétben. Esküszöm, más gondom sem volt, mint hogy elmenjek a városba és meg­jósoljam a pusztulását. De az is lehet, hogy meghaltam. Az fix, hogy meghaltam. Ki hitte volna, hogy a halál semmi más, mint elsötétítés egy halkereskedésben. Az is lehet, hogy ez a világ vége. De ha mégse az, akkor se röhögjetek ki, ha történetesen egy bálna gyomrában vagyok, hahaha, mert én innen, erről a szent helyről kijelentem, hogy elmegyek Ninivébe. Csak azt tudnám, hogyan.
(Mennydörgés, villámlás)
JÓNÁS: Ez már sok, úristen. Engem kiokádtak. Hol vagyok? Tharsisban? A fenét. Egy sokkal nagyobb várost látok itt az orrom előtt. Nos, ha nem haltam meg és jól emlékszem, ez a város nem más, mint Ninive. Nohát, velem úgy bán­nak, mint egy kutyával.
(Zene)
FÉRFI: Jónás Ben Amittai.
JÓNÁS: Én vagyok az uram, királyom.
FÉRFI: Csavargás gyanújával tartóztatták le, ugye?
JÓNÁS: A bal fülemre rosszul hallok.
FÉRFI: Csavargás gyanújával.
JÓNÁS: Értem.
FÉRFI: Továbbá egy csomó szamárságot összefecsegett arról, hogy elérkezett a végítélet órája. De ez még semmi. Ahogy a feljegyzésekből olvasom, csipogni is szokott. Csip-csip. Nézze, nem azért vagyok király, hogy olyan sokat foglalkoz­zam egyszerű halandók ügyeivel.
JÓNÁS: Egy pillanat. Táviratot hoztam. „Kelj föl és menj Nini­vébe, mert én vagyok az isten, stop. Nagy Ninive térj meg, vagy kénkővel ég föl ez a város, stop. Nincs bűnbánat, vége a világnak, távirat befejezve." Ezzel küldtek engem, fensé­ges uram. A magam részéről nekem semmi közöm a dolog­hoz. Éntőlem Ninive addig áll, amíg akar. S ha kíváncsi egy becsületben megőszült üzletember véleményére: nekem nyolc az egész. Éntőlem lehet ez a város bűnös vagy nem bűnös ‒ mindegy. De annyit mondhatok, hogy ez a kor­mány megbukik.
FÉRFI: Ha szabad érdeklődnöm, ki küldte ezt a táviratot, és ki informálta a kormány bukásáról?
JÓNÁS: Egy kis madárka csipogja éjszakánként.
FÉRFI: Egy madárka?
JÓNÁS: Egy kis madárka. Csip-csip, így csinál.
FÉRFI: (izgatottan) Milyen a tolla?
JÓNÁS: A madárka tolla? Az egyik szárnya kék, a másik szár­nya fehér, a bögye fölött piros, a farka bíbor, de a legmu­latságosabb, hogy középütt egyetlen szeme van.
FÉRFI: Az pedig barna.
JÓNÁS: Tetszik ismerni a madárkámat?
FÉRFI: Szakasztott ugyanezt az álmot láttam.
JÓNÁS: Őrület. Szóval a maga kis madárkája még nekem meri mondani, hogy jöjjek el Ninivébe és magával közöljem, hogy magát negyven nap múlva likvidálják! Pont erre kellettem?
FÉRFI: „Emberek és barmok, ökrök és juhok: semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek, és vizet se igyanak. Hanem öl­tözzenek zsákba az emberek és barmok, és kiáltsanak az Is­tenhez erősen, és térjen meg ki-ki az ő gonosz útjáról és erőszakosságból, amely az ő kezökben van. Hallgassanak a kismadárra, mert a kismadárból az isten szól." ‒ Tudom a leckét, idegen? Hátha isten magába száll és megengesztelő­dik, s mégse pusztulunk el, ki tudja?
JÓNÁS: Tényleg, ki tudja? De ha speciel az én véleményemre kíváncsi, én nem bízom benne. Mert akkor minek csinálta ezt a nagy ribilliót? Azért hát azt mondom, uram, királyom, hiába öltöztök zsákba, hiába nem isztok vizet, itt a világ vége. Persze mindent érdemes megpróbálni! Hisz mibe ke­rül az nekünk?
(Zene)
JÓNÁS: Úgy bánnak velem, mint egy kutyával. A királynak becs' szavamat adtam, hogy negyven nap múlva vége a vi­lágnak. Erre a negyvenegyedik napot nemzeti ünnepé nyil­vánították. A részvények emelkednek, s én vagyok a leg­nagyobb marha egész Közép-Keleten. Röhögnek rajtam. Na­hát, én nem mozdulok ebből a sivatagból. Addig ülök, amíg napszúrást nem kapok. Te pedig csinálhatsz azt Ninivével, amit akarsz. Negyven nap és vége Ninivének.
(Harsány nevetés hallatszik.)
JÓNÁS: Tessék! Hallod? Mellrákot kapnak a röhögéstől. Nem baj. Három-négy óra, és már nem hallok semmit. Se a rö­högést, se a kismadárkát. Gyűlölöm a madarakat. (rövid szü­net) Mi ez? Egy fa? Vagy a fuszujka szára? Nem... Párna­fa. És egy cipzár rajta. Benne apró frigidaire. Kókusztej. És a tharsisi esti hírlap. Újság. (zörgeti a lapokat) Megszü­letett a királynő harmadik gyereke. Ez is valami? Két kávé­ház nyílt a főutcán. Nem valami gazdag híranyag. Uborka­szezon. Nem baj, úristen. A sajtóért nem vagy felelős. S egész remek nyaralást ajándékoztál nekem. Micsoda árnyék. Remek kókusztej. Nem mondom, meg is érdemlek egy kis szabadságot. S ahogy kinövesztetted ezt a pálmafát. Eskü­szöm, úgy, ahogy te, úgy a mezőgazdasághoz nem ért senki.
FÉRFI: Jó napot. Szép napunk van.
JÓNÁS: Az időjárás meglehetősen tűrhető.
FÉRFI: És ez a pálmafa a sivatagban! Ilyet még sose láttam.
JÓNÁS: Mert cipzár van az oldalán. (hangot vált) No, elég volt a játékból. Te, ugye, angyal vagy?
FÉRFI: El kell ismernem, remek szemed van, Jónás.
JÓNÁS: Angyal vagy?
FÉRFI: Arkangyal.
JÓNÁS: (elkeseredetten) Már megint mit kell csinálnom? Men­jek vissza Ninivébe? És mondjam a királynak azt, hogy az úristen meggondolta magát? Ad még tíz napot, de egy perc­cel se többet, és akkor vége a világnak? Kinevettetett engem az isten.
FÉRFI: Nem tehetsz ellene semmit.
JÓNÁS: Ez igaz. De azért valld be, nem szép dolog így bánni valakivel, ennyi szolgálati év után. S hogy miért csinálja ezt velem, azt tényleg csak a jó isten tudja. Úristen, a nap! S hová tűnt a pálmafa? Na, tessék. Rémes dolog. Az embe­riség ilyen pálmafákból gazdagon és nagyszerűen élhetne.
FÉRFI: De egy apró féreg megtámadta, s máris elszáradt.
JÓNÁS: Dögöljön meg a féreg.
FÉRFI: Valamit azért nem veszel figyelembe, Jónás. Fel vagy háborodva, mert a féreg elpusztított egy fát, pedig ezt a fát nem te nevelted. Látod. Az isten egy csöppet sem panaszko­dik, hogy tönkrement a fája. Ő nevelte, el is pusztította.
JÓNÁS: Azért sajnálom, hogy egy ilyen szép kis fa csak úgy hipp-hopp tönkrement. Arról nem is beszélve, hogy megint a kobakom közepére süt a nap, és pillanatokon belül nap­szúrást kapok. Na, mindegy, azért sajnálom azt a fát, és azt is tudom, hogy ez a gyors pusztulás tulajdonképpen példa­beszéd, s valamire megint meg akartok tanítani.
FÉRFI: Úgy van, fiacskám. Ezzel az apró kísérlettel azt mondta neked az úr: te szánod a tököt, amely egy pillanat alatt tá­madt, s utána elveszett ‒ ő pedig ne sajnálja Ninivét, a nagy várost, amelyben több van tizenkétszer tízezer ember­nél, még akkor is, ha olyan marhák, hogy nem tudnak különbséget tenni a jobb és bal kezük között. A barmokról és az apró jószágról pedig már nem is beszélek.
JÓNÁS: Mondasz valamit. A barom és az apró jószág tökéletesen ártatlan.
FÉRFI: Egyébként a példázaton kívül miben állhatok rendelke­zésedre?
JÓNÁS: Tudta a jó isten, az első pillanattól kezdve, hogy mit fog csinálni?
FÉRFI: Persze, hogy tudta.
JÓNÁS: Azt is tudta, hogy nem pusztítja el Ninivét?
FÉRFI: Világos.
JÓNÁS: Akkor mit akar tőlem? Minek ez a sok költséges mu­latság a bálnával meg a pálmafával?
FÉRFI: Ti, emberek, sose láttok messzebb az orrotok hegyénél.
JÓNÁS: Ez még nem felelet a kérdésemre.
FÉRFI: Hát a feleletet (hosszú szünet)... őszintén szólva én sem tudom.
JÓNÁS: Úgy bánnak velem, mint a kutyával.
FÉRFI: Velem is. Azt hiszed, nem fárasztó, hogy mindig köves­sem a kijelölt prófétámat, és ne tágítsak a sarkából álló nap, álló éjszaka? Azt hiszed, olyan kényelmes dolog, folyton bál­nákat igazgatni, meg csodákat csinálni? Velem is úgy bán­nak, mint egy kutyával,
JÓNÁS: Meg is kellene gondolnunk, kinek a kutyái vagyunk mi tulajdonképp.
FÉRFI: Isten kutyái.
JÓNÁS: Tehát?
FÉRFI: No?
JÓNÁS: Teljesen jogos.
FÉRFI: Hogy úgy bánjanak velünk, mint a kutyákkal.
JÓNÁS: Neked szárnyaid vannak. Nem vinnél el Tharsisba?
FÉRFI: Ahogy parancsolod.
JÓNÁS: Sok régi haverom van ott.
FÉRFI: Remek ötlet, nekem is. Hallottad, hogy két új kávéház nyílt a főutcán?
JÓNÁS: Olvastam az újságban. Oda is benézünk, jó?
(Zene)

Fordította: Ungvári Tamás