EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996343. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

RIEFENSTAHL

Andrej Nikolaidis

Mimesis

(részlet)

A2: In The Aeroplane Over The Sea
Neutral Milk Hotel

2005. szeptember 1.

Emlékszem, a bátyám mesélte, hogy csak egyetlenegyszer ugyan, és akkor is csak rövid időre - de ezt azért őszintén be kell vallania -, úgy érezte, szereti Montenegrót. Három és fél Kanadában eltöltött év után úgy döntött, hogy egy júniusban hazalátogat Ulcinjba. A Torontóból érkező Lufthansa-géppel, úgy emlékszem, Frankfurtban landolt. Onnan pedig egy közvetlen járattal Tivatba repült. Amikor az emberrel a repülő leszállni készül a tivati repülőtéren, közvetlenül a földet érés előtt a gép egy nagy ívet ír le. Az útja korábban a horvát tengerpart vonalát követte, de a leszállópálya helyzete és a fölötte tornyosuló hegycsúcsok miatt a pilóta kénytelen kivinni a gépét a nyílt tenger fölé, hogy onnan, a tenger felől közelíthesse meg a szárazföldet. Ebben a néhány pillanatban, mesélte a bátyám, amikor a gépben ülve úgy tűnik, tengerjáró hajóként zátonyra fut majd a parton a gép, ekkor érezte csak úgy, hogy boldog, amiért visszatérhet. Csak ebben a pillanatban, a levegőből szemlélve látta Montenegrót szép országnak. Az illúzió, nyilván sejtik, rövid ideig tart, mert a landolás után egy lerobbant repülőtér fogadja az érkezőt, abból a fajtából, amilyennek az ember a kolumbiai kokainkartellek magánrepülőtereit képzeli el. A vámosok szó szerint izzadságszagtól bűzlenek, mesélte a bátyám. Műszálas kék egyenruhájukat átitatta az izzadság, még a bajszukon is izzadtság csöpög - egyébként mindenki bajuszt visel, mintha az is az egyenruha informális része lenne. Az embert csak akkor engedik át akadékoskodás nélkül, ha maga is hozzájuk hasonlóan bűzlik. Ellenkező esetben kifejezetten gyanakvók, mondta a bátyám. Mindent kihajigálnak a bőröndből, bekukkantanak minden rekeszbe. Ahogy az ember kiszáll a repülőből, bekúsznak a tudatába. Már a kifutópályán megérzi őket, és a rendőröket is, akiknek hasonló egyenruhájuk van, ezért szinte lehetetlen megkülönböztetni egyiket a másiktól, ráadásul egyformán, egyenruhaszerűen bűzlenek. Ahogy az ember Montenegró földjére lép, fölismeri, hogy jogállamba érkezett, ahol a rend és a törvény az úr.

A szarajevói, nagyanyámtól örökölt lakás ágyában fekve azon morfondírozok, vajon okozott-e valaha örömet számomra az, hogy Naum dédapám az ökrös fogatát Zsicsistéből Ulcinjba hajtotta, aminek következtében a mi családi történelmünk Montenegróban folytatódott, ahelyett hogy északnak vette volna az irányt - mert minden déli ember, egy görög pedig, akinek cincár vér is csörgedezik az ereiben, különösen jól tudja, hogy ha megélhetést és nyugalmat keresve el kell hagynia otthonát, akkor északra kell tartania. Nos, okozott-e? Talán amikor huszonegy éves voltam, mert akkor boldog voltam, és a boldogság, amint azt jól tudjuk, a leginkább butító körülmény.

Amikor huszonegy éves voltam, azt gondoltam, hogy többé soha nem leszek boldog. Ez, sajnos, az egyetlen dolog, amire egyáltalán gondoltam akkoriban, és ami igaznak bizonyult. It's A Wonderful Life, mondogattam magamban hosszú, tengerparti sétáim alatt. Húsz kilométert is legyalogoltam naponta, és hittem abban, hogy hasznosat cselekszem, mert az ulcinji parton járőrözve azokat a történeteket szövögettem, amelyeket írtam. Addig gyalogoltam, amíg két ötletből ki nem dolgoztam fejben az egész narrációt. Majd az öt kilométernyire lévő Nagystrandról, a szúrós bozótoson és köveken át lóhalálában futottam hazáig, attól rettegve, hogy még mielőtt leírhatnám, valamit elfelejtek abból, amit az imént kitaláltam. Ekkoriban, mondom, huszonegy éves voltam: még mindig hittem abban, hogy fontos mondanivalóm van, hogy az elveszett mondataim által keletkező hiány az idők végezetéig lélekharangként kong majd a világűrben.

Egyedül éltem annak az elhagyott háznak a földszintjén, amelyet a múlt század ötvenes éveiben épített anyai nagyapám, Tomislav. Én nem emlékszem rá, de a családi emlékezés archívumában az áll, hogy jó ember volt. Noha arra már ötévesen rájöttem, hogy minden megboldogult nagyapáról ezt mondják. Különösen Montenegróban, ahol mindenki csak akkor válik jóvá mások szemében, amikor meghal, vagy annyira elszegényedik, hogy mindenki azt érzékelheti: ez még nálam is szerencsétlenebb. Úgy tűnik azonban, hogy a róla szóló szép történetekben volt némi igazság is. Ha más nem is, becsületes volt, az biztos: egy erős hadsereg tisztje volt, de ő építette az egész környék legjellegtelenebb házát. A szomszédok, egy cipész és egy pincér házai reneszánsz palotáknak tűntek a miénk mellett. Ugyanakkor nagyapám háza volt az egyetlen, amely épen átvészelte az 1979-es nagy földrengést. Egyetlen repedés sem jelent meg a homlokzatán. És akkor hadd mondjak el még egy tanulságos történetet…

Tomislav Primorac még a második világháború idején lett őrnagy. A Kozara isten háta mögötti lankáin megmentette a csapat politikai biztosának életét, ami önfeláldozó és nagy osztályöntudatra valló tettnek minősíttetett, és ehhez mérten ranggal jutalmaztatott. Ha Önök is katonai karrierre vágynának, igyekezzenek alakulófélben lévő, fiatal hadsereghez csatlakozni, ahol a belső hierarchia még nem túl szilárd, ahol a hagyományok hiányában a hősöket és a mítoszokat on-line gyártják - a jelenben, a jelennek. A fiatal hadseregekben minden gyorstalpaló módon történik - a forradalomnak egyébként sincs soha ideje arra, hogy várakozzék.

Tomislav tehát csatlakozott a partizánokhoz, és rangot is kapott, ezért aztán az apja, Ivan, élete utolsó pillanatáig megveti majd fiát, amikor is, megérezvén a kaszás érkezését, mégis kezet nyújtott neki, és reszkető hangon annyit mondott: megbocsátok.

Tomislav bűne, amellyel kiérdemelte dédapám megrovását, nem annyira abban a tényben testesült meg, hogy belépett a partizánok közé, hanem hogy szakított a hat nemzedéken át követett családi hagyománnyal. A Primoracok ugyanis ennyi ideig voltak kovácsmesterek a nagy hírű kreševói ferences kolostorban. Az itt kovácsolt gyönyörű kardokkal, pajzsokkal és szerszámokkal manapság a skót kastélyok falain találkozhat az ember, amelyek között mostanában leginkább neurotikus japán turisták futkároznak, fényképezőgéppel a nyakukban. Vagy texasi kőolaj- és szarvasmarha-kereskedők dolgozószobájának falán - egy preparált medvefej és egy fehércápa-fogsor között. A Primoracok mestersége a győzelemre vivő fegyverek kovácsolása volt, és nem az, hogy ugyanazzal a fegyverrel harcba menjenek. Nem tudom, föltűnt-e Önöknek az árnyalatnyi megkülönböztetés, amelyet anyám családja a mesteri és a katonai hivatás között tett. Hasonló dolgokat tartott fontosnak apai nagyapám, Nikola is. Ő soha nem találkozott Ivannal, aki viszont minden bizonnyal bólintott volna Nikola azon szentenciájára, amellyel nagyapám olyankor rukkolt elő rendszeresen, amikor fiai azt szerették volna, ha eladna valamit a birtokaiból, és amely így hangzott: aki vásárol, az nem ad el. A világon kétféle ember él: aki vásárol, és aki elad; aki kardot kovácsol, és aki öl vele, vagy megöletik általa. Az előbbiek közé tartozzatok, ez volt az, amire Ivan és Nikola tanította a fiait.

Mondom: egyedül éltem. Hétvégeken meglátogattam a város melletti olajfaligetben álló családi házunkban élő szüleimet. Ezek a hétvégék úgy maradtak meg az emlékezetemben, mint napsütötte délutánok, amelyeken igyekeztem minél több kaját magamba tömni, hiszen tudtam, hogy hét közben éhezni fogok. Szörnyű szegénységben éltem: ma már tudom, hogy ez a szegénység volt az egyik döntő oka akkori boldogságomnak. Semmim se volt, így aztán örülni tudtam mindennek: fontossá váltak az apróságok is. Egy nyomdában dolgoztam, két becsületes, katolikus, falusi albánnal, akik szerettek engem, és sajnáltak is, mert biztosak voltak abban, hogy nem vagyok normális, és csúfos véget érek majd. Csapnivaló munkaerő voltam. A gépem többtonnányi selejtet gyártott. Kezem örökké nyomdafestékes volt, lehetetlen volt lemosni, mintha a bőröm alá is bebújt volna. Csak amikor megkaptam a honort az első megjelent cikkemért a Monitortól, megbizonyosodva afelől, hogy meg tudok majd élni újságíróként, és otthagytam a nyomdát, akkor kopott le rólam lassanként a festék. Áprilisban mondtam föl, és júniusban sikerült az utolsó festéknyomokat is eltüntetnem az ujjaimról - súrolószerrel és kefével. Pont a szezon előtt - emlékszem, ez jutott akkor eszembe -, a turistaszezon előtt, ami az egyetlen periódus, amikor a tengerparti kisvárosban lakó fiúk szexuálisan aktívak. A fiatal lányok nem tudják, melyek a lélek igazi értékei, csakis a külső alapján ítélnek, miközben a párosodásra alkalmas férfit kiválasztják. A koszos kéz jelentős mértékben csökkenti az ember esélyeit a koitusz hajszolása során - erre mérget vennék. Amikor ennyire egyértelműen, mondhatni feketén-fehéren látszik, hogy az ember a munkásosztály tagja, a lányok úgy menekülnek tőle, mint ördög a szenteltvíztől.

Ekkoriban egyébként, az örökké koszos kezem ellenére, volt egy barátnőm, aki szeretett. És akit szerettem: őszintén szólva, biztos voltam benne, hogy megölöm magam, ha elhagy. Ismerős? Végül is igen furcsa módon én hagytam el őt. És rájöttem, hogy a megkövesedett vélemények ellenére nem is olyan könnyű meghalni.

A társaság, amely rendszeresen járt hozzám, betört az egyik üresen álló ulcinji szállodába. Egyik éjszaka, amikor a jugó odaverte az esőt az én repedezett, rosszul szigetelő ablakaimba… A háznak vastag falai voltak, mint minden kőből épült épületnek a tengerparton, és a belső ablakpárkány majd fél méter széles volt - itt tartottam, polcok hiányában, a könyveket és a kéziratokat. Az ablak viszont ezen az éjszakán beázott, és ez szinte tönkretette Curzio Malaparte A bőr című könyvének példányát. Hallgattam a Tinderstickset, és azzal kísérleteztem, hogy a kvarclámpával megszárítsam a nedves lapokat, amikor ezek a kalózok berobbantak a házba, és tizenöt láda különféle italt dobtak le a régi hajópadlóra. Bementek az üres szállodába a bokszmeccset bámuló éjjeliőr mellett, és az egyik ablakon kiadogatták az összes luxusitalt, amit a bárban találtak. Ebben az időben csak nekem volt saját lakásom, így esett a készlet őrzésének tiszte éppen rám. Íme: egy karton Curvoasier (kiváló a reggeli kávé mellé); fél karton Black&White (undorító, soha nem gondoltam volna, hogy whisky lehet ennyire rossz); öt karton bourbon, a nevére nem emlékszem (ezt csak én ittam, folyamatosan ódákat gyártva Amerika dicsőítésére, ahol ezt a mennyei nedűt készítik); öt karton Johnny Walker (amikor elfogyott a bourbon, a kiábrándult ember mozdulatával nyitottam ki a johnnys palackot, arra gondolva, hogy helyzetemre egy az egyben ráillik a ló nincs, szamár is jó mondás; az első korty után azonban kénytelen voltam elismerni: baszd meg, azért ez se kutya; baráti jó tanács: a Johnny Walkert, a whisky jövendőbeli mércéjét, akkor kell inni, amikor az ember nem tudja, hogy mit is inna, vagy mindegy neki, hogy mit iszik); két karton Chivas (ezt ittuk meg a végén, hogy a legjobbal tegyük föl az i-re a pontot, de ez nagy hibának bizonyult: lévén, hogy krónikus pénzhiányban szenvedtünk, amikor elfogyott a lopott szesz, akkor értettük meg a már említett ló nincs, szamár is jó mondás lényegét - a Chivasról egyenesen a szabadkai gyártású rum-puncsra voltunk kénytelenek áttérni, amelytől már ivás közben hányingere támad az embernek, és egy Istra Bitter nevű szörnyűségre, ami után olyan savas íz marad az ember szájában, mintha éppen az imént hányt volna egy kiadósat); és másfél karton Amaro Montenegro (ezt egy kedves barátom itta meg, aki állhatatos és megbízható, az ivásban és a barátságban egyaránt). Három éjszakán át tartó ivászat után a társaság szétszéledt; napokig beteg volt mindenki, majd visszatértek, ismét végigittak egy éjszakát, és ismét napokig nyomták az ágyat; amivel viszont teret engedtek a mestereknek a kibontakozásra - mi ketten egy-egy palackot gurítottunk le éjszakánként, eltelve önnön mértéktartásunkkal. Általában este kilenckor kezdtük el, a barátom hajnali négykor tért haza. Másnap este - fejfájás nélkül, elégedetten az élettel és mélyen híve Istenben, az emberiségben, a női mozgalmakban és az emberi szabadságban - folytattuk a műsort.

Akkori életem tökéletes metaforái voltak azok a vacsorák, amelyeket mindig valamivel éjfél után tálaltam föl, amikor a részegség a kezdeti eufória után már stabilizálódni látszott, és a szesztől a szükséges mértékben megéheztünk. A luxuspiák közé ekkor odatettem egy olívaolajjal meglocsolt, főtt krumplival teli tálat - más nem volt a házban. Megesett ugyan, nagyritkán, hogy odatehettem mellé egy doboznyi majonézzel és apróra vágott vöröshagymával följavított olajos halat - ez többnyire akkor fordult elő, ha a cégben (valamelyik vallási ünnep apropóján) megvendégeltek egy kis pótlékkal, vagy ha valaki meghalt, és engem hajnalban kirángattak az ágyból, hogy nyomtassam ki a gyászjelentéseket. De mindez nem volt fontos; tulajdonképpen semmink se hiányzott, minden a saját helyén volt, tökéletes egyensúlyba kerültek azok a dolgok, amelyeket birtokoltam, és azok, amelyeket nem - noha ez utóbbiból összehasonlíthatatlanul több volt.

Reggelenként a barátnőm ébresztett, aki meglógott a suliból, és mellém bújt az ágyba. Később ő hazament, én meg elmentem aznapi hosszú sétámra. Csak azokkal az emberekkel találkoztam, akiket szerettem. Nem volt tévém, és nem olvastam újságot: akkor még nem tartoztam egyik célcsoporthoz sem. Azt a kevés pénzt, amim volt, kedvenc popegyütteseim lemezeinek megvásárlására költöttem, folyton attól a pillanattól rettegve, amikor török gyártmányú, Eurosonic típusú minihifim végleg bedöglik, és nekem nem lesz pénzem arra, hogy másikat vegyek.

Egyik éjjel nem tudtam elaludni, mert szörnyű fejfájásom támadt a Nikšići sörtől. Reggel fél hat körül úgy döntöttem, elmegyek sétálni, hátha a friss levegő segít majd rajtam. De az én ízlésemhez képest túlzott frissesség fogadott odakint, ha egyáltalán eldicsekedhet az ízlés meglétével egy olyan ember, aki az imént vallotta be, hogy rum-puncsot iszik. A part menti hegyekről apokaliptikus erővel lezúduló bóra szinte földbe döngölte a várost. Azon ritka emberek házaiban, akiknek még volt munkájuk, már égett valami világosság, készülődtek, hogy bemehessenek csődbe ment munkahelyükre, és ott megkeressék azt a két német márkányi összeget, amennyi a népünk pravoszlávságért folytatott hősi harcának ebben az időszakában egyhavi fizetés volt - a pravoszlávságért, de az Európát fenyegető iszlám és (paradox módon) maga Európa ellen. Behúztam a kezem a kabát ujjába, fölhajtottam a galléromat és leszegtem a fejemet. Mindhiába: úgy tűnt, a szél bármelyik pillanatban letépheti arcomról a bőrt, lefejtheti csontjaimról a húst, és így, darabjaimra szaggatva, fölkap a földről, kivisz a tenger fölé, hogy ott szétszórjon.

Ez a szél gyilkos, gondoltam. Ezen a világon minden csak azért létezik, hogy megöljön bennünket, gondoltam, azon tűnődve, vajon hol olvastam ezt. Ekkor megpillantottam a szomszédomat, ahogy félmeztelenül tornagyakorlatokat végez az udvarán.

Az ötvenéves férfi két citromfa között állt, és nyújtotta a hátizmait. Pizsamanadrág volt rajta meg egy fehér nyugdíjasatléta, meztelen lábán szobapapucs: elégedett ember benyomását keltette.

"De korán keltél ma, szomszéd", kiáltotta oda nekem, karjaival hadonászva.

"Na ja", válaszoltam, "És te, szomszéd? Hogy bírod ezt a hideget?"

És akkor ő kimondta azt a mondatot, azt a néhány szót, amelyek megváltoztatták az életemet.

"Tudod, mit mond Njegoš", mondta, és hajlítgatni kezdte a derekát, "ép testben ép lélek!"

Minden dolog a saját végkifejlete felé tart - természetesen ezt akkor is tudtam. És mégis: a végkifejlet olyan váratlanul, olyan egyértelműen érkezett meg.

Mindannyiunkkal történnek nagy változások, nagy fordulatok élete során, bármennyire lényegtelennek és jelentéktelennek tűnik is időnként a saját létünk. Egy bizonyos idő után visszapillantunk a múltunkra, és rájövünk, hogy valaha boldogabbak voltunk, mint ma. Vagy éppen ellenkezőleg, hogy voltak rosszabb napjaink is a jelenlegieknél - hogy valójában olyan életet élünk, amilyet mindig is szerettünk volna. És mégis, nehéz észrevenni a határt, azt a fordulópontot, amitől aztán másként történt minden.

Én pontosan ismerem ezt a fordulópontot.

Illetve hát tudtam: ez az, abban a pillanatban, amikor megláttam. A szomszédomat reggel fél hatkor, ahogy az emberemlékezet óta legrondább bórában vidáman, félmeztelenül tornázik két citromfa között. Amikor Njegošt idézte, aki - a szomszédom őszintén hitte ezt - azt mondta: ép testben ép lélek. Ekkor értettem meg, hogy a világ rémes tanyája a gonosz és buta embereknek, olyan hely, amely Godzilaként nyeli majd le, és szarja ki az én gyönyörű magánvalóságomat.

Egy reggel kimentem sétálni a bórába, mert a gyenge szesztől fájt a fejem. Ekkor értettem meg, hogy az én világom össze fog dőlni. Az én világomban nem voltak nyugdíjasok, akik fagyban tornáznak és háborús bűnösökre szavaznak. De a valóság pontosan ilyen bamba gazemberekből és az ő alávaló tetteikből állt. Az én világomban nem voltak olyan emberek, akik hittek volna abban, hogy minden bölcs dolgot, amit életükben hallottak, azt csakis Njegoš írhatta. Ezek az emberek meg fogják találni a módját, hogy beszippantsanak az ő valóságukba. Meg fogják találni a módját, hogy lerombolják az összes falat, amelyet hosszan és gondosan építgettem, hogy megvédjem magam tőlük. És valóban minden összeomlott: csak úgy magától. Elég volt megértenem a butaságukat, hogy megállapíthassam: az én eszképista mikrovilágom nem maradhat fönn sokáig, amennyiben ők veszik körül. Ők, akik hisznek abban, Njegoš mondta: ép testben ép lélek.

Azóta próbálom megérteni ezeket az embereket. De nem nagyon megy: ők a kollektív irracionalitás terében élnek, és ha az Úr azzal büntette az embert, hogy egy kis értelmet csepegtetett belé, bizony nehéz dolog átvergődni az óriásgombák erdején, amelyeknek kalapján egy kereszt és négy S betű alakjában nő a moha; a búval baszott fehér nyulak világán, akik szilvapálinkával átitatott gyilkos álkatonai alakulatokká változtatott volt községi hivatalnokok hordáit vezénylik, a bolond kalapos világán, aki minden karácsonykor pravoszláv pátriárkának öltözik, előveszi az óráját, és azt a bolond világot a fordított tükörben, amelyben Európa nézegeti magát, értesíti, hogy Krisztus nem december 25-én született, hanem január 7-én, és hogy az új év nem január elsején, hanem tizennegyedikén kezdődik.

A világ tele volt söpredékkel, amely szörnyű dolgokat művelt - a becsületre esküdve és Njegošt idézve. Fura érzés ez, olyan emberekkel élni együtt, akik egész nap mást se csinálnak, csak más emberek halálát kívánják, akikre azért haragusznak, mert nem olyanok, amilyenek ők. Egy öreg a kertjét kapálgatja. Arra jön a szomszédja, három tehenet terelve az úton. Csak úgy futtában eszmét cserélnek a mi népünk kálváriájáról Boszniában. És még mielőtt valamelyik tehén odaszarna az útra, amelyen később nekem is végig kell mennem, konszenzusra jutnak abban, hogy a hitetleneket ki kell irtani, mert egyébként azok irtanak ki minket - ahogy Njegoš írta: hulljon a férgese. Vagy mondjuk leül az ember egy part menti kávézóba, előre örvendezve a dohány és az első reggeli presszókávé ízének. Elnézegeti a napfényben csillogó tengert, és egy pillanatra elhiszi, hogy a pompázatos látvány, amelyben gyönyörködik, valamiféle master planról, irányadó terv meglétéről tanúskodik, amely alapján az egész világ működik - mindaddig, amíg a szomszéd asztalnál ülő fiatalember el nem kezdi regélni két hónapos katonáskodásának Fočában szerzett tapasztalatait. Vagy elmegy az ember a boltba tejért. Öt szomszédjával együtt áll a sorban, ismeri ezeket a hétköznapi polgárokat, nyugdíjasokat, akik rámosolyognak, és udvariasan a családja egészségi állapota, a kihúzott lottószámok és az időjárás-előrejelzési adatok felől érdeklődnek, ezeket az idős embereket, akik készek arra, hogy a következő pillanatban, amint lehetőségük nyílik rá, hiénacsordaként rontsanak rá és öreges sztk-fogsorukkal átharapják az ember torkát. Üdvözli az ember az utcán az ismerősöket, akik tisztelettel visszaköszönnek, holott jól tudja, hogy ezek az ismerősök teljes mellszélességgel kiálltak a hadsereg mellett, amely legyilkolta Srebrenicát, sőt hogy még meg is tettek minden tőlük telhetőt, hogy ez valóban megtörténhessen. Mindezek az ismerősök szent könyvüknek tartják Njegoš művét, a Hegyek koszorúját. Amelyben le vagyon írva: ép testben ép lélek.

Amikor huszonegy éves voltam, háború volt, és én boldog voltam. Ezért borsos árat fizettem: a háború első három évében a paranoiám egyre csak nőtt, mindaddig, amíg el nem jutottam abba a fázisba, hogy az ágyba is magammal vittem húzott csövű puskámat, mert biztos voltam benne, hogy ők rám fogják törni az ajtót, és megölnek. Hogy valami módon kiderítik, mit is gondolok, és melyik oldalon állok. Szóval, hogy rám törik az ajtót, szilárdan eltökélve, hogy emiatt megbüntetnek. Természetesen félóránként fölriadtam álmomból. A kialvatlanságom kezdte rányomni a bélyegét nappali cselekedeteimre is: ingerült lettem, hajlamos a váratlan hangulatváltozásokra. Tizenkilenc évesen nem voltam hajlandó beiratkozni az egyetemre, még a szüleimet is meggyőztem, hogy az maga a halál lenne számomra. Beiratkozni az irodalmi tanszékre annyit jelentett volna, hogy vagy Belgrádba költözöm, vagy a hivatalosan nikšići egyetemnek becézett pap- és tanítóképzőbe kezdek el járni. Remélem, érthető, hogy egész lényem tiltakozott mindkét lehetőség ellen - a paranoia minden formáját vizsgálni lehetett volna rajtam. Ismerik Önök azokat a horrorfilmeket, amelyekben a házat megszállja a metafizikai gonosz? Mindegyikben van egy jelenet, amelyben a hős, miután beazonosította a gonosz epicentrumát (például a pincét), pontosan abba a helyiségbe megy be. És ez lesz az utolsó cselekedete. És akkor most árulják el: vajon nem irritálta ez Önöket is mindig? Oda szeretnék kilyukadni, hogy egyetlen normális ember se menne be abba a pincébe. Sőt mindent megtenne, hogy minél távolabbra jusson. Talán ezek után érthető, hogy az egyetemellenességem sokkal mélyebb volt annál, semhogy pusztán a horror műfajának kliséit szerettem volna újraírni.

Amikor az ember ilyen mértékben paranoiás, akkor az egyetlen menekülési útvonala a nihilizmusba vezet - amely nagyobb az üldözési mániájánál. Csak amikor már nem remél, akkor szabadulhat meg minden félelmétől - mindezt jóindulatúan mondom, a tapasztalataim alapján.

A nihilizmusban tespedve az ember nem tervez sokáig élni. Vagyis hát nincsenek is semmiféle tervei. Innen pedig egyenes út vezet addig a pontig, hogy mindent ignorál maga körül. Amikor végre sikerült figyelmen kívül hagynom a szomszédságban lakó hóhérokat, megszűnt a paranoiám és nihilizmusom kiváltó oka. És ekkor, mondom: huszonegy éves koromban, végre boldog voltam.

Föltételezem, hogy Önöknek is föltűnt eme építmény törékeny volta. Így aztán, amikor azon a reggelen megláttam a szomszédomat, amint a gyilkos bóra ellenére két citromfa között állva tornagyakorlatokat végez, tudtam, hogy az elméletem nem tartható fönn sokáig. De ez már nem volt fontos - készen álltam a harcra.

És mi volt az, amit ekkor megtettem? Megírtam egy szöveget, amely a Njegošról alkotott hivatalos vélemény dekonstrukciója volt, amely véleményt a nagyobb hóhérok Njegoš szövegének segítségével sulykoltak bele az önkéntes kishóhérokba, akiket a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság esetében eufemisztikus módon választói testületnek neveztek - értsd: a hétköznapi emberekbe. Ez a szöveg tulajdonképpen darabjaira szedte szét minden félelmemet. A legerősebben és a legmocskosabb módon támadtam őket, úgy püfölve a billentyűzetet, mint Jake La Motta az ellenfeleit Scorsese filmjében, amíg csak el nem nyomott az álom a számítógép képernyője előtt. Addig bunyóztam, amíg csak talpon tudtam maradni.

Naponta találkozom azokkal a fiúkkal, akikkel annak idején a házamban azokat a nagy ivászatokat abszolváltuk. Néhányuknak már gyereke is van, és csak nehezen tudnak megélni. Sokan közülük ráálltak a nehéz drogokra. Ketten szerb nacionalisták lettek, és nacionalista pártok aktivistái. Egyikük még profi katonának is beállt a Jugoszláv Hadseregbe. Amikor találkozunk, így üdvözlöm őket: Hail a nemzeti öntudattal rendelkező narkósoknak! És legalább hetente egyszer megpróbálom nekik elmagyarázni, hogy a kábítószer-élvezés és a nacionalizmus kizárják egymást. A kábszer és a nacionalizmus olyanok, mint a szerbek és horvátok, mondom nekik, nem illenek egymás mellé. Meggyalázzátok a kábszerezés fényes hagyományait, amely elvben egy globalista, liberális ideológia, nem tesz különbséget nemzet, vallás és bőrszín alapján. Egy narkósnak, akárcsak egy igazi kommunistának a volt Jugóban, minden ember egyforma. Nem fontos számára az, hogy - hogy is van ez? - "ki hogyan veti a keresztet". Ő csak azt nézi, "ki milyen ember". Képzeljünk el egy narkós rasszistát! Ezekkel a jobbos oldalhajtásokkal a kábszeres társadalom már a hippikorszakban leszámolt. A kábítószer-élvezés kizárja a fasizmust, a rasszizmust és a nacionalizmust. Amikor egy narkós a "sárga-fehér" kettősségről beszél, akkor nem a bőrszínre gondol. Azt próbálom megértetni velük, hogy nincs annál rosszabb, mint ha az ember egy narkós parasztot lát. A kábítószerezéshez hasonló nihilista, autodestruktív irányzatoknak elitistáknak kellene lenniük, különben elveszítik karizmájukat és értelmüket. Így beszélek nekik, és még hozzáteszem: a nacionalizmus, másrészt, populista irányzat. Hogyan sikerül nektek ezt a kettőt összehoznotok? Egyszer még azt is javasoltam nekik, hogy ha kételkednek szavaimban, egyszer az egyik pártgyűlésükön vallják be nyilvánosan, hogy narkósok. Csapjanak oda az asztalra: én narkós vagyok, de szerb is. Ha elfogadják őket olyannak, amilyenek, ott a helyük a pártban. Ha elítélik és sértegetik őket, akkor az azt fogja jelenteni, hogy soha nem is voltak fontosak a pártnak, legalábbis nem olyan emberként, amilyenek valójában. Mondják ki nyíltan: ez az én lényem dualizmusa - a keresztnevem narkós, a családnevem szerb. Miért lenne ez elfogadhatatlan, hiszen éppen a dualizmus a pártjuk hivatalos álláspontja: vagy nem éppen Bulatović elnök definiálta önmagát olyan emberként, akinek a keresztneve montenegrói, a családneve szerb? A velük való beszélgetést mindig ezzel zárom: hagyjátok a francba a kábszereket, térjetek vissza ősapáitok hitéhez, hiszen a nagy Njegoš is azt mondta volt: ép testben ép lélek. És jót röhögök magamban, hogy végre megtaláltam a módját annak, hogy a butaságukat ellenük fordítsam.

És ma is, mint annak idején, itt sétálok a fenyőerdőn át a Nagystrand irányába. De az után a végzetes reggel után már soha többé nem tértem haza futva, soha nem siettem fölírni egy-egy ötletemet. A séták továbbra is örömet szereznek, talán a legnagyobb - és legritkább - örömök egyikét.

Néha, Oldham "There Is No One That Will Care"-jének és Drake "Five Leaves Left"-jének hallgatása között… Mondom, a Pavement "Here"-jének és "In The Aeroplane Over The Sea"-jének hallgatása között eszembe jut Njegoš. És a szemeim előtt mindig az a kép jelenik meg, amit "csendélet a szomszédban" névvel szoktam illetni: csíkos pizsamaalsó, szobapapucs és fehér atléta, a kép szélein citromfákkal. És tudom: ez a történet a szétválasztott világokról szól. Ahogyan egy kedves barátom mondja: amíg mi Sonic Youthot és The Cure-t hallgattunk, ők Miroslav Ilićet részesítették előnyben. És abban a pillanatban, azon a banális választási aktuson váltak szét a világaink, és a köztük lévő szakadék idővel egyre mélyebb lett. Soha nem is fognak ismét eggyé válni: hála a Magasságos Istennek.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.