EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015397. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

A Gonosz banalitása

Lovas Ildikó

MEZTELENÜL A TÖRTÉNETBEN

(regényrészlet)

1999. május 3.

2.

Tehát a nő, akiről ez a történet szól, igencsak szomorú, ott ül az ágy szélén, fehér hálóingben, egyszerre gondol a halálra és veti el annak lehetőségét, egészen összefagyott már, szilvaszín kék a lábfeje, magányos. Combján - a szorítástól - szinte feslik a hálóing. Annak kellene történnie, hogy az ágy végtelen távolságban lévő másik végéből egy kéz átfogja a vállát. Jó. A nő - hősnő - mordul egyet, odébb húzódik, még mit nem, azt nem (ugyan ki akarta volna azt, éjjel háromkor, fáradtan és álmosan, esetleg fájó gyomorral). És ha valóban nem történik semmi, akkor a szomorú nő sértetté válik: féltékeny lesz és szemrehányó, mert úgy hiszi, nem szeretik már. Azt miért nem? Amikor igen. A fizikából kölcsönvett hasonlattal, mely azonban talán a folyamat lényegét is megközelíti, azt mondhatnók, hogy valamint a villamosság, ha az áramvezetékben erős ellenállásra talál, hővé alakul át, úgy a szexuális gerjedelem is, ha a pszichikus áramkör el van előtte zárva, és csupán az alárendeltebb idegpályákat telítheti, oly motoros, vazomotoros, szekretórius, respiratórius tevékenységek mozgatójává alakul át, melyeknek pszichikus korrelátuma a szorongási érzet. Nem arra gondolok, hogy a nő azt várná el a férfitól, ami Tahtúr bejárónőjével történt, fejével a hűtőben, noha az is kétségtelenül Ferenczi magyarázatára szorulna, de mégsem kerülhetem meg az ,,azt nem, holott igen" kérdéskörét.

Pszichiátriánkon egyre több nőt kezelünk, gyógyszer nincs, sorra küldjük haza a nem meggyógyított, segítségre szoruló embereket. Nőket. Nem szeretném, ha a feljegyzéseimet bárki felhasználná, de el kell mondanom: mindannyiuk esetében a magány az öleléssel kezdődött. Éppen ott, ahol a végét várták volna. ,,Ami persze nem tragédia, nincsenek női kéjgyilkosok. Uraim, a komplexusaikból fakadó vad érzéseket, erőszakot és hasfelmetszést, fojtogatást és verést, a női öl okozta traumákat meghagyjuk Önöknek, készíthetnek belőle kiváló filmeket, hogy megfagyjon a néző ereiben a vér, de a mindennapokban, ott aztán miénk a tér; noha nem esnénk Önöknek a konyhakéssel azért, mert soha nem tudják, mikor van az ölelés és a beszéd ideje, de elárulhatom: a nő addig boldog, amíg várja, hogy megérintse a szerelem. Onnantól csak a könnyei patakzanak." Amál néni, az egyik bentlakó napjában többször is elmondja ezt a vádbeszédet. Nem tudom, mi lesz vele, hiszen a pénzügyi gondok miatt ő is hamarosan kikerül innen. Magzatelhajtással foglalkozott egészen az '50-es évek közepéig; egy alkalommal egy dühös férj késsel esett az arcának - a bajai szőlők rejtekén, az egyik, budároknak épített viskóban lakott és dolgozott -, mert a felesége meddő maradt Amál néni tűitől és kanalaitól. Az ügyből nem lett semmi, a férj az ablakon keresztül távozott - a még ágyban fekvő felesége csak bámult riadt és könnyes szemekkel, belefehérülve hálóingébe, aminek alját egyre csak pöttyözte a vér -, három gyereke lett, az asszonynak boldogtalan élete, az anyja meg, aki elzavarta Amál nénihez, tovább kapálta a szőlőt, mérte a bort, és sokkal kevesebb szenvedéssel vitte el a rák, mint a lányát. És sokkal később. Mégis: Amál néni - a kedves Kőbl doktor mindenese, aki a háború után úgy hitte, jót tesz, ha a vissza nem tért orvostól ellesett tudománnyal és a nála maradt műszerekkel segít az asszonyokon - lelke akkor zavarodott először össze (akkor mindössze néhány hétig volt osztályunk betege), hogy mindennap látnia kellett a kiszáradt hasú, hosszú lenhaját varkocsban hordó, széles szájú, szerelemre termett fiatalasszonyt, akinek férje nem az ajtót választotta a távozáshoz, mert akkor el kellett volna búcsúznia. Vitába szállhatunk-e az egyensúlyából kilépett és minden bajért a férfit okoló lélekkel.

Egyikükön se tudunk segíteni, be kell végre látnunk, hogy az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy védelmet biztosítunk számukra, amíg lehet. És nem sokáig lehet. Városunk lakóinak egyharmada pszichotikus betegségben szenved, a csaknem kétezer-ötszáz skizofrénból mindössze százat tudtunk elhelyezni az intézetben. Az öngyilkosságot elkövetőkről inkább semmit nem mondanék. A halál keresése a város egyik legfontosabb jellemzője. Aki itt él...

De engem ebből a tárgyból is a női áldozatok érdekelnek, az ő cselekedeteik mozgatórugóinak egyike. Csak egyetlen rugó. Mert Amál néninek mégis lehet valami igaza abban, hogy mindannyiuk esetében a magány az öleléssel kezdődött. Az ,,azt nem, holott igen" a nőiség legmélyebb és legösszetettebb problémája, amely egyenes összefüggésbe hozható a szüzesség terhével. Amitől elszakadni nem könnyű: védtelen testhelyzetben adni és megszabadulni egyszerre, remegő combokkal remélni a csodát, megfelelni és elbűvölni, örökre összeforrni, és egyedül maradni a fürdőszobában. Erre - ha odaadó is az első szerető - nincs megoldás...

3. Talán Ausztráliában. Ahol fordítva áll a hold, és kereszt ragyog az égen, vattapuha az éjszaka, és a bennszülöttek nem ismerték a szüzesség fogalmát, a nő ajándékcikk volt, és élvezeti tárgy, mellyel a megnősített fiatalembernek meg kellett ajándékoznia azt az öreget, aki neki feleséget szerzett. A déli féltekén egyszerűek a dolgok. Az északin meg - zar nisu i nasi pjesnici i filozofi pokazali da ce se zena, koja je prepredeni trgovac svoga djeviœanstva, bolje udati od one, koja ga rasipno potrati - kao dokaz tome sluzi odvratno sladunjava Pamela Andrews Richardsona, koja uhvati u stupicu veleposjednika lorda B, postojano braneci svoje djevicanstvo do trenutka nakon vjencanja i zbog toga dobiva u zamjenu bogate poklone. Mert nem mindegy, hogy a nő az ajándék, vagy őt ajándékozzák meg: a semmiért. Ausztráliában talán nem a só a női nedvesség mértékegysége.

6. Amál néni állapota nem javul. Mindenkit arról igyekszik meggyőzni, hogy vele nincs baj, a környezete szőtte összeesküvés áldozata. És miközben erről beszél, tiszta tekintetét mélyen az enyémbe fúrja. Szégyellem a gondolataimat, időnkénti összerezzenésem, ha hirtelen mozdulatot tesz, ami gyakran előfordul, kezei repkednek, az álla is önálló életet él. Nem értem, hogyan lehet annyira átható a tekintete, ha a gyógyszereket rendre beveszi. Mai beszélgetésünk igen furcsán alakult. Miután megkérdeztem tőle, mit ért az alatt, hogy a nők magánya minden esetben az öleléssel kezdődik, nagyon dühös lett, rám ripakodott, szagtalan és száraz nőnek nevezett, majd elfordult. Bármennyire is szerettem volna, ha a kérdésemre válaszol, kénytelen voltam az általa megadott irányba indulni, és megkérdezni, mit jelent számára az, ha egy nő szagtalan és száraz. Az egyszerűség kedvéért, átmesélés helyett őt magát idézem: ,,Nézze, magával én nem igazán tudok erről beszélgetni, hiszen nincs gyereke. És ha azt gondolja - mert olyan nőkön segítettem, akik nem akartak szülni -, nem értem meg, mit jelent a gyerek, téved. Csakhogy a másik oldalt is látom. Azt a fájdalmat is, amit a gyerek eldobása jelent. Lehetnek olyan pillanatok, tényezők, amelyek rákényszerítik a nőt. Az egészséges nőben csak a férfi tiltakozása válthatja ki azt az elhatározást, semmi más. Elkövettem - és hiába mondom az Istennek, hogy csak egyszer tettem meg, nem hajlandó enyhíteni a büntetésemen - azt a hibát, hogy olyan nőt kapartam ki, akinek a férje gyereket kívánt. Mindannyiunk élete megsínylette. Ezért tudom biztosan, hogy igazam van, amikor azt állítom, hogy az egészséges nőt csak a férfi kényszerítheti... Nem okvetlenül durvasággal, még csak szavak sem kellenek ahhoz. Elég a hallgatás. Nincs ahhoz fogható megaláztatás. Gyűlölöm a nyálat. De ha leköpnek (volt rá példa), letörlöm. Az is megalázó. De kivájni magamból egy darabot, éppen azt, amit akkor kaptam, amikor a legodaadóbb voltam, a legjobban kitárulkoztam: ennél nincs nagyobb megalázás."

Ez a kirohanás mintha egyre távolabb sodort volna az eredeti kérdéstől (a nő magánya az öleléssel kezdődik), amihez akár úgy is eljuthattam volna, ha Amál néni arról beszél, mit jelent számára a szagtalan és száraz nő fogalma. Viszont meg kell mondanom, van némi igazság abban, amit most elmondott, hiszen ha a lélekállapot statisztikai adatokkal nem is mérhető, az mégis statisztikai tény, hogy a házasságon kívül született gyerekek neme, amiként a szeretők által világra hozott csecsemőké is, háromnegyedében lány. A házasságon belül született gyerekek statisztikai mérlegével összehasonlítva arra a következtetésre jutottak, hogy ennek oka az, hogy a házasságon kívül (akár szeretőként, akár élettársként) szülő nők döntő többsége alárendeltnek érzi magát, így a gyerek neme az ő megerősítésüket szolgálja. A vizsgálatokkal azt is megállapították, hogy a házasságon belüli viszony ugyanígy feltérképezhető: vagyis azokban a házasságokban, amelyekben a nő az erősebb egyéniség, rendre fiúk születnek. Évtizedekre visszamenőleg, az anyakönyvezett gyerekek nemét böngészve jöttek rá arra, hogy a háborúkat követően több fiú születik. Ennek nem csak az lehet a magyarázata, hogy a természet pontosan érzékeli az elesett férfiak számát, de az is, hogy a háború évei alatt magukra maradt asszonyoknak a családfő szerepét kellett magukra venniük, amiben jellemük megacélosodott, míg a háborúból visszatért férfiak zöme lelkileg ha nem is megrokkant, de mindenképpen megviselt állapotban volt. A fogantatás pillanatában tehát a nő volt a domináns. Mindez csak statisztika, amit más szempontból felállított paraméterekkel cáfolni lehet, nem törődöm vele, mégis izgalmasnak érzem Amál néni ehhez fűzhető gondolatmenetét.

Ám önző módon mégis jobban érdekelt, miért tart engem Kőbl doktor egykori mindenese, az '50-es évek első felének kontár bábasszonya, osztályunk egyik régi ismerőse, akit legutóbb Strauss ügyvéd úr irodájából szállítottak hozzánk, mert miután bevégezte a takarítást, és szokásos konyakját szopogatta az ügyvéd társaságában, hogy meghányják-vessék az élet ügyeit (Strauss Barna mindig is adott Amál néni józan eszére), egyszeriben munkaadója fejéhez vágta a metszett poharat, és tíz körmével esett az arcának. Így aztán nem válaszoltam semmit - a megerősítés különben sem lehet része a beszélgetéseknek, hiszen a beteg esetében az a negatív képzetek erőteljes rögzülését váltaná ki - Amál néni fejtegetéseire a leköpés és kaparás közti megalázottsági szint mértékét illetően, hanem szigorúan újra feltettem a kérdést:

- De miért vagyok én szagtalan és száraz nő?

- Akinek gyereke van, az nem lehet szagtalan és száraz. Örökké a testén hordja a tej szagát, amivel csecsemőjét táplálta. De azt gondolja maga, kedveském, hogy ez az illat csábító és jó? Ugyanolyan kellemetlen, mint az a másik, havonta bekövetkező. Csak éppen mindkettő értelmet ad a női létnek. Ugyanabban a pillanatban azonban el is távolítja, ki is zárja abból a létből a férfit. Vagy a férfi önmagát? Nem is tudom. Értelmetlen és zavaros ez az egész, belefájdul a fejem. Annyiszor próbáltam segíteni, annyiszor gondoltam, hogy tudok valamit, amivel jobb kedvre deríthetném azokat a szomorú nőket, akiknek kisúroltam a fürdőszobáját, kiráztam az ágyneműjét, de minden alkalommal kudarcot vallottam. A nőkön nem lehet segíteni, csodájuk a büntetésük is. De maga ezt sokkal jobban tudja. Vagy a mellrák egyik jele nem éppen a kiszivárgó nedv? A közelgő és lehetséges halál egyik jele ugyanaz, mint ami a szülést követi, az életet jelenti. A kórház udvarán sétálgatva éppen elég ilyen esettel találkoztam. És tudom, mit mondanak az orvosok, a férjek többsége kiáll megcsonkított feleségük mellett. De mit érez a nő? Hogyan hiheti, hogy elegendő lesz a férfinak, amikor pontosan emlékszik arra a pillanatra, amikor a szoptatás befejezésével petyhüdtebbé váló mellére józanul hajolt rá a férje. Mégis azt mondom, bár soha nem tudtam segíteni egyetlen szomorú asszonyon sem, pedig minden becsületes bejárónőnek ez az egyik feladata (ha nem a legfontosabb), mégis azt mondom, a nő akkor nem szagtalan és száraz, ha egy ideig vérben és tejben ázik. Annak ellenére, hogy a közhiedelemmel ellentétben ez igenis eltávolítja tőle a férfit.

Ismét nem jutottam előbbre. De olyan erősnek hatott Amál néni egyoldalú, igazságtalan és férfigyűlölő álláspontja, hogy néhány pillanatra megam is rabjává, áldozatává lettem. A hozzám tartozó betegek mindegyikének éppen a párkapcsolat okozott súlyos lelki problémákat, és mivel mindegyikük nő, a beszélgetések egészét áthatotta az egyoldalúság, amit nekem kellett feloldanom, nekem kellett meggyőznöm az osztályra került nőket, hogy nincs igazuk, csak a nem megfelelő emberrel hozta őket össze a sors. Ami egyre nehezebbé vált, hiszen őket hallgatva az a meggyőződés kezdett kialakulni bennem, hogy olyan jelenségről van szó, ami nem általánosítható, inkább helyhez kötött, ehhez a városhoz. Kezdtem azt hinni, hogy Szabadkán másként alakulnak a dolgok, az itt élőkön nincs segítség. Hiszen ezért is kezdtem a város kórháztörténetét olvasni, és ezért éreztem rossz ómennek, hogy a nagy nehezen megalakult első kórház után szemészetet és elmegyógyintézetet hoztak létre. Ami nevetséges. Nem mondhatom, hogy azért romlik a szabadkaiak látása, mert másként néznek a dolgokra, és nem mondhatom hogy ennek következtében bolondulnak meg, válnak depresszióssá, követnek el öngyilkosságot. És mégis. Amál néni szavai pedig teljesen kibillentettek egyensúlyomból. Hiszem pedig, hogy az egészéges viszonyulást így kell megfogalmazni: mondj szeretődnek, s újra megkeresztelsz. De hiába hiszem ezt, ha nem tudom, mi lett volna Júlia sorsa, ha életben maradnak. Az egyik beteg, amikor ezt mondtam neki, válaszul egy filozófust idézett. Cordéliám! Harc-e az ölelés?

Sokat kínlódom.

Nem akarom, hogy Amál néni magával ragadjon. De amit az imént kifejtett a tejről és a vérről - amiben minden nőnek áznia kell egy darabig (a szülésre és a gyerekágyra gondolhatott), hogy valóban nővé váljon, még ha ezzel el is idegeníti a férfit, és azokat a legszebbnek érzett pillanatokat, amelyek a vér és tej állapotához vezettek -, eszembe jutott egy felmérés (csak statisztikával, felmérésekkel védekezhetem? Egyáltalán: miért kell védekeznem a betegeim gondolatai ellen?), amit Amerikából hozott haza szülészetünk egyik kiváló munkatársa, aki sorozatos támadásoknak volt kitéve, mert ellenezte az ,,apás szülés" bevezetését. Ez a felmérés arról szólt, hogy az ilyen szüléseket követően a férfiak többségénél lelki konfliktusok jelentkeznek; pszichológusi segítségre van szükségük ahhoz, hogy újra közeledni tudjanak a feleségükhöz. Ezt Amál néni persze nem tudja, én meg nem mondom el neki. De ha már eljutottunk a vérhez, ami az ő esetében különösen fontos kifejezés, megpróbálom visszavezetni őt ahhoz a beszélgetésünkhöz, amiben arról beszélt, hogy nincsenek női kéjgyilkosok. Hátha akkor elmondja, miért kezdődik a nők magánya az öleléssel. Hiszen az ő esetében - az osztályra való felvételekor történt vizsgálat szerint - a magány okozta depresszió váltotta ki a Strauss ügyvéd elleni dührohamot.

- Azt mondta a múltkor, nincsenek női kéjgyilkosok. De ha már a mai beszélgetésünk ilyen irányt vett, elmondom magának, hogy Katalin orosz cárnő legyilkolt szüzek vérében fürdött...

- Mert azt olvasta valami könyvben? Én arról beszéltem, hogy a való életben, bárhogyan is alakul a nők sorsa, bármi történik is velük gyerekkorukban, nem esnek a férfiaknak a sötét utcán, nem vágják el a torkukat. A bajai szőlőkben, ahol én leéltem az életem, mindennapos volt az asszony megverése. Öt fityók pálinka után már azért is pofon járt, ha morzsa maradt a viaszkoson. Azzal takarták le a konyhaasztalt, ha nem tudná, kedveském. És soha nem hallottam egyetlen nőről se, hogy emiatt bosszút esküdött volna a férfiak ellen, és a szőlők rejtekén sarlót vágott volna a nyakszirtjükbe. De arra emlékszem, hogy a Galán Pityu mit csinált a lányokkal, mert - azt beszélték - az anyja megelégelte, hogy egyedül kötözze a szőlőt, és férjhez ment. A Pityut bántotta - ahogy az újság annak idején megírta -, hogy az anyja elhanyagolta. Úgyhogy nincsenek női kéjgyilkosok. Talán vannak szertelen nők, akik túl sokat bujálkodtak, és ebbe beleőrülve szűzlányok vérében fürödve érezték jól magukat, mint az a maga cárnője, nem mondom, hogy nincs ilyen. De a való életben lehetetlen. Normális nővel ilyen nem fordulhat elő, mert az tudja, hogy nem a bujálkodásra teremtették. Ezért nincsenek női kéjgyilkosok. A nőt lefoglalja a gyerek. Nincs ideje gyilkolászni. Ha meg nem szülhetett, akkor kutyákat és macskákat dédelget.

De ha már ide kanyarodtunk, elmesélek magának valamit. Egyszer majdnem meggyilkoltam valakit. Egy ügyvédet. Nem magam miatt. De olyan kegyetlenül bánt két asszonnyal, hogy elvesztettem a józan eszem és nekiestem, a tíz körmömmel vájtam volna ki a szemét, tán nem is a poharat vágtam volna a fejéhez, ha kés lett volna a közelemben. Nála takarítottam minden szerdán. Bevett szokás volt, hogy takarítás után leültünk az irodájában, elszopogattunk egy konyakot, és megbeszéltük a világ dolgait. Adott a véleményemre, de mindig csak másokkal kapcsolatban. Róla magáról nem akarta hallani a véleményemet. Azon a szerdán (pontosan emlékszem, hisz aznap szállított ide a mentő) mielőtt nekiláttam volna a takarításnak, kimentem a piacra. Láttam a feleségét, szép, nagydarab fekete asszony, büszke a végtelenségig, csak a szeme alatti karikák meg az állába vésődött ráncok árulták el, mennyire nem jól mennek a dolgai. Már négy éve tudta, hogy a férjének szeretője van, de ahogy a legtöbb úrinő szokta, nem vett róla tudomást. A fiaik felnőttek, neki meg nem volt más dolga, mint odébb húzni a porszívót, ha úgy látta, olyan közel hagytam a tálalóhoz, hogy a gégecső megkarcolhatja. A piacon sem vásárolt - az az én dolgom volt -, csak vett ezt-azt: fonott virágtartót, fűszereket, díszes köcsögöt. Azon a szerdán éppen az adventi koszorúk körül őgyelgett. Az ügyvéd úr szeretője két hatalmas kosárral tülekedett a zöldségek között, és maga is olyan zöld volt, az arca olyan csipkés-ráncos, akár egy káposzta. Mert a halas felől jött, rögtön tudtam, hanyadán áll a dolog. Gondoltam, éppen ideje, hogy segítsek ezeken az asszonyokon. Az ügyvéd úr felesége is megérdemelt még egy barátot az élettől, de legalábbis gondtalan játékot az unokáival, a másik gyerekének meg joga volt apára. Így tiszta a dolog. Délután, ahogy ott ültem az irodában, és forgattam a konyakos poharat, azt mondtam: No jó, ügyvéd úr, akkor most jól figyeljen rám, mert én elmesélem magának, kik ellen dolgozik. Nem, ne mondjon semmit, ne is lélegezzék, feszülten figyeljen, és felejtse el a rólam keringő történeteket, jobbat mondok, fordítsa azokat visszájára, úgy talán el tudja képzelni az igazságot. Megközelítőleg. Mert én még annál is szörnyűbb vagyok. Én egy tigris vagyok, egy asszonytigris. Ne mosolyogjon, kérem, és ne üljön olyan férfiasan keresztbe vetett lábakkal, én ma délelőtt óta tudom, hogy akár szorosan is zárhatja a nadrágszárakat, akkor se esne baja... no igen, a lényegnek. Csak megfelelő gatyát kell hordani, ügyvéd úr, nem amolyan bugyifélét, hanem igazi, száras gatyát. De ezt nem is kell mondanom magának, én rakom tele a mosógépet ebben a házban, mindent tudok. Tehát hagyjuk ezt a ficamodott pózt, vesse hátra magát, hiszen a legjobb foteljában ül, hagyja, hadd csússzon fel a nadrágjának a szára a vékony bokáján, engem nem zavar a kicsit kitágult gumi a zoknijában, térdzoknit amúgy is csak a diplomaták hordanak, néztem a tévében. Nem, ne szóljon semmit. Ha keresztbe vetett lábbal ül, akkor védekezhet: a kezét oda kulcsolhatja, ahol a harmonikázó zokni előbbukkan. De én nem akarom, hogy védekezhessen. Azt akarom, hogy olyan megalázottan üljön előttem, mintha a meztelen feneke meredne az égnek, amikor magára nyit a felesége. Majd rátérek erre is. De most dőljön végre hátra, kezében azzal a metszett pohárral, érintgesse, simogassa, szüksége lesz rá. Mert én most beszélni fogok. Hosszan és vérszomjasan, mert én egy asszonytigris vagyok. Ahogy a tévében mondták, egy feminista. És ki fogom harcolni, hogy férfinak lehessen nevezni magát. Akármennyire is tiltakozik ez ellen. Rákényszerítem magát arra, hogy felhagyjon annak a két asszonynak a kínzásával. Mert láttam, hogy az egyik álla ráncosabb már nem lehetne az elfojtott könnyektől, a másik meg olyan zöld lett a halszagtól, akár egy fej káposzta.

És valóban rákényszerítettem volna, higgye el, kedveském, ha akkor nem vág közbe, nem mondja, hogy amiről beszélni akarok, tárgytalan. De egy káposztafejűvé lett nőre azt mondani, hogy tárgytalan, még csak nem is a nő, hanem a zöld szín, azt nem bírtam elviselni. És nemcsak azért, mert annak idején, '53-ban elkövettem azt a bűnt, nem. Legfőképpen azért, mert magam előtt láttam a jövőt, hallottam az ügyvéd úr telefonjait, kedveskedő hangját. Tudtam, hogy nem fog hátat fordítani a szeretőjének, annak meg nem lesz ereje két lábbal rúgni őt fenéken. És akkor egy igazi tigrisnek éreztem magam, egy asszonytigrisnek, akinek meg kell védelmeznie egy meg sem született gyereket, meg kell akadályoznia, hogy patkánnyá változzon az a két szerencsétlen nő. Mert patkányszerelem volt az, mindkét asszony részéről, elviselhetetlenül növekedő érzés, ami az ügyvéd úr rabságában tartotta őket. Hát hozzávágtam a poharat, és a tíz körmömmel vájtam volna ki a szemét. Hogy miért nem sikerült, arra máig sem emlékszem. Itt tértem magamhoz. Nem tudja, mi lett velük?

Hallgatnom kellett volna talán? A kötelező távolságtartás nemcsak azt írja elő, hogy a saját problémáimról nem beszélhetek a betegeimmel, de azt is megkövetelné, hogy ne adjak olyan információt, ami az állapotukon ronthatna. Mégsem álltam meg. Segíteni szerettem volna Amál nénin, kihozni őt abból a zsákutcából, aminek a neve férfigyűlölet. Arra gondoltam, ha elmondom neki, mi lett azzal a három emberrel, talán belátja, hogy a ,,valós élet" - ahogyan ő mondja, nem olyan tragikus, távolról sem olyan melodramatikus. Abban nincs szükség asszonytigrisekre.

- Az ügyvéd úr és a felesége vett egy falusi házat, nyugdíjasokként élnek, a fiaik viszik tovább az irodát. A szerető odaköltözött az édesanyjához. Minden elrendeződött, Amál néni, az a négy év csak egy állomás volt, igaz, fájdalmas, de a vonatok továbbindultak.

Nem számítottam arra a reakcióra, amit ez a néhány mondat kiváltott. Nem akarom elmondani, mit csinált Amál néni. De azt igen, hogy nem rajta segítettem, hanem magam sodortam még mélyebbre a kétségek közé: egyre inkább úgy látom, amit egyesek túlzó dramatizálásnak éreznek, a valóságtól való eltávolodásnak, az ebben a városban maga a realitás. És erről nem csak a szaporodó női betegek száma győzött meg (tegnap két nőt szállítottak be)...


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.