Mesék tején

Ladik Katalin: Mesék a hétfejű varrógépről. Symposion Könyvek 53, Forum, Újvidék, 1978.

1979. január 2.

Ladik Katalin legújabb kötete a szürrealista tájékozódás alapvető belső paradoxonát élezi ki, s kényszerítő erővel sodorja az olvasót a költészetéről való gondolkodás felé. Mert igaz ugyan, hogy műveiben az utóbbi évtized során visszaszorultak, elhalványultak a mozgalmi szürrealizmus „szentségtörő megszállottságá"-nak ismérvei, a sértetlen önbizalmú fricskák, a vaskalap-horpasztó széles gesztusok, ugyanakkor azonban ihlete alapjában véve semmit sem változott, vagy ha változott is, hát éppen a „tiszta" szürrealizmus eszményei felé lendült tovább, s azoknak próbált érvényt szerezni. Korai verseinek álomtechnikás képtorlaszai még a valóságra közvetlenül visszautaló jegyeket is kínáltak, még eleven volt tehát bennük a kapcsolat a lírai én és a külvilág között, noha, s ezt azonnal hozzá kell tenni, Ladik Katalin már akkor ráérzett, hogy alkatának egyáltalán nem felel meg a tárgyi következetesség, a tárgyi szituációk megverselése. A hatvanas évek második felében aztán ez a kapcsolat mindinkább leépült nála, s költészete a „minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől mentes" szürrealista gondolkodás felé vett irányt. A tárgyi utalásokat és viszonylatokat elvetve, most már egyértelműen a bretoni belső modellre összpontosított, s csaknem eszményi módon aknázta ki az éberálom kínálta nyelvi lehetőségeket. Éppen ezért „magyar népmeséidnek már első sorozatai is meglepő rokonságot mutathattak pl. De Chiricónak azzal a rég megfogalmazott, követelményszerű nézetével, mely szerint a maradandóságra pályázó műalkotásnak „teljesen át kell hágnia az emberinek határait: a józan észnek és a logikának hiányoznia kell belőle".

Ladik Katalin intenciói tehát világosak voltak, más kérdés azonban, mégpedig mese-verseinek esztétikai értékét egészen közelről érintő kérdés, hogy miként és milyen mértékben valósította meg ezeket az intenciókat. Számos irodalomtörténeti példa arról tanúskodik ugyanis, hogy a „logika uralmának" radikális, végsőkig menő elvetése felemás eredményekhez vezet. A lélek „zavartalan önműködése" maradéktalanul fölszabadítja ugyan a képzeletet, s egy új, egyszeri összefüggésekben megmutatkozó „valóságrészletet" teremt, a fantáziának ez a szabadsága azonban a szürrealista kánonok következetes betartása esetén szükségképpen illuzórikusnak bizonyul. Hiszen minél végletesebb a „lélektani cenzúra" kikapcsolása, szükségképpen annál szervezetlenebb marad a mű, s ahelyett, hogy az áhított teljességet elérné, keletkezése pillanatának foglyaként megreked az inkoherens elemekben gazdag részlegesség szintjén. Nem véletlen hát, hogy az annyira áhított korlátlan szabadság felé haladó szürrealista költőknek előbb-utóbb számot kellett vetniük a váratlan, a nem remélt rabságba jutás lehetőségével. Gondoljunk csak Illyés Gyula vagy Déry Tibor útjára. Illyés még 1927-ben is meggyőződéses pátosszal hirdette: „A költő nem énekel az esőről. Esőt csinál" - nem sokkal később azonban már jó adag iróniával vallotta meg, hogy még szürrealista lázasultságában sem tudta megszabadítani mondatait „az értelem súlyos homokzsákjaitól", szüntelenül alant szállt, „közelében a hitvány földnek". S milyen forrongó vitakedvvel bizonygatta a húszas évek második felében Déry Tibor is, hogy a modern költő a vers összes elemeit saját magából veszi", s minthogy „egy mélyebb rétegekben heverő értelem szerint dolgozik", az új líra valójában a „logika bukását jelenti". Hosszú évtizedek s ma is izgalmas szürrealista művei után azonban mégis fontosnak találta felhívni rá a figyelmet, hogy bármennyire igyekezett is egykoron, logikáját sohasem tudta „tökéletesen kikapcsolni". E „megtorpanás" okát érdekes módon mindkét költőnk másodlagos tényezőkben, az értelemhez való családi vagy alkati gyökerű kötődésben kereste és nevezte meg, holott nyilvánvaló, hogy kivételes tehetségüket éppen a szürrealizmus belső paradoxona tántorította vissza az önpusztító „szabadság" régióitól. Annál inkább, mert ez a regresszív folyamat korántsem sajátos magyar jelenség. Mint ismeretes, még egy Soupault vagy Éluard költészetét is romantikus és posztromantikus elemek szövik át- meg át, ezen túlmenően pedig a harmincas évek derekán már maga Breton is belátta, téves volt a nézet, miszerint a „gondolat fölötte áll az anyagnak", sőt azt is elismerte, hogy olyan automatizmus, mely a művész minden irányító és szerkesztő szándékát kikapcsolná, valójában nincs.

Ha mindezek után a fentebbi kérdést úgy válaszolom meg, hogy Ladik Katalinnak új könyve több pontján sikerült teljes mértékben túllendülnie a ráció határain, akkor ezzel nemcsak mese-versei egy részének problematikusságát kívánom jelezni, hanem egyúttal azt is, hogy kisebb-nagyobb eltérésekről tanúskodó, különnemű anyaggal van dolgunk, amelyben a költői invenció működésének impulzusai és megnyilatkozási formái alapján az árnyalatokra is ügyelő elemzés meseváltozatok egész sorát különíthetné el. Ezúttal azonban csak a két legjellemzőbbnek látszó modellre térek ki.

Az elsőt feltételesen a sematikus csodatevés modelljének nevezném. Ebben gépiesen esetlegességet esetlegességre halmozva lobban fel a képzelet, úgyhogy a rendszerint kurta ideig tartó káprázatot valójában egyetlen elemnek, a racionális mondatszerkesztés és az irracionális információsor között feszülő, rendkívül erős kontrasztnak kellene éltetnie. De nem éltetheti, mert ebben a modellben a lírai én maximálisan távol marad: sem önmagáról, sem a kinti valóságról, sem a kettő viszonylatairól nem közöl semmi lényegbevágót. Hadd támasszam alá egy példával is, amit mondani akarok. Az éneklő sáskát idézem: Addig ette a lány a rózsaszínű pudingot reggelente, míg gömbölyű sáska lett belőle. Akkor kifésülte a haját, pengetni kezdte és trágár dalokat énekelt hozzá". Azonnal szembetűnik a szöveg nagyfokú grammatizáltsága. Az első „hírközlő" egység főmondatát pontosan megszerkesztett időhatározói mellékmondat követi, s a következményességet kiemelő szintaktikai megoldások a második egységben is igen hangsúlyosak. Ebben a nyelvtanilag szilárd szerkezetben azonban mégis csoda történik. A főmondat groteszk információja után egészen meredeken szürrealista fennsíkra lendül a gondolat, s ott is marad mindvégig. Azt is mondhatnánk akár, hogy a két egymást követő, de jelentésével egymást kizáró mondat „határsávján" egy rendkívül erős impulzus ér bennünket, mely első pillanatra a mindenkori nagy verseknek megnyugtatóan sohasem értelmezhető metafizikai minőségeire emlékeztet. Többszöri olvasás után azonban kiderül, hogy itt csakis álminőségekről lehet szó. Mivel Az éneklő sáska nem nyújt elegendő támpontot ahhoz, hogy diszparát nyelvi elemeinek bármelyikét jelképnek vagy legalább jelképszerűnek fogjuk fel, széttartó tendenciák lesznek úrrá a szövegen, melyek az alapelemek behelyettesíthetőségét teszik nyilvánvalóvá. A „rózsaszínű puding", a „gömbölyű sáska", a „trágár dalok" helyett nyugodt lélekkel mondhatunk pl. „vörös kaviárt", „molett varrógépet" és „igen szomorú dalokat" (ez utóbbit annál inkább, mert az eredeti változatban még csakugyan így állt; lásd: Versek éve 1975, 78. 1.), anélkül, hogy az érintett meghökkentő impulzus hatásfoka csökkenne. Más lesz így a szöveg, kétségkívül, de nem lesz se jobb, se rosszabb, ami csakis azt bizonyítja, hogy a sematikus csodatevés lényegében szériaszerűen alkalmazható eljárás. Szériaszerűen alkalmazható, mégpedig azért, mert a látomás elemeiben nem munkál ott az a szellemi felhajtóerő, amely, hogy József Attila kifejezésével éljek, szemléleti végső egésszé formálhatná a szöveget. Innen van, hogy e modellben egyes sorokat könnyűszerrel önnállósíthatunk, másokat zökkenőmentesen új szövegkörnyezetbe helyezhetünk át, s ugyancsak ebből a fogyatékosságból ered, hogy a mese-verseknek ez a típusa a teljes „túljutottság" benyomását kelti.

A racionális csodatevés révén keletkezett mesék, főként amelyekben klasszikus népmesei motívumokat és alakokat is felvonultál a szerző, más képet mutatnak. Gondolatébresztő tanulmányában már Gunda Béla felhívta rá a figyelmet (A népmese a magyar avantgarde költészetben, Új Symposion, 1972. 82. sz.), hogy a mesék e sorozatát nem azonosíthatjuk „a népköltészet valamiféle neofolklorista újraformálásá" -val, mert itt még a legismertebb mesecímeket sem megszokott narratív struktúrák követik, hanem „valami egészen más..." Úgy vélem, mellőzhetetlen észrevétel ez, hiszen ha valami azonnal feltűnik Ladik Katalin műveinek e vonulatában, akkor az épp a mesevilág teljes lebontottsága. Míg a népmese kivételes képpességekkel megáldott hőse általában valamely etikai imperatívusz parancsára veszi kezébe a vándorbotot, s vállalja a válogatottabbnál válogatottabb „szürrealista" kalandokat, addig Ladik Katalinnál mind a mese folytonossága, mind az azt döntően meghatározó és dialektikusan kiegészítő naiv eszmeisége felbomlik, leépül, ugyannyira, hogy még tartalmi aktualizálásra, az évszázados tanulságoknak, magatartás-képleteknek újakkal való felcserélésére sem kerülhet sor. A királyok, táltosok, aranyhajú lányok, legkisebb fiúk tehát közegüktől és szerepüktől megfosztva bukkannak fel, ám mégsem funkciótlanul. Ezek az elárvult „hősök" ugyanis rövidre szabott útjukon nemegyszer olyan szituációkba keverednek s olyan képek által mutatkoznak meg, amelyek nem a népmesék világát idézik, hanem inkább a modern ember traumákkal megvert lelkivilágának mélyrétegeiről, esetenként pedig éppenséggel pszichopatologikus szorongásairól adnak hírt. S épp ebben a tudatosan alkalmazott fogásban kell keresni ezeknek a mese-verseknek a titkát. Mert bármennyire kiszigeteli is Ladik Katalin a figuráit, bármennyire puszta szóvá, jellé degradálja is eseménydús életüket, az olvasó tudata azonnal feltámasztja alakjukat, mi több, a pillanat töredéke alatt rekonstruálja akarásaikat, vágyaikat, egész „világképüket". Más szóval: a legkisebb fiú Ladik Katalinnál is legkisebb fiú akar maradni, mindenáron, amint azonban mozdulatot ejt, szeméből már egy „idegen", mai tekintet sugároz felénk. S mivel ez az át- és visszaváltozás sohasem egyértelmű, sohasem végérvényes, a két erő interferenciájának térségében felizzik a megfoghatatlan, illanó, mert kinyilatkoztatás nélkül létrehozott, tiszta líraiság.

Alkalmasint belemagyarázásnak tetszik a belső ellentétek ilyen értelmezése, hiszen a versek zömében felszabadultan, hancúrozó jókedvvel, már-már a balzaci pajzán históriák levegőjét idézve hányja bukfenceit a képzelet. Igen, kétségkívül így van, de csak a versek felszíni rétegeiben. Ha ugyanis tüzetesebben szemügyre vesszük azokat a népmesei alakokat, kiket Ladik Katalin leginkább kedvel, érdekes dolgot fogunk tapasztalni, jelesül azt, hogy a negatív hősök úgyszólván teljesen hiányoznak a meseversekből. Olykor elénk robog varrógépen egy ördög, vagy darázsölő útra indul egy sárkány, és ez majdnem minden. De még ezek a figurák sem jellegzetesen negatívok: a népmesék ördöge furfangos, csalárd szerzet ugyan, de mégis cimbora, a sárkány pedig csak behemót, pusztulásra „érett" materiális erő. Negatív hősökről tehát csak akkor beszélhetnénk, ha Ladik Katalin verseiben a „kozmikus" sötétség és időtlenség erői, az élettagadás princípiumának megtestesítői: a vasorrú bábák, a gonosz törpék és más cerberusok is elibénk állnának. Erről azonban szó sincs: a mese-versek alakjai rendre a népi képzelet teremtette kozmogónia napfényes oldaláról érkeznek, s épp így tölthetik be szerepüket az elszakadó fejek, végtagok, herék, a felfehérlő csontok szorongásos képei ellenében.

Midőn e kettősség elmarad vagy egyenlőtlen strukturáló erőként lép fel a szövegben, a feszültség jóval alacsonyabb szinten állapodik meg. A tevisdisznó pl. tetszetősen kottázza le a népmesék dallamát, világítja meg fordulataik mechanizmusának működését, a chagalli képsor azonban, a másik komponens távol maradása folytán, mégis megmarad amolyan bájos népmesei mintának. Vagy ott van pl. a Tavaszi szél vizet áraszt, melynek népmesétlenített csoda-láncolata igen erős asszociációs folyamatokat indít el, ám a belső ellentétezés híján a szöveg mégis csak egysíkúan közvetítheti a szorongásos hangulatot.

Végül is, milyen kötet hát a Mesék a hétfejű varrógépről? Jó, mint minden jó verseskönyv: néhány, vagy hogy számot is mondjak, öt-hat antologikus alkotással. Meggyőződésem azonban, hogy több is lehetne benne, ha Ladik Katalin az elmúlt időszakban, képzeletének termékeny frissességét megóva, állhatatosabban kutatta volna helyét a világban és az irodalomban, ha tehát látó tudatossággal igyekezett volna áthidalni, feloldani (s nem megszüntetni) a szürrealista verselés nagy paradoxonát.