EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015427. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

A Gonosz banalitása

Lovász Andrea

Mesék és gonoszok

1999. május 3.

A mesebeli gonoszhoz való viszonyunk kétarcú.

A magánvaló Gonosz, ahogyan a mesében találkozunk vele, és a gonosz mint reflexiónk tárgya. Metafizikai, teológiai, jogi stb. definícióktól elhatárolva a mesebeli, illetve a mesei gonosz. Hogy a Gonosz mennyire gonosz, emberfelettien rettentő, csak a mesében tapasztalható meg, úgy, hogy mi magunk is megéljük a mesei kalandot, újrajátsszuk a történteket. Reflektálva rá gonosznak mondjuk ugyan, ám a mesék Gonosza esetében felfüggesztődnek hagyományos értelemben vett erkölcsi imperativusaink. Más világ, más erkölcsi renddel.

A reflexió tárgyaként megjelenő gonosz tőlünk való távolsága többszörösen is tételeződik. Egyrészt a reflexió maga feltételez egy tárgyiasult viszonyt, az objektum és a szubjektum éles kettéválasztását. Másrészt arról a Gonoszról szólva, amelyikkel a mesében, a hőssel azonosulva ott és akkor találkozunk, kizárólag arról a világról tehetünk megállapításokat, annyira mindennapi realitásunkon túli, hogy súlytalannak érezzük. Harmadrészt a gonosz mesei szerepéről szólva élettelen, lelketlen bábként soroljuk be a mesék többi szereplője közé, számunkra kevésbé érdekes, szerepe a hős mellett csak másodrangú. Ezért lesz mesei.

A Gonoszhoz/gonoszhoz való kétféle viszony - a fentiek értelmében fenomenológiai és reflexiós - a mesék megközelítésének többféleségéből ered. Mert mindenképpen kettéválasztandó magának a mesének a vizsgálata. Egyrészt magát a mesét mint jelenséget teszem a vizsgálat tárgyává. Ebben az esetben megszűnik a klasszikusnak tartott objektum-szubjektum elhatárolás, sokkal inkább egyfajta megélésről van szó. A mesében a saját bőrünkre megy a játék, nemcsak hogy érintve vagyunk, de az azonosulás teljes és minden irányú, egyfajta élményközpontú megértő megélés ez - amiről a későbbiekben lesz szó. Így a vizsgálat szó éppen az ellenkezőjét jelenti mindannak, ami a mesék hallgatásakor, olvasásakor a befogadóval (hallgatóval, olvasóval) történik.

Másrészt a kérdés az, milyen módszerekkel, elméleti és egyéb előfeltevésekkel közelítünk a meséhez. Mi az, ami általános érvénnyel a mesékről elmondható? Ebben az esetben a mese mint a vizsgálat tárgya szerepel. A következő képlettel egyszerűsíthető lenne a fenti osztályozás: az egyes mesék megélése sohasem azonos a mesének mint irodalmi műfajnak/szövegnek a tanulmányozásával.

A fenomenológiai nézőpont értelmében általános érvényű megállapításokat tenni, éppen a mese kapcsán, teljesen hiteltelen. Mert a meséről szóló szöveg nemcsak hogy nem mese, de semmi köze sincs a meséhez. Amennyiben nem kerülheti meg a reflexiót, mindig a mesén kívül marad, éppen a tündériség, a világrendet teremtő csoda hiányzik belőle. Néhány törvényszerű strukturális jellemzőre, világrendre, műfaji karakterisztikumokra utalhatunk ugyan, de a mese lényegéhez - előfeltételezve ezt a szövegvilágba burkolózó, rejtőző imaginárius magot, ami választ adhat a miért hallgatunk, olvasunk, írunk meséket? kérdésre - kizárólag az egyes meséket megélve juthatunk. Elméleti megalapozást a fenti állítás talán a recepcióelméletben nyerne. Az asszociatív identifikációban felfüggesztődik a befogadó és a hős közti elkülönülés, a kettő közötti teljes azonosulásról van szó - ebben a katartikus típusban valósul meg az értelemképzés. Annyi bizonyos: a feltételezett mesei lényeg, a csoda, a más világba való lépés lehetősége éppen hogy elsikkad bármiféle törvényszerűség kimondásával, az univerzalitás igénye mintegy varázstalanítja a tündéri birodalmat. Ismerve egy sajátos idő- és térkép meglétét, egy központ (világfa, égig érő paszuly, aranyalmafa stb.) köré szerveződő mesei világot, ez a szakrális tér és idő a reflexió számára éppen az élményben történő megnyilatkozás, megmutatás miatt marad megközelíthetetlen. Csak egy másfajta világlátással élhető meg.

A probléma sarkításának vádja részben jogos, természetesen nem feledve az érzelmi alapon történő megközelítés buktatóit, ti. a meséről igazából csak annyit állíthatok, hogy az mese. Fenomenológiailag értelmezve egyszerűen nem mondható több annál az állításnál, miszerint: "A mese mese arról, hogy az mese." A fentiek értelmében ugyanis, minden ezen túl tett kijelentés csak eltávolít a csoda megtörténtétől.

A fenti önazonosság tételezése azonban hogyan és milyen formában válhat a reflexió tárgyává mégis? Egyáltalán, hogyan kerülhető ki a reflexió problémája, illetve az önazonosságon túlmutató kérdésfelvetés mennyiben valósítható meg? Az oldaná fel a problémát, amennyiben műfajilag meseként lehetne definiálni ezt a szöveget, azaz ha valódi, igazi mese lenne. Tartalom és forma megegyezésénél sokkal többről van szó. A tételezett mesevilág minden karakterisztikumát felvonultató írás törvényszerűen csak mese lehet. A mesék meséje - ezt már hallottuk, de ez a megfogalmazás történet és mese fogalmak szigorú elkülönítésének szükségességét nem vette figyelembe. Elégséges irracionális elemmel dúsított történet még nem mese, a mesében a csoda nemcsak díszletként, színt kölcsönző elemként szerepel, hanem világot szervez maga köré. Ha egy szöveg mese, akkor nélkülöznie kell bármiféle reflexivitást, de a mese varázsáról, arról a bizonyos differentia-ról a saját nyelvén, hitelesen beszélhetne. (Végül akár arról is szólhatna történet, miért érezzük égető problémának a reflexió esetleges hiányát...)

A fenti megkülönböztetés értelmében a mesebeli gonosz is többféleképpen lép elénk. Egyrészt a Gonosz a maga szörnyű és legyőzendő valóságában, ahogyan én, mint a hős/antihős/segítő/áldozat stb. a mesében találkozom vele. Gonoszsága megnevezhetetlen, annyira félelmetes, olyan emberi dimenziókban nem mérhető rettenet, hogy a megmutatás, rámutatás aktusánál többet és mást a reflexió sem mondhat róla. Amit tudhatunk, az csak a vele történő közvetlen szembesülésben tapasztalható meg, nem feledve azt a nézőpontot, hogy a Gonoszról tett kijelentések közül itt és most csak azok relevánsak, amelyek a mese hőseként állíthatók. A hős viszonyulása a leginkább magától értetődő természetességben lehet a szembeszegülés, menekülés, szinte mindegy, mert az egyedüli cél és erény a túlélés. A mesebeli Gonoszhoz való viszonyulásmódok kapcsán utalhatunk Marie-Luise von Franz nemrégiben lefordított könyvére1. A gonosz eredetének mélylélektani okaitól eltekintve egyszerűen megdöbbentő a módozatoknak az a sokszínűsége, ahogyan a Gonosz a legkülönbözőbb kultúrák meséiben megjelenik. A továbbiakban az európai mesék közül a talán legismertebb Grimm-mesékről lesz szó - ezeket elméletileg mintegy leválasztva, elhatárolva, egységesnek tekintve az általuk létrehozott lehetséges világot, annak autonóm érték- és etikai struktúrákat tulajdonítva. Ezen mesék hátterében nincsen semmilyen etikai megfontolás, erkölcsi dilemma: megengedhető bármilyen szörnyűség, cselvetés, tőrbe csalás, árulás. Más világ, más renddel, más imperativusszal: nem elítélendő semmilyen magatartás a Gonosszal szemben, ha az annak elpusztítását, megsemmisítését célozza. (Ezzel párhuzamosan: bármilyen Gonoszt támogató gondolat, tett, cselekedet - legyen ez bár tudattalan, szándéktalan is - maga után vonja a megfelelő bűnhődést.) A mesevilág szigorú és vad világában, a kegyetlen (bár csak a reflexió számára tűnik annak) erkölcsi rendet a szemet szemért elv alapozza meg. Valódi pokoljárás hallgatóként, olvasóként végigélni mindazt a szörnyűséget, ami igazságos, méltó büntetésként egyáltalán elképzelhető. A keresztényi felebaráti szeretet, könyörületesség, megbocsátás tükrében ördögiek, túlságosan brutálisak ezek a büntetések. A kérdés: azt, ami annyira Gonosz, hogy emberi léptékkel már nem mérhető, hogyan lehet mértékével arányosan büntetni? Lehet-e büntetni azt, ami már nem is emberi? Ha a Gonosz tetten érhető, akkor itt mérettetik meg valójában: mennyire emberi mértéket meghaladó módon Gonosz az, akinek ilyen szörnyű módon kell lakolnia: kezébe nyomják a kompot, és mindhalálig révészkednie kell; arany helyett nagy kondér szurkot zúdítanak rá, a szurok pedig rajta ragad élete fogytáig; szép ruháit leveszik, tüskebunda összevissza szurkálja, csupa vér lesz; mikor a jegyespár a templomba megy, az egyik nővér jobbról áll, a kisebbik balról, akkor a galambocskák (mennyire más az általunk ismert galamb-szentlélek-béke azonosítás!) mindkettőjüknek kivájják fél-fél szemét, mikor kijönnek, balról áll a nagyobbik és jobbról a kisebbik, akkor a galambok a másik szemét vájják ki mindkettőjüknek, így bűnhődnek világtalansággal életük fogytáig; akasztottak alá fektetik, az akasztottak fejéről hangos károgással lecsapó két varjú kivájja a szemét, aztán eszét vesztve az erdőbe rohan és ott pusztul; félmázsás bottal megverik, végül belévetik a vízbe; kútba ölik; beléfullad a vályúban gőzölgő hurkalébe; cinkosával együtt fölrakják egy szétlyuggatott hajóra, és azt kibocsátják a tengerre, ott mindketten elmerülnek a habokban; egy kácsa csőrével fején ragadja, és belerántja a vízbe, bele is fullad; bevarrják egy zsákba, és vízbe fojtják; sebtiben annyi követ tömnek a hasába, amennyit csak bírnak, fölébred, megpróbál elillanni, ám a kövek oly nehezek, hogy rögvest megszakad, és holtan rogyik össze; mindent romba döntenek, és a kövek agyonsújtják; az erdőben hagyják, hogy szétszaggassák a vadállatok; felakasztják; lefogják és kivégzik; a félelemtől és a rémülettől földbe gyökerezik, moccanni se bír, a parázs fölé odakészített, fogókkal behozott, tüzesen izzó cipőbe kell belebújnia, és addig táncolni, míg holtan össze nem rogy; megragadják, megkötözik és tűzbe vetik; jól megtaszítják, hogy a kemencébe bucskázzon, rácsukják s be is reteszelik a vasajtót, Húha! velőtrázóan sikoltozik és porrá ég; bezárják a ház minden ajtaját, úgyhogy senki fia ne tudjon elmenekülni, és meggyújtják, és egész gyülevész népségével együtt elevenen elég; máglya cölöpéhez kötözik, és ott hamuvá ég; négyfelé tépetik; négyfelé szakítják; mérgében jobb lábbal akkorát dobbant, hogy derékig a földbe fúródik, akkor dühvel megragadja a bal lábát két kézzel, és éppen középen kettétépi saját magát; négy ökörrel széttépetik; szögekkel kivert hordóba teszik, és a magasból a vízbe gurítják; bedugják egy hordóba, amely tele van forró olajjal és mérges kígyókkal, és így leli szörnyű halálát; anyaszült meztelenre vetkőztetik, hordóba zárják, amely kívülről hegyes szöggel van kiverve, aztán két fehér lovat elébe fognak, és az utcán föl, utcán le halálra vonszolják; pőrére vetkőztetik, szöges hordóba dugják, a hordó elé lovakat fognak, a lovakat pedig világgá kergetik; vérpadra viszik, és fejét veszik; lecsapják a fejét; megőrül: fél, mintha rettentő vihar jönne, fél, hogy összekoccannak a fogai s megfagy ereiben a vér, föltépi mellén a pruszlikot, befogja fülét, s becsukja szemét, hogy ne lásson, ne halljon, hanem a csodamadár dala a fülébe harsog, miként a legzordabb vihar, szemei lángokban, mintha Isten nyilait kellene látniuk, úgy érzi, akárha rázkódnék az egész ház és lángra gyúlna, rémüldözik, s lecsúszott főkötővel hasmánt elterül a szobában, ordítozik: hogy lenne bár a föld alatt ezer lábnyira, hogy ne kellene hallani azt az éneket, összerogy és majdnem meghal, kiáltozik, fölugrik felágaskodó hajfürtökkel, mint megannyi lángnyelv, úgy érzi, mintha világ pusztulása jönne, végül csak kimegy a házból, hátha jobb odakünn, kilép, és riccs-raccs, fejére hull a malomkő, attól egészen szétmálik; tyúkká változik, a rókává vált tanítványa leharapja a fejét, ott be is végzi, és ott fekszik holtan mind a mai napig; elhiszi, hogy a halál teljesíti kívánságát - élete gyertyáját a másikra teszi, hogy az rögtön továbbégjen, amikor ennek vége - de a Halál szándékosan rosszul rakja föl a gyertyacsonkot, az lepottyan és kialszik, abban a pillanatban összerogy, és most maga lesz a halál zsákmánya; megfogják, lehajítják, a lelkét ripityára törik.2 Így a Gonosz gonosz, nincsenek árnyalatok és fokozatok sem. Emberfeletti erő, hatalom, pusztító szándék, annyira fogalmainkkal meg nem ragadható, hogy már tiszteletet érdemel - misterium tremendum. Nem lehet kikerülni, a hozzá való viszonyulásmód kiválasztásának döntését elodázni, ignorálni. Az egyetlen kötelező törvény a viszonyulás hozzá, a választás kényszere: a gonosz-jóságos sarkítások eredményeként a hős, a hallgató, az olvasó nem lehet közömbös, és nem tartózkodhat. A mesében nincsenek "másodrendű vádlottak", csak szolgálók és parancsvégrehajtók: nem tolerálható semmiféle félmegoldás, nem marad büntetlenül semmiféle elgyöngülés, megingás, elbizonytalanodás, mert a Gonosznak bűnhődnie kell. Törvényszerűen kell így történnie. Ahogyan magának a Gonosznak a megléte sem valamiféle romlás, megbomlás jele: léte is a Rendbe illeszkedik. Nélküle csonka, sánta lenne a világ. Csak a Jó-Gonosz egymást kölcsönösen determináló meglétével teljes. Az egyensúly megtartásához van szükség az "egyet nekem, egyet neked" alapelv működésére. Ezen túl minden egyéb erkölcsi kétség csak túlragozása a történetnek, tehát fölösleges. A Gonosznak szerepe van, nevezhető akár küldetésnek: az, hogy elpusztuljon, megsemmisüljön. Ezért bármilyen szürrealisztikus kegyetlenség magától értetődő és természetes: a mesevilág erkölcsi rendjét, a győztes morált erősíti. A legkönnyebben és így a leggyakrabban előrángatható érvelés szerint: hasonló súlyú gonoszt művelve vagy akár tolerálva, a büntetésvégrehajtó maga is a Gonosz erejét gyarapítja, mert azt saját fegyverével elpusztítani nem lehet. Talán ez a magyarázata annak a jelenségnek, ami a kérdés egyszerű megfordításával jelentkezik, ti. a Gonosz a maga magánvalóságában soha nem győzhető le, "csupán az adott helyzet vonatkozásában sikerült legyőzni, ezért az nemsokára, más alakban egészen biztosan újra megjelenik".3 A fenti érvelés értelmében a Jó pontosan a megbüntetés tettével veszti el az ítélkezés erkölcsi jogát. Ez az érvelés azonban ott, abban a világban nem releváns. Ilyen értelemben nem járhatók át a világok. De marad a kérdés: ha - bár nem is tudottan - végül a gonosz önmagára mond ítéletet, akkor mégiscsak bír egyfajta, a mi értékeink szerinti erkölcsi érzékkel? Nevezhető-e emberinek ez a hozzáállás? Megválaszolatlan, akárcsak az a problémafelvetés, hogy egyáltalán lehet-e embertelennek nevezni bármiféle, az ember által kimódolt és végrehajtott gonoszságot?

Hivatkozni lehet számos és megalapozott pszichológiai, antropológiai, szociológiai, egyéb magyarázatokra a választás tárgyát illetően: miért a hőssel és soha nem a Gonosszal azonosul a mesét befogadó? Elsődleges okként leírható lenne az, hogy a mese, a "menekülésirodalom" részeként mindenekelőtt a "nagy menekülésre", a haláltól való menekülésre kínál alkalmat: a hőssel együtt nemcsak a Gonoszt, hanem saját halálomat is legyőzöm.4 Egyedüli célként a túlélést tekintve, teljesen mindegy, hogy sikerül-e a hősnek elmenekülnie, vagy éppen viadalban győzi le a Gonoszt - az akár reménytelen küzdelmeket nem kell mindenáron vállalni, itt nincsenek tragikus hősök. Jungi értelmezésben a mese strukturális és pszichikus viszonyulásainkat mutatja: a Gonoszt béklyóba igéző és a Gonosz hatalmát megjelenítő hős nem más, mint tudatos és tudattalan pszichénk funkcionális felépítése.5 Megoldást jelenthet az az elmélet, mely szerint a mese kettős értelemben is a Káosz felett aratott győzelemről szól: egyrészt a mese maga ezt a győzelmet jelképesen mutatja meg, másrészt minden mesében és küzdelemben a Rend és Káosz összecsapása játszódik le újra és újra, és ölt testet százféle alakban: hatalmas szellemlények, sokkezű, soklábú, szárnyas szörnyek, alakjukat változtató banyák, boszorkányok, démonok, gonosz mostohák formájában. Az ősi félelem, borzalom ölt bennük testet. És legékesebb (a szó tulajdonképpeni értelmében is!) példányai ennek a megtestesülésnek a sárkányok. Porban csúszó kígyóra lecsapó madarat formázó alakjuk számtalan értelmezésre ad lehetőséget. A sárkány "az abszolút valóság érzéki képét"6 őrzi, alakjában "egybeforr fennkölt és formátlan, szent és szörnyű, lélek és anyag".7 Éppen az abszolút érzéki megjelenítéséből adódó kettősség miatt jelképezik a sárkányok a Gonoszt, az alászállás, az anyagba történő lemerülés a bukott angyalok mozgását ismétli. Tündéri kettősség ez ("Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok!"): határon innen és túl, abban az értelemben is, ahogyan a mesebeli Gonosz is gyakran betör biztonságosnak hitt, racionális világunkba: szellemek, túlvilágról látogató kísértetek, vámpírok, farkasemberek, emberevő szekták nem száműzettek a mesékbe - bár sárkányok, gonosz manók, koboldok létezésében már egyszerűen nem hiszünk.

Bár a mesebeli Gonosz mibenlétének meghatározásában mindenféle reflexió eleve kudarcra ítéltetett (ti. a racionalizálás annyiban deszakralizál, hogy a jelképes maszk lerántásával a játékot teszi tönkre, a játékszabályokat rúgja fel, így sosem válhat a játék résztvevőjévé), mégis igényként jelenik meg, hiszen a megnevezés, a néven nevezés egyúttal a felette gyakorolható hatalmat, a Gonosz ellenőrizhetőségét jelenthetné. A meséket vizsgálva - akár egy kutató nézőpontjából - a következő állítás tehető: a gonosz a mesében8 mindig és kizárólagosan a jó ellentételezéseként jelenik meg, egyfajta legyőzendő akadály, "ugródeszka" csupán a végleges jó, szép, igazságos stb. elnyeréséhez. Saját, autonóm hatalma nincsen, csak kellék, díszlet, mintegy az örök jó még erősebbé tételéhez. Hiszen a gonosz minden harcban legyőzetik, elpusztul, s mint ilyen, nem is létezik igazán, csak gonoszkák vannak, apró szikrát okádó sárkányocskák, ármánykodni próbáló kicsinyes mostohák, irigy nővérkék - szerepük arra korlátozódik, hogy a jó feltétlen diadalát hirdessék. Így, reflektálva rá, a mindenkori győzelem biztos tudatában a gonosz banális, észre sem vehető, nem fontos. A gonosz már nem is az. Nem létezik. Még csak jó és gonosz harcáról sincsen szó, banálisan édeskés, túlságosan jó a befejezés. Nincsen tétje semminek, ami a hőssel történik, semmi sem visszavonhatatlan, minden visszajátszható, mindig túlél, mindig összerakják, összeforrasztják, visszaillesztik levágott fejét ("Ah, be jót aludtam..."), győztesen kerül ki minden történetből. A gonosz csak statiszta, appendix, szemléltetőeszközzé degradált ízink. Megfordulnak az erőviszonyok: a mindenkori szembeszegülést kiváltó Gonosz hatalma megszűnik, maga a reflexió teszi banálissá: leírva, elmagyarázva, ok-okozati fogalmi hálóba beépítve csak az adathalmaz egyik eleme. Titkos bizalom működteti a világot: egyszerűen hisszük, biztosan létezik egy akármi, nevezzük erőnek, hatalomnak: az örök, mindeneken túli, csupa nagybetűs REND. A menekülésirodalomra utalva megint, ragaszkodunk ahhoz a képhez, miszerint a világegyetemben - "végül is" - pozitív morál uralkodik, hogy valaki/valami kijelöli "az ember helyét a kozmoszban", vigyáz az egyensúlyra, nem engedi megtörténni az igazságtalanságot. Ha mégis, akkor az nem marad büntetlenül.

Élményközpontú megközelítésen és reflexión túl e kétfajta viszony előfeltételezi két külön, egymástól pontosan elhatárolható világ meglétét - ti. a reflexiót mindig egy külső, másik világból vagyunk képesek megvalósítani. De csupán feltételesen lehetséges a probléma két irányból történő megközelítése, azaz a két párhuzamos, de külön meglévő világ tételezése. Ezt a két világot nevezhetjük némi leegyszerűsítéssel valós világnak (a tárgyi realitások konkrétságában létező világunk) és Tündérföldnek (a fantázia, a mesék világának birodalma), fenntartással ugyan, mert akkor még mindig megkerültük a szövegvilág és a benne megnyíló lehetséges világ viszonyát. Teoretikusan és praktikusan egyetlen világ van. Minden befogadó, minden olvasó éppen e "kettős irányú lebegésben" működik, azzal a ki nem mondott, be nem vallott háttértudással gyürkőzik neki minden egyes, a Gonosszal történő ütközetnek, hogy hiszi, legyőzi a Gonoszt. Éppen e határátlépés kérdése, ez az oda-vissza szüntelen "hintázás" (akár Hamvas Bélánál a karneváli jó és rossz cselekedetek között) valós világ és Tündérföld között teszi be nem határolhatóvá, meg nem válaszolhatóvá a "Gonosz - nem gonosz?" kérdését. Ez a fajta kettős tudat - ti. egyrészt tisztelet és rettegés a Gonosszal szemben, másrészt a gonosz legyőzésének bizonyossága - működésének feltárása jelenthetné a kérdés megoldását is. Bármilyen kézenfekvőnek tűnjék, mégsem egyszerűsíthető a kérdés arra, hogy elsősorban olvasóról és nem lovagokról van szó, mert a szövegbe lépés pillanatában éppen a mesei fantázia, csoda, irracionalitás megléte miatt fel kell függeszteni a rációt, és nem elég a hitetlenség, mindenféle előzetes tudás felfüggesztése - a szó legszorosabb értelmében hinni kell. 9 Lehet, hogy mindössze arról van szó, "gyermekké kell érni" - a világban levő valódi és irracionális, valóságos és csoda különbségét nem egyszerűen ignorálva, hanem e két régiót egymástól meg sem különböztetve. Ha a legkisebb kétség is felmerül sárkányok, boszorkányok, rontó, gonosz kis manók létét illetőn, oda a varázslat; örökös kívülállásra ítéltetett szemlélőként éppen e csoda által hordozott lényeg marad megfoghatatlan. E hit bizonyosságával akár az is tételezhető, hogy egyszer végül megnyílik Barnabás Végtelen története, és ténylegesen Fantázia lakójává lesz az olvasó, éppen az olvasó szerepe oldódik fel, azaz egészül ki valamiféle irracionális többlettel. Bármennyire tudja a biztos győzelmet, mégsem jelent ez semmilyen kibúvót, próbatétel előli menekülést, éppen együtt, egyszerre van jelen szorongás és annak feloldása. A mesék tekintetében nem választható külön tudás és hit - kétségtelen, néha veszélyessé váló, hártyavékony átmenet van a két (és mégis egyazon) világ között: Mi történik, ha egyszer elvész a reflexió képessége? Éppen a csodák feltétlen hite miatt nem lesz banálissá a történet, nem szelídíthető meg a gonosz, a hit nem engedi meg az "Ez csak mese!" felkiáltást - a gonosz kapcsán sem. A mesevilág metafizikailag kényelmes kis konstrukció lenne, hiszen tudható, hogy valójában nincsen semmiféle veszély, semmiféle irracionalitás, még csak abszurditás sem, jól berendezett világ az, a lét végső kérdéseire adandó válaszok karnyújtásnyira vannak. A varázslat éppen onnan ered, hogy minden mese, s ezekben minden sárkány, minden szörny, minden Gonosz, mégiscsak saját "képzeletem szülötte". Miféle emberi szem által nem látott/nem látható ősi iszonyat, borzalom titkos tudásával bírunk, miféle lény, erő, miféle GONOSZ él bennünk, amelynek csak megszelídített, képi megjelenése a mesék emberpusztító Gonosza?

A másik megválaszolatlan kérdés: Hogyan viszonyulunk a Boszorák-típusú mesékhez?10 Ezekben a hős legyőzetik, s a gonoszé a diadal. Magabiztosan állíthatjuk, csak megérdemelt sorsát kapta ő is, tiszta fejjel kell tehát viselnie a kiérdemelt büntetést. Vagy akár kézlegyintéssel is elintézhető: ezek a történetek csak ritka kivételek, csak "a szabályt erősítik". Legtöbbször azonban ignoráljuk az ilyen típusú meséket, nem tudjuk besorolni a klasszikus "a Jó mindig győz" séma által működtetett mesevilágba. Megoldásképpen a tételként állított Tündérföld meglétére hivatkozunk: annak egészét tekintve nem jelentős ez a vereség, majd a másik mese kiegyenlíti.

És itt jelenthetjük ki: "igazándiból" csak egyetlen történet van. Jó és Gonosz párharca nemcsak ismétlődik, hanem újból és újból lejátszódik. Polaritásuk feloldható vagy ignorálható - de mindkét esetben világok épülnek rá.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.