Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 11. szám

Gion Nándor

Mert reggel visszaindulok Hispániába

1965. november 1.

Szándékosan választottam ezt a füstös, halszagú kocsmát, ahová csak szombaton­ként járnak a folyóparti, mosdatlan szájú rakodómunkások, hogy kedvükre ordítoz­hassanak, és hogy sok sűrű vörösbort igyanak; más napokon azonban itt csönd van, ilyenkor este még az utcákon se jár senki. Ki is jönne a sötét, lucskos utcák­ba... Még a légionáriusok is elkerülik.

Én nem felejtettem el. A hallgatag, kö­vér kocsmárost sem felejtettem el, aki mindig olyan egykedvűen és undorral tet­te az asztalra a sült halat, és lassan, cso­szogva hozta a vörös bort. Kezét mindig gondosan megtörölte.

Egy időben sokat jártunk ide, te nagyon hangosan beszéltél és sokat gesztikuláltál. A kocsmáros ügyet se vetett ránk.

Te fedezted fel ezt a helyet, és nagyon tetszett, mert senki sem zavart bennünket. „Itt igazán kedvünkre kibeszélgethetjük magunkat” – mondtad, amikor először ide vezettél.

És beszélgettünk. Illetve csak te beszél­tél. Szavaidat az asztalra raktad, a pislá­koló gyertya köré, a füstös levegőbe raj­zoltad őket. (Formás, tetszetős szavak vol­tak, alig tudtunk lélegzeni tőlük.) Beszél­tél, és én hallgattalak. Éjfél körül már csurgott a homlokodon az izzadság, de még mindig magyaráztál, és én csak évekkel később jöttem rá, hogy mennyit hallgat­tam ebben a mocskos, penészes lyukban. Évekkel később döbbentem rá, hogy men­nyire ostoba voltam, hogy egész idő alatt csak szótlanul bólogattam, és mindent el­hittem neked. Akkor kezdtem csak válaszolgatni, amikor már régen nem voltál mellettem, és a szavak, a könnyedén ki­ejtett szavak halódni kezdtek.

Megsápadtak, egyre jobban kongtak, és én szép sorjában megöltem őket ott, His­pániában a meleg, fehér sziklák között, ahol naphosszat hevertem kábultan a sátor alatt és vadászgattam a szavakat: meleg volt és csönd volt, csak lenn a völgyben meregették a vizet a folyóból a barna bő­rű, hosszú hajú lányok.

Megöltem a szavaidat. Nem is volt nehéz. Nagyon halványak voltak már. Azután megcáfoltam őket. Könnyen ment. Halot­tak voltak.

Csak azt sajnáltam, hogy nem vagy ott, és nem láthatod.

De most itt vagy. Eljöttél, mint régen, iszapszagú sült halat enni, vörös bort inni és beszélgetni. Ne hidd, hogy cinikus va­gyok, hiszen tudod, hogy mindent megtet­tem, még G.-nél is voltam, könyörögtem, hogy ne tépesse ki a nyelved, de már késő volt. Most mindenesetre fordított a hely­zet. Én fogok beszélni. Sokat köszönhetek G.-nek.

A kocsmáros teljesen megkopaszodott (most látom csak, hogy milyen okos kopo­nyája van), de éppen olyan hallgatag és közömbös, mint régen. Már a plafon is zöldell a penésztől. Nem hiszem, hogy ma este már jönne valaki. Itt igazán kedvünk­re kibeszélgethetjük magunkat. Mint ré­gen. Mondjuk, mint akkor, amikor szintén a hajóra készülődtem, hogy Hispániába utazzak.

Akkor is ennél az asztalnál ültünk, a pe­nész még csak a falakat tarkította, és te kétségbeesetten beszéltél. Hagyjam a vi­lág összes légióit a fenébe, mondtad. „Tra­díció? Győztes hadjáratok? Dicsőség? Mar­haság!” – mondtad. Itt maradhatnánk mindketten a Városban. Gyümölcsöt lop­hatnánk a piactéren. Miért ne? És ha pén­zünk lenne, halat ennénk és bort innánk. Idővel megtanulhatnánk a szónoklás mű­vészetét, vagy színművészetet tanulhat­nánk. Vagy mindkettőt. Igen. Még ez lenne a legjobb. Mind a kettőt. A színpadról gyönyörködtetnénk az embereket, miközben vaskos igazságokat vagdosnánk a fejükhöz, mondtad. „A retorika úgyis arra való, hogy gyönyörködtetés közben hazugságot csö­pögtessenek az emberek fejébe. Mi fordítva csinálnánk. Igazsággal tömködnénk őket, és nevetnénk a nagyok ostoba komolysá­gán...”

Ezt mondtad. Meg azt is mondtad, hogy magát a Császárt is kigúnyolhatnánk.

Meg hogy könyvet is írnánk. „Egy köny­vet. Csak egyetlenegy könyvet. Távoli, fe­hér hegyekről, árnyékos folyókról meg fe­kete bőrű, vidám kecskepásztorokról, aki­ket sohasem láttunk, de akik mindig vi­dámak és nagyon szépen énekelnek. A fe­hér sziklák között Mercuriusszal szoktak találkozni. Nagyon szépen írnak a folyó­ról, a kecskékről, a hegyekről, ezért nem szabad sohasem elmennünk a Fehér He­gyekbe.

Szép iniciálékat rajzolnánk...”

Nagyon szép beszéd volt. Talán legszebb, amit hallottam. Mégis azokat a szavaidat cáfoltam meg legelőbb. Már azzal, hogy nem hallgattam rád. Először életemben nem hallgattam rád, és reggel fölszálltam a hajóra.

Igaz, ott a hajón, már a légionáriusok ruhájában, elsírtam magam, amikor lefelé úsztunk a folyón, és te zsebre dugott kéz­zel, piszkosan, soványan állva maradtál a parton.

De akkor még hittem neked. Hittem, hogy Mercurius a legnagyobb az istenek között: „az a pajkos kakukkfióka, aki a tenger homokjára verseket ír a sirályok­ról és a csillogó rákokról (a dagály min­dig elmossa a verseket, de ő mindig újból írja őket, és mindig szebbeket ír), aki a sötét lombú fák között együtt énekel a madarakkal, aki szerszámot ad a kormos pofájú, nagy kezű kazánkovácsoknak, aki a piactéren sikamlós történeteket mesél a terebélyes gyümölcsárus asszonyoknak, és almát lop tőlünk... aki szemtelenül nevet a nagyok ostoba komolyságán.”

Mindezt hittem még akkor, és nem vet­tem észre, hogy szavaim egyre jobban halványodnak. Pedig már hajóztam afelé, amit te óriási marhaságnak neveztél, a győztes hadjáratok, a dicsőség felé.

És nem volt marihaság. Esküszöm neked, nem volt marhaság. Régóta szerettem vol­na ezt megmondani. Elfoglaltuk Hispáni­át. Látnod kellett volna. Látnod kellett volna Mercurius népét (finom kis könyvet írhattál volna róluk, egyetlenegy finom kis könyvet), a fekete szemű, karcsú fér­fiakat, akik esténként vidám dalokat éne­keltek a füstölgő tűz mellett, akik nevetve, egymással tréfálkozva egy szál karddal fu­tottak bele lándzsáinkba, akik megtanul­tak esténként gyűlölködve hallgatni, nap­pal pedig alattomosan a sziklák árnyéká­ba húzódni; a hosszú hajú, barna bőrű lányokat, akik tarka szoknyában ruhát mostak a folyóban és összevihogtak, ha férfi haladt el a völgyben, akik most fut­va hordják a vizet a folyóról, és sötét ab­lakok mögé bújnak, ha a légionáriusok a házakhoz érnek.

Mercurius hallgatni is tud, sőt szomorú, vontatott dalokat énekelni, miközben or­vul hosszú pengéjű, fényes kést szúr a bordáid közé (ezt kivételesen szép iniciá­lékkal lehetne megírni). A kopár sziklák árnyékába, ahová a mezítlábas, lézengő pásztorok gyűlölködő tekintete kísér, csak karddal és pajzzsal tanácsos menni.

Nehéz kardot és nagyon dísztelen paj­zsot hordunk. Nem olyat, mint a Nagy Császár idejében. Nem olyat, mint apám, aki megmaradt fél kezében a pajzzsal ki­tartott az ütközet végéig: levágott jobb kezéről már apró fogú tengeri halak rág­ták a húst.

„Aranyozott volt a pajzs” – mondtad. – „A Nagy Császár nagy gazember volt.”

És én, a Félkezű Légionárius fia, akkor szó nélkül hagytam ezt. „Később levakar­ta róla az aranyat és füstölt húst vett raj­ta. Füstölt húst, melyet megmásztak a le­gyek és sokáig lehetett rágni.”

De én csak vért vakartam le róla, hal­lod-e! Piszkos, megszáradt vért, amelynek kellemetlen, savanyú szaga van. Mégis el­foglaltuk Hispániát, a repedezett sziklákat, ahonnan ravasz kövek hullanak az útra, és ahol a madarak csak este énekelnek.

Sok mindent megtanultam – elhiheted. Megtanultam, hogy a „marhaság” élteti az embert. Sokáig éltet, még az átkozott fe­hér sziklák között is. A lassan felszaporo­dó, átkozott fehér koponyák között, ame­lyekkel régen elhangzott szavakat lehet célozni. Átkozottul sportszerű verseny, amikor nem tudsz elaludni a nagy csend­től.

Tudod, ki tanított meg erre? G. tanított meg. G., akire te azt mondtad, hogy „szin­tén nagy gazember. Fajtalan, alattomos, ostoba... Könyvtárakat gyújtogatott! Ilyen embert követni...” Szeretnél egy­szer találkozni vele a piactéren, mondtad. Amikor majd teljesen megkopaszodik és görbe lábait a köszvény fogja csavargatni; amikor majd rongyos, öreg légionáriusok kicsorbult karddal fejét veszik. Akkor majd rothadt gyümölcsök közé rejted a fejét, és ha a sápadt utcagyerekek ellop­ják a rothadt almákat, régi könyvek ha­muját szórod rá.

Találkoztatok. G. mintha csak tudott volna erről a megjósolt találkozásról. Mi­kor hosszú évek után ismét feljött hozzánk a forró sziklák közé, hogy beszédet mond­jon, többször is említette a Nagy Színészt. Ott még egyikük sem tudta, hogy ki a Nagy Színész. Én sem tudtam, hogy a Nagy Színész, aki lázba hozta a Várost, te vagy.

„Bajtársak – mondta G., és mi mindjárt sejtettük, hogy valami rendkívüli fog tör­ténni. G. mindig csak „Katonák”-nak szó­lított bennünket. („Én parancsolok a ka­tonáimnak, és nem könyörgök nekik” – mondta mindig).

„Bajtársak” – mondta: kopasz feje csillogott, és lábát még jobban meggörbí­tette a köszvény. De mi még emlékezünk, hogy G. húszezer lépést futott teljes hadi­felszerelésben a Császár kocsija mellett, és tudtuk, hogy képes lesz a Várost is elfog­lalni.

„A Császárt megölték. A Városban föl­fordulás van. Elhízott, nagyképű Polgárok csoszognak a karcsú oszlopok között, szín­házba járnak és vörös bort vedelnek.

És ti? Az agyatok forr a fehér sziklák között.

Bajtársak! A városban fehér arcú lá­nyok mutatnak áldozatot az isteneknek; a szelíd szőlősdombok sűrű vörös bort teremnek, a Nagy Színész nektek fog ját­szani a színházban.”

Aznap a csontos arcú légionáriusok csá­szárt választottak.

G. császár lett. Bevonultunk a Városba. A pókhasú polgárok szétfutottak, mint a megriadt, hízott kacsák. A fehér arcú lá­nyok elengedték az áldozásra szánt bar­mot.

Mindenütt kerestelek: a piactéren a zegzugos sötét utcákban, a sós szagú, sötét házakban. Biztos akartam lenni, hogy mindezt látod, hogy megmondjam, hogy nem volt igazad, hogy én is tudok sokat beszélni.

Egy hét múlva találtam rád, és akkor tudtam meg, hogy te vagy a Nagy Színész. Abban az atellai komédiában játszottál, és gúnyosan énekelted az inkriminált strófát:

„Hej, a Pisze megjött faluról...”

A megriadt közönség felbátorodva ek­kora arcátlanságon egy emberként veled énekelte.

G. még aznap megparancsolta, hogy tépjék ki a nyelved, amellyel a Császárt bemocskoltad.

Nem, ez túlságosan kegyetlen cáfolata lett volna szavaidnak. Én nem ezt akar­tam. Rohantam G.-hez.

Terített asztalánál ült. Meghízott e né­hány nap alatt.

– Katona! – mondta. – Hősiesen har­coltál. Az események minket igazolnak.

– A Nagy Színész...

Fölemelte a kezét. Az ujjait fur­csán meggörbítette a köszvény. Azt mesé­lik, hogy nem tud könyvet lapozni velük.

– Itt gyorsan végeztünk! A Polgárok szorgalmasan fizetik az adót. A felforgató elemeket példásan megbüntettük.

– Igen...

– Hispániában ismét köveket dobálnak az útra a fekete férfiak.

– A Város a miénk. És a szőlősdombok.

– A Polgárok félnek a sok kósza légi­onáriustól. Megbénult a kereskedelem. Hispániában bővizű források futnak a sziklákon, és a fű zöld a folyó mellett.

– Sokat gyalogoltunk. A fehér arcú lá­nyokat akartuk látni.

– Hajóval mentek vissza. Pihenni fogsz. A fehér arcú lányok félnek tőletek. Büdös izzadságszagotok van. Hispániában bar­na bőrű, karcsú lányok élnek a folyó mel­lett.

– A Nagy Színész a barátom – kiál­tottam végre. – Együtt loptunk rothadt gyümölcsöt a kövér, nagyszájú kofáktól, piszkos kocsmákban sűrű vörösbort it­tunk, és sokat beszélgettünk.

– Késő – legyintett G. csikorgó kezé­vel. – Már kitépték a nyelvét. Nem szere­tem az embereket, akik verseket olvasnak. A Nagy Színész nagyon sok verset tudott.

Mindenütt kerestelek. A pincebörtönök piszkos szalmáján, toprongyos félszemű koldusok között, fontoskodó javasasszo­nyok nehéz levegőjű konyháiban. Ismét a színházban találtalak meg.

– Felcsapott pantomimművésznek – mondta a szatírpofájú rabszolga.

Hatalmas fehér tököt tartottál a kezed­ben. Orr-, száj- és szemüreg tátongott raj­ta. A szájába dugtad az ujjad, és ugráltál vele a színpadon. Kivénhedt bakkecskét vezettél, mohón nyalt egy sókockát.

Megértettem. Utálatos allúzió. G. meg fog ölni, ha megtudja.

Beláthatod, hogy nem volt igazad. Sok verset tudtál. Túlságosan sok könyvet ol­vastál. Hagyd abba a reménytelen és ve­szélyes ugrándozást a színpadon. Az ese­mények minket igazoltak. Ismerd be, hogy igazam van.

Mert reggel visszaindulok Hispániába. (Hajóval megyünk. Kényelmes, nagy hajó­val megyünk. Jól ki fogom pihenni ma­gam.)

Miért nevetsz? Gúnyolódsz? Nem aka­rod, hogy beszéljek?

(Igen, pihenni fogok a hajón. És Hispá­nia szép. A sziklák között kristálytiszta, hideg források vannak. A völgyben zöld a fű. Tüzes vérű, barna lányok járnak vízért a folyóra.)

Pedig szavaid meghaltak. Tudom, hogy meghaltak. Hiába vigyorogsz! Átkozott, üres száddal... A nevetésed is meg fog halni. És én meg fogom cáfolni... Egész biztosan meg fogom cáfolni...

(Ott a Fehér Hegyek között, az árnyé­kos folyó mellett, ahol egyszer talán... ismét vidám dalokat énekelnek a fekete szemű férfiak. És a hosszú hajú lányok nem bújnak a sötét ablakok mögé. Feltű­rik tarka szoknyájukat, és ismét ruhát mosnak majd a folyóban.)