-- 1995 1999 1965 1997 1994 2001 2002 1996 2005 2000 2003 1993 2006 1998 1992 2007 2011 1965-1966. 2010 2008 1966 1979 1967 1968 1969 1970 1971 1975 2012 2009 2013 2014 2015 2016 2017	--

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 125. szám

Witold Gombrowicz

Menyegző

Dráma három felvonásban

Lengyelből fordította: Gömöri György

1975. szeptember 1.

SZEREPLŐK
Ignác (Apa és Király)
Katalin (Anya és Királyné)
Henrik (Fiú és Herceg)
Laci (Barát és Udvaronc)
Mariska (Szolgálólány és Hercegnő)
Részeg
Kancellár
Udvarmester
Rendőrfőnök
Pandulf püspök
Az Áruló Főember
Udvari Méltóságok, Részegek,
Udvaroncok, Hölgyek, Haramiák, Lakájok

Witold Gombrowicz (1904—1969), lengyel novella-, regény- és drámaíró. 1939-től ha­zájától távol (főképpen Argentínában) élt. Itt írta 1945 és 1947 között Menyegző című drámáját, mely magyarul most jelenik meg először. Gombrowicz, kritikusai és a maga írói hitvallása szerint is, az eg­zisztencialisták közé tartozik. Drámáit (Operett, Iwona, a burgundi hercegnő, Menyegző), melyek felépítésükben élesen eltérnek az ún. irodalmi színpad, a vissza tükröző színház hagyományos drama­turgiájától, kritikusai az ellen-drámák európai élvonalába sorolják.

A DRÁMA ESZMÉJE

Az ember alá van vetve annak, ami az emberek »között« teremtődik, jön létre és nincs számára más istenség az emberekből született istenségen kívül.

Ilyen az a »földi egyház«, ami Henriknek álmában megjelenik.

Itt az emberek valamiféle Fájdalom, Félelem, Ne­vetségessé vagy Titok alakjaivá állnak össze, váratlan dallamokba és ritmusokba, abszurd kapcso­latokba és helyzetekbe fonódva, és megadva magu­kat ezeknek, az teremti őket, amit ők maguk te­remtettek. Ebben a földi egyházban az emberi szellem az »emberköztiség« szellemét imádja. Henrik apját királyi méltóságra emeli, hogy az menyegzőt tartson neki; később magát kiáltja ki királlyá és maga akar menyegzőt tartani magá­nak. Ezért megpróbálja arra kényszeríteni alattva­lóit, hogy töltsék fel isteniséggel: a saját Istenévé akar lenni.

De mindez a Formán át történik, ami annyit je­lent, hogy az emberek egymáshoz kapcsolódva kölcsönösen egymásra kényszerítenek egy ilyen vagy amolyan életformát, beszédmódot, cselekvésfor­mát... és mindegyik deformálja a többit, de ugyanakkor ő maga is deformálódik a többiek által.

Ezért a darab mindenekelőtt a Forma drámája. Itt nincs szó arról, mint más darabokban, hogy megtaláljuk a megfelelő formát valamilyen eszmei vagy személyi konfliktus visszaadására, hanem ar­ról, hogy újrateremtsük saját örök konfliktusun­kat a Formával. Ha Shakespeare egyik drámájá­ban valaki azt kiáltotta volna az apjának, »te disznó«, a dráma abban állna, hogy a fiú megsérti az apját; amikor azonban ez az itt következő darab­ban történik, a dráma a sértést elkiáltó alak és saját kiáltása között játszódik le... mert ez a ki­áltás hangozhat jól vagy rosszul, hozzájárulhat alkotója megdicsőüléséhez, illetve, ellenkezőleg, beletaszíthatja őt a szégyen és gyalázat szakadékába.

A deformáció, amelynek elsősorban a főhős, Hen­rik esik áldozatul, a következő módon érvényesül:

Egyfelől — Henrik belső világa deformálja külső világát: mindezt csak álmodja, ő »egyedül« van, s ezek a személyek csupán álomfigurák, akik nem­egyszer közvetlenül kimondják a saját érzelmi állapotát. Ha tehát egyszerre csak, minden különö­sebb ok nélkül, a színpad hangulata kicsapongó, patetikus vagy titokzatos lesz, ha az adott személy hirtelen dühbe jön, vagy elszomorodik, az Henrik feszült szellemi tevékenységének a következménye. Másfelől azonban a külvilág is rányomja bélyegét Henrikre. Mint ahogy már mondottuk, néha elő­fordul, hogy a szereplők hirtelen beszédmodort változtatnak és mondanak valami váratlant — mert éppen ezt várta tőlük Henrik. Megint csak máskor Henrik a várakozástól eltérő és a maga számára is érthetetlen módon viselkedik, mert al­kalmazkodnia kell partnereihez: azok diktálják stílusát.

Kölcsönös deformáció esete áll tehát fenn — két erő szüntelen birkózása, a külső és a belső erőé, amelyek kölcsönösen elhatárolódnak. A művészi alkotás minden aktusa alá van vetve egy ilyen kettős deformációnak, s ezért van az, hogy Henrik jobban hasonlít egy ihletett állapotban lévő művészhez, mint valakihez, aki álmodik. Itt minden az állandó »teremtődés« állapotában van: Henrik teremti az álmot és az álom — Henriket, a cselek­mény is szüntelenül teremti önmagát, az emberek kölcsönösen teremtik egymást és minden előretör az ismeretlen megoldások felé.

A fentiekből következnek

A JÁTÉKKAL ÉS A RENDEZÉSSEL KAPCSOLATOS UTASÍTÁSOK

1. Senki sem beszél közvetlenül; mindig mindenki mesterkélt; szüntelenül folyik a játék. Ezért a darab az álarcok, gesztusok, kiáltások és grimaszok körtánca... »Mesterkélten« kell játszani, de ennek a mesterkéltségnek sohasem szabad elvesztenie kapcsolatát azzal a normális emberi hanggal, ami kiérződik a szövegből.

Ennek a mesterkéltségnek két elem ad igazi tra­gikumot: Henrik érzi, hogy képzelgései nem ártat­lan szórakozások, hanem benne végbemenő, valódi lelki folyamatok; továbbá érzi azt is, hogy szavai és cselekedetei mintegy mágikus módon titkos és veszélyes erőket idéznek föl; érzi, hogyan formaija őt a forma. Henrik tulajdonképpen rendező.

2. A kettős deformációból létrejön valami, amit Witkiewicz »tiszta formának« nevezett volna. A dráma szereplői élvezik saját játékukat, sőt még saját szenvedéseiktől is megittasodnak, de minden csak ürügy arra, hogy beleilleszkedjenek egy ilyen vagy amolyan színpadi hatásba.

Az egyik szó kiváltja a másikat... nemegyszer va­lamelyik részlet feldagad, vagy mivel ismétlődnek, egyes mondatok roppant jelentőséghez jutnak... Fontos tehát, hogy megfelelően kidomborodjék a mű »zeneisége«. Egyes »témáit«, crescendóit és decrescendóit, szüneteit, a sforzatá-t és a tutti-t va­lamint a szólókat épp úgy ki kell dolgozni, mint egy szimfónia partitúráját. Minden egyes színész hangszernek kell, hogy érezze magát a zenekarban és a színpadi mozgásnak össze kell fonódnia a be­széddel. Az egyes jelenetek és helyzetek képléke­nyen átfolynak egymásba, s az emberek színpadon összeálló csoportjainak valamilyen rejtett értelmet kell kifejezni.

Egy szokványos darab szövegét áttanulmányozó színész a mondat tartalmából következtet arra, hogyan kell ezt vagy azt a mondatot kimondani. Eb­ben az esetben komplikáltabb a dolog; a dialógus itt mesterkéltebb, olykor még a legegyszerűbb sza­vak is mesterkélten hangzanak. Továbbá a párbeszéd irama is dinamikusabb: pl. ha valaki halkan és érzelmesen mond valamit, arra a másik zengzetesen és öblös hangon válaszol, majd a harmadik versbe vált át és elszaval egy ritmikus versszakot.

3. Ahogyan Henrik ingadozik a Bölcsesség és az Ostobaság, a papi méltóság és az őrület pólusai között, úgy a darabot is szüntelen fenyegeti a giccs, a nevetségesség, a hülyeség egy eleme. Megnyilvánul ez a szereplők nyelvében is, különösen amikor versben beszélnek. Néha a darab Shakes­peare nyilvánvaló pariódiájává fajul. A díszletek­nek, ruháknak és a színészek álarcainak az örök játék e világát kell kifejezniök, az örök utánzás, mesterkéltség és misztifikáció világát.

CSELEKMÉNY

Hogy megkönnyítsük az olvasást, alább következik a cselekmény leírása.

ELSŐ FELVONÁS

Henriknek, aki katona Franciaországban a máso­dik világháború idején, álmában megjelenik lengyelországi otthona és szülei.

Úgy tűnik, mintha a ház kocsmává változott volna, Henrik szülei pedig — kocsmárosékká. A kocsmai szolgálólányban Henrik csak nehezen ismeri fel jegyesét, Mariskát. De íme, belép más Részegek élén a Részeg és amikor az Apa-Kocsmáros megtilt­ja neki, hogy hozzányúljon Mariskához, elkezdi zaklatni az Apát.

Az Apa rémülten felkiált, hogy ő: érinthetetlen... — Érinthetetlen, mint egy király! — kiáltják a Részegek. Ekkor Henrik, akin már egy idő óta rend­kívüli pátosz vett erőt, letérdel apja előtt és azzal, hogy hódol neki. Érinthetetlen Királlyá változtatja. Ez az »érinthetetlenség« védi az Apát a Részeg »érintésétől«, így menekül meg annak zaklatásától. Amikor Henrikben gyengülni kezd a fiúi tisztelet érzése, az Apa a következő egyezséget javasolja: te engem elismersz királynak, én pedig királyi hatalmammal visszaállítom szolgálólány-jegyesed szű­zi erényét és tisztaságát, amelyet a kocsmában vesztett el, »érinthetetlen szűzzé« változtatom és megparancsolom, hogy tartsanak nektek »tisztességes« menyegzőt, amely mindent megszentel és megtisztít...

MÁSODIK FELVONÁS

Készülődés Henrik és Mariska »tisztességes« menyegzőjére. A Király hatalmát azonban árulás fenyegeti (az udvari méltóságok összeesküvése). Hen­rik érzi, minden attól függ, ő maga hogyan viszo­nyul álmához: »okosan« vagy »ostobán«. «Okos« szónoklatot tart és ezzel pillanatnyi fölénybe ke­rül az Árulókkal szemben.

De abban a percben, amikor már sor kerülne a menyegzőre, betör a terembe a Részeg (akinek sikerült megszöknie a börtönből), és az Árulók tá­mogatásával újra meg újra a Királyra támad, megpróbálva őt »megérinteni« roppant erőre ka­pott Ujjával.

Henrik apja és menyasszonya segítségére siet. A valóság ingadozik az »ostobaság« és az »okosság« között. A Részeg, akit Henrik »okossága« legyőzött, látszólag félreáll... de ugyanakkor négyszemközti beszélgetésre hívja félre Henriket, hogy más mó­don, csellel érje el célját.

A szín ötórai teává alakul át. — Segíts nekünk megdönteni ezt a gyönge és védtelen királyt — csábítja a Részeg Henriket —, s akkor megteszünk téged királynak és tarthatsz magadnak a magad erejéből Menyegzőt.

Henrik, félig ittasan, ijedten látja, hogy bevonták egy összeesküvésbe... de az utolsó pillanatban visszanyeri önuralmát és miközben úgy tesz, mint­ha elfogadná az ajánlatot, államcsínyt provokál ki és megparancsolja a Részeg letartóztatását.

A Király-Apa azonban már nem tudja fékezni sa­ját roppant »királyi« félelmét... Félni kezd a sa­ját fiától és ez a félelem teszi Henriket igazi áruló­vá: apja ellen fordul, detronizálja és Királlyá nyil­vánítja magát. Most végre ura lett a helyzetnek! Most majd, mint Király, menyegzőt tart saját ma­gának!

A Részeg azonban mesterkélt módon, az egész ud­var szemeláttára, összeköti Mariskát Lacival, Henrik barátjával, s ezzel az új Királyt a féltékenység poklára taszítja.

HARMADIK FELVONÁS

Henrik uralma — zsarnokság. Készül menyegzőjére. Megértvén, hogy az embert más emberek ruházzák fel hatalommal, teszik felsőbbrendű lénnyé, sőt Is­tenné, arra kényszeríti alattvalóit, hogy azok tiszte­letnyilvánításaikkal és engedelmességük jeleivel »telepumpálják« őt isteniséggel. Ugyanakkor igyek­szik magának »igazán szent« menyegzőt rendezni, olyat, amelyik visszaadja szolgálólány-jegyesének a tisztaságot és a szüzességet.

De a féltékenység meggyengíti. A szülők, hogy meg­bosszulják üldöztetésüket és megkínzatásukat, még jobban felszítják gyanakvása lángját.

Csupán Laci halála tudná visszaadni Henrik ere­jét és lelki nyugalmát. De ahhoz, hogy ez a halál a királyi hatalom végleges szentesítésévé váljon, az kell, hogy Laci Henrik parancsára önkezével vessen véget életének. Henrik sugalmazza barátjának ezt a gondolatot, bár tisztában van azzal, hogy ezt »nem is gondolja komolyan«.

A döntő pillanatban, mikor már megtartaná a me­nyegzőt, a Király, akit lelkiismeretfurdalás és féltékenység gyötör, elkezd gyengülni a Részeg csa­pásai alatt. Ekkor előkerül Laci holtteste — barát­ja megölte magát, hogy eleget tegyen Henrik kí­vánságának.

Henrik nem tudja, hogy mindez »igaz-e vagy nem is igaz«. A világ fikciójának, az álomnak, a hazugságnak és a formák világának prizmáján át látja magát. De ez a világ mégis megegyezik valamiféle valósággal, valamit mégis kifejez.

A tett (Laci halála) súlyától meggörnyedve, a tet­től, amit elkövetett, de mégsem követett el, ami tőle származik, de mégsem azonos vele, Henrik ár­tatlannak vallja magát. Ugyanakkor azonban megadva magát a helyzet logikájának, a Forma nyo­másának, amely neki a gyilkos szerepét szánta, pa­rancsot ad a saját bebörtönzésére.

Első felvonás

(Nyomasztó, reménytelen táj. A homályból egy templom rommá-torzult maradványai vehetők ki.)

HENRIK:

Fölment a függöny... Homályos templom... Ormótlan mennyezet... Furcsa bolthajtások...

S a pecsétet elnyeli a mélység a szférák Szféráinak sötét és dermedt mélyei s a kő a kő...

Itt lehetetlen kapuk állnak szüntelen forgatom

őket fejemben

Amott idegen zsoltár eltorzult oltára

Melyet a kehely értelmetlenségének kapcsa zár

Mozdulatlanná meredve is egyre őrli a pásztort

Űr. Üresség. Semmi. Egyedül én vagyok itt.

Én magam Én magam

De az is lehet, hogy nem vagyok magam, ki tudja, mi van még mögöttem, például lehet, hogy valami vagy valaki van még itt oldalt, itt arrébb, arrébb, valami hü... hülye, valami féktelen, legyűrhetetlen, hülyintő hülyönc, aki megérint... és... (ré­mülten) jobb, ha nem mozdulok... ne mozdul­junk... mert ha megmozdulunk akkor... ő is megmozdul... és megérint... (fokozódó nyugta­lansággal) ó, ha valami, vagy valaki itt valahon­nan valahogyan, ha mondjuk például... aha, ott, ott, mozog valami... (Előtűnik Laci.) Laci! Hiszen ez Laci!

LACI: Henrik!

HENRIK: Képzeld milyen rettenetes álmom volt. Valami embertelen szörnyről álmodtam és Menekülni próbáltam, de hiába!

LACI:Nehéz pörköltet adtak vacsorára, megfekszi Az ember gyomrát. Néha én is Álmodom...

HENRIK: De te legalább valódi vagy. Vagy téged is csak... álmodlak... Hogy kerülsz ide?

LACI: Mit tudom én.

HENRIK: Te Laci, te Laci, te Laci, miért vagy olyan rettentően szomorú?

LACI: És te miért vagy szomorú?

HENRIK: Dehogy vagyok.

LACI: Nem vagyok én sem.

HENRIK: Valami furcsa dolog történt velünk. Hol vagyunk? Attól tartok, hogy elátkozott környéken vagyunk... mi magunk is el vagyunk átkozva... Bocsáss meg, valahogy nem beszélek természete­sen... képtelen vagyok természetesen beszélni... És végtelen szomorúság,

Ó, valami határtalan és parttalan bánat És szörnyű, süket és sötét Csüggedés üli meg lelkemet. Ó, Uram!

Istenem, istenem!

LACI (fiatalosan):

Minek neked Isten, ha itt vagyok veled én?

Hiszen láthatod — olyan vagyok, mint te!

Mi az ördögnek viaskodsz rémálmokkal Ha mindketten hús-vér emberek vagyunk,

Ha te olyan vagy mint ón, s én olyan, mint te!

HENRIK (örömmel): És ha te olyan vagy, mint én, s én olyan, mint te! Hát mindegy! Egye fene! De jó, hogy megszülettél, Lacikám! Mindjárt más minden, ha velem vagy. De... végül is hol vagyunk? Úgy tűnik, mintha mégiscsak lennénk... valahol. Nézd csak... onnan mintha valami... (Kibontakozik egy falrészlet, néhány bútordarab... egy szobarészlet.)

HENRIK: Ezt én már láttam valahol.

LACI: Én is...

HENRIK (drámaian):

Valahol tehát vagyunk Vagyunk valahol. De hol, de hol?

Ez itt micsoda?

(A sötétségből kibontakozik egy szoba; egy lengyel vidéki udvarház ebédlője, de mintha söntéssé lenne átalakítva.)

LACI (akadozva): Szavamra, ez a szoba engem em­lékeztet valamire... Kicsit olyan, mint az ebédlő­tök Malosicében... Hasonlít is, meg nem is... Ott egy óra. Egy szekrény. Arra volt a szobám, amikor vakációban meglátogattalak benneteket...

HENRIK: Igen, de most nem vagyunk Malosicé­ben, hanem Észak-Franciaországban vagyunk, a fronton — Észak-Franciaországban, a fronton. Ha pedig egyszer itt vagyunk, akkor ott nem lehe­tünk!

LACI: Hasonlít, de valahogy mégis más... Ugyan­az az ebédlő, de mintha vendéglő lenne, vagy söntés... vendégfogadó... éjjeli szállás... kocsma...

HENRIK: Ez a szoba álcázva van és minden rend­ellenes.

LACI:Ne bolondozz, ne akadékoskodj,

Mit számít az, hogy valami nem normális Ha mi magunk normálisak vagyunk!

Ezek a székek is valódiak, fából vannak, és a

büfében biztosan lesz valami ennivaló... De miért nincs itt senki? Hahó!

HENRIK (rémülten): Ne kiabálj! Várj! Jobb, ha nem kiabálsz!

LACI:Miért ne kiabálnék?

Hahó! Van itt valaki? Meghalt mindenki? Hahó!

HENRIK:Te marha! Fogd be a szájad!

Hagy abba! Hallgass már, ha mondom! Hahó!

Mér nem jön senki? Csend van. Hahó!

Hahó, s megint hahó!

LACI: Hahó!

HENRIK: Hahó!

LACI: Hahó!

(Bejön az APA, öreg, merev, szklerotikus, gya­nakvó.)

HENRIK: Na végre valaki... Bocsánat, itt mintha vendéglő lenne... (Csönd.) Vendéglő ez?

APA: Mi kéne?

HENRIK (utas-modorban):

Kaphatnánk Valamit enni?

APA (kocsmáros modorban):

Lehetni lehet De nem kő ordibáni.

HENRIK (Lacihoz): Ismerős ez a haing.

LACI: Nagyon hasonlít az apádhoz... szavamra, ez ő, bár tudom is én... valahogy más... Nem tu­dom... És elég rosszul látni.

HENRIK: Ne légy hülye. Ha az apám lenne, meg­ismert volna bennünket. Nem, hagyjuk ezt. Ez nem az apám. Üljünk le.

(Az Apához.) Ez itt vendégfogadó? Meg lehet itt szállni?

APA (kedvetlenül): Megszállni, meg lehet, mert­hogy van kiadó szobám. De finoman kell kérni...

HENRIK: Aha, finoman...

APA (megemeli a hangját): Tisztelettel... illendő­en...

HENRIK: Aha, tisztelettel...

APA (ordít): Illendően... udvariasan!

(Belép az ANYA, idősebb, elnyűtt, fáradt nősze­mély, kiáltása beleolvad az Apa ordításába.)

ANYA: Jólnevelten! és hogy ne legyen botrány! mert mi nem vagyunk affélék... mert velünk azt nem lehet!

LACI (Henrikhez): Ez az anyád.

HENRIK (hangosan):

Nekem is úgy tűnik De azért nem egészen biztos.

Ez az egész olyan zavaros, de majd én A végére járok!

(Lacihoz.)

Bocsásd meg, hogy olyan természetellenes módon beszélek, de elég természetellenes helyzetben va­gyok. (Felemeli a lámpát.)

Gyertek csak közelebb,

Közelebb... közelebb, ha mondom

Még, még... Szavamra, mintha csak tyúkokat...

tyúkokat hívogatnék...

Még közelebb, még... Nem szívesen Jönnek közelebb. Gyerünk, mert ha nem, én

közeledek

És ha én megyek közelebb, hogyha én, akkor Közelebb jössz te is... Ajjaj, tisztára mintha pecáznék... halakat próbálnék horogra kapni. De mért van itt ekkora csönd?

Apám előbukkan a homályból

De szinte fölismerhetetlen, úgy megváltozott,

Nem könnyű ráismerni.

Meg aztán furán hallgatag, s így tulajdonképp Folyton nekem kell beszélnem. Nekem,

S ettől átváltozom apám,

Saját apám papjává!

S íme itt jön anyám, bevonul mint egy anyahajó, De igazán nem is nagyon hasonlít az anyámhoz.

De talán

Hagyjuk ezt. Milyen furcsán cseng A hangom. Hagyjuk ezt, hiszen ők Kérnek, hogy hagyjam őket.

LACI: De lehet, hogy ezek nem is a szüleid?

HENRIK:Ők azok, egészen biztos vagyok benne, hogy ők, de valami történt velük és valami oknál fogva úgy tesznek, mintha mások lennének...

Talán megőrültek...

LACI: Beszélj hozzájuk kertelés nélkül, Henrik.

HENRIK:...De nem tudok egyszerűen beszélni,

mert van valami Ünnepélyes és titokzatos az egészben —

Mintha csak istentisztelet folyna!

Nevetnem kell: milyen ünnepélyes vagyok!

Be magasztosan hangzik, amit mondok!

Megnevettet

Saját fontosságom és jelentőségem,

Bár ugyanakkor reszketek, és remegve kijelentem, Hogy reszketek — és ettől a kijelentéstől Még erősebben reszketek és erősebben remegve Megint kijelentem, hogy még erősebben reszke­tek... De kinek? Kinek jelentem ki? Valaki hall­gat engem...

De nem tudom, kicsoda — és voltaképpen Egyedül vagyok itt, egészen egyedül, mert ti nem

léteztek.

Nem! Nincs itt senki! Csak én magam,

Egyedül, egészen egyedül... ó sírni, sírni, Hulljatok csak könnyeim, hisz magam vagyok,

magam!

LACI: Hagyd abba... Minek mondasz ilyeneket?

HENRIK: Ha viszont ezek mégiscsak a szüleim, akkor valahogy kapcsolatot kell teremtenem ve­lük, szólnom kell hozzájuk...

Apám, anyám,

Apukám, anyukám! Én vagyok, én, Henrik! Megjöttem a háborúból!

APA (kelletlenül): Hallod, anyjuk... hiszen ez Henrik!

ANYA: Henrik! Uram Jézus!

HENRIK (felindultan): Hát megszólaltak!

ANYA: De ugyan ki érezhette ezt meg előre szent előérzetével, hogy ilyesmi történjen, ó aranyom, csillagom, boldogságom, ó, hogy én ostoba vén­asszony ne vegyem észre, de hová is tettem a sze­memet, én kisírtam mind a két szememet, már azt hittem, nem látlak soha többé, aranyosom, és most itt van, előttem áll az én kicsi szógám, kis­madaram, kincsem, ó hogy megnőtt, megemberesedett, allelúja, dicsértessék, na gyere már ide, hadd öleljelek meg, kincsem, madaram, csillagom, aranyvirágom, ó te kicsi fiam, kicsi fiam...

HENRIK: Gyere, hadd öleljelek meg.

ANYA: Igen, igen, öleljük meg egymást.

APA: Hát akkor öleljük meg egymást.

ANYA: Gyere, hadd öleljelek meg.

APA: Lassan, csak lassan... így nem lehet.

HENRIK (naivan): De hisz ez a mama!

APA: Mama, vagy nem mama, jobb így távolról.

HENRIK: De hiszen... én a fia vagyok.

APA: Akár fia, akár nem, jobb így távolról... Per­sze, hogy a fia vagy, de ki a megmondhatója, hogy mi lett abból a fiúból annyi év alatt. Mindjárt ölel­kezni akar. (Keményen.) De engem senki se fog megszorongatni, mert én nem vagyok egy zsák, hogy engem akárki a sarokban szorongasson, ami­kor neki éppen a kedve úgy tartja!

HENRIK: Megbolondultak.

LACI (Henrikhez): Megbolondultak.

APA: És ón semmilyen bizalmasságot meg nem engedek senkinek, mert abból aztán olyan csibész disznóság kerekedik, hogy szájon... vagy másho­vá, semmi respektus, semmi udvariasság, csak az egyik csibész gazember jön a másik után, és (ne­hézkesen, szklerotikusan) már nyakon is ragad és kínoz és gyötör. Irgalom nélkül, és nem néz az ilyen a korra, sem a családra, csak jön az irgal­matlan, pokoli gazságával...

HENRIK (Lacihoz): Megbolondultak.

LACI: Megbolondultak.

HENRIK (hangosan, nyíltan, színpadiasan): Nyilvánvaló: nem bírták ki A borzalmak hosszú éveit s megtébolyodtak — Nincs mit tenni. Tele manapság A világ őrültekkel.

LACI (mint fentebb):Tele őrülttel a világ. Legalább Minden második szülő megőrült, nem bírván Elviselni a sok szenvedést, betegséget, gyötrelmeket Magam is sok ilyen esetről tudok.

HENRIK: Én is!

(Megszégyenülten elhallgat.) De valahogy mégiscsak szót kell értenem velük. (Hangosan, konvencionális hangon.) Az igazat megvallva, az első percben nem is ismertem rátok.

ANYA: Mi sem terád.

HENRIK: Nem ismertem rátok, mert... mert... nem vártam, hogy... De mindegy. Nem erről van szó. Hát hogy ment a sorotok?

APA: Megvoltunk. És te?

HENRIK: Én is.

APA: Hát akkor...

HENRIK: Úgy bizony...

(Csend.)

HENRIK: Most pedig mit csinálunk? Mert nem le­het csak úgy álldogálni, hogy ne történjen sem­mi...

APA: Semmi.

ANYA: Semmi.

HENRIK: Semmi.

LACI (váratlanul): Én bizony ennék valamit.

ANYA: Hát hogyne, hiszen máris, mert mi csak te­referélünk, de hova is tettem a fejemet, hát persze hogy kéne valamit harapnotok, hát persze, tüs­tént... készítek valamit ebben a minutában, hogy­isne, mékkora ünnep ez, hazajött a Henrik, nagy dolog ez, mindjárt találunk valami harapnivalót, rögtön-rögvest, gyertek az asztalhoz, itt vannak a székek, nincs sok, de amink van azt jószívvel adjuk, bár bizony szűkösen vagyunk, nem vet fel a bőség, alleluja, alleluja...

APA: Nohát csak készíts akkor valami harapni­valót, de csak módjával, tisztességgel, ahogy illik... Akkor hát az Atya és Fiú, az Anya és Fiú nevében, gyere fiam, tiszteld meg az asztalun­kat... De nehogy csak úgy odatelepedj az asztal­hoz, fiam, téged meg, anyjuk, vezessen asztalhoz ez a fiatalember, mert ez volt a szokás a mi csa­ládunkban, mindörökké ámen. Most pedig indu­lás, előre!

HENRIK: Jól van, gyerünk. (Párosával sétálnak.)

ANYA:Emlékszem, hogy vezetett karján régen Húsvéti ebédkor az esperes úr...

Az asztal már megterítve, s behallik A vendégsereg kellemes zsivaja!

APA (dörgő hangon):

Hajdanában az ember tiszta fehér Abrosszal megterített asztalhoz ült le, s akkor Belekanalazott a borsólevesbe, de úgy, de úgy Mintha harangozna, vagy trombitát fújna!

LACI:

Kellemes így járkálni és kellemes Így fennhangon szavalva társalogni De ha még sokáig így teszünk Mikor eszünk?

HENRIK:Nem tiszta nekem ez a séta. Nem tudom,

Én vezetem-e apámat vagy ő vezet-e engem,

Meg aztán furcsa körülmények közt találkoztunk No de alkalmazkodjunk a közhangulathoz...

EGYÜTT: Alkalmazkodjunk a közhangulathoz!

Hangoljuk magunkat össze! Abból Lesz csak a koncert!

HENRIK: Milyen különös!

(Leülnek az asztalhoz.)

ANYA: Bocsássátok meg, Henrik és te, Laci, a szegény fogadtatást... Azt kapjátok, ami van. Ez itt lópacallal ízesített macskahúgyleves.

APA: Hallgass, asszony, hallgass, mert nem erről van szó.

Biztosan észrevetted Henrik, hogy kissé sanyarú körülmények között találsz bennünket ebben az útszéli bekocsmált kocsmaszagú kocsmában — mert látod, nagy vihar dúlt itt, hófúvás, járhatat­lanok lettek az utak, sehol egy lélek, szakadék, mennykő és villámcsapás... Ne emeld szájadhoz kanalad fiam, mert a te Atyád még nem emelte szájához az ő kanalát.

HENRIK: Ez a kocsma... emlékeztet engem va­lamire.

APA: Jobb, ha elfelejted.

ANYA: Volt — nincs.

LACI: Nincs.

HENRIK: Semmi sincs.

APA: Megváltozott.

ANYA: Eltorzult.

LACI: Tönkrement.

HENRIK: Lezüllött.

Jól van, na, jól van — megzavarodtak. De ők nem őrülhettek meg, mert nem is léteznek, hisz én csak álmodok... és a legjobb bizonyíték arra, hogy nincsenek, az hogy előttük mondom, hogy nem is léteznek — hogy csak a fejemben létez­nek — ó, a fejem! Egész idő alatt magamhoz beszélek!

LACI: Hogyhogy? Folyton magadhoz beszélsz?

HERNIK: Mindegy! (Enni kezd.)

APA: Ne emeld szájadhoz a te kanaladat, mert én még nem emeltem szájamhoz az enyémet.

HENRIK: Anyám, apám — micsoda gyötrelmes álmok — anyám, apám, — hát nincs elég bajom nélkülük? — anyám, apám — s még azt hittem, régen elpatkoltak, erre nemcsak hogy nem patkoltak el, de még meg is jelennek ne­kem...

APA: Mivelhogy te hűséges és jóravaló ifjú vagy, tehát nem fogod megelőzni az evésben a te atyá­dat, aki téged nemzett...

HENRIK: És nem térek vissza a családomhoz. Nekem már nincs is családom. Nem vagyok fia senkinek.

APA (mintha prédikációt tartana):... Mert nincs az a tisztelet és szeretet, amivel a gyermek ne tartozna az ő atyjának, mert az Atya érinthetetlenül szent és megszentelt, mindörökkön örökké ámen, roppant tárgya a fiú imádatának, ame­lyet, ha az megszeg, az örök kárhozatra jut...

HENRIK: Én a háború fia vagyok!

APA: És az, aki az Atyára szentségtörő kezét föl­emeli, olyan szörnyű, oly kimondhatatlan, ó olyan pokoli, sátáni, embertelen bűnt követ el, amelyért nemzedékről nemzedékre bűnhődik, szörnyű üvöltéssel, jajveszékeléssel, szégyenben és gyötrelemben, Isten és a Természet egyaránt megátkozza, kiátkozza, kiveti, elhagyja, örök ma­gányra ítéli...

HENRIK: Az öreg attól fél, hogy odacsapok neki...

APA: Jó a leves.

HENRIK (Lacihoz): Meg tudnád jól verni ezt az apát?

LACI: Ha te igen, akkor én is.

APA: Adjál egy kis sót.

HENRIK: És nem lenne miatta lelkifurdalásod?

LACI: Ha egyedül tenném, akkor igen, de ha ketten tesszük, akkor nem, mert akkor csak egymást utánozzuk.

APA: De szívesen eszem mindig pacalt.

HENRIK (Lacihoz): Hahaha, jól feleltél. Ez meg­győzően hangzik — ez tetszik nekem, hahaha, kedvemre van, amit mondtál. De nem erről van szó. (Növekvő nyugtalansággal.) Nem, egyáltalán nem erről van szó, hanem egészen másról. Vigye el az ördög, nem tudom miről van szó, de itt minden borzasztóan fárasztó, mert minden ki van facsarva — hallod, be van dugaszolva és fel van peckelve... igen, fel van peckelve és álcázva van... és úgy tűnik, hogy van még itt valaki raj­tunk kívül, és én meg is nézem és rá is jövök és meg is magyarázom... (A lámpafényt a szoba belsejébe irányítja, ahol egy széken Mariska al­szik.)

HENRIK: Kicsoda ez a lány?

ANYA: Az ... az egy szolgálólány.

HENRIK: Szolgáló?

ANYA: Szolgáló... aki felszolgál.. Mariska, hozd ide azt az ételmaradékot és a macskafelvágottat is add ide az ablakból... (Az Apa vakaródzik.) Megint viszket?

HENRIK: Igaz is, ha már annyi minden szóba kerül... Élnek még az ismerősök?

APA: Már amelyik.

HENRIK: De mondjátok csak, érdekelne... mi lett Marikával, hiszen tudjátok, emlékeztek a Ma­rikára? A Piglowsiki doktor lányára, arra a Mari­kára, aki itt lakott... szünidőben mindig leuta­zott... és jegyben is jártunk ...

APA: Hova lett az a felvágott.

ANYA: Talán valaki elcsórta?

MARISKA (közelebb jön): Az ablakban nincs.

ANYA: Akkor eredj a fogadószobába, ne üldögélj itt csak úgy, mert... De előbb mosogass el.

HENRIK: Hogy hívnak?

MARISKA: Mariskának.

APA (kétértelműen): Ez a Mariska.

ANYA (ugyanúgy): Ez a Mariska.

APA: Ez a szolgálólány, Henrik.

ANYA: Mindenesnek... vettük fel.

APA: Mindenfajta szolgálatot elvégez ez a... lány.

ANYA: Ö szolgálja ki a vendégeket.

APA: Szolgáló, tehát kiszolgál... ez a Mariska...

ANYA: Mariska...

APA: Mariska...

HENRIK (Lacihoz, halkan, szomorúan): Mit gon­dolsz erről?

LACI (halkan, tanácstalanul): Tudom is én... tu­dom is én...

HENRIK (Lacihoz): De én biztosan tudom!

LACI (Henrikhez): Ha ő az, akkor miért nem szól... Hiszen, nem felejtett el minket... Szólj hozzá.

HENRIK:

Nem.

Hogyan szólhatnék hozzá, ha egyszer Ő már nem az, nem az, aki Ő már csak volt...

Ó, ezt az aljasságot!

Tisztességes apám volt és anyám,

És jegyesem is volt, de most

Apám különös toronyban él, anyám mellébeszél, Jegyesem pedig szolgálólánnyá süllyedt,

A ringyóság palackjába van zárva, a ringyóság Bedugaszolta örökre... Ó ezt az aljasságot!

A csibészséget! Az alávalóságot! Rothadt ügy, de az egészben az a legjobb, Hogy nekem teljesen mindegy... Hallod,

Milyen könnyedén mondom: teljesen mindegy.

LACI (könnyedén): Nekem is!

HENRIK (könnyedén):

Az igazat megvallva,

Nem is tudom, mitévő legyek:

Ringyó lett hajdani jegyesemből.

LACI: Nem nagy ügy!

HENRIK:Nem nagy ügy!

Erről van szó: nem nagy ügy — hiszen Csekélység az egész.

LACI:Csekélység!

Leányok millióival Történt ugyanez.

HENRIK:

Úgy van!

Jegyesek milliói kerültek Ugyanilyen helyzetbe.

LACI: Szerte a világon!

HENRIK: Varsóban és Pekingben!

LACI: Milánóban és Toledóban!

HENRIK: Párizsban és Londonban!

LACI: Novgorodban és Kievben!

ANYA: Velencében és Koblenzben!

APA: Boroszlóban és Krakkóban!

LACI: Dublinban és Döblingben!

HENRIK: Akkor hát táncoljunk egyet!

MIND (hirtelen): Ügy van, táncoljunk!

HENRIK:A fiú visszatért a szülői házba, de az a ház Már nem otthona,

És a fiú sem fiú többé. Kicsoda Tért vissza és hova?

Feledjünk el minden emléket! Előre!

Senki se térjen vissza a múltba!

(Csend.)

Itt ültem vele valaha és most megint itt ülök — hát aztán? Ami volt, elmúlt. Nincs többé. Vala­mi más van helyette, és holnap újra más lesz. Szóra se érdemes.

(Csend.)

LACI: Szóra sem érdemes!

HENRIK (romantikus pátosszal):

Látod ott azt a széket? Azon ültem vele Azon az emlékezetes estén! Itt ült anyám,

Ott meg az apám! Szakasztott úgy, ahogy Most ülünk.

Emlékeztek?

Emlékeztek arra a felejthetetlen, utolsó Együtt töltött esténkre?

ANYA: Emlékszem, fiam, ó hogyne emlékez­nék... Én ezen a szent helyen ültem és aludtte­jet vacsoráztunk...

APA: Én itt ültem.

LACI: Én meg itt... ezen a széken, mert kinéz­tem az ablakon, és azt mondtam, hogy sok a légy. Hogy eszembe jut egyszerre minden!

HENRIK: És itt ültem én... (Leül.)... és vajat kentem egy darab kenyérre. Ő meg itt ült mel­lettem... Vajat kentem a kenyérre. (Lacinak.) Mi­ért nem ülsz le? Ülj már le. Vajat kentem a ke­nyérre.

És azt mondtam: — a szomszéd Megint a kézifecskendő felől kérdezett. Emlékeztek még, miről beszéltünk azután?

APA: Én mondtam valamit, de hogy mit, az tel­jesen kiment a fejemből.

ANYA: Rossz a memóriád, de az enyém még jó... Mit mondtál, mit is? Megvan! Azt mondtad: »az ujjam«... csak ennyit, merthogy a kabátuj­jad éppen beleakadt a salátástálba.

APA: Igaz, igaz, szentigaz! Azt mondtam: »az uj­jam«, szavamra! Rendkívüli emlékezőtehetséged van.

HENRIK: És akkor én elkezdtem az ujjammal dobolni az asztalon és azt mondtam: »Mához három hónapra megtartjuk az esküvőmet.«

ANYA: Ezt mondta a drágaságom, ezt mondta, ezeket a szavakat ejtette ki a száján, úgy bizony! Én meg letettem a teáscsészét, elhessegettem a legyeket és azt mondtam: »Ejnye, Henrik, hát ez meg mi? Miben sántikáltok? Eljegyeztétek ma­gatokat? De hiszen...« De nem, előbb még azt mondtam: »Mit mondasz, fiacskám? Add már ide azt a cukrot...«

APA: Úgy, úgy, s én erre azt feleltem: »Egészségünkre váljék, mama! Nincs min keseregni. Adjál, no, valami innivalót! Kissé még fiatalkák vagytok, de hát mit számít az!« Erre aztán fülig pirult. Szégyenkezett, piros lett, mint a bazsaró­zsa, haha, úgy biz ám!

ANYA: Mondott is valamit.

HENRIK:Igen, mondott — de ő már nincs többé.

Nem lett menyegző. Vége. Semmi. Űr.

— De ott bujkál a szekrény mellett! Nem akar

idejönni.

Ha! Micsoda űr vesz körül. Ő meg elhúzódik. Előre hát, előre!

MIND (Mariska kivételével): Előre!

APA: Essen belé a kórság, meg a jobbféle dög­vész.

HENRIK (Lacihoz): Nincs mit tenni, ez egy kö­zönséges szolgálólány, érted?

LACI: És mi van akkor, ha egy szolgálólány.

HENRIK: Igaz is, mi van akkor.

LACI: Meg aztán... elég szemrevaló.

HENRIK: Hát szemrevalónak éppen szemrevaló.

LACI: Ez a lány itt alszik?

HENRIK: – Ez a lány itt alszik?

LACI (játékosan): Innék egy kis teát... (Mariskához.) Psszt... psszt...

APA: Aztán mire való ez a pisszegés? Nem kell itt pisszegni. Ha még kell valami, csak szóljatok. De jobb, ha nem engedtek meg magatoknak min­denfélét, mert ez nem egy kocsma... lám csak, lám, már kedve is támadt hozzá, valóságos is­tenverése ez a lány, mindenki csak tapogatni akarja, csak fogdosnák és fogdosnák, miközben a húslevest kanalazzák, és ez így megy szüntelen, éjjel-nappal, csipkedik, fogdossák, ahol érik, szo­rongatják, és egyik botrány a másik után... (Éle­sen.) Nagyon kérlek, ne csináljatok nekem bot­rányt!

ANYA (lármásan): Ignác!

APA: Hagyjál békén!

ANYA: Nyugodj meg, Ignác!

APA: Semmiféle disznóságot itt nem tűrök, mert ez nem disznóól, azt a disznópofájú disznófülű kondás mindenségit ennek a disznó világnak! ANYA: Habzik a szája!

APA: Disznók, disznók, disznók!

(Betántorog a Részeg.)

RÉSZEG: Mariska, disznó!

APA: Takarodj innen!

RÉSZEG: Mariska, adjál nekem disznóságot, ad­jál disznóhúst!

APA: Majd én kihozom!

HENRIK (a másik oldalról, vidáman): Mariska, disznó!

APA (odaszalad hozzá): Majd én!

RÉSZEG: Mariska, adjál nekem disznót!

HENRIK (konokul): Mariska, disznót! RÉSZEG: Disznóságot, disznót!

HENRIK: Disznólkodva!

APA: Jézusmária!

RÉSZEG: Disznó!

HENRIK (beleordítja a levegőbe): Disznó!

LACI: Disznó!

ANYA (oldalról): Te meg mi az Istennek nem hagyod a disznókat!

APA (a Részeghez): Takarodj innen!

RÉSZEG: Egy üveg gyomorkeserűt!

APA (Henrikhez): Takarodj!

HENRIK: Gyomorkeserűt!

RÉSZEG (hangosabban): Gyomorkeserűt!

HENRIK (hangosabban): Gyomorkeserűt!

APA: Jézusmária!

RÉSZEG: Gyomorkeserűt, disznóhúst!

HENRIK: Gyomorkeserűt, disznóhúst!

LACI: Gyomorkeserűt, disznóhúst!

(Bejönnek a RÉSZEGEK.)

RÉSZEGEK: Tram, tram, tram-tadaramm!

APA: Uraim, legyenek egy kis belátással!

Késő éjjel van. Mariska, zárunk!

RÉSZEGEK (leülnek az asztalhoz):

Egy pikoló csapolt sört!

Ide egy korsóval!

Disznósajtot!

Pálinkát, dupla rummal!

Mariska, pikoló! Mariska, szafaládé!

Mariska, disznósült! Mariska, disznósajt!

HENRIK (oldalt): Mariska, disznósajt! RÉSZEGEK: Marónit árult a Tóni, jó forró volt a maróni, hujjujjujj!

APA (Mariskához): Hallod-e... ne szolgáld ki őket!

RÉSZEG: Gyere mán ide, Mariska, súgok neked valamit, Maris...

APA: Meg ne mozdulj.

RÉSZEG: Befogjuk a pofánkat... Én a pincér­nőhöz szóltam, és annak nincs joga nem kiszol­gálni a vendéget, azt a nemjóját, velem kivételez­ni, és ha te öregapám, sokat ugrálsz, akkor én begurulok és rákenlek a feszületre!

HENRIK (oldalt): Rákeni a feszületre!

APA: Mingyá, no, mingyá. Engedelmükkel. Maris­ka, hozd ki, amit kértek.

RÉSZEG (végigméri): Na ez begyulladt.

RÉSZEGEK (tárgyilagosan): Begyulladt.

HENRIK (oldalt): Begyulladt.

RÉSZEGEK: Nem pofááá...

Sorakozó! Menet, indulj!

Előre, egy-kettő! Rajta!

(Vadul menetelnek.)

RÉSZEGEK: Marónit árult a Tóni, jó forró volt a maróni, hujjujjujj!

Tram-tram-tram!

(Megállnak az Apa előtt.)

RÉSZEG: Ne pofááá... azt a disznó...

Disznó!

Begyulladt.

Az a helyzet, hogy iszonyúan begyulladt, és Belecsinált, a hétszentségit, a gatyájába!

MÁSODIK RÉSZEG (komoran): Berezelt.

HARMADIK RÉSZEG: Majrésnak majrés az öreg...

RÉSZEG: És minthogy tőlem gyulladt be, most ennek jeléül én lekenek neki egyet. Nem igaz, Maris kisasszony?

RÉSZEGEK: Kenj le neki egyet, keverj le!

RÉSZEG: Hát akkor lekenek egyet.

RÉSZEGEK: Kenj le neki egyet, keverj le!

RÉSZEG: Lekenek neki egyet!

RÉSZEGEK: Kenj le neki egyet, keverj le!

RÉSZEG: Lekenek neki egyet!

ANYA (ijedten): Ignác, ezek most megvernek, megvernek téged!

RÉSZEGEK: Hát akkor gyerünk!

RÉSZEG: Hát akkor gyerünk!

(Közelednek az Apához.)

RÉSZEGEK: Gyerünk, kenj le neki egyet!

RÉSZEG: Akkor egyet lekenek neki.

(Csend.)

RÉSZEG: Lekennék én neki egyet, de a nemjó­ját, nagyon egyenesen áll a pofája...

Meg sem rezzen a... pofája... Ha meg nem mozdul, akkor... (Mariskához.) Mariska ... Merthogy túl széles itt ez a padló!

RÉSZEGEK (komoran): Nem mozdul... (Maris­kához.) Mariska...

RÉSZEG: Ráadásul még csönd is lett...

HENRIK (magában, hangosan): Valóban, milyen csönd lett...

RÉSZEG: Tram-tram-tram!

(Vadul menetelnek.)

RÉSZEGEK: Marónit árult a Tóni, jó forró volt a maróni, hujjujjujj!

Tram-tram-tram!

RÉSZEG: Hát akkor kenj le. neki egyet!

RÉSZEG: Hát akkor kenj le neki egyet!

HENRIK (magában): Mikor lesz már vége ennek az egésznek?

RÉSZEG: Mindjárt.

HENRIK (A Részeghez): Mi van ott az ablak mö­gött?

RÉSZEG: Szántóföldek.

(A Részegek közelednek az Apához.)

RÉSZEG: Nahát akkor legelőször is annak rendje-módja szerint lekeverek neki egyet a képébe, aztán ha már begurultam, leköpöm, rátaposok és kibelezem — mert tudja-e Mariska, én nem félek tőle...

De mikor meg se rezzen a képe!

És ha meg se rezzen, akkor nem megy...

De mekkora képe van, mekkora képe!

ELSŐ RÉSZEG: Akkora pofája van, mint egy ház!

MÁSODIK RÉSZEG: Egy papnak se lehetne na­gyobb!

(Csend.)

NEGYEDIK RÉSZEG (hirtelen): Nézd csak, légy szállott az orrára!

RÉSZEG: Hát aztán?

NEGYEDIK RÉSZEG: Mért nem csapod le róla a legyet?

Hát csak úgy hagyod, hogy az a légy rászálljon? Nem igaz, Maris kisasszony?

RÉSZEG: Ejnye, te nyavalyás légy, te nyavalyás légy, te...

(Felemeli a kezét.)

APA (nagyon csendesen): Ne merészelj...

HENRIK (oldalt, drámaian): Ó, hát megszólalt!

APA (halkan): Ne merészelj, mert én azt Ki nem állom

Nem bírom ki, mert ki nem bírom Mert nem lehet kibírni!

És ha nem bírom ki, akkor... akkor...

Nem tudom mi lesz...

RÉSZEG (bizalmasan): Adok neki egyet, nézze Mariska, adok neki egyet!

RÉSZEGEK (bizalmasan): Kenj le neki egyet, kenj már le neki egyet!

APA (ordít): Disznók!

Táguljatok, mert bizonyuccse!

Hogyha valaki megérint, borzasztó.

Halljátok, borzasztó dolog történik!

De olyan borzasztó, hogy az elmondhatatlan.

Kénköves

Pokol, tömlöc, kaloda, hóhér, kínvallatás,

a teljes

Földkerekség átka, akkora sivítás és süvöltés,

Hogy az szétvet mindent és megöl, úgy lesz, igen, Mert engem nem szabad, mert nem és nem és

nem

Lehet, mert én érinthetetlen, igen, érinthetetlen

vagyok!

Mert én benneteket megátkozlak!

RÉSZEGEK: Nocsak, nocsak, íme a király, az érinthetetlen király!

RÉSZEG: Íme a király!

Hát én most megérintem ezzel az ujjal!

Nem igaz, Mariska kisasszony?

APA (menekül): El innen, mert megátkozlak!

HENRIK (hirtelen): Állj! Megállni!

(A szín megdermed.)

HENRIK: Nem is tudom, hogyan viselkedjek... (Lacihoz) Laci... De azt hiszem, mégis csak kell viselkednem valahogy... (Szomorúan.) Bocsásd meg, hogy ilyen erőltetett módon beszélek. De itt semmi sem természetes!

LACI (frissen, kihívóan): Oda se neki!

Mit törődsz vele, hogy valami erőltetett Ha te magad természetes vagy!

HENRIK:Igen, természetes vagyok, az akarok lenni És nem ünnepélyes! De hát hogyan Ne legyek ünnepélyes, hogyha a hangom Ünnepélyesen cseng?

(Elhallgat.)

Szörnyű ez a csönd.

Vacog tőle a fogam.

És igazán furcsa, de milyen

Furcsa is az, hogy egyáltalán beszélek.

Viszont ha hallgatnék

Az is furcsa lenne, hogy hallgatok.

Mit csináljak?

Leülök, mondjuk Erre a székre

(Leül.)

és elkezdek Viccelődni, nevetni, meglóbálom A kezemet vagy a lábamat... Hiába! Még ezek A természetes mozdulatok is mesterkéltek.

Mágikus műveletté változnak... Most, mondjuk, Fölteszem a lábamat az asztalra, fejemet föleme­lem, előveszek egy cigarettát és azt mondom: —

Mi közöm hozzá, hogy verik az apámat és meg akarják erőszakolni a jegyesemet?... Minek ezt

eltúlozni?

Ne túlozzuk el a dolgokat!

Eggyel több vagy kevesebb... Nem bírná ki?

Én ugyan kibírom azt, hogy ő nem bírja ki... Apám, apám...

Mi az, hogy apa? Közönséges apa.

A lehető legközönségesebb... Mi mindnyájan a legközönségesebb emberek vagyunk... Mondjuk, hogy mindezt

Elmondom és még ennél is többet. Jó.

Kimondtam.

De amit kimondtam, az Megint csak fennkölten hangzik,

NYILATKOZATTA

Változik és mint egy kő, elsüllyed

Ebben a csendben... Aha, már tudom, miért

Nyilatkozom, ahelyett, hogy beszélnék. Ti

ugyanis nem

Léteztek, csak én, egyedül én, én... Nem beszélek Tehát senkihez és nem lehetek természetes,

Mert ha nincs itt senki, és én mégis beszélek,

akkor

Mesterkéltnek kell lennem.

Mit csináljak? Maradjak ülve? Nem. Sétáljak? Annak sincs értelme. Mégsem tudok úgy tenni, mintha nem lenne semmi közöm az egészhez. Mit szokás tenni ilyenkor? Például letérdelhetnék, mi­ért ne, letérdelhetnék... Igaz, hogy ez már túl­zás lenne... de mondom, le is térdelhetnék... és bár az eléggé... de azért mondom, le is térdel­hetnék...

(Letérdel, kicsit oldalt.)

Ejnye, az ördögbe is, letérdeltem, de valahogy túl csöndben térdeltem le és nem is magamnak, hanem nekik, de nem is nekik, hanem magamnak, mintha pap... valamilyen pap... vagy tudom is én micsoda lennék...

APA: Tudom is én micsoda.

ANYA: Nem tudni micsoda.

RÉSZEG: Nincs itt senki.

LACI: Senki se ért semmit.

HENRIK: Mindegy!

Én térdelek előtte! És próbáljátok csak Semmibe venni térdhajtásomat, megkerülni,

Vagy eltüntetni ezt a térdelést!

(A Részeghez.) Üsd, mire vársz?

Én letérdeltem előtte!

MÁSODIK RÉSZEG: Király!

ANYA: Király!

RÉSZEG: Király!

RÉSZEGEK: Király! Király!

HENRIK: Hogyhogy — király?

RÉSZEGEK (teljesen részegen): Király, mert király!

(A »király, király!« kiáltások egyre gyorsabb tem­póban felerősödnek — bejönnek az Udvari Mél­tóságok.)

APA: Henrik,

Ó, ó, Henrik!

ANYA: Ó, Henrik!

HENRIK: Ó, Henrik! (Feláll.)

APA: Köszönöm, fiam, hódolatodat, szívesen

fogadtam

És máskor is és mindig szívesen fogadom És soha nem tudok betelni véle...

(Őszintén.) Már nagyon kellett nekem a

tiszteletadás.

HENRIK: Mi ez a színházasdi?

(Csönd.)

APA (nehézkesen, belső ellenállást legyőzve): Fő­urak! Méltóságok!

UDVARI MÉLTÓSÁGOK: Király, ó király!

APA: Személyem körüli Méltóságok!

UDVARI MÉLTÓSÁGOK: Király, ó király!

APA: Méltóságom körüli méltóságok!

Köszöntsétek alázatos, alázatos meghajlással A her... A herceget, Henrik fiamat, ki íme Most megtért a messzi háborúból.

HENRIK: Ez meg micsoda ostobaság?

APA: (zihálva, szklerotikusan): Segítség, segítség! Názáreti Jézusom! Drágalátos Szűzanyám! Mennyeknek angyalai! Jézus, ó Jézusom, segíts most! Íme hát itt van ő, az én fiam, az én magvam, legszentebb ivadékom, aki az imént megváltott engem

Ettől a disznóképű disznótól, aki pálinkagőzös Bódulatában féktelenül és elvakultan És valami hihetetlen vakmerőséggel Megtámadott és Érinthetetlen Személyemet

mancsával

Disznólábával

Próbálta érinteni! Az én személyemet! Az én sze­mélyemet! Engem, aki érint... akit meg nem érinthet... mert az tilos... Meg van tiltva! Min­denkinek!

UDVARI MÉLTÓSÁGOK: Krisztusom!

APA: De már nem nyúl hozzám!

Fel sem fújhatja magát, ki sem zsigerelhet,

le sem köphet, Mert itt a Henrik, a Henrik, ó itt a Henrik!

ANYA (diadalmasan): Henrik, fiacskám!

UDVARI MÉLTÓSÁGOK: Ó, Henrik, fiacskám!

HENRIK: Ó Henrik!

Ez kezd egyre hülyébb lenni...

APA: Térdelj le,

Térdre, fiam, Henrik!

HENRIK: Ugyan miért?

ANYA (ijedten): Térdelj le, Henrik!

APA: Térdre, térdre, én is letérgyelek. Térgyelj, Térgyejjen le mindenki... (Letérdel.)

(A Méltóságok is letérdelnek.)

HENRIK: Nem fogok itt egyedül álldogálni... (Bizalmatlanul körülnéz és térdre ereszkedik.) Az ördög tudja, mi van itt. (Észreveszi, hogy szemtől-szembe térdel az Apával.) Én előtte térdelek, ő meg előttem. Majmoljuk egymást. Mint a maj­mok! (Egyre dühösebben.) Ez undorító!

APA: Várj, én nem erre térdelek. (Hátat fordít Henriknek, úgy térdel.) Én az Üristen előtt térde­lek! Én Hozzá könyörgök! Én a Mindenható kegyeimébe ajánlom magam, a Szentlélek kifogyha­

tatlan könyörületébe, legszentebb kegyelmébe, legmagasabb oltalmába... Haj, fiacskám, én Hen­rikem... benne vagyok a menedék, benne a vigasz­talás, őhozzá futunk, ha futnunk kell...

Atyám,

Én a te fiad vagyok És te az én atyám vagy...

HENRIK: Imádkozik.

APA: Te vagy az én királyom!

HENRIK: Most már nem állhatok fel, mert nem illik.

APA: Mennyei atyám és királyom, íme

Szeretetet

Tiszteletet

És engedelmességet esküszöm neked.

HENRIK: Istennek esküszik, de úgy mintha én esküdnék neki. (Hangosan.) Hát én ezt már unom. (Föláll.)

APA: Henrik, Henrik... Atyám, én véled vagyok, s te énvelem. Nem hagylak el, atyám, és te nekem ezért... ezért visszaadod az én kedvesemet, mát­kámat, ámen, ámen, ámen... hogy szép tisztesség­gel... ahogyan azt illik...

HENRIK: Ez meg mi? Istennek suttog, vagy az én fülembe?

APA: Visszaadod nékem az én jegyesemet!

HENRIK: Visszaadja nékem az én jegyesemet?

APA: Megyegzőt tartasz nekem?

HENRIK: Menyegzőt tart nekem?

APA: Tisztességes menyegzőt tartasz nekem, ren­des menyegzőt, ahogy az mindig is szokás volt a mi családunkban... Mint régen! Mindent úgy, mint hajdanán! Összeadsz engem egy tiszta, szeplőte­len, köztiszteletben álló szűzzel, az én kedves mát­kámmal... tisztességes menyegzőt tartasz... (Lassan mind fölállnak.)

HENRIK: Menyegző lesz?

APA: Menyegző

ANYA: Menyegző.

HENRIK: Menyegző?

APA: Menyegző.

MARISKA: Menyegző!

UDVARI MÉLTÓSÁG: Menyegző.

ANYA: Menyegző.

UDVARI MÉLTÓSÁG: Menyegző.

HENRIK: Menyegző?

(Az Apa és az Anya mosolyogva, derűsen, elérzékenyülten nézik Henriket.)

APA: Az Apa és A Fiú nevében! Látjátok ott Azt a leányt, aki látszatra Csak közönséges szolgáló?

Kocsmai szolgálólány?

UDVARI MÉLTÓSÁGOK: Látjuk, Uram.

APA (hevesen, mintha rájuk akarná erőszakolni, amit mond): Az a leány

Nem ringyó, nem is szolgálólány! Hanem rendes, Szemérmes, érintetlen leányzó, akit ezek A gazember csibészek elragadtak,

Megkötöztek, megkínoztak, megdömöcköltek, Leköpdöstek és kihasználtak, pfuj, Isten és Ember akarata ellenére... Hulljatok, mennykövek!

Disznók!

Ez a lány különb nálatok! Emberek, legyen Bennetek belátás! Megértés!

Legyen bennetek könyörület! Ezért kijelentem és meghagyom, minden erőmmel megparancsolom, egyszer s mindenkorra kijelentem, mindenek színe előtt, hogy

Felemelem ezt a leányt, visszaállítom régi

becsületét

És megparancsolom, hogy úgy tiszteljék

Mint tulajdon személyemet és mint a legszentebb

Szüzet, a szeplőtelent,

Az Atya és a Fiú nevében!

HENRIK (Lacihoz): Ez csak álom, hallod-e, csak álom... talán egy kicsit naiv, de mit számít az.

LACI: Világos! Nem számít, hogy álom, ha egy­szer örömet szerzel vele magadnak.

HENRIK: örömet.

(Közben körülveszik az Apa, Anya, Mariska és a Méltóságok.)

ANYA: Ó, hogy elpirult!

APA: Hahaha, szégyenkezik... No, no, kedves Hen­rikem, emeld fel a szemedet, nézz rám...

HENRIK: Minek?

APA: Holnap lesz az esküvőd...

HENRIK: De nem értem, hogyan...

APA: (csak Henrikhez): Psszt... csak nem fogsz egy szutykos némberrel henteregni a moslékban, ha feleségül vehetsz egy tisztességes leányzót... A mi családunkban mindig tisztességesen házasodtak. Én rendesen megesküdtem az anyáddal, így hát ne­ked is ez illik... Meglátod, Henrik, minden rend­ben lesz... (Hangosan.) Köszönöm, fiam, a figyelmességedet... hamarosan elközelg menyegződ ide­je, örömödre és anyád örömére, aki az én hitve­sem, és minden, ami közben történt, minden, ami közben történt, minden, amit átszenvedtünk és el­vesztettünk, az legyen a múlté, pusztuljon, az nem is volt, az nincs...

ANYA (nagyon hangosan): Allelúja!

(ZENE: NÁSZINDULÓ. AZ APA AZ ANYÁVAL, HENRIK MARISKÁVAL, LACI ÉS A MÉLTÓSÁ­GOK ÜNNEPÉLYES MENETBEN, MEGHATOTTAN KÖRBEMENNEK A SZÍNEN.)

HENRIK (nagyon hangosan):Vajon elképzelhet-e furcsábbat az ember E dévaj árnyékmenetnél, mely csalás ködébe vész? És mégis ujjongok és repes, dalol a lelkem,

Mert ez a menet ahhoz a régi lányhoz visszavisz. (A többiekhez.) Bocsássatok meg, versre forog a

nyelvem.

ANYA: Melyet oly régen csak kín s kétség lep el, Most az anyai szív is örvendez, s ünnepel.

APA: A zene szól, s a párok sorban

Állnak, mint a bálon! Mint a régi szép időkben!

Utánam, urak! Isten, segíts!

Csak szaporán! Gyerünk, gyerünk!

Előre, hej! Csak járjon a láb!

Mindent bele! Tartsuk a lépést!

Csak frissen, urak, a sorra vigyázni!

Adjuk meg a módját!

Rajta, csak rajta, előre, tovább!

(Meglátja a Részeget.)

Megállni, állj, állj! Még itt cselleng ez a fickó! Lefogni, lecsukni, a tömlöcbe Vele, a sötét, a titkos, az eldugott, rácsos Kazamatába! Majd én ellátom!

Majd én megmutatom neked!

RÉSZEG (vadul): Én is neked!

APA: Te?

Nekem?

RÉSZEG: Egyszer még megérintelek... (Mariskához.) Nem igaz, Maris kisasszony?

APA: Disznó!

RÉSZEG: Disznó!

APA: Disznó!

FÜGGÖNY

Második felvonás

(Nagy terem, félhomályban.)

HENRIK (egy oszlopnak támaszkodva): Megfejteni Az álom értelmét...

(Párosával bejönnek az Udvari Méltóságok és föl­mennek egy emelvényre, amely homályba vész.)

ELSŐ MÉLTÓSÁG: Az a szolgálólány mindenkit kiszolgált!

MÁSODIK MÉLTÓSÁG: Tapintható kocsmáros ez a kocsmai király!

(Mindketten el.)

HARMADIK MÉLTÓSÁG: Mindjárt kezdődik az es­küvő.

NEGYEDIK MÉLTÓSÁG: Esküvő? Komédia! (El.)

ÖTÖDIK MÉLTÓSÁG: Vajon sokáig fogunk még így hülyéskedni, otrombaságunkat beleütve a szol­gálólány szégyenébe?

HATODIK MÉLTÓSÁG: Az a részeg pedig megló­gott a tömlöcből és errefelé kujtorog. (El.)

(Előbukkan az Apa.)

HENRIK: Apám!

APA: Én vónék csak, Hernik... Készül ám a menyegző. Ojjan fáin esküvőd lesz mingyárt, hogy belekáprázik a szemed... (Ujjával a sötétbe bök.) Ahun készül a menyegző. Csak tartsd magad ke­ményen, az a fő!

HENRIK: De milyen lesz az a menyegző, hol lesz és ki tartja?

APA: Kicsoda? Hát a püspök. Szereztem neked egy püspököt, hogy úgy legyen minden, ahogy az illik és mindent jól kigondoltam, csak vigyázz a figu­rára, Henrik, vigyázz a figurára... nehogy isten ments, elbolondozzad, a dolgot, mert akkor elvitte az ördög a menyegződet... Ne felejtsd el, hogy itt nemcsak az Apádról van szó, hanem a te mátkád­ról is...

HENRIK (maga elé): Néha úgy tűnik nekem, hogy ami történik, az mind nagyon értelmes dolog, né­ha meg, hogy...

APA: Psszt... Kedves Henrikem, csak te el ne árulj, mert itt annyi az áruló... Ne tégy engem nevetség tárgyává, Henrik, mert itt... a levegőben van az árulás, árulás, árulás...

Az árulás! (Eltávolodik, felmegy az emelvényre.)

HENRIK: Nem vagyok tisztában a saját érzéseim­mel!

(A szín megvilágosul; a homályból kibontakozik az Apa alakja fenn az emelvényen, körülötte tanácso­sok és az udvar. Az udvari méltóságok arca már-már karikaturisztikusan kifejező: okos — vagy gúnyos — ruháik pompásak, de szinte bohócmód rikítóak.)

HENRIK: Ó, micsoda hatalom!

(Kijön a trón elé.) Itt vagyok!

APA: Fiam, Henrik!

TANÁCSOSOK ÉS AZ UDVAR: Ó, Henrik!

HENRIK: Ó, Henrik!

APA: Henrik, kedves fiam, elkezdjük hát Az esküvői szertartást. Nemsokára Szüzek kíséretében bejő ama szűz,

Akivel életed örökre összefűzöd —

Ámen, ámen.

ANYA (buzgón): Ámen.

KANCELLÁR (bölcsen és méltóságteljesen): Ámen. Jelentős és súlyos volt e közlés.

ÁRULÓ FŐEMBER (félre): Ámen.

Ostoba volt és nevetséges.

APA (mintha félne): Mint mondtam,

Mindjárt meglesz az esküvő. Csakhamar. Meg kell lennie, hisz megparancsoltam és kihirdettem... Csak próbálja meg valaki útját állni!... Mars ki, mars, hitvány ebek, pusztuljatok, bitangok!

Ó, ó, tisztelt tanácsurak! Mint tudjátok Akadnak oly kocsmázó alja bugrisok,

Részeg disznók elcsürhült csibészek,

Kik megtámadtak s meg akarták érinteni Felkent személyem!

TANÁCSOSOK ÉS AZ UDVAR: Irgalmas Jézusom!

APA: Noha Király vagyok!

TANÁCSOSOK ÉS AZ UDVAR: Irgalmas Jézusom!

APA: Noha érinthetetlen vagyok!

TANÁCSOSOK ÉS AZ UDVAR: A Krisztus öt se­bére!

APA (zihálva, szklerotikusan): Ó jaj, segítség, se­gítség, mely iszonyú szentségtörés, tűrhetetlen ká­romlás esett, hihetetlen, megbocsáthatatlan bűn történt! Ráadásul állítólag az a részeg disznópofájú disznó megszökött a tömlőcből és nyoma ve­szett, mert leitták magukat az őrök... Zárasd be a kapukat, Kancellárom, és jól vigyázzon minden őr, mert ittas fejjel minden előfordulhat! Ejnye, de viszketek. Zárasd be a kapukat!

ÁRULÓ FŐEMBER (váratlanul, szemtelenül): Hahaha, azt nem lehet ám, haha, nem ám!

ÁRULÓK: Hahaha, nem ám!

APA: Mért nem?

ÁRULÓ FŐEMBER: Már megbocsássa, Felséged, már megbocsássa Felséged, de nem zárhatja be a kapukat mindenféle szedett-vedett részeg előtt, mert ez azt jelentené, hogy Felséged fél minden szedett-vedett részegtől, s ez olyan gondolat, amit el sem lehet képzelni, mert felségsértést jelent Felséged személyével szemben és Felséged nem sértheti meg Felséged méltóságát!

ÁRULÓK: Úgy van!

APA: Mi az, mi az, mi van?

Én ezt csak úgy mondtam, merthogy ez a részeg disznó annyira nekibátorodott... de ha nem lehet, hát nem lehet. Ejnye, disznók, túl sokat engedtek meg magatoknak... Tudom már, mi mozog a fű­ben!

Nincs is szükségem efféle rendszabályra Mert ez a szertartás olyan naccerű lesz Olyan magasztos, fennséges, ünnepélyes,

Királyi méltóságában olyan pompás,

Hogy hiába próbálná egy csibész... (Mámorosan.)

Szóljatok, harsonák, Mert a fiú apja dicsőségére kel egybe Királyi akaratomból, ó, igen, a legmagasabb Fórum szentesíti, előre hát, előre,

Rajta!

TANÁCSOSOK ÉS AZ UDVAR (indulatosan talpraugranak):

Előre, előre!

Rajta!

APA: Álljunk meg, álljunk meg, előbb mindent jól meg kell gondolni, hogy sikerüljön... Aj, de viszketek. Kancellár uram, vakarj meg. Hol az a ciremóniához való kabát? Adjátok rá a fiamra a ciremóniás kabátomat, a nagyhercegi kalpagot, oszt övezzétek föl a szent karddal!

MÁSODIK MÉLTÓSÁG: Ámen.

HARMADIK MÉLTÓSÁG: Bölcsen szólt.

ÁRULÓ FŐEMBER (félre): Buta, mint a csizma!

MÁSODIK MÉLTÓSÁG: Nagyszerűen s pompásan fog majd festeni e köntösben a tisztes ifjú. ÁRULÓ FŐEMBER: Komikusan és hülyén fog fes­teni, de ez az ő baja.

(Szünet.)

HENRIK: Ez kell magamra vennem? (Laci feladja rá a ruhadarabokat.)

Mi az, ez te vagy?

LACI: Én.

HENRIK: Ki vagy — vagyis hogy mi vagy most?

LACI (ügyetlenül, mintha szégyellné): Szolgálatod­ra vagyok rendelve, her... hercegem...

HENRIK: Nem tudok veled beszélni. Zavarban vagyok... gátlásaim vannak. Add ide azt a kala­pot. Furcsán nézek ki, nem?

LACI: Nem is áll rosszul.

HENRIK: Övezz fel a szent karddal. Komédia az egész, de annyi baj legyen. Egy biztos, hogy elve­szem őt feleségül.

(És egyszerre ez a színpad »oldalán« folyó párbe­széd hangossá és nyilvánossá válik, mintha a sze­replők elfeledkeztek volna a Király és az Udvar jelenlétéről.)

LACI: Persze, hogy mindegy.

A legfontosabb, hogy elveszed feleségül.

HENRIK: Alkalmazkodnom kell a

körülményekhez, de ne hidd Hogy komolyan veszem ezt a cirkuszt... Inkább Kíváncsiságból teszem, meglátjuk Mi lesz belőle; sosem árt kicsit Szórakozni...

LACI: Az már biztos Hogy az unalomnál jobb A szórakozás...

HENRIK: Erről van szó!

(Ahogy ünnepi öltözékében a Király felé fordul, felcsattan az Árulók nevetése; élesen sértő, gúnyos megjegyzéseket hallani.)

ELSŐ ÁRULÓ: Pojáca!

MÁSODIK ÁRULÓ: Bohóc!

HARMADIK ÁRULÓ: Őrült!

APA (közönségesen):

Lesz itt csönd!!!

Mindenki: pofa be! Nem adok szót!

A fiamnak adom meg a szót Beszéljen ő. (Rémülten.)

Beszélj, Henrik.

HENRIK: Mit mondjak?

APA (páni félelemben): Mondj valamit, Henrik, de az ég szerelmére, okosan beszélj... Meggondoltan! Kussoljatok most, disznók, majd meglátjátok, ha megszólal a fiam... majd ő emlékeztet rá, hol vagytok, kinek a színe előtt, ő majd móresre tanít benneteket. Mondj valamit Henrik, de okosan be­szélj, okosan, mert ha nem, hát...

HENRIK: Akkor mi lesz?

APA: Ezek csak arra várnak!

(Várakozás.)

ÁRULÓ FÖEMBER: Ostobaságot fog mondani, mert ostobának látszik.

MÁSODIK MÉLTÓSÁG: Bölcsen fog beszélni — nézzétek, milyen bölcsnek látszik.

(Várakozás.)

HENRIK (lassan): Igazán

Nemigen tudom, mit mondjak, de hamarosan

Meg fogom tudni, mit mondtam —

ELSŐ CSOPORT: Pompás gondolat!

MÁSODIK CSOPORT: Tiszta hülyeség!

HENRIK (elgondolkozva):Ostoba vagyok

De okosan kell beszélnem...

MINDNYÁJAN: Beismeri...

HENRIK (őszintén): Mégis, szavaim Különös erővel telnek meg, amikor Egyedül én szólok hozzátok. De mit is Mondjak? (Magában.) Ha okosan beszélek, az ostobaság lesz, mert ostoba vagyok. Ha viszont valami ostobaságot mondok...

APA: Ne, ne, Henrik!

HENRIK (magában): Ha nem vagyok képes meg­maradni méltóságom szintjén, akkor ez a méltóság lesüllyed komédiám szintjére. Nem tudok kigon­dolni semmi okosat. Silány gondolatok és silány szavak... Megvan! Tudom már, mit mondjak.

(Az egybegyűltekhez.)

Meglehet, silányak szavaim De visszaverődnek rólatok és megnöveszti őket Tekintélyetek — nem a szónok, de a hallgatóság Tekintélyétől lesz súlyos a szó.

ELSŐ CSOPORT:Jól beszélt!

Okosan beszélt!

HENRIK: Ostobán beszélek,

De ti bölcsen hallgattok, s ettől Magam is bölcs leszek.

TANÁCSOSOK ÉS AZ UDVAR: Ó bölcsesség! böl­csesség!

ANYA: Hogyne! Micsoda ész!

HENRIK: Nincs méltóságom,

Régen elvesztettem méltóságomat. De apám Most új méltósággal ruházott föl, s így válók Bölcsebbé és tisztségre méltóbbá, mint vagyok.

Elfogadom, Igen, elfogadom bizalmát. És kijelentem,

Hogy magasztos menyegzőt akarok tartani. Rajta!

Hol a menyasszony? Vezessétek ide, s azzal rajta, előre!

TANÁCSOSOK ÉS AZ UDVAR (felemelkednek, indulatosan):

Bölcsesség, méltóság, menyegző! Rajta hát,

Előre, előre, előre!

APA (harsányan): Roppant méltósággal és igen-igen bölcsen szólott a fiam! Nyissátok ki a kapu­kat és vezessétek elő a menyasszonyt, valamint a szentéletű Püspököt, és harsogjanak azok a har­sonák hatalmas rikoltással a teremtés velejébe ha­sítva, hogy elijesszék és megfélemlítsék mindazo­kat, akik valamilyen disznóságban sántikálnak, mert mindig van elég csibész disznó... disznóóó... disznóóó...

(Harsonák; bejön a szüzek kíséretében Mariska, gyönyörű esküvői ruhában; harsonák; a másik aj­tón át bejön Pandulf püspök kíséretével.)

APA: Fiam, Henrik!

TANÁCSOSOK ÉS AZ UDVAR: Ó, Henrik!

HENRIK: Ó, Henrik!

APA (fojtott hangon, mintha félne valamitől): Kez­dődik... A mi családunkban csak rendes esküvő­ket szokás tartani. Ne sírj, mama. (Mariskához és Henrikhez.) Na álljatok csak ide együtt... hajtsá­tok le a fejeteket... (Hangosan.) Az atya és Fiú nevébe most megkezdjük a menyegző szent szer­tartását... (Félre.) Térdeljetek le és szóljanak azok a harsonák... Nyoszolyólányok, emeljétek föl azt a fátylat... Add ide a jogart, kancellár... tegyétek föl a koronámat... (Hangosan.) Az Atya és Fiú ne­vében... (Félhangon.) És most a Püspök kösse össze kezüket a szent szalaggal, annak jeléül, hogy a frigy megköttetett...

Hogy fenséges akaratunkból végbement Ez a lenyűgöző és megsemmisítően nagy,

Mindent elsöprő szertartás! Szóljatok harsonák! Adjátok a szent szalagot! Mindenki térdre! Jézusmária! Teremtőm! Emberek! így kell történnie! Így! Én rendeltem így!

Ez az én akaratom!

ÁRULÓ FŐEMBER (hangosan, kihívóan): Árulás!

(Betántorog a Részeg.)

APA (hülyén): Né... hát e meg mi?

RÉSZEG: Engdelemével... Semmi rossz... Én csak úgy...

APA (rémülten): Azonnal megtudni ettől az ember­től, ki hagyta hogy bejöjjön és tüstént eltávolítani a teremből.

RÉSZEG: Kisüsti, tüstént! egy litert, cseresznyét, s hozzá négy korsó sört ruszlival!

EGY HANG: Ez részeg...

MÁSIK HANG: Tökrészeg...

(Nevetés, megkönnyebbült zsivaj.)

HENRIK:

Nem ismerem ezt az embert, és mégis Valahogy ismerősnek tűnik...

(Elérzékenyülve az ünnepi hangulattól)

De hát biztos vagyok benne:

Semmi sem lehet számomra ismeretlen Abból, ami ma történik itt...

APA: Részeg...

Kidobni, eltávolítani, hogy ne legyen...

KANCELLÁR: Hallod-e, te, honnan csöppentél ide és vajon nem tudod, hogy őfelsége színe előtt állsz?

RÉSZEG: Hukk... Hogy ez a Király Úr Őfensége?! Szűzmária!

APA: Jól van, na, jól,

Szerencséd van, fickó, láttad a királyt.

És most menj haza szépen és aludd ki magad.

Be szomorú kór az ittasság, urak:

Gyötrelmes átka a népnek!

AZ UDVAR: Szentigaz, úgy van!

KANCELLÁR:

Nesze, egy pohár borra, és szedd a sátorfádat... Miért nem kotródsz?

(A következő mondatokat valamiféle fásult, eltom­pult gépiesség jellemzi.)

ÁRULÓ FŐEMBER: Miért nem kotródsz?

RÉSZEG: Mert nem tok mozdúni.

MÁSODIK MÉLTÓSÁG: Nem tudsz?

RÉSZEG: Nem én.

HARMADIK MÉLTÓSÁG: Aztán miért nem?

RÉSZEG: Mert valahogy furcsán érzem magam.

KANCELLÁR (az Apához):

Elszégyellte magát a süvölvény, mozdulni se tud, Nem tudja mihez kezdjen, hahaha, de mulatságos!

APA: Hahaha!

KANCELLÁR: Hahaha!

(Az ajtóra mutat.) Kotródj innen, azt mondtam!

RÉSZEG (áhítattal): Ujj!

KANCELLÁR: Takarodj!

RÉSZEG: Ujjujjujj!

KANCELLÁR: Mars innen!

RÉSZEG: De ez akkor is — ujj!

AZ UDVAR: Ujuj, hahaha, ujujuj!

RÉSZEG (nézegeti az ujját): Nem olyan, mint az enyém... Az én hitvány, fekete ujjam... amolyan házi, paraszti ujj ez ... csak arra való, hogy az em­ber az orrát piszkálja vele.

(Nevetés.)

Vastag, bugris ujj... valósággal szégyellem ilyen úri személyek előtt mutogatni...

KANCELLÁR: Takarodj innen!

RÉSZEG: Mennék má’ — de nem tudok, merthogy mindenki az ujujamat bámulja.

ÁRULÓ FÖEMBER: Mért nem teszed zsebre az ujjadat?

HANGOK:Rakd a füledbe!

Vagy a szemedbe!

RÉSZEG:Eltenném én, de nem tudom, mert mindenki aztat bámulja!

De csak mutassak rá ezzel az ujjal valakire (hanyagul rámutat Henrikre) mingyá’ mindenki oda bámul.

HENRIK (halkan): Disznó...

RÉSZEG (halkan): Disznó...

(Fennhangon.) És lám csak, úgy bámúnak az ujjomra, mintha az valami Csuda vóna! És. mentői tovább nézzük, antól különlegesebb, és csudább lesz és mentül Csudább, antól inkább nézzük és mentői inkább nézzük, antól Csudább és mentői Csudább, antól inkább nézzük, de mentől inkább nézzük...

Ez egy különleges ujujj!

Ez egy erős Uhujuj!

Nekem jól föl van pumpálva az ujjam!

És ha én most ezzel az ujujjal valakit... megér...

APA: Hallgass!

RÉSZEG:... mégha az illető érinthetetlen vóna is...

APA: Hallgass!

RÉSZEG (durván): Ha pedig eccer megérintem, akkor dühbe jövök!

ÁRULÓK: Rajta! Előre! Előre!

APA (nagyon nyugodtan):

Emberek, tanácsurak és mind Ti személyem körülötti személyek...

(Kitör.) Fogjatok le, mert összetöröm!

(A saját kitörésétől megszeppenve.) Kitörök... és összetöröm...

Olyan rémítő haraggal török ki, olyan Félelmetessel, hogy... ó... ó... ó... rémület, ó

rettenet!

(Elgyengül.) Rosszul vagyok...

ANYA: Ignác! Rosszul lett!

AZ UDVAR: A király rosszul lett! Beteg a király!

APA (gyenge hangon, kérlelően): Fiam, Henrik...

TANÁCSOSOK ÉS AZ UDVAR (harsányan): Ó, Henrik!

HENRIK: Ó, Henrik!

Henrik, az Atya és a Fiú,

Az Atya és Fiú nevében!

(Henrik odalép a Részeghez, akinek felemelt ujja uralja a színpadot.)

HENRIK: Disznó!

RÉSZEG: Disznó!

HENRIK: Te disznó!

(Nyugodtan.) Dugd el az ujjadat!

RÉSZEG (részegen): Én nem tudok semmiről!

HENRIK: Tedd el, mert ha nem, eltetetem erővel!

RÉSZEG: Egy üveg kisüsti.

HENRIK: Tedd el, mert nekiugrok az ujjadnak és úgy elteszem neked, hogy... Nekiugrom... (Percnyi szünet után.) Olyan hülyén meredezik ez az ujj...

A terem kellős közepén... Nem, nem ugorhatok neki... mert ostobaság az egész... túl hülye, min­den...

ÁRULÓK (élesen):

Ostoba ügy!

Sötét és buta, mint a csizma!

HENRIK: Megállj átok, megállj átok, nem én vagyok ostoba, csak ez az ujj ostoba! Ez a fickó szándé­kosan húzta elő az ujját, hogy mindenkit elbutít­son — s hogy belőlem bolondot csináljon! RÉSZEG (rámutat ujjúval Henrikre): Bolond!

ÁRULÓK: Bolond!

HENRIK: Lassan a testtel... Mert ha túlságosan fárasztóak vagytok, akkor felébredek... és mind eltűntök...

(Mariskához) És te is eltűnsz...

(Csönd. A szín megdermed.)

HENRIK:

De az is lehet,

Hogy ez nem álom, hanem valóság — és én bolon­dultam meg,

És talán nem is állok és beszélek itt, hanem a va­lóságban valahol egy kórházban fekszem és geszti­kulálva félrebeszélek, azt képzelve, hogy itt ál­lok...

Ki tudja mi történt velem?

Talán egy golyó mesértette az agyamat?

Vagy légnyomás nyomott meg?

Vagy fogságba estem és megkínoztak, vagy talán Valamibe beleestem — vagy valami belémesett Vagy talán unalomból... vagy nem bírtam

tovább...

Vagy valami olyat parancsoltak — olyan helyre küldtek — olyanra kényszerítettek, amit már nem bírtam ki. Nem, nincs az a szörnyűség, ami ne tör­ténhetett volna meg velem — minden lehetséges és még annál is több. De tegyük föl, hogy nem va­gyok kórházban és semmi rendellenes nem tör­tént velem. Jó... de akkor is... Hány őrültségben voltam benne eddig? Ó...

Még ha a legegészségesebb, legjózanabb,

A legjobban kiegyensúlyozott ember lennék De mások borzalmas... vérengző tettek Elkövetésére kényszerítettek, sőt elkövettem Eszeveszett és hülye, igen: természetellenes

tetteket is...

Felmerül az egyszerű kérdés: aki éveken át őrült­ként működik, vajon nem őrült-e az? S mit ér az egészség, ha cselekedeteim betegesek... Laci!? De akik az őrültségre kényszerítettek, azok is egész­ségesek voltak,

És megfontolt

Kiegyensúlyozott emberek... Barátaim,

elvtársaim, testvéreim,

Mennyi egészség! s ebből

Hogyan lesz annyi morbid tett? Annyi józan

észből

Hogy jöhet annyi őrület? Annyi emberséges

érzésből

Annyi embertelenség? És mit ér, ha az emberek egyenként véve színjózanok, kiegyensúlyozottak és megfontoltak, hogyha együtt egyetlen roppant őrültté változunk, aki dühében Fetreng, rikoltozik, üvölt, vaktában Rohan előre, átlépve önhatárait És kitépve énjét önmagából... Őrületünk Rajtunk kívül ölt formát... Ott, ott kinn,

Ahol én végződöm, ott kezdődik Szörnyű szertelenségem... és bár magamban Saját bőrömben nyugodtan lakom, ugyanakkor Magamon kívül bolyongok s az éjszaka Sötét s kietlen pusztaságán átadom magam A végtelenség roppant érzetének!

KANCELLÁR: Hiszen ez gyászinduló!

APA: Gyászinduló!

HENRIK: Igen, ez gyászinduló!

Ismét megszólaltak. És én is beszéltem.

Közben ez az ujj úgy mered itt középen, mint egy

őrült ujja,

Én pedig magamban beszélek és gesztikulálok

teljesen egyedül, mint egy őrült...

RÉSZEG: Őrült!

ÁRULÓK: Örült!

(Közelednek Henrikhez.)

HENRIK: Megállj! Én a király parancsára állok itt!

RÉSZEG: A király bolond!

HENRIK: Álljatok meg!

Tegyük fel, hogy apám megőrült — de még őrült­ségében is védi az erényt és a becsületet — tehát mégsem őrült!

Igen, ez az igazság, a legigazabb igazság — és én ettől teltem el bölcsességgel és komolysággal, et­től érzem magam ünnepélyes hangulatban. Néz­zétek, milyen bölcsen állok itt! Legyőzhetetlen az én méltóságom és az én bölcsességem! Ez meg úgy áll ott az ujjával, mint aki meghibbant! Próbáljatok csak megérinteni!

APA: Henrik!

TANÁCSOSOK ÉS AZ UDVAR: Ó, Henrik!

HENRIK: Ó, Henrik!

Kidobni azt a részeget!

(A Méltóságok közelednek a Részeghez.)

RÉSZEG (lassan leengedi és elteszi az ujját): No­csak, nocsak, nem eszik a kását olyan forrón... mert nekem is van ám eszem.

(És hirtelen rendkívül értelmes lesz; Henrikhez.) Mert nem vagyok én olyan ostoba...

(Rövid szünet után.) Hát miért ne beszélgethet­nénk mi egymással négyszemközt... mint két értelmes ember...

HENRIK (meglepetten): Miről?

RÉSZEG: Majd meglátjuk. Okosan elbeszélge­tünk .

(A többiekhez.) Mer’ én is okos vagyok ám...

HENRIK (habozik): Nem. Ámbár...

Ha értelmesen akar beszélni...

ÁRULÓ FŐEMBER (kihívóan): Ha értelmesen?!

UDVAR (álmosan): Hogyha

hogyha

értelmesen...

HENRIK: Hát legyen!

(FIVE O’CLOCK: A LAKÁJOK KÁVÉT ÉS SÜTE­MÉNYT HOZNAK BE. A MÉLTÓSÁGOK KIS CSOPORTOKBAN ÁLLDOGÁLNAK. A HÖLGYEK NAGY LEGYEZŐKKEL LEGYEZIK MAGUKAT.)

AZ UDVAR:Mily kellemes ez a diszkrét és finom,

Könnyű társasági flört a király teáján Ó az urak szelleme s a hölgyek kelleme oly hódító S maga a Felséges Űr a házigazda!

Tessék talán ebből a süteményből. Hálásan kö­szönöm. Milyen nagyszerű társaság! Bocsánatért esedezem. Leborulok Ön előtt, asszonyom. Milyen gyönyörű ez a toalett!

AZ APA HANGJA (hátulról): Adjatok már nekem is egy csészével!

EGY HÖLGY (miközben egy Méltósággal átmegy a színen): Ki az a fura úriember, aki a trónörökössel beszélget?

MÉLTÓSÁG: Külföldi követ, de az is lehet, hogy nagykövet.

HENRIK: Igaz is, én is kérek egy csésze teát! (A Részeghez.) Parancsol ezekből a sütemények­ből?

RÉSZEG: Igazán lekötelez. Itt nem hallhat ben­nünket senki.

HENRIK: Ó, mint látja, mindent megtesznek, hogy megkönnyítsék nekünk a beszélgetést... teljes a diszkréció...

(Átmennek a színpad oldalára.)

RÉSZEG: Hát akkor megmondom, mi bántja a csőrömet... Én nem is vagyok olyan nagyon részeg, de azért csinálok jeleneteket, hogy a király tekintélyét aláássam, mert itt összeesküvés ké­szül a király ellen... Számos főúr esküdött össze ellene és ők húztak ki engem az orromnál fogva a börtönből... De a Herceg úr bölcsessége átlá­tott a szitán...

HENRIK: Igazán hízelgő...

RÉSZEG: S így hiába próbálkoztam. Egy dolog van, ami azér’ kicsit ostobának tűnik ebbe a nagy bőcsességbe’... A herceg úr hisz Istenben? HENRIK (maga elé): Megkérdezett és most ne­met kell mondanom.

RÉSZEG: Akkor pedig hogyan fogadhatja el a menyegzőt a királytól? Ha nincs Isten, akkor mi­lyen király a király?... Mert állítólag Istentől kapta hatalmát. Ez a Püspök sem csak úgy ma­gától Püspök.

HENRIK: Már mondtam... erre már megfelel­tem... Még ha apám közönséges őrült lenne is, aki csak beképzeli magának, hogy király, akkor is az erényt és a méltóságot védelmezi... és bár én Istenben nem hiszek, hiszek az Erkölcsi Tör­vényben és az Emberi Méltóságban ezen a föld­golyón.

Hű de ünnepélyesen hangzott ez!

RÉSZEG: És ha nincs Isten, ki alkotta meg a törvényeket?

HENRIK: Kicsoda? Hát az emberek.

RÉSZEG: Hát hogyha ez éppolyan emberi alkotás, mint minden egyéb, akkor meg mire való ezt akkora ünnepélyeséggel cilebrálni?

HENRIK (szégyenkezve):Lényegében

Bizonyos fokig igaza van. Én nem hiszek Az egészben... Úgy teszek,

Igen, úgy mintha hinnék, de nem hiszek Tisztelgek neki, de nem tisztelem... Térdelek is Meg nem is... Megalázkodom,

De közben egyáltalán nem alázkodom meg,

És tudom, hogy mindez komédia. Ezért Minél bölcsebb vagyok, annál szörnyűbb Az ostobaságom ... Psszt... halkan... halkan... Nehogy ez rájöjjön!

RÉSZEG: Minek ismerné el a Herceg maga fölött valónak a királyt, ha egyszer maga a Herceg tet­te őt királlyá?

HENRIK (magában): Ez igaz. De ha ő nem az én királyom, akkor én sem vagyok a magam hercege.

RÉSZEG: És ugyanez áll menyasszonyra is. Ha a herceg nevezte ki a királyt és a király emelte a menyasszonyt szűzi méltóságra, akkor ez annyit jelent, hogy maga a herceg tette őt szűzzé...

És milyen szűz az ilyen?

HENRIK: Én magam alkottam szüzet belőle. Ez a részeg józanul látja a dolgot... És mégis Ha mindez ennyire egyszerű lenne, miért van az, Hogy úgy érzem, mintha valamilyen magasztos Szertartást — misét celebrálnék?

RÉSZEG: Misét?

HENRIK: Misét.

RÉSZEG: Misét?

HENRIK: Misét.

(Komolyan.) Távozz tőlem: én pap

vagyok.

RÉSZEG (lassan): Én is...

AZ UDVAR:

Ö az urak szelleme, s a hölgyek kelleme oly hódító S maga a Felséges Úr a házigazda!

HENRIK (szomorúan): Csak utánoz engem — utánoz és majmol, hogy bolonddá tegyen. Az előbb még értelmesen beszélt, most meg megint valami ostobaságot mondott...

RÉSZEG: Ostobaságot?

HENRIK (elgondolkodva): Azt. Azt hittem, hogy okosabban...

RÉSZEG: Hogy okosabban

HENRIK: Okosabban.

RÉSZEG: Okosabban?

HENRIK: Okosabban!

RÉSZEG (kitör):

Okosabban mondom tehát el, milyen vallásnak Vagyunk mindketten papjai. Közöttünk És belőlünk lesz az Isten,

És a mi egyházunk nem égből, de a földről való, Nem felülről jön vallásunk, hanem alulról,

Mi magunk teremtjük Istent és ezzel kezdetét

veszi

Embermód emberi misénk, ez a meghitt, evilági, Vak és sötét, vad és földhözragadt Szertartás, amelynek papja én vagyok! (Mindketten vadul, patetikusan gesztikulálnak.)

HENRIK: Amelynek papja én vagyok?

De... mégsem értem.

RÉSZEG: Nem érted,

De azért valahol mégis érted. Érted,

Hisz én is értem.

HENRIK: Érted,

Hisz én is értem. Te? Én? Melyikünk Beszél most és kihez? Nem látom...

Nem, nem, nem látom tisztán...

RÉSZEG:

De látod

Ezt az ujjat? (Mutatja az ujját.)

HENRIK:

De látod

Ezt az ujjat? (Mutatja az ujját.)

RÉSZEG:

Igen, látom,

Látom ezt az ujjat!

HENRIK: És én is látom!

Micsoda mélység, mennyi bölcsesség! Mintha Ezer tükörben látnám magamat! Ez az enyém-

-tied ujj!

RÉSZEG:

Enyém-tied, tied-enyém! Közöttünk,

Közöttünk folyik minden! Akarod, hogy ujjammal

Fölkenjelek a papi méltóságra?

HENRIK:

Akarod, hogy ujjammal Fölkenjelek a papi méltóságra?

RÉSZEG: Hogyne, örömmel.

HENRIK: Hogyne, örömmel.

(A részeg meg akarja érinteni.)

Megint ez az ujj! Disznó!

RÉSZEG: Disznó!

HENRIK: Disznó!

Csak meg akart tapogatni!

(Fékezi magát.) Parancsol süteményt?

AZ UDVAR:

Milyen kellemes ez a diszkrét és finom,

Könnyű társasági flört a király teáján Ó az urak szelleme s a hölgyek kelleme oly hódító S maga a Felséges Úr a házigazda!

HENRIK (magában): Hagytam, hogy szép szavak­kal rászedjenek, de ez a fickó csak meg akart ta­pogatni. Meg tudnám érinteni ezt a hülyét, aki hülyét csinál belőlem... meg tudnám érinteni és ki tudnám dobni, de túl sok a fény, túl sok hölgy és udvari méltóság van körülöttem. (Nekigyürkőzik, de az Árulók közbelépnek.)

ELSŐ ÁRULÓ (a Részeghez): Drága nagykövet úr!

HÖLGY (séta közben): Ki az a rejtélyes úriem­ber, akivel a trónörökös oly hosszan elbeszélge­tett?

MÉLTÓSÁG (nyomatékkai): Külföldi követ, de az is lehet, hogy nagykövet.

HÖLGY: Nagykövet!

ELSŐ ÁRULÓ: Drága nagykövet úr!

MÁSODIK ÁRULÓ: Kedves nagykövet úr!

HARMADIK ÁRULÓ: Igen tisztelt nagykövet úr!

RÉSZEG (választékosan): Üdvözlöm önöket, ked­ves, drága uraim!

HÖLGY: Kedves teljhatalommal felruházott nagy­követ úr!

RÉSZEG: Leborulok Ön előtt, drága asszonyom! (Ünnepélyesen hajlonganak.)

HENRIK: Hm... Részegből nagykövetté avan­zsált. Megérinthetném, de nem akarom nevetsé­gessé tenni magamat... Meg kell őrizni a látsza­tot.

RÉSZEG: Bocsásson meg, drága asszonyom, és önök is, kedves uraim, de még két szót szeretnék szólni a herceghez, a trón várományosához. Utá­na azonnal rendelkezésükre állok.

ÁRULÓK: Nem alkalmatlankodunk.

(Nagy hajlongás közepette távoznak.)

RÉSZEG (Henrikhez): Micsoda pompás fogadás!

HENRIK: Valóban az.

AZ UDVAR:

Ó az urak szelleme, s a hölgyek kelleme oly bódító S maga a Felséges Úr a házigazda!

(A fogadás tovább folyik a háttérben; elől a nagy­követ sétálni kezd a herceggel.)

RÉSZEG (diplomáciai stílusban): Mert látja, her­ceg úr, amiről az előbb beszéltünk... Higgye el, hogy bár külföldi nagykövet vagyok, különlegesen meleg hódolatot és baráti érzelmeket táplálok Őfelsége iránt... Másrészről azonban éppen ez a szeretet és tisztelet késztet arra, hogy úgy mond­jam... attól tartok... attól tartok... illetve azt gyanítom... sőt, szinte tudom... hogy az utóbbi időben számos kiváló főúr eltávolodott a trón­tól...

HENRIK (diplomatikusan): Ó igen?

RÉSZEG: Mintegy kötelességemnek tekintem, hogy erről bizalmas jelentést tegyek a herceg úrnak, úgy is mint a királyi ház őszinte barátja és oda­adó híve.

HENRIK: Rendkívüli módon lekötelez.

RÉSZEG: Atyád, hercegem, kétségkívül, mond­hatnám szinte biztosan nagy uralkodó... de nem lehetetlen, attól tartok, hogy a hatalomról alko­tott nézetei mintha nem mindenben állnának összhangban a modern idők szellemével.

ELSŐ ÁRULÓ: Remekül rátapintott a problémá­ra, nagykövet úr.

RÉSZEG: Nem kétséges, hogy monumentális egyéniség... de elképzelései fölöttébb anakronisztikusak, amely korszerűtlenség jellemző az idősebb korosztályra. (Bizalmasan.) Vajon higgyünk valamely egyszer és mindenkorra lefektetett erkölcsi kódexben? Köztünk maradjon, de sze­rintem a modern embernek sokkalta hajléko­nyabbnak kell lennie; korunk embere tudja, hogy semmi sem állandó vagy abszolút, hogy minden szüntelenül alakul... alakul és teremtődik az em­berek között... és általuk...

HENRIK: Tagadhatatlanul fennáll ez a hajlékony­ság... és a szüntelen alakulás... az ön esetében...

RÉSZEG: Ha józanul nézzük a dolgot... De talán innánk egyet? Őfelsége egészségére!

EGY ÁRULÓ: Őfelségére!

HENRIK: Őfelségére!

RÉSZEG: Miről is beszéltünk? Aha... A fenti ok­nál fogva számos főember mintha eltávolodott volna... Hahaha, de Őfelsége legnagyobb ellensé­ge Te vagy, hercegem...

HENRIK: Én?

RÉSZEG: Hahaha! Mivel erényeidet annyian cso­dálják...

HENRIK: Véleménye hízelgő.

RÉSZEG (bizalmasan): Sokan vannak, akik úgy vélik, hogy itt téged illet meg a hatalom... De igyunk egyet... Őfelsége egészségére!

EGY ÁRULÓ: Őfelsége egészségére! De jó kis bor ez! Sokan vannak, akik arról álmodoznak, hogy — miután őfelsége az emberi kor legfelső határáig élt — egyszer majd te kerülsz uralomra...

RÉSZEG: És akkor, hercegem, tarthatsz magad­nak menyegzőt... sőt még anélkül is meglehetsz, hahaha! nem kell beletörődnöd ilyen elavult cere­móniákba!

ÁRULÓ: No még egy pohárral! Jó erős ez a bor... Az ember alig áll a lábán, inog, mint a király alatt a trón...

RÉSZEG: Bruhaha! De igazán úgy látszik, hogy csak kicsit meg kell lökni!

ÁRULÓ: Meglökni az egész udvar színe előtt!

RÉSZEG: Ha valaki meglökné a királyt...

ÁRULÓ: Váratlanul!

RÉSZEG: Meglökné...

ÁRULÓ: Meglökné, csak úgy, mindenki szemeláttára! Hogy mindenki lássa!

RÉSZEG: Bruhaha! Mégse löki meg senki, mert félnek a herceg haragjától és bölcsességétől. Hi­szen az természetes, hogy a fiú védi az apját...

ÁRULÓ: Még egy pohárral! De ha maga a her­ceg... ha maga a herceg menne oda és... Nem gondolom ezt komolyan, de fúrja az oldalamat... mert be kell ismernem, ha ilyen sérthetetlen... érinthetetlen személyt látok... akkor, a nemjóját, nem is tudom miért, de mindig kedvem támad rá, hogy... odamenjek és... izé... meglökjem, nem igaz? Az ujjammal. Hm, hm...

RÉSZEG: Juhhahhahha! Én a király mögött ott áll a menyasszony, és az is, a nemjóját, érinthe­tetlen... Érinthetetlen! Jaj, ha csak egy ici-pici kis ujjal, egyetlen árva ujjal meg lehetne, bruhahaha! Jaj, jaj, juhhahha!

HENRIK: Ujj!

(Nyugodtan.) Megint ez a hülye ujj!

Disznó!

RÉSZEG (mogorván): Disznó!

HENRIK: Disznó!

Parancsol ebből a süteményből?

AZ UDVAR:

Mily kellemes ez a diszkrét és finom,

Könnyű társasági flört a király teáján!

HENRIK: Aha, szóval arról van szó,

Hogy meglökjem... ujjammal a királyt. Mert ha

én

Meglököm, akkor ti is meglökitek, igaz... Árulásra Próbáltok hát rábeszélni...

MINDKETTEN: Ó, ó, dehogyis!

Mi csak úgy borozgatás közben... Erős ez a bor... Azt mondja az ember, ami éppen eszébe jut!

HENRIK: Te nyavalyás részeg csibész, te le akarsz engem itatni... de én mindjárt megmutatom nek­tek és magamnak is, hogy józan vagyok... igen, teljesen józan.

Micsoda ostoba intrika! De csel van emögött az ostobaság mögött is. Mert ez az intrika olyan idét­len, olyan nyilvánvalóan mesterkélt, hogy ha eluta­sítanám naiv ajánlatotokat, az éppoly nevetséges­sé, sőt komikussá tenne, mintha elfogadnám. Mert ugye ezt akarjátok? Ezért kijentem nektek és ma­gamnak: nem veszlek komolyan sem benneteket, sem ezt a beszélgetést, sem a követ úr váratlan, megtisztelő ajánlatát... azét a követ úrét, aki az imént még közönséges részeg volt. Csak gúnyolód­ni lehet rajta! És ha még mindig itt állok veletek, ahelyett, hogy nektek ugranék és megérintenélek benneteket, annak csak egy az oka: meg akarom őrizni a látszatot, és amíg lehet, nem kívánok bot­rányt okozni... Na? Józan vagyok!

RÉSZEG: Burgundit vagy tokajit!

EGY ÁRULÓ: Tokajit vagy portóit!

HENRIK: Világos! Józan vagyok. Bármelyik pilla­natban felébredhetek és megsemmisíthetlek mind­nyájatokat — de nem akarom elrontani ezt a re­mek... ezt a bódító fogadást... mert akkor mel­lesleg a menyasszonyom is eltűnne, elillanna... Meg vagyok értve?

RÉSZEG: Burgundit, burgundit!

EGY ÁRULÓ: Tokajit, tokajit!

HENRIK: Én a vagyok a világon a legjózanabb! Hozzátok hangolom magam, de teljesen tudatosan, tiszta fejjel, hahaha... Hozzátok alkalmazkodom, mert végül is az egész... gyönyörűséget szerez ne­kem...

Csiklandoznak a szavak, simogatnak a gondolatok, érzelmeim egyre dagadoznak, Minden mozog... minden zeng és dalol

körülöttem... Ó, a fények és a legyezők tengere, a szavak

óceánja

Körülvesz, beléjük süllyedek... Mint a részeg

— Na látjátok, milyen józan vagyok?

Mint a részeg, nem állok biztosan, fejemben

minden háromfelé hasad, Hallásom és látásom is bizonytalan És úgy tűnik, hogy értem, de mégsem értem...

Zúgás. Zsibongás. És ebben a hangzavarban Egyetlen makacs gondolat: őrizd meg a látszatot, Ne áruld el, hogy részeg vagy, hahaha! —

— Látjátok, milyen tisztán látom a helyzetet; és

senki se vegye észre, hogy ittál Ha pedig valaki udvariasan szól hozzám, én ugyanolyan udvariasain válaszolok neki, hohó, úgy

bizony!

Ha pedig valaki komolyan szól hozzám, én ugyanolyan komolyan válaszolok neki,

igazán, úgy bizony! És hogyha valaki részegen szól hozzám, hát akkor én is részegen felelek neki, bim-bam, sej-haj!

— Látjátok, milyen tökéletesen tisztában vagyok

a helyzettel...

RÉSZEG (ittasan):

Azt a kutya... kurr... tafülű Árgyélusát!

HENRIK: Várj csak, várj, mindjárt

Még ékesebben bebizonyítom, milyen józan

vagyok. Tegyük föl Hogy ti is benyakaltatok — és az itt jelenlévők Mind be vannak kicsit... hm... Az egyik berúg

a másiktól De mindegyik a józant szeretné játszani,

akárcsak én. Ha, ha! De hisz ez akkor merő komédia!

Az egyik részeg, hogy megjátszhassa a józant, alkalmazkodik a másik részeg részegségéhez, az pedig, hogy adhassa a józant, alkalmazkodik egy harmadik részeg részegségéhez, aki...

Akkor mindez hazugság! Senki se mondja

Azt, amit akar mondani, csak azt, ami illik. Hátunk

mögött áruló szövetséget kötnek a szavak,

És már nem mi mondjuk őket — ők mondanak

minket,

Elárulják gondolatunkat, amely szintén elárulja Áruló érzéseinket, ó mennyi árulás.

(Részegen.) Szüntelen árulás, árulás!

RÉSZEG (felkapja a szót): Úgy van, árulás!

EGY ÁRULÓ:

Árulás! Le a királlyal!

Le a királlyal!

ÁRULÓK (körülveszik őket, tompítva hangjukat): Le a királlyal!

HENRIK:

Árulók! Én nem ezt akartam mondani!

ELSŐ ÁRULÓ (összeesküvő hangon):

Uraim, a herceg velünk van!

Le a királlyal!

Éljen az új király!

ÁRULÓK: Éljen!

RÉSZEG (összeesküvő hangon):

Őrizzük meg a látszatot!

Tartsuk készenlétben a fegyvert! Rá a királyra!

Először én,

Aztán ti. Előre, előre!

Rajta!

HENRIK: Én nem ezt akartam mondani!

AZ UDVAR:

Mily kellemes ez a diszkrét és finom Könnyű társasági flört a király teáján Ó az urak szelleme, s a hölgyek kelleme oly hódító S maga a Felséges Űr a házigazda!

(A vendégsereg szétnyílik, látni engedve a Királyt, aki a Királynéval és Mariskával együtt teázik. Nem messze tőlük áll Laci.)

APA (nyomatékosan): Hallod-e, Főkancellár, vakarj már meg, viszket a hátam.

ANYA (ugyanúgy): Nem fázik Felséged?

APA: Az ott ugye Henrik, de kivel beszélget? Hova tettem a szemüvegemet?

EGY HÖLGY (a színen áthaladva odaszól): Külországi követ, de az is lehet, hogy nagykövet.

RÉSZEG (Henrikhez, nagyon hangosan): Hahaha, rendkívül érdekes volt ez a beszélgetés, de nem gondolod, hercegem, hogy túl régóta fosztjuk meg magunkat Őfelsége társaságától?

HENRIK (halkabban): Nem, ne folytasd. Hagyjad. Hagyd abba.

RÉSZEG (még hangosabban): Nem volna mégis illendő, hercegem, odajárulni Őfelségéhez, hogy pár szót szóljunk hozzá? Attól tartok, nem lenne ré­szemről udvarias, ha ezt elmulasztanám... Meg­kérhetnélek, hercegem, hogy nyújtsd a karodat, minthogy kissé sántítok a bal lábamra?

HENRIK (ezt nem utasíthatja vissza): A legna­gyobb örömmel, drága nagykövet úr... (Odamennek az Apához) Felséges Uram, a nagykövet úr fel óhajtja önnek ajánlani szolgálatait. (Mariská­hoz.) Mély hódolatom.

APA: örömmel köszöntjük hajlékunkban a nagy­követ úr ő excellenciáját.

RÉSZEG: Nagy megtiszteltetés ez számomra.

APA: örömmel köszöntjük hajlékunkban.

RÉSZEG: Nagy megtiszteltetés ez számomra. (Meghajol Mariska előtt.) Engedd meg, ó szüzek legszebbike, hogy lovagi szolgálataim virágát föl­tűzzem násznagyod feje fölé.

MARISKA: Köszönöm.

APA: Nagykövet úr, hadd fejezzem ki Önnek abbeli óhajomat, hogy a viszony hatalmaink között le­gyen összhangban a nemzetközi együttműködéssel, szolgálja annak biztosítását és megszilárdítását, valamint az örök békét, melyet századok óta kíván az egész emberiség, amelynek érdeke. Ha pedig hozzám nyúlsz, te disznó, én szájonváglak és vasra veretlek.

RÉSZEG: A béke biztosítása és megszilárdítása, valamint az emberiség az együttműködés szellemé­ben és a béke érdekében rendíthetetlen és legfőbb követelménye békés törekvéseinknek, melyeket a kölcsönös egyetértés szelleme élénkít. Meglöklek és begurulok és nekedmegyek és rádmászok, te disznó.

APA: Talán ebből a süteményből...

RÉSZEG: Hálás köszönet. Kormányom el van tel­ve jószándékkal és az együttműködés szellemével...

KANCELLÁR: Épp most kaptuk a hírt, hogy önök mozgósítottak a lengyel határon. (Táviratot nyújt át az Apának.)

(Izgalom a teremben.)

RÉSZEG (igyekszik csökkenteni a hír jelentősé­gét): Közönséges rémhír.

Nem kaptam erre vonatkozólag kormányomtól semmiféle hivatalos információt, s így felhatalmaz­va érzem magam a hivatalos cáfolatra.

Remek ez a sütemény.

APA:

Remek ez a kávé.

De még ha a hír igaznak is bizonyulna, mi bízunk híres Hadseregünk és győzhetetlen Flottánk ere­jében, és senkitől sem félünk. És nyugodtan iszo­gatjuk tovább a kávénkat.

Egész jó ez a kávé!

RÉSZEG (hangjában burkolt fenyegetéssel): Osztom Felséged véleményét, miszerint a kávé kitűnő... és hangsúlyozom, nincs ok az aggodalom­ra. Nem, aggodalomra igazán nincsen ok.

APA (félelme fokozatosan növekszik):

Nem, neem, igazán nincs miért aggódnunk. Hogyan is lenne, mikor hadseregünk... és flottánk...

Mi senkit sem provokálunk... de nem is félünk... senkitől... és még ha valaki árgus szemekkel is figyelne, akkor sem venné észre Személyünkön a nyugtalanság legcsekélyebb jelét sem... (az Ud­varhoz) mint látjátok, királyotok nyugodtan iszo­gatja kávéját... és ezt még külön hangsúlyoznom sem kell, hiszen bárki láthatja, milyen nyugodtan iszom a kávémat... De mégis beszélek róla, mert tudom, hogy ilyen pillanatokban minden alattvaló a királyra szegzi tekintetét... és hogyha a Király

akár a legcsekélyebb nyugtalanságot mutatná, a

nép mindjárt elkezdene reszketni a félelemtől és

akkor borzasztó, iszonyú félelem lepné el a városokat és a földeket, a ligeteket és a réteket. Egyik ember szalad a másikhoz, súg neki valamit, az egyik mondja a másiknak, amaz a harmadiknak, a harmadik a negyediknek, és máris Mérhetetlen,

Rettentő, Felfoghatatlan Félelem honol... és mind­ez csupán azért, mert a Király egy kicsit megborzongott, mert kezében megremegett a csésze.

(Kezében megremeg a csésze.)

És még ha remegne is az a csésze! Akkor mi van?

Talán remeg is egy kicsit, de nem a félelemtől, ha­nem a haragtól, nem a félelemtől, hanem a harag­tól, nem, nem a félelemtől, a haragtól, a haragtól, a haragtól. (A Részeghez.) Nagykövet úr!

HENRIK (félre): Nagykövet úr!

(Az Apa dühösen és félelmet keltő módon rámu­tat a Részegre.)

APA: Nagykövet úr!

(Gyöngébben.) Nagykövet úr, folt esett... a kávé foltot hagyott... a kávé ... (Keze lehanyatlik; leül.)

RÉSZEG (Henrikhez):

Most, vagy soha,

Menj neki és döfj bele

Az ujjaddal, bele az érinthetetlen hasába!

Mi veled vagyunk! Rajta hát!

HENRIK (oldalt, a Részeghez):

És

Ha nem megyek neki?

RÉSZEG:

Akkor mi megyünk neked —

...te áruló!

HENRIK:

Áruló... Ejnye, kioldódott a cipőfűzőm.

(Lacihoz) Kösd meg, kérlek, kedves ifjú.

(Halkan) Látod

Ezt az embert? (A Részegre mutat)

LACI (ugyanúgy):

Persze, hogy látom Hiszen előttem áll...

HENRIK (mint fentebb):

Ha ráveti magát Apámra, a királyra, te meg Vesd rá magad.

LACI (mint fentebb): Rendben.

HENRIK (halkan, a Részeghez):

Előre hát!

Rajta! Veletek vagyok!

De el ne felejtsd, amit

Ígértél. (Rámutat az Apára és felkiált.)

Előre! Menj neki! Csak bele! Üsd-vágd!

Ne sajnáld! Árulás!

ÁRULÓK: Árulás!

RÉSZEG (ujjal a Királyra mutat és ráveti magát):

Árulás!

HENRIK (Lacinak, a Részegre mutatva):

Ezt fogd meg! Árulás!

(Laci, aki a Részeg mögött áll, karonragadja.)

RÉSZEG: Árulás!

AZ UDVAR: Árulás!

HENRIK (erős hangon):

Letartóztatni!

Fogjátok le az árulót s ezeket A hitvány árulókat. Elárultam Az árulást!

RÉSZEG (komoran): Áruló!...

HENRIK: Áruló...

RÉSZEG: Hány óra van?

HENRIK: Fél hétre jár...

(Lacihoz.) Jól vigyázz rá.

(Csönd.)

Felséges Úr, ez az ember Szakadatlanul lázított Méltóságod ellen S megérezvén bennem a trón

Legerősebb támaszát, megpróbált bevonni Az ellened szőtt összeesküvésbe.

Én erre színleg ráálltam, hogy Napvilágra csaljam az árulás kígyóját. íme,

Itt van, erősen megkötözve.

APA (magában): Áruló?

HENRIK:

És most jöjjön a menyegző! Amit ígértél!

Ö már nem állhat útjába — meg van kötözve! Győztünk! Mi lesz a menyegzővel, a menyegzővel!? APA:

Senki se mozduljon!... (Henrikhez.) Te se moz­dulj... senki se merjen moccanni...

Ö ... árulás... árulás...

RÉSZEG: Árulás...

HENRIK (kétségbeesve):

De én nem ezt akartam mondani...

APA: Ne gyere közelebb!

HENRIK: Nem jövök.

APA: Ne mozdulj!

HENRIK: De hiszen semmit sem csinálok...

APA: Ne kiabálj velem!

HENRIK: De hiszen nem is kiabálok...

APA: Lassan a testtel!

HENRIK: Miért félsz tőlem?! Hiszen

megmentettem az életedet.

Miért félsz tőlem?

APA (halkan): Én nem félek tőled... Henrik, fiam, gyermekem; hogyan is félnék tőled, a barátomtól és védelmezőmtől... aki hús vagy a húsomból és vér a véremből... Ó nem, dehogy is, Henrik, én tudom, hogy nincsenek rossz szándékaid, efelől nincs semmi kétségem... és ha azt mondom, hogy nin­csenek kétségeim, azt nem azért mondom Mintha lennének; és amikor hangsúlyozom Hogy nem azért mondom, az csak azért van,

Hogy nehogy valaki azt higgye, hogy ezt Más okból mondom. De amit az imént mondtam, az a végleges magyarázat, és megjegyzésemet nem szabad úgy érteni, mintha az valamiféle bizalmat­lanság

Jele lenne. (A Méltóságokhoz.) Mit figyeltek Folyton? Miért hallgatóztok Szüntelen? Miért meresztitek

Rám a szemeteket? Azt hiszitek, jó az valakinek, ha folyton figyelik és bámulják? Kotródjatok innen, gyerünk, mozgás, egy-kettő!

Nem, mégse menjetek! Nincs

Semmi takargatnivalóm, és ha azt mondom, hogy Kotródjatok, az egyáltalán nem jelenti azt, hogy valami titkolnivalóm van. Most miért hallgattok? Nincsen ok a hallgatásra. Miért beszéltek? Arra sincs ok, hogy beszéljetek.

HENRIK: Nyugodj meg...

APA:

Igazítsd meg a vállszalagomat, ó, kérlek, igazítsd Meg ezt a szalagot...

HENRIK (megigazítja):

Apám, reszket, erősen ver a szíve, arcát Verejték lepi el...

APA: Psszt... Henrik...

HENRIK: Mi az?

APA (halkan): Jobb ha elmész... menj el gyor­san...

HENRIK (halkan): Miért?

APA (halkan): Nem, fiacskám, Henrik, én nem fé­lek tőled... de a Király az fél... a Király... Jobb ha elmész, mert a Király még valami rosszat tesz neked... (magában) Óh... áruló... az áruló...

HENRIK: Uralkodj magadon.

APA (kiabál):

Hogyan uralkodjak magamon, ha egyszer Nagyobb vagyok magamnál?

HENRIK: Halkabban! Ne ordíts!

APA:

Nem én ordítok,

Hanem a hangom! Psszt... (Hangosan.) Köszönöm, fiam, köszönöm! Tudom: ez a részeg az áruló. Ő az, semmi kétségem nincs felőle. Hogy ő az áruló, és nem te. Nem, nincs semmi kétségem. Ha ugyan­is a legcsekélyebb kétségem lenne veled kapcso­latban, ha például azt hinném, hogy bár nem árulsz el engem, de mégis áruló vagy, és áruló lé­tedre bármely percben elárulhatsz, ha — mondom — a legparányibb kétségem volna ebben a te­kintetben, akkor az a kétség ennyi ember pillantá­sának a kereszttüzében és ennyi ember várakozá­sának, igen, várakozásának megfelelően... az a kétség, mondom, az a parányi, icipici kétség el­kezdene nőni... egy picurkát... s az a nagyobb kétség már enyhe reszketést váltana ki, enyhe reszketést, amely, mivelhogy királyi reszketés, nagy félelmet váltana ki... igen nagy félelmet... és még nagyobbat... még nálam is nagyobbat... és az a félelem engem magával ragadna, a király ragadna magával!! És ha a Király reszket, én nem tehetek semmit ellene, ha a Király ordít, én nem tudom lecsendesíteni! És most a Király, hallod, a Király, a Király kiáltja: Áruló! Áruló! Áruló!

AZ UDVAR: Áruló!

HENRIK: Áruló!

A KIRÁLY: Segítség! Őrség! Őrség!

(Berohannak az őrök.)

Ujja van!

Ó, micsoda árulás, árulás, árulás!

HENRIK:

Fogjátok le,

Fogjátok le ezt az apát! És vessétek Egy förtelmes és sötét, nyirkos Földalatti tömlöcbe!

(Kétségbeesetten.)

Én nem ezt akartam mondani!

(A jelenlévőkhöz)

Nem tudom, hogy történt,

De megtörtént. Elárultam Saját apámat!

APA (följajdul): Jajj, Henrik...

AZ UDVAR (nagy erővel): Ó, Henrik!

HENRIK (ugyanúgy):

Ó, Henrik!

Most én vagyok a király!

Megkötözni, összezúzni, elveszeíteni!

(Az őrök letartóztatják az Apát.)

ANYA (ijedten): Mit művelsz, Henrik?

HENRIK:

Most majd én uralkodom! Egyedül én!

Megtartom magamnak azt a menyegzőt! És senki sem zavarhat benne! Ez az öreg már le van fogva. Rab már a részeg. Én uralkodom, úrrá leszek mindenen és megtartom magamnak, amit kívánok! Elég a locsogásból! Azt hiszitek Hogy vak vagyok? Hogy nem látom, hogyan szedtek rá? Na de elég volt ebből, ennek vége. Nem akarok úgy táncolni, ahogy ti fütyül­tök. Nem leszek zsinóron rángatott pojácátok. Kényszerítelek benneteket, hogy tiszteljétek az én akaratomat. Ha ez az öreg nem mer király lenni, ha nem akarja megtartani az esküvőmet, majd megtartom magamnak. Hol a menyasszonyom? (Megpillantja a közeledő Mariskát.) íme itt jő, zavarodottan —

Majd én megtisztítom! És fölemelem! Menyegzőmet én tartom magamnak! Senki más! Bele ne avatkozzék senki! Csak én, csak én!

Mert egyedül én vagyok itt, én egyedül,

Ti nem léteztek!

(ESKÜVŐI MENET, AZ ELSŐ PÁR HENRIK, MA­RISKÁVAL; NÁSZINDULÓ.)

HENRIK:

Első vagyok a sorban... Nem számít,

Hogy uszályként követnek, én Nem látom őket: nincs más előttem Csak a teljesen tiszta tér, a puszta űr,

Abban lépkedek...

(Meglátja a Részeget, akit Laci őriz.)

Ezt a hülyét pedig vigyétek és intézzétek el... hogy szűnjön végre meg... Én aztán nem bánok vele kesztyűs kézzel. Ítéljétek halálra!

RÉSZEG (koldushangon): Uram... Nagy jó uram...

HENRIK: Milyen ostobán hangzott ez... de ne­kem már nem árthatsz!

RÉSZEG: Legkegyelmesebb királyom! Bele kell nyugodni! Ilyen a sors! Legyen úgy, ahogy parancsolod!

(A jelenlévőkhöz.) Ha felkötnek, hát felkötnek! Nem én leszek az első, akit az utóbbi időben

fellógattak.

Csak egyet kérnék még az akasztás előtt. Hogy még mielőtt kivégeznek, jól megnézhessem őt

magamnak.

HENRIK: Kicsodát?

RÉSZEG: Az én királynémat.

HENRIK: Alighanem megint hülyéskedni akar. De most már nem félek tőle — most már minden csak tőlem függ.

Persze, hogy megnézheted,

De hisz látod — ott van.

RÉSZEG (magában): Jaj, Mariska, Mariska, tüzes vagy, mint a pálinka!

HENRIK (magában): Hahaha!

RÉSZEG: Nem vettelek el téged Mariska, hát most elvesz téged más.

HENRIK: Mondja csak, ami jólesik. (Lacihoz) Jól vigyázz rá.

RÉSZEG: Ha ez a fiú nem lógna itt a nyakamon, ha nem fogott volna el ez a fiú, akkor már tud­nám, hogyan legyek veled együtt én.

HENRIK: öszevissza beszél.

RÉSZEG: Magammal viszem én a te szépséges kis arcocskád kópét még a koporsódeszkák közé is, rád gondolva lehelem ki a lelkem... (Henrikhez) Azt a kegyelmet kérném alázattal, hogy ez a fiú vegyen ki egy virágot a vázából és tarcsa a jány feje fölé egy kicsinyég, én meg csak elnézem őket...

HENRIK: Ez megint valami új idétlenség, de ha megtagadnám, még azt hinnék, félek... Nem taga­dom meg. (Lacihoz) Vedd ki azt a virágot és tart­sad magasra. (Mariskához) Engedd meg ezt a ke­gyet ennek a szegény őrültnek, kedves Máriám.

RÉSZEG: Ö, Királynőm! Ezzel a képpel a szemem­ben akarok meghalni...

Kérem szépen, engedje kicsit lejjebb azt a virá­got... hogy cseppet a szemére hulljon... (Laci, a virágot lejjebb engedve, átöleli Máriát.)

Még lejjebb ... most még egyszer... Ó, király­nőm!

HENRIK: Mi ebben az érdekes? Nincs benne semmi!

MÉLTÓSÁGOK (színpadias döbbenettel):

Nincs benne semmi?

Minő naivitás!

Szegény ördög!

Muszáj nevetni rajta.

RÉSZEG: Engedelmével, még egy kicsit lejjebb... Hogy az a virág fölülről a nyakacskájára hull­jon... Úgy, most még egyszer... Ah micsoda gyönyörűség...

MÉLTÓSÁGOK:

Urunk türelme bámulatra méltó.

Nemcsak igazságos ő, hanem kegyelmes. Asszonyunk türelme bámulatra méltó.

Asszonyunk roppant elnéző s türelmes!

RÉSZEG (hirtelen, nyomatékkal): És most ne moz­duljatok, mert én ezt a virágot elveszem. (Kiveszi a virágot Laci kezéből.) Nem mozdulni...

MARISKA: Mintha fényképet csinálna.

HENRIK (Lacihoz és Mariskához): Várj csak egy kicsit. (Magában) Hát aztán? (Lacihoz) Ne moz­dulj. (Magában) Mit akar ezzel... Ostobaság. Azt hittem okosabban...

RÉSZEG: Okosabban.

HENRIK: Okosabban?

RÉSZEG: Okosabban...

HENRIK: Hogyhogy — okosabban?

Mi ebben a ráció? A virág már ki van dobva, ők meg egyre állnak ebben a mesterkélt pózban... Okosabban?

RÉSZEG: Okosabban...

HENRIK: Okosabban?

Mi van ebben? Együtt állnak... hát aztán?

Együtt...

Aha, együtt állnak... A fiú vele, ő meg

A fiúval... Na és? Együtt

De nincs értelme... Mesterkélten állnak...

Várjunk csak... Mi van ebben?... Állnak és mi mind Nézzük őket... azt, ahogyan állnak...

Te disznó! Összekötötted őket összekapcsoltad őket alantas És szörnyű friggyel. Te összeesketted őket, te papot játszó disznó!

RÉSZEG: Disznó!

HENRIK: Disznó!

(A Méltóságok nevetésben törnek ki.)

FÜGGÖNY

Harmadik felvonás

(Terem a királyi várban, Henrik és a Kancellár.)

KANCELLÁR: Teljes nyugalom honol. Az összes felforgató elemek le vannak tartóztatva. A parla­ment is le van tartóztatva. Továbbá a hadsereg és a polgári lakosság vezető körei is feltétlen letartóz­tatásba vannak helyezve és a nép széles rétegei is ülnek. Ül a Legfelső Bíróság, ül a vezérkar, ül az Igazgatóság és ülnek az ügyosztályok, az állami és a magánélet vezetői, ül a sajtó, a kórházak és a menhelyek, mindenki ül. Le vannak tartóztatva az összes minisztériumok és egyáltalán minden és mindenki. A rendőrség is le van tartóztatva. Nyugalom van. Ki-ki nyugalomba. Penészedünk.

HENRIK: Valóban, nyugalom van. Milyen nyugodt minden.

KANCELLÁR: S miért ne lenne? Őszre jár.

HENRIK: Hol a rendőrfőnök?

KANCELLÁR: Kinn vár.

HENRIK: Ha vár, hadd várjon. És apám, a volt király?

KANCELLÁR: Őrizetbe vettük.

HENRIK: És az a... részeg fickó?

KANCELLÁR: Lakat alatt.

HENRIK (mogorván, keserűen): És ma lesz az es­küvőm... Micsoda nyomasztó nap!

KANCELLÁR: Olyan, mint a többi.

HENRIK: Öreg vagy már.

KANCELLÁR: Öreg.

HENRIK:

Enyém lett hát a hatalom —

Mindegy, hogyan. Úrrá

Lettem a helyzeten... és minden úgy lesz,

Ahogy parancsolom... Most elrendelem,

Hogy gyűljön össze mindenki ebben a teremben,

mivel

A király menyegzőt tart magának. Nyakon ragadni

őket és idehozni!

KANCELLÁR: Igenis.

HENRIK: Az őrök vezessék elő apámat. Nyakon ragadni! Az ő jelenlétében akarok megesküdni.

KANCELLÁR: Igenis.

HENRIK: És anyámat is vezessétek elő. Nyakon ragadni.

KANCELLÁR: Igenis.

HENRIK: És azt a részeget is... de megkötözve, értetted? Úgy akarom megtartani a menyegzőmet, hogy mindnyájan lássák; senkitől sem félek; senki sem árthat nekem; egyedül én tudom, mit kell tennem és kész; enyém a hatalom és minden úgy lesz, ahogy én akarom; én uralkodok; úrrá lettem a helyzeten. Ha valaki összeesküvéssel vagy sza­botázzsal próbálkozna, azt csak jól nyakon ragad­ni... A rendőrfőnök már összeszedte a haramiá­kat? Hívd be őket.

(Bejön a RENDŐRFŐNÖK ÉS HÁROM HARA­MIA.)

HENRIK: Erre van szükségem! Micsoda pofák! Ö, ezek aztán nyakon ragadják az embert! Úgy ám! Ha valaki helytelenül viselkedik, vagy bármi mó­don megnehezíti vagy akadályozza munkánkat, nyakon ragadni az illetőt és jól képen teremteni de nyilvánosan... úgy, hogy mindenki lássa...

KANCELLÁR: Attól tartok Felséges Uram... va­gyis én azt akartam...

HENRIK: Én józanul gondolkozom. Hallgasd meg érveimet, Kérlek, hallgasd meg az érveimet. Én már elvesztettem az ártatlanságomat. Nem vagyok többé szűz. Mostanában sokat, nagyon sokat töp­rengtem. Egész éjjel le nem hunytam a szemem! Mindenféle szentség, méltóság, hatalom, jog, er­kölcs, szerelem, nevetségesség, ostobaság és böl­csesség — mindez az emberekből készül, mint szesz a krumpliból. Úgy, mint az alkohol, érted? Úrrá lettem a helyzeten, és most kényszerítem ezeket a barmokat, hogy mindenből azt csináljanak, amit én akarok; ha pedig már megfelelően telepumpáltak hatalommal és méltósággal, akkor majd elbánok én a nevetségességgel is. Ha pedig ez ostobán jönne ki, ráncbaszedem az ostobasá­got. És a bölcsességet is! És ha ez nem tetszik Istennek, annak az öreg és dohos teremtőnek, majd őt is ráncbaszedem!

KANCELLÁR ÉS RENDŐRFŐNÖK: Igenis, Felség!

HARAMIÁK: Parancsára, Felség!

HENRIK: Parancsára, Felség!

MINDNYÁIAN: Parancsára, Felség!

(Bejön PANDULF.)

PANDULF: Nem!

HENRIK: Nem?

PANDULF: Nem!

HENRIK: De még ilyet! Püspök úr!

PANDULF: Pandulf vagyok,

A római katolikus egyház bíborosa, és kijelentem, Arcodba vágom, hitvány bitorló: él az Isten És a frigy, melyet nem az Egyház kötött meg Nem menyegző, csupán szentségtörés!

HENRIK: Hahaha, Pandulf! Ej, Pandulf! (Gúnyosan.) Kedves Pandulfom,

Pandulf vagy te, nemdebár?

PANDULF: Igen, az vagyok.

HENRIK: És... bíboros Is vagy, nem igaz?

RUDOLF: Isten szolgája, én Pandulf,

Isten szolgája vagyok...

HENRIK:

Kedves Pandulfom, mondd csak... nem rúgtál be

esetleg

Nem rúgtál be tán,

Nem rúgtál be tán

Pandulfságodtól? He? Kedves bíboros, csak nem

vagy ittas

Nem vagy ittas,

Nem vagy ittas

Önbíborodtól? Fejedbe szállt a bíborozgatás, akár

a szesz,

A szesz,

A szesz.

Ejnye, drága Pandulfom, te teljesen berúgtál Is­tentől és a római anyaszentegyháztól. Iszákos frá­ter vagy. Szégyen, gyalázat! Ismerem már ezt! Elő­ször csak egy pohárkával, aztán kettővel, a végén meg mindent bele, ami csak belefér! Nem vagy te normális. Részeg vagy!

PANDULF: Megátkozlak!

HENRIK: Mi? Már megint kezded? Megittasodsz saját átkaidtól az én jelenlétemben. Ez már iga­zán több a soknál. Megérintelek. (Megérinti.)

PANDULF: Istenem...

HENRIK: Börtönbe a csuhással,

Ezzel a részeges pappal. Gyerünk, haramiák, Csípjétek nyakon!

(A haramiák kiviszik Pandulfot.)

Milyen nyomasztó ma minden!

KANCELLÁR: Igen, nyomasztó...

HENRIK: Én uralkodom...

KANCELLÁR: Igenis, Felség.

HENRIK: És úrrá leszek mindenen...

KANCELLÁR: Igenis, Felség.

HENRIK: És mindenkit megérintek!

KANCELLÁR: Igenis, Felség.

HENRIK:

De engem nem érinthet senki... Apropó,

Kedves Kancellárunk,

Mondd kérlek, az emberek Nem nevetnek rajtam néha-néha?

KANCELLÁR: Ó, ó, ó, dehogyis!

RENDŐRFŐNÖK: Ó, ó, ó, dehogyis!

HENRIK: Nem mondják

A hátam mögött és a saját

Hátuk mögött, hogy, hogy... például azt, hogy

Féltékeny vagyok, haha?! Mi? Hát nem

Lenne vicces?

KANCELLÁR: Ó, ó, ó, dehogy is!

RENDŐRFŐNÖK: Ó, ó, ó, dehogy is!

HENRIK: Ezt azért kérdem,

Mert az a buta dolog történt Azzal a virággal, hahaha! Annak A nyomorult részegnek a célzása Eléggé nyílt volt, és tápot adhatott holmi Piszkos és sikamlós fecsegésnek, hahaha!

KANCELLÁR: Én nem tudok semmiről!

RENDŐRFŐNÖK: Mi semmiről sem tudunk!

HENRIK: Mert ha egyszer a részeg

Kettejüket abban a furcsa pózban kapcsolta össze,

Akkor össze vannak kötve... és meglehet,

Mások is összekötik gondolatban... őt a lánnyal, S a lányt vele... Hogyan? Beszéljetek! Jóllehet Senki se mer itt nyíltan beszélni,

De a mosolyok, célzások, pillantások, a cinkosan titkos jelek, hahaha...

Kiszáradt a torkom. Száraz a torkom. Hé, szolgák, hozzatok egy almát! Eszem egy almát. (A Kancel­lárhoz) Nos? Igen?

KANCELLÁR: Felséges Uram, ami azt illeti min­denki illendő módon viselkedik de ami azt illeti, illetve nem is illeti, ki tudja, lehet, hogy valaki utal valamire, de az is lehet, hogy nem utal, mit tudom én, öreg vagyok és vaksi, rossz a szemem ...

HENRIK: Te vaksi szamár! Te vak tyúk!

RENDŐRFŐNÖK: És én is rövidlátó vagyok.

HENRIK: Ha én egyszer nektek rontok... (A szolgához, aki behozta az almát.) Állj meg, várjál, hadd nézzelek. Ki tudja, mit gondol ez az ember Úgy magában... Micsoda sötétfejű, zavaros alak. Ki tudja? Talán

Valami mégis motoszkál a fejében. Gondolatban

összeköti...

összeköti azt a kettőt...

Az is lehet, hogy magában kinevet És megcsal... vele ... velük ... Ö az árulók! Elárulnak engem! Mindnyájan árulók!

Mozdulatlan az arca. De ki tudja, vajon ebben a szent pillanatban, amikor előttem áll, nem enged-e meg magának valami gúnyos gondolatot, valami­lyen célzást, hogy belül nem rázza-e a röhögés... Ez az alma a kés és a villa között van. Kés és vil­la. Miért van a kés meg a villa között? Aha, tu­dom, mindig így szolgálják föl az almát, körtét vagy az őszibarackot... Nem, hisz ez nonszensz! Hiszen Lacinak soha semmi köze nem volt hoz­zá... Az egészet az ujjamból szoptam, hahaha, az ujjamból, az ujjamból... Tudom, hogy ez bolond­ság,

De mégis beszélnem kell... és ha beszélek,

Akkor ki kell mondanom...

KANCELLÁR (a Rendőrfőnökhöz): De különösen Elgondolkozott urunk ...

RENDŐRFŐNÖK: Úgy látszik,

Rossz álmok kínozzák.

HENRIK (magában): Nem akarok többet inni, Nem iszom többet...

KANCELLÁR (félre): Jaj, az a vodka, az a vodka!

HENRIK (magában): Lehet az is, Lacinak Eddig nem volt köze hozzá, de most,

Hogy mindenki összeköti őket, ő is összeköti magát vele... És közben Megérinti...

KANCELLÁR: Hej, haj, mit tesz az a vodka...

HENRIK (magában): Hallom, amit mondok,

És azt is, amit ő mond. Tudom jól,

Hogy mindez merő komédia,

Mégis beszélnem kell...

KANCELLÁR (fennhangon, örömmel): Leitta ma­gát!

HENRIK (A Kancellárhoz): Pofa be! (Pofonvágja a Rendőrfőnököt.)

RENDŐRFŐNÖK: Miért engem?

HENRIK:

Hogy nehezebb legyen kitalálni! Minthogy nekem Most kissé brutálisnak kell lennem — a te képeden Voltam brutális. Ha a kancellárt ütöm pofon igazságos vagyok. De ha én egyszer brutális aka­rok lenni!

Majd én itt rendet teremtek! (Kiabálás) Mi az már megint?

ANYA (a szín mögül): Eresszetek — eresszetek! (Beesik a színre.)

Jaj, Henricske, Henyus, az apád, az apád!

HENRIK: Ez megőrült?

ANYA:Édesapád ordít, édesapád üvölt,

Köpköd és hörög, nem emberi módon, ugrál És bokázgat!

HENRIK: Egyszóval megőrült!

ANYA (egy népszínmű drámaiságával):

Meg akart szökni, el akart bujdosni, sej-haj, túl a nagy erdőn!

Ott aztán elérték, megfogták,

Verik most és táncoltatják,

Henricske, táncol az apád.

HENRIK: Hát aztán?

ANYA: ö mit látok? Kést, kést, kést!

HENRIK: Csak úgy tartom a kezemben.

ANYA (rémülten): Jézusmária, Henrik!

Én az anyád vagyok!

HENRIK: Valóban — az anyám vagy — ez nem is jön rosszul... (Odamegy hozzá) Meg akarlak ölel­ni, csókolni, Mama. (Átöleli)

ANYA: Mit csinálsz, Henyus?

HENRIK: Megölellek téged.

ANYA: Jobb ha békén hagysz...

Különös ez a te ölelésed, nem, nem, hagyj békén!

KANCELLÁR: Csudadolgok ezek...

RENDŐRFŐNÖK: Csuda dolgok, kínos ügyek...

(Berohan az Apa, mögötte a Haramiák)

APA: Segítség, ütnek!

ANYA: Zsiványok!

APA (halkan): Megvertek...

(Hangosabban) Megvertek...

(üvölt) Megvertek engem, engem!!

ANYA: Gyere ide, mert ez engem is megvert.

APA (üvölt): Mi? Mi? Megvert téged?

ANYA: Halkan, csak halkan, psszt...

APA (halkabban): Akkor én őt megátkozom...

ANYA: Psszt, psszt, csak halkan...

APA: Hogyan? Mit mondtál?

Hogy megvert téged?

HENRIK: Jó, hogy épp nálam van ez a kés...

MINDNYÁJAN: Uramisten!

HENRIK: Ugyan, micsoda ötlet! Senkit sem fogok

megölni, bár ez a kés

Kiélez engem!

Senkit sem ölök meg — csak

Egyszerűen megérintem őket... (Megérinti a Szü­lőket)

Ijesztő ez az átkozódó,

Iszonyú emberpár! Apa és anya! Szentségek! De én Megérintem őket.

Nézzétek, hogyan érintem meg őket, hogyan

piszkálom őket, hogyan turkálok bennük.

KANCELLÁR: Öreg szemeim Még sohasem láttak Ehhez foghatót...

RENDŐRFŐNÖK:

Agyamon még csak át sem villant Soha ilyen szörnyűség!

HARAMIA: Micsoda szégyen!

APA: Hogy fordulnál föl!

ANYA: Bár halva szült volna az anyád!

APA: Bár megfojtott volna az apád!

ANYA: Ne legyenek soha gyermekeid!

APA: Űzzenek ki a házadból a gyermekeid!

ANYA: Fojtsanak meg a saját gyermekeid!

APA: Vakítsanak meg a gyermekeid!

HENRIK: El ezzel a két részeggel, akik berúgtak a szülőségtől!

Én józan vagyok!

(A Haramiák közelednek a Szülőkhöz)

APA: Henrik, fiacskám!...

HENRIK: Mi az?

APA: Henricském...

Henrik, Henrik, én megértem, hogy elvetted tőlem a királyságot... de attól még az apád vagyok ... az Isten szerelmére kérlek, ne fosszál meg az apa­ságomtól, mert meghasad a föld, s rettentő roppa­nással hull szét darabokra...

HENRIK: Az apaság éppoly hivatal, mint a ki­rályság. Nem tudsz egyszer magánemberként be­szélni? Mindig magadra kell öltened valamilyen méltóság jelmezét?

Álmos vagyok. Vigyétek őket.

APA: Ezekkel a szavakkal

Kaput tártál valamely szörnyű tragédiának,

Amely a mélyben füstölög... Uram...

ANYA: Irgalmazz...

KANCELLÁR: Minekünk bűnösöknek... (Újságot húz ki a zsebéből.) Kitört a háború!

HENRIK: Micsoda? Milyen háború?

KANCELLÁR: Egy perce sincs még Hogy ezt az újságot megkaptam (Csönd. Messziről ágyúdörgés.)

HENRIK: Valóban: már lőnek is.

APA: Mintha az erdőn túlról jönne...

(Nyugtalanság)

ANYA: Jobb mindjárt csomagolni.

KANCELLÁR: Ha kell, le lehet menni a pincébe.

APA: A tüzérség az semmi. Legrosszabb a gáz. Tar­talékolni kell, amit lehet... (Az Anyához) Vegyél, amit csak tudsz, mert bezárnak az üzletek.

ANYA: Volt valahol gázmaszkom... de hol? Vala­hol megvoltak azok a gázmaszkok, de elfelejtet­tem: melyik fiókban... (Növekvő nyugtalanság) Hová is tettem őket?

(Lövés)

RENDŐRFŐNÖK: Ez közel volt.

KANCELLÁR: Felség, milyen Parancsot adsz ki?

HENRIK:

Semmiféle parancsot nem adok ki, mert tudom,

hogy ez hazugság! Hogy ez nem igaz! De ugyanakkor igaz! (Hallgatózik)

Ó, hogy dúl a harc!

APA: Mi lesz velünk? Mi lesz most velünk? Balsors, tűzvész, erőszak, kínzatás és gyalázat...

HENRIK: Hagyd a szédítést! A kótyagos Fejű képzelgéseket! Csak úgy dől belőlük A pálinkaszag! Dobjátok ki őket!

APA (részegen): Hukk... Részeg vagyok... Hukk... Legyen hát...

A fiam mondja... Hát igen... De hogyha

Részeg vagyok akkor még mielőtt

Belöksz megint a tömlöcbe, meginnék veled

Egy pohárral... Mondok neked valamit! Valami

Olyat súgok neked, ami

Szöget üt a fejedbe...

ANYA (részegen): Trallalalla...

APA: Ne ved el őt feleségül!

Mert igazat mondott a vén korhely. Az a lány Lacival hempergett hajdanán.

HENRIK: Hazudsz!

APA: Nem én!

Nem akartam mondani neked korábban, mert ki­csit szégyelltem magam, de most már úgyis min­dent elvisz az ördög...

Éppen aznap, amikor

Eljegyezte magát veled, rajtakaptam

Őket a bokorban, beléjük botlottam,

Rájuk léptem!

HENRIK: Nem igaz!

De ugyanakkor igaz!

ANYA: Oszt én is rajtakaptam

Őket, ahogy a kútnál fogdosták egymást fényes

nappal.

Hogy ölelgette a lányt, s az is őt,

Az is őt, Henrik! Ne vedd feleségül!

(Lövés hallatszik)

HENRIK: Megint lőnek!

APA (kinéz az ablakon): Vonul a sereg.

KANCELLÁR: A sereg.

ANYA: Csupa fiatal gyerek. Még pelyhes az álluk.

APA: Még pelyhes az álluk, de már véreznek.

ANYA: Henrik, ne vedd feleségül!

Az a személy fiatalabbakra nevetett,

Fiatal fiúkkal adta össze magát!

APA: Mert nálad fiatalabbakkal Vesztegette a lányságát!

ANYA: A bokorban,

Meg az útszéli fa tövében, meg a búzában...

APA: Vagy a pincében!

ANYA: Sőt, a padláson is!

APA: Meg az istállóban!

ANYA: De még a csűrben,

Meg a kocsiszínben is!

APA: Hol volt valami a szoknya alatt,

Hol nem volt alatta semmi! (Kinéz az ablakon)

Hű, hogy fojtogatja, Hogy nyomja, hogy szorítja, most, most Vágta belé a szuronyát!

ANYA: Tűzvész, istenverés!

APA: Jobb lesz valamivel elfüggönyözni az ablakot, mert ha meglátnak minket vagy a világosságot, még bejönnek ide és elbánnak velünk.

HENRIK: Te nyomorult, bűnös szokásaidtól

Elvetemült vénember és te, szennyes szavakat

Fröcskendező, tántorgó, roskatag

Banya... Túlságosan is

Elnéző voltam

Hozzátok, s túl engedékeny,

Hagytam ocsmány italozásotokat! De most Megismeritek haragom! El innen! El! Én, senki

más!

Verjétek vasra őket!

(A Haramiák megragadják az Apát és az Anyát.)

APA: Irgalom!

HENRIK: Azért is megtartom magamnak a menyegzőt! Megesküszünk és én sajátkezűleg adom össze magunkat! Elég a pálinkabűzös, alantas képzelgésekből! Üres locsogás! Locsogás! Hívjátok ide a menyasszonyomat! Meg akarom vele beszél­ni az esküvői szertartás részleteit. De azért...

KANCELLÁR: De azért...

HENRIK: De azért...

KANCELLÁR: De azért...

HENRIK: De azért

Hívják csak ide azt az udvaroncomat... azt a László nevezetűt... igen... Lászlót, az udvaroncot...

Beszélnem kell vele ... meg a másikkal is... (Mindenki kimegy)

...és most meglátjuk, van-e valami közöttük... és hogyha van, akkor ...

(Laci bejön.)

...úrrá leszünk rajta. (Lacihoz) Á, Laci, hogy vagy?

LACI: Megjárja.

HENRIK: Megjárja, megjárja, és én se jobban, megjárja. Attól tartok, hogy valami... kellemetlen helyzetbe csöppenünk...

LACI: Nekem mindegy. Inkább itt vagyok, mint a hadseregben.

HENRIK: Hány óra?

LACI: Fél hat.

HENRIK: Hol vetted ezt az órát?

LACI: Antwerpenben.

HENRIK: Na és mit hallani? Kitört a háború, nem?

LACI: Úgy mondják.

HENRIK: De nem tudod biztosan.

LACI: Mit lehet biztosan tudni? Tudod, Henrik, nekem úgy tűnik, hogy itt senkinek sem lehet hin­ni... Tettetés, hazugság minden...

HENRIK: Igen, tulajdonképpen komolytalan az egész... itt mindenki saját magát játssza... és hazudnak, hogy igazat mondhassanak... Ami még mulatságos is ... De már hozzászoktam. És te... te is... hm... beszívtál egy kicsit?

LACI: Én?

HENRIK: Itt mindenki valami mástól lesz részeg. Gondoltam, talán te is... ittál valamit.

LACI: Nem én.

HENRIK: Akkor miért vagy ilyen szomorú?

LACI: Én? Egyáltalán nem vagyok szomorú. Ellen­kezőleg.

HENRIK (szomorúan): Látszólag nem vagy az, de mégis az vagy... és szomorúságod ott lappang a félhomályban... Hopp, hopp, gyere elő, gyere elő! (Kibontakozik Mariska alakja.)

Na, mi újság?

MARISKA: Semmi.

HENRIK: Jól érzed magad?

MARISKA: Jól.

HENRIK: Mondanom kell nektek valamit... nek­tek kettőtöknek... Képzeljétek el, azóta, hogy az a részeges fráter összekötött benneteket a virág­gal, hahaha, valamilyen groteszk alakzatot, szob­rot formált belőletek, hahaha, nem tudok szaba­dulni attól az érzéstől, hogy van valami közte­tek... hogy valami közötök van egymáshoz... hahaha!

Hahaha!

Hahaha!

Mit tudom én, micsoda!

LACI: Mit jelentsen ez? Azt, hogy féltékeny vagy?

HENRIK: Hozzám beszélsz, de kinek beszélsz?

LACI: Ezt nem értem.

HENRIK: Egyedül állsz — de kivel együtt állsz? (Mariskához) Miért nem nézel rá?

MARISKA: Miért kellene ránéznem?

HENRIK: Ha nem nézel rá, akkor is... ránézel.

MARISKA (színpadiasan): Henrik, én szeretlek té­ged!

HENRIK: Igen, szeretsz engem és ő pedig a bará­tom. Szeretsz és rendes lány vagy... de miket kö­vettél el? (Lacihoz) És te miket követtél el?

LACI: Hogy-hogy?

HENRIK: Nem követtél el rémtetteket? Több gyil­kosság terheli a lelkiismeretedet, mint egy közön­séges gyilkosét. Rendesek vagytok, ártatlanok, jól­nevelt gyerekek... de mihez szolgáltatok eszkö­zül? Így hát

Szolgáld most ezt a lányt És ő is szolgáljon téged!

MARISKA (színpadiasan): Ó, ne kínozz!

HENRIK: Mind a ketten szerettek engem... de csak akkor, ha külön-külön vagytok! De ha együtt... de ha együtt vagytok... Együtt egészen mások vagytok, mint külön-külön!

LACI: Nem vagyunk semmi együtt és egyáltalán hagyd ezt abba, még megkavarsz minket és maga­dat is!

HENRIK: Minket! Minket! Miért mondod, hogy »minket«? Haj aj, furcsa dolgok történnek ezen a kerek világon!

Gondold meg, hogy mihelyt az a részeg leejtette a virágot, nyomban nyilvánvalóvá lett, hogy ti összetartoztok... és ti is meg kellett hogy értsétek ezt... És azóta mindenki folyton összekapcsol ben­neteket, és én is ezt teszem ... persze csak gondo­latban... és így egyre szorosabban egymáshoz tar­toztok!

Ó az a fickó különös módon igazán összeadott benneteket... Pap volt az valóban! Egy furcsa vallás istentelen papja!... Lelkek pásztora, lelkipásztor!

LACI: Mi van veled? Izgatottnak látszol.

HENRIK: Az lennék? Kezdem kétleni, hogy egyál­talán vagyok-e. Mert látszólag én érzek, gondolko­dom, én határozok... de valójában semmi sem bennem dől el, hanem valahol... közöttünk... Kö­zöttünk formálódnak azok az erők, varázslatok, ins­pirációk és istenségek, amelyek aztán úgy sodor­nak bennünket, mint egy szalmaszálat... Mi pe­dig ingadozunk, tántorgunk...

LACI: Hogyhogy?

HENRIK: Hát vedd például azt, ami velem tör­tént. Az a részeg valahogy összekapcsolt, fölemelt benneteket, megszorzott benneteket egymással — vagyis téged őhozzá csatolt és őt tehozzád — és valami olyat alkotott belőletek, ami engem feliz­gat... amitől én úgy megittasodom, hogy (fenye­getően) addig nem nyugszom, amíg Mariskát el nem veszem feleségül. Ezt jegyezd meg.

LACI: Én nem állok az utadba.

HENRIK: Miért terelt éppen erre az útra a ter­mészetem? Miért, hogy ilyen zavaros... zavaros utazás után épp ebbe a kikötőbe jutottam? Mivel magyarázzam ezt a jelenséget? Lehet, hogy valami vonzalom fűz hozzád — valamilyen földalatti, tör­vénybe ütköző, erkölcstelen és beteges vonzalom. LACI: Annyi baj legyen!

HENRIK: De az is lehet, hogy tudat alatt mindig is féltékeny voltam rá... kettőtökre... és hogy té­ged vetélytársamnak tekintettelek?

LACI: Még ez sem olyan nagy ügy...

HENRIK: De igazán, ki tudja, vajon egy férfi... beleszerethet-e egyáltalán egy férfi egy nőbe egy másik férfi közreműködése, hogy úgy mondjam közvetítése nélkül? Lehet, hogy a férfiak általában nem is érzékelik a nőket másképp, mint egy másik férfin keresztül. Vagy az is lehet, hogy ez a szere­lem új változata. Régebben kettesben csinálták, most pedig hármasban?

LACI: Az az érzésem, hogy túlzol.

HENRIK: De az is lehet, hogy mindezt kívülről erőszakolja rám valami, és talán nem is érzem az egészet olyan mélyen, csak úgy kell tennem, mint­ha érezném. Kavarog a fejem, megszédítenek ezek a kanyargós, bonyolult... ösvények... csak járom, csak taposom őket... megállás, pihenő nélkül... Súlyos ez a kapu. Rámnehezedik a mennyezet. Fur­csa egy Ég, tele rejtélyekkel.

Ó, de leitatott ez a részeg. Ó, valóban pap volt az a pap. Az ujjával... az ujjával... istenséget terem­tett belőletek... aki előtt le kell térdelnem, akinek áldozatot kell felajánlanom, mintha csak álmod­nék.

Nem, az ördögbe, nem!

Mégis király vagyok! Uralkodó!

Úrrá leszek mindenen! Ó Henrik, Henrik, Henrik,

aki vagyok!

A menyegzőt én tartom meg magamnak! Hallod,

Henrik!

Ne hagyd magad uralni, uralkodj tenmagad!

Zúzd szét isteneidet, Henrik, törd meg A varázslatot, s foglald el saját trónodat!

Milyen furcsán hangzott ez is. Ha! Csak ne beszél­nék ilyen mesterkélten. A menyasszonyom meg itt áll... mellettünk... és hallgatja.

MARISKA (színpadiasan): Miért gyötörsz engem, miért kínzód magad?

HENRIK: Ejnye de erőszakos színésznőcske! Néha szinte kedvem lenne... (Ütést mímel)

MARISKA (közönségesen): Hozzám ne nyúljon, hallja!

HENRIK: Most távozz.

Négyszemközt kell beszélnem vele —

Menj, de maradj a közelben. Szólj Az inasnak, hozzon neked teát.

(Mariska kimegy)

Most pedig

Lássunk munkához. Az igazat megvallva nem

tudom, mi sül ki ebből.

Szörnyű ez a csend...

Hallgatnak a falak és minden hallgat, arra vár Amit mondani fogok.

Régóta nem volt ilyen lámpalázam. (Lacihoz)

Á, Laci, hogy s mint?

LACI: Jól.

HENRIK: Beszélnem kell veled.

Ülj le.

LACI: Jó.

HENRIK:

Valami kellemetlent kell mondanom neked,

Valamit, ami talán nem is egészen normális,

Abban az értelemben, hogy nem mindennapi és

megszokott,

S eléggé eltér a dolgok normális menetétől.

LACI: Mit érdekel, ha valami nem normális Ha én magam normális vagyok!?

HENRIK:

Úgy értem, hogy ha én ezt egyszerűen mondanám,

Úgy nem lenne meggyőző. Minden attól függ,

Hogyan mondunk valamit. Ezért amit most

mondok,

Lehet, hogy kissé mesterkélten Fog hangzani.

És megkérnélek, hogy ne úgy felelj nekem, ahogy szoktál, hanem — viselkedj, tégy úgy, ahogy én mondom neked. Teljesen egyedül leszünk.

Kulcsra zárom az ajtót.

LACI: Nekem mindegy.

HENRIK: Tudom. Bár még fiatal vagy, már annyi... különös dolgot kellett csinálnod életedben.

De biztosíthatlak afelől, hogy ezúttal nem szeszé­lyes ötletről van szó, ez komolyabb dolog. — Mint tudod, kedves Lacikám, megdöntöttem apám ural­mát, magam foglaltam el a trónt, és elhatároztam, hogy a mai napon menyegzőt rendezek magamnak, jegyesemmel, Mária hercegnővel.

Mondd utánam: igen, tudok róla.

LACI: Igen, tudok róla.

HENRIK: De mit ér az, hogy megesküszünk, még ha a lehető legünnepélyesebb keretek között is, ha az egész udvar azzal gyanúsít benneteket, hogy bizalmas viszonyban vagytok... és hogyha én is — okkal vagy ok nélkül — azt képzelem, hogy... Mondd utánam: igen.

LACI: Igen.

HENRIK: Persze mi sem lenne egyszerűbb, mint... eltávolítani téged... eltávolítani, letartóztatni, mint azt a részeget. Aztán el is tehetnélék láb alól, mond­juk megölethetlek. De még ha meg is tenném, sem­mi sem változna, mert... mert továbbra is gyanakod­nék, azt gyanítanám, sőt tudnám, hogy ő igazából nem hozzám, hanem tehozzád tartozik. Mondd utá­nam: igen.

LACI: Igen.

HENRIK: Rémesek ezek a függönyök. Nem értem, hogy lehet ez a palota ilyen ócska és elhanyagolt állapotban. Nyüzsögnek benne a szolgák és ragad a kosztól. Utána kell néznem ennek. Hallgass! Még mindig enyém a szó.

Mit gondolsz rólam?

LACI: Azt, hogy beteg vagy.

HENRIK: Megmagyarázok neked bizonyos dolgo­kat annyira, amennyire ez lehetséges.

Amióta belebonyolódtam ebbe az egészbe, két vég­let között tétovázok: a felelősség és a felelőtlen­ség, az igazság és a hazugság pólusai között. Egy­felől tudom, hogy ami itt történik, az mind komoly­talan, felelőtlen, mesterkélt, olyan-amilyen... Más­felől viszont roppant komolyan veszem, és úgy érzem, mintha végső felelőséggel tartoznék minde­nért.

Nem tudom elkerülni a mesterkélt fordulatokat.

De ugyanakkor az az érzésem, hogy ezek a for­dulatok kevésbé mesterkéltek, mint az egyszerű­ség.

Tudom, hogy igazából nem vagyok király,

Mégis királynak érzem magam.

Egyre játszom, játszom, mint a gyermek.

De ugyanakkor tudom, hogy ez a játék egyáltalán nem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik. Úgy érzem, mintha valaminek a színlelésével valóban előidézném azt, s mintha minden szavammal és cselekedetemmel fölidéznék és alkotnék valamit... valamit, ami hatalmasabb nálam.

Mi erről a véleményed?

LACI: Ez elég ködösen hangzik.

HENRIK: Igen, de néha te is úgy teszel, mintha tudnál róla valamit, és mások szintén... Mi az, amit tudtok? Többet tudtok róla nálam, vagy ke­vesebbet?

Nem, nem vagyok őrült. Józan, modern ember va­gyok. Tulajdonképpen miért akarom Mariskát el­venni feleségül? Mert olyannak szeretném látni, amilyen régen volt — és tudom és biztos vagyok benne, hogy ha menyegző nélkül lenne az enyém, akkor nem a régi jegyesemet ölelném, hanem csak egy elkurvult szolgálólányt. Azt akarom, hogy ez a menyegző, amit én tartok magamnak, valóban szent legyen. Vajon ez misztikus, vagy őrült gon­dolat lenne? Nem lennék képes az aktus megszen­telésére? Miről van hát szó voltaképpen? Mások­ról. Ha mások elismerik, hogy az aktus szent, ak­kor az szent lesz — mármint az ő számukra. Ha elismerik őt szeplőtelen és a királyhoz méltó le­ánynak, hitvesemnek, akkor az lesz — az ő sze­mükben. És ha nekik az, akkor nekem is az.

LACI: Józanul gondolkodsz, de furcsán viselkedsz.

HENRIK: Hallgasd tovább. Ki teremt a közönsé­ges halandókból isteneket, királyokat? A többi em­ber. Ha egy elefántból vagy krokodilusból lehetett isten, mért ne lehetne belőlem? Kényszerítem az embereket, hogy Istenné változtassanak, hogy áti­tassanak szellemi erejükkel... és ugyanakkor vég­rehajtok egy aktust, ami nagy fontossággal és je­lentőséggel bír abban a mélységben, ahol eldől a sorsunk.

És most jól figyelj:

Mint tudod, rövidesen végrehajtom

Azt a szertartást... Erőre van szükségem hozzá

De te meggyengítesz...

LACI: Aha.

HENRIK: Elmondom neked, mit tervezek. Rend­kívül egyszerű ez a terv, szinte igénytelenül egy­szerű.

Meghívtam mindenkit az udvari bálra.

Ezen a bálon jegyesem és én a lehető legforróbb szerelmet gerjesztjük fel egymásban pillantások, mosolyok, érintések, és így tovább, segítségével. Szerelmet, tisztaságot és hűséget ébresztünk egy­másban... mindazt, ami régen megvolt közöttünk. Ugyanakkor arra kényszerítem ezt a bandát, hogy a tisztelet és a rajongás megnyilvánulásaival fel­töltsön engem isteni tartalommal — s ezután már egészen nyugodtan megtarthatom magamnak a menyegzőnket, amely mindent legalizál és meg­szentel... Mi ebben a különös. Semmi.

Az égvilágon semmi.

Semmi. De idehallgass, először is le kell győznöm azt, ami köztetek kialakult... és ami meggyengít engem... Erőre van szükségem.

S te elveszed ezt az erőt...

Figyelj, most valami elég Váratlan dolgot mondok neked:

Végezned kell magaddal — csupán Azért, mert én parancsolom,

Mert erre támadt kedvem...

LACI: Micsoda ajánlat!

HENRIK: Tudom, hogy kissé... ostobán hang­zik... Mit gondolsz, nem szégyenkezem miatta? Borzasztóan mesterkélt az egész.

De én ezt csak úgy... próbaképpen mondtam. Kí­váncsi voltam rá, hogyan hangzik — érted? Hát persze, hogy

Ezt nem mondtam komolyan,

Ugyan ki venné ezt komolyan!

Csupán arról van szó, hogy halljam a saját han­gomat. De azért azt is szeretném hallani, hogy hangzik rá a válaszod. Ezért arra kérlek,

Hajtsd le a fejed, lógasd a karodat, roggyantsd meg kicsit a térdedet, húzd össze magad,

És mondjad ezt: »Ha te kívánod, Henrik, nagyon szívesen.«

LACI: Nem vagyok színész.

HENRIK: Képzeld azt, hogy egy verset mondasz

fel emlékezetből.

LACI: Nem szeretek képzelődni.

HENRIK: Képzeld magad papnak, aki valamely varázsigét, bűvös formulát mond ki.

LACI: Nem akarok semmit sem elképzelni.

HENRIK: Nem gondolod, hogy ezer év múlva az emberek egészen másképp fognak egymással be­szélgetni, mint mi?

LACI: Nagyon is valószínű.

HENRIK: És hogy közléseik sokkal gazdagabbak lesznek? Sok dallam hiányzik még korunk énekes­könyvéből. Mi bajod lesz abból, ha próbaképpen kiejted ezeket a szavakat?

LACI: És mi jó származik neked abból, ha elsza­valom ezt a szöveget.

A szavak még nem tények.

HENRIK: Persze, hogy nem. Nem, kérlek ne hidd, hogy én hiszek valamiféle mágikus ráolvasásban. Én modern gondolkodású ember vagyok. De mit árt, ha ezt kimondod... s ha meglátod, mit érzel, miután kimondtad. Szeretném, ha megkóstolnád, kipróbálnád magadat ezzel a szöveggel, ezekkel a szavakkal... hogy meglásd, milyen érzés. Bizonyos fokig tudományos kísérletről van szó. A szavak bizonyos lelkiállapotokat szabadítanak föl ben­nünk... alakítanak bennünket... formálják az emberek között létrejövő valóságot... Ha te mon­dasz valami... különöset... akkor lehet, hogy én valami még különösebbet mondok rá, és így egy­mást kölcsönösen ösztönözve elég messze mehe­tünk el... Látod, na látod, nem is olyan nehéz, nem is olyan idétlen dolog ez, amilyennek előszörre látszott. Kettesben mindent meg lehet csinálni. És különben is,

Mit törődsz azzal, hogy valami nem normális Ha egyszer te magad normális vagy!

LACI: Hát végül is, ha ragaszkodsz hozzá...

HENRIK: Várj csak, várj, állj ide mellém. Senki se lát bennünket, nem igaz? Még a kulcslyukon át se látják. Köztünk marad. Phű, de nagy a csönd. Nem történik semmi, az ember mégis cudarul érzi magát. Ülj le. Nem, mégis jobb, ha ide állsz, a szék mellé, most hajtsd le a fejedet,

És csüggeszd le a kezedet. Most én Odalépek hozzád, s melléd álva kezemet,

Mint idősebb barát, fiatal nyakadra teszem. Hideg

van!

Érzed a hűvösséget? Megérintelek...

KEDVES LACKÓM!... Nem, ez fölösleges, nincs szükség erre a bevezetésre... MEG KELL ÖLNÖD MAGAD, MERT ERRE TÁMADT KEDVEM. Felelj most rá, tudod már mit.

LACI: Jó. HA KÍVÁNOD, NAGYON SZÍVESEN. HENRIK: LÉGY OTT A MENYEGZŐMÖN, S HA ELJÖN AZ IDEJE SZÚRD LE MAGAD EZZEL A KÉSSEL. (Kést ad neki)

LACI: JÓL VAN.

HENRIK: Na mi újság? Legalább rendes az ellátá­sod?

LACI: Tűrhető.

HENRIK: Hány óra?

LACI: Hét.

HENRIK: Ha emlékezetem nem csal, ez az óra legalább kétszer annyit ér, mint amennyit fizettél érte...

LACI: Jó üzletet csináltam vele.

HENRIK: Szép óra. Nahát akkor — viszlát.

LACI: Viszontlátásra. (Kimegy)

HENRIK (egyedül): Csak játék,

Tegyük föl, hogy csak játszottunk,

De... mi volt ez? Mennyire veszélyes egy ilyen

játék?

Szeretném tudni, igazából mekkora hordereje van

a szónak?

Meddig terjed az én erőm?

Álom? Persze, persze, hogy álom... a gyerekkor... (Egy bútordarabhoz) Nézel engem? Pillantások gyűrűjében, szemek kereszttüzében vagyok, minden amire nézek, visszanéz rám —

Bár magam vagyok Egyes-egyedül

A csöndben... Kinyújtom a kezem. Ez a

megszokott,

Olyannyira normális És mindennapos mozdulat Jelentőséget nyer, minthogy nem intéztem Senkihez...

Mozgatom ujjamat a csöndben és személyem Körülnövi önmagát és

Magjává lesz egy másik magnak. Én-én-én,

egy-magam!

De ha én, én, én vagyok? magam, hogy lehet az. Hogy — éljünk ezzel a fordulattal — mégsem

létezem?

Mert mi van abban — kérdem én —, hogy én, én vagyok mindennek a középpontjában, ha egyszer

én, én sohasem

Lehetek önmagam,

Én magam,

Én magam.

Most, hogy egyedül, teljesen egyedül vagy, legalább egy percre abbahagyhatnád ezt az szüntelen deklamálást

Ezt a szó-farigcsálást,

Ezt a gesztus-termelést...

De te még amikor magad vagy, akkor is úgy teszel, mintha magad lennél, te szakadatlan

— Mondjuk meg őszintén ezen a szent helyen, eb­ben a pillanatban:

Még önmagadnak is Megjátszod magad.

Magam vagyok

Magam — hangsúlyozzuk újra — ...ott pedig Üvöltés, zaj és jaj és vér, s ó mennyi rettegés Ó nem volt még soha emberfia kinek ilyen Roppant kérdésekkel kellett vón megbirkóznia, Jajongva ily szörnyűséges teher alatt,

Mit félelem s szégyen rakott reá?...

De mit tegyek? Hogyan tovább? Bah, hisz megtehetném Hogy az aljasság e szörnyű, s szégyenletes Óceánjára csak felvonjam szemöldököm,

S égnek emeljem karjaim, akár ökölbe is szoríthatom kezem, vagy Végigsimíthatom okos, tűnődő homlokom —

Én,

Igen, én, én... Vállalhatok

Bármely ilyen szerepet... nektek

És előttetek! De nem magamnak! Nekem

Nem kell semmilyen szerep! A más kínját

Nem érzem! Emberségem

Merő deklamáció! Nem, én nem létezem,

Nem vagyok semmilyen »én«, ó, ó, magamon túl, Énemen kívül teremtődöm, ó, ó, »ózásom«

hangtalan.

Üres zenekara, mely bensőm űrjéből Szakadsz ki s végre űrben hullasz el.

Ó ti fennkölt szónokok!

(Dühhel ejtsük ki e szót, maró gúnnyal.)

Ti, akik teli szájjal hirdettek erkölcsöt És felelősséget! (Most vágjunk gonoszul Gúnyos grimaszt és legyintsünk.)

Hiába számos könyvetek, filozófiátok,

És cikkeitek, mind a beszédek, s rendszerek,

Az érvek, meghatározások és megfigyelések,

Ihlet, mámor, kinyilatkoztatás — mind hiába E két milliárdnyi embertömeggel szemben,

Amely valami örök, sötét, vad Üzekedés hevében tülekszik és szorong ...

Hiába dongtok, mint a légy, a sötétzöld Mélység orra körül (halljátok hát diszkrét és embermód-emberi nevetésünk, halk, magán- nevetésünk, amelyet eddig még meg nem határoztak, ki nem elemeztek...) Míg ti szüntelen Valamilyen szerepet vesztek magatokra,

Mi, ahogy szoktuk, csipkedjük egymást Sorsunk bokra alatt.

(És most, hogy befejezzük ezt a monológot.)

Elvetek minden rendet, minden eszmét,

Nem bízom absztrakciókban, doktrínákban,

Nem hiszek sem Istenben, sem az Észben!

Elég az Istenekből! Adjatok nekem embert! Legyen, mint én, zavaros és éretlen,

Befejezetlen, sötét és homályos —

Akivel táncolhatok! Mulathatok! Harcolhatok! Akinek megjátszhatom, s kellethetem magam!

Akit megerőszakolhatok, imádhatok, akin Magamat mindig újjáteremthetem, s véle

növekedve

Menyegzőt tarthatok magamnak az ember

templomában!

(EGYSZERRE MINDENKI BETÓDUL A SZÍNRE: AZ UDVARI MÉLTÓSÁGOK, A HÖLGYEK ÉS A

KANCELLÁR, A RENDŐRFŐNÖK ÉS A HARAMI­ÁK. ZENE, BÁL.)

KÓRUS:

Járjad a táncot, a francia négyest,

Felséges Urunk sokáig éljen!

HENRIK:

Járjad a táncot, a francia négyest!

Feléges Urunk sokáig éljen!

HENRIK (A Kancellárba karolva sétál):

Nézd, hogy áll az udvari bál!

Mesés ábrándok víg raja száll,

Káprázat szédít és delejez,

Tündéri csodák éjjele ez...

KANCELLÁR:

E tánc fenséges dallama Visszacseng álmunkban, trallala,

A lélek mást nem is hallana,

S ragyog az éj arany haja!

HENRIK:

Csengjen a rím! értelme nincs.

De bűvös füstje ritka kincs,

Legyen a rím s ritmus bilincs

Amelynek vége-hossza nincs! Brrr... Fúj! Fúj!

Elég ebből! Elég!

(A táncosok megállnak.)

Hajoljon meg mindenki előttem!

(A táncosok meghajolnak.)

Még egyszer!

(Újra meghajolnak.)

Még egyszer!

(Újra meghajolnak.)

Ez a hajlongás megtölt erővel... Hol vannak az embereim? (Bejönnek a Haramiák.) Kijelentem, hogy ezek rettenetes alakok, ámen. Hol a Rendőr­főnök? (A Rendőrfőnök közelebb jön.) Ezekkel a Haramiákkal tarts mindent és mindenkit kordá­ban, ámen. Ha valaki... nekem akarna jönni — azonnal essetek neki. Na jól van. (Járkál a vendé­gek között, nézegeti őket.) Mindenki megjelent? Ki ez a vénasszony?

KANCELLÁR: Ez Pirulu hercegnő, Felség.

HENRIK: Mindjárt tudtam, hogy hercegnő, olyan közönséges. És ez az agyalágyult?

KANCELLÁR: Jobb körökből való agyalágyult.

HENRIK: Olyan hülye a nézése. És ez a petyhüd­ten fehér, pocakos és nyirkos bőrű úriember?

KANCELLÁR: Az egy ínyenc.

HENRIK: Ótvaros a feje. Mit szokott ízlelgetni?

KANCELLÁR: A saját ízléstelenségeit.

HENRIK: Jól van, látom, hogy valóban a társa­ság krémjét gyűjtötted össze. (Az egyik Haramiá­hoz, az ínyencre mutatva.) Lépj rá jól a lábára, úgy, hogy fájjon.

(Csönd.)

Mi az? Csöndben vagyunk, mi? (Körül jártat ja te­kintetét.) Kitűnő társaság, szavamra. Mindjárt látni, hogy itt e nagyhírű királyság legelőkelőbbjei gyűltek össze. De miért olyan öreg mindenki? Va­lóságos mammut-kongresszes!

KANCELLÁR: Kegyeskedj megbocsátani, Felség.

HENRIK: De hisz ezek nem is emberek! Ezek mind karikatúrák! Nézd csak ezeket az ókulárékat, szakállakat és bajuszokat — undorítóak ezek a testek — ijesztő ez a soványság — ezek a kifa­csart, elnyűtt végtagok — ezek a szánalmas, két­ségbeejtő, elmeszesedett, kéken kidagadó erek, tö­méssel tele fogak, elformátlandodott lábfejek, po­cakká gömbölyödő hasak, beesett mellkasok, szklerózis, tábesz, paralízis, az összes betegségek és pa­naszok, defektusok és hiányok, ez a szörnyű, szégyellnivaló meztelenség! De ugyanakkor milyen disztingváltak! Elsőrangú fodrászok bodorítgatták a frizurájukat, kényeztették-piperézgették őket! Hé, te hulla, mutasd a harisnyádat; első osztályú haris­nya, ízléses a mintája, a legjobb selyemből készült — micsoda elegancia! De maga a láb már rothad. Ezek a pofák már majdnem kikészültek. Micsoda síri tekintetek! És ezeké a hatalom?

A VENDÉGEK (táncolnak):

Járjad a táncot, a francia négyest,

Felséges Urunk sokáig éljen!

(A tánc félbeszakad. Lakájok jönnek be, tálcákon palackokkal.)

LAKÁJOK: Burgundit! Tokajit! Malagát! Portóit!

HENRIK (a vendégekről beszél): Az arcvonások micsoda züllöttsége! Az orrok és hasak minő fék­telensége, a kopaszság minő kicsapongása!

Húzzad csak, zenekar, féktelenül,

Menyegzőt tartok! Kedvez nekem ez a zabolátlan-

ság.

LAKÁJOK: Burgundit. Tokajit. Malagát. Portóit.

HENRIK: Hol a menyasszonyom?

KANCELLÁR: Már jön is, ott ni, a fehér ruhás, virágkoszorús szüzek kíséretében.

HENRIK: Jöjjön közelebb, mosolyogjon rám és süsse le a szemét, amikor tiszteleg előttem. Akkor majd lehajolok hozzá, gyengéden átkarolom, nem hagyom letérdelni, s ugyanakkor rámosolygok, az­zal a régi mosolygásommal. (Mariska és Henrik mindezt megcsinálják.)

KANCELLÁR (súgva): Felséges Úr, mindent hal­lani.

HENRIK (hangosan): De hisz épp arról van szó, hogy mindenki hallja. Mi nem szeretjük egymást

— mi csak szerelmet teremtünk egymás között... (Mariskához.) Miért nem mosolyogsz? Mosolyogj rám, úgy, mint régen, mielőtt még megerőszakol­tak volna, mielőtt kocsmai szolgálólány lettél, ér­ted? Különben lehet, hogy verést kapsz. És ne pislogj félre, ne keress senkit a szemeddel, hiszen tudod, hogy féltékeny vagyok a Lacira. (A Kancel­lárhoz.) Szántszándékkal mondok mindent hango­san, mert nem kell itt semmit sem takargatni, itt minden a nyilvánosság előtt történik. Nézd, milyen bájosan mosolyog. Ez a mosoly annyi emléket idéz föl bennem és úgy meghat... előttük...

Ó, legkedvesebbem, bárcsak mosolyod Visszaverődne róluk és százszorosan Megsokszorozódva térne vissza hozzám...

Bízz bennem, ne félj, és higgyed el,

Hogy betöltöm majd szívemben az űrt,

És megszeretlek még A régi szerelemmel.

Most szorítsa meg titokban a kezemet. Jól van. És most? Mit kell most tenni, udvarmesterünk, hogy ez a fogadás rendes udvari fogadássá váljon?

UDVARMESTER (kihirdeti):

Cercle-t kell tartani.

Cercle!

Cercle!

LAKÁJOK: Portóit parancsoljanak!

(A vendégek »cercle«-t alkotnak.)

UDVARMESTER: Felséged engedelmével, Felséged engedelmével, Felséged engedelmével, a legfénye­sebb nevek, roppant vagyonok, magas méltóságok, a nemzet színe-virága, elitje, mindenki csak arról a megtiszteltetésről álmodik és ábrándozik, hogy ke­zet csókolhasson Neked. Micsoda megtiszteltetés! minő szerencse! Van szerencsém bemutatni Őfőméltóságának híres költőnket Paul Valéryt, az em­beriség világszerte elismert fényét és büszkesé­gét... ez itt pedig Rainer Maria Rilke, ugyancsak fénye és büszkesége a fent említett emberiségnek. Zseniális, halhatatlan férfiak. Utolérhetetlenek!

HENRIK: Tisztelegjenek előttem. (Mariskához) Támaszkodj a vállamra.

Az a két vénember miért egymásnak bókol és mi­ért nem nekem? Ha nekimegyek, hát kitaposom a belüket!

Ki enged itt meg magának tréfát?

Itt tréfa nincs!

UDVARMESTER: Egy pillanat, Felség, megbo­csáss... Mielőtt neked tisztelegnének, kölcsönös meghajlásukkal meg kell erősíteniük a saját nagy­ságukba vetett hitet.

HENRIK: Ez olyan vesebajos formájú. Hogyan? Egymásnak hajlonganak?

UDVARMESTER: A dolog úgy áll, hogy a két utol­érhetetlen költő nagyságát és mélységét éppen nagyságuk és mélységük következtében senki sem képes teljes egészében értékelni — rajtuk kívül. Ezért most kölcsönös meghajlással elismerik sa­ját nagyságukat, hogy aztán azt Őfelsége lábai elé helyezzék.

(A költők meghajolnak Henrik előtt.)

KANCELLÁR: Haj, de szomorú, de szomorú...

HENRIK: No jó. Már bekebeleztem e melankoli­kus lantpengetők hírnevét. Tovább pumpálni. Ki ez a hosszú hajú őrült?

UDVARMESTER: Zongoraművész.

HENRIK: És azok a kelekótya nők ott miért do­bálják magukat, szemüket kimeresztve mit kapkod­nád folyton hervadó mellükhöz?

UDVARMESTER: A színészek, zongoravirtuózok és énekesek ilyen görcsöket váltanak ki a nőkből.

HENRIK: Pontosan ilyen másodrendű istenségek­re van szükségem. Rendeld el, hogy hajlongásukkal pumpálják át belém isteni szubsztanciájukat.

— Ez a pasas sem él már sokáig: tüdőbajos. Fi­nom ujjai vannak. És az a csaj ott? Miért rak elé térdelőzsámolyt az inas?

KANCELLÁR: Haj, de szomorú, de szomorú...

UDVARMESTER: Engedje meg Felséged... bo­csássa meg Felséged, de ez a hercegnő, ahogy azt Felséged már korábban méltóztatott megjegyezni, tulajdonképpen elég közönséges perszóna. Térdre kíván hullni Felséged előtt, de a térde...

HENRIK (felemeli a hölgy szoknyáját): Hát bi­zony... elég csámpás...

UDVARMESTER: Igen, de van egy szolgálója, és az tiszteletet ad a hölgy térdének, mielőtt az meg­adná a tiszteletet Felségednek.

HENRIK: Az igazat megvallva, jobban örülnék a kislány térdének.

LAKÁJ (italt kínál): Burgundit tessék!

UDVARMESTER: Nem, ez lehetetlen! Hisz ez a szolgálója!

KANCELLÁR: A szolgálója. Aki szolgál neki.

HENRIK (a Hölgyhöz): Hogy hívnak?

HÖLGY: Klotildnak.

HENRIK: Miből tengeted életedet, akarom mon­dani, bocsánat: miből élsz?

HÖLGY: A kegydíjamból.

HENRIK: Mivel foglalkozol?

HÖLGY: Végelgyengüléssel.

HENRIK: Minek élsz?

HÖLGY: Hogy köztiszteletnek örvendjek.

HENRIK: Csudálatos egy istennő. Nem is az: ol­tár, ékességekkel teleaggatva, oltár, amit ez a szol­gáló tömjénez. Térdeljen le előttem erre a zsá­molyra, a szolgálója pedig csókolja meg a sar­kát. Pumpáljatok csak! Juj, de viszket! Ez az át­kozott rüh — vakarj már meg, udvarmester, itt a bal lapockám fölött.

UDVARMESTER: Itt?

HENRIK: Nem, följebb és balra.

UDVARMESTER: Itt?

HENRIK: Még egy kicsit jobbra. Mindegy. Úgy szenvedek tőle...

UDVARMESTER (bizalmasan): Szenvedsz tőle?

KANCELLÁR (kíváncsian): Tőle szenvedsz?

HENRIK: Ugyan, semmi, semmi. Még mulatságos is az egész. Hol az apám? Vezessétek ide volt atyá­mat, megboldogult volt anyámmal együtt. Mindjárt kezdjük a szertartást. (Mariskához.) Szorítsd még a kezemet és én is megszorítom a tiédet. De mi­lyen sivár ma minden. Mintha senki sem lenne itt. Magam vagyok.

Egyedül veled...

MARISKA: Szeretlek...

HENRIK: Úgy, úgy, csak mondjad hangosan, hogy mindenki, mindenki, mindenki hallja. (A Kancel­lárhoz.) Hol az apám?

KANCELLÁR (gépiesen): Mindjárt jön.

HENRIK (gépiesen): Miért nincs még itt?

KANCELLÁR (ugyanúgy): Mindjárt jön.

HENRIK (ugyanúgy): Ha jön, hát jöjjön.

KANCELLÁR (ugyanúgy): Ha rögtön itt kell len­nie, hát rögtön itt lesz.

(A Haramiák elővezetik az Apát és az Anyát, és odalökik őket Henrik lábaihoz.)

HENRIK: Na és mi van?

KANCELLÁR: Semmi.

RENDŐRFŐNÖK: Semmi.

HENRIK: Semmi.

Egy rongykupac, ami előtt nemrég még

letérdeltem.

(Lábával megérinti őket.)

Tudom is én...

Ennék valamit...

(Ráül az Apára.)

APA: Én is ennék.

ANYA: Én is.

HENRIK: Egyelőre nincs semmiféle ennivaló.

ANYA: Hát ha nincs, nincs.

APA: Te Henrik, emlékszel még, amikor bricskával jártuk a vidéket?

MARISKA: És néha én is veletek mentem, ha szép idő volt.

HENRIK: Igen, kellemes kirándulások voltak... (Feláll.) De most nem erről van szó. Ó, egyáltalán nem erről! Nincs idő az ilyen mellékes beszélge­tésekre... Menyegzőt kell tartanom magamnak!

KANCELLÁR: Hát tartsál!

HENRIK: Burgundit ide!

LAKÁJ: Burgundi!

HENRIK: Burgundit!

Hej, hej, udvarmester, igyunk egy pohárral Hölgyem egészségére!

UDVARMESTER: Burgundit!

KANCELLÁR: Burgundit!

LAKÁJ: Burgundit!

HENRIK: Hűséges alattvalóim Egészségére!

A VENDÉGEK (poharat emelnek): Éljen Őfelsége!

LAKÁJOK (tálcákkal): Burgundit, burgundit, bur­gundit tessék!

A VENDÉGEK (táncolnak):

Járjad a táncot, a francia négyest,

Felséges Urunk sokáig éljen!

Csendüljön össze száz pohár,

S álljon tovább a bál, a bál!

HENRIK (Mariskával sétál):

Bűvös káprázat édes éje,

Szerelem-csodák lidércfénye, örök ábránd fuvallata,

S a mámor furcsa-szép dala!

MARISKA: A szűzi álmok könnyeit S félénk sóhajaid feledd;

A múlt virága újra nyit:

Megtaláltam testvéremet.

HENRIK: Nézz oda, nézz oda, látod e táncot?

A boldogságról álmot varázsol,

Csodák szállnak arany hajából...

Elég! Elég! Elég a bálból!

(A Lakájhoz.)

Burgundit!

LAKÁJ: Burgundi!

HENRIK: Burgundit!

LAKÁJ: Burgundi!

HENRIK (belegázol a tömegbe):

Táguljatok!

Hátráljatok előttem! Én belétek Gázolok! Királyi személyemmel!

Én, én magam! Űrt!

Legyen hát végre űr!

Itt csak én vagyok!

Én a legeslegközépen!

És most figyeljetek!

Tegyetek ide egy széket, egy üres széket. És üljön rá ő, a menyasszonyom.

Közeledek hozzá, és... és mi lesz? És ha mond­juk megérintem... megérintem... ezzel az ujjam­mal, az azt jelenti, hogy elvettem feleségül és hogy ezáltal törvényes, hites, hűséges, ártatlan és tisz­ta hitvesem lett. Nincs szükségem más szertar­tásra. Én alkotom meg a magam szertartásait. És hogyha megérintem őt, térdre kell borulnotok és térdrehullásotokkal érintésemet a legszentebb szakramentumok közé kell hogy emeljétek... az ersküvői szertartással egyenértékűvé... Merészeljetek nem térdre hullani! Csak próbáljátok nem szentesíteni cselekedetemet azzal, hogy nem hajítotok térdet! És most pedig előre, előre, gyerünk, gyerünk, ó Henrik-Hen-rik, Hen-rik!

UDVAR: Hen-rik! Hen-rik! Hen-rik!

Előre, tovább, tovább! Ó Henrik, Henrik, Hen­rik!

HENRIK: Tökéletesen mindegy nekem Hogy mit gondoltok róla! De mégis... mit gon­doltok?

Azt hiszitek, hogy... hogy? (Egy hölgyhöz.) Te mit gondolsz?

HÖLGY: Én nem gondolok semmit.

HENRIK: De gondolsz, és ti mind... ti mind­nyájan gondoltok.

LAKÁJ: Portóit!

KANCELLÁR: Gondolnak valamit. RENDŐRFŐNÖK: Mindnyájan... gondolnak...

HENRIK (elgondolkozva): Gondolnak valamit... (Körüljárja a vendégeket, bele-beletekint az ar­cukba, megakad Lacinál.) Á, Laci, hogy vagy? LACI: Jól.

HENRIK: Mi újság?

LACI: Semmi különös.

HENRIK: Akkor jó. (Egymással szembenállva maradnak.)

KANCELLÁR: Urunk

Valahogy furcsán elgondolkozott...

RENDŐRFŐNÖK: Igen, a király gondolataiba mélyedt...

HENRIK (magában): Nem akarok többet inni... Nem iszom többet...

(A jelenlevőkhöz.) Azt hiszitek talán

Hogy azért uralkodom itt, mert

Azok ketten meg vannak kötözve... Hogy nem

lennék képes Megbirkózni velük, ha szabadon lennének?

(A Kancellárhoz.) Ezért

Megparancsolom: íziben

Eloldozni a foglyokat, hadd vessék rám

Magukat!

KANCELLÁR: De uram!

RENDŐRFŐNÖK: Uram!

HENRIK (Lacihoz): Tudod Mit várok tőled?

(Hangosan.) Gyerünk! Eloldozni őket! Hadd de­rüljön ki végre,

Ki itt az úr!

(Az Apa és az Anya fölállnak. Csak most látni, milyen szörnyű pár ez: arcuk elkínzott, összevérzett.)

HENRIK: Micsoda cirkusz!

Ó ez a szörnyű mesterkéltség! Ez a mesterkéltség Igazán borzalmas!

KANCELLÁR: Mintha a pincéből bújtak volna elő!

HENRIK: Meg akartok ijeszteni?...

Miért nem jönnek nekem?

Mi az, nem történik semmi?

KANCELLÁR: Semmi.

RENDŐRFŐNÖK: Semmi.

ÁRULÓ FŐEMBER: Semmi.

(Az Árulók csoportja gyanús szándékkal közele­dik Henrikhez.)

HENRIK: Haramiák, hozzám!

(A Haramiák mögéje állanak.)

Ha nekem jönnek,

Ugorjatok nekik... De mért nem Jönnek nekem?

KANCELLÁR: Semmi akció.

RENDŐRFŐNÖK: Semmi.

ÁRULÓ FŐEMBER: Semmi.

UDVARMESTER: Semmi.

HENRIK: Én nem szégyenkezem,

Nem érzek együtt veletek, nem is félek tőletek, Dehogy... csak mégis hátrálnom kell,

Mintha félnék valamitől és szégyellnék valamit... Ezek mit akarnak tudtomra adni?

KANCELLÁR: Semmit.

RENDŐRFŐNÖK: Semmit.

UDVARMESTER: Semmit.

HENRIK: Óóó, egyre közelednek!

Mit akarsz? Mit akartok?

(Odaszalad az Apához, de nem meri megérinteni.) Disznók!

RÉSZEG (oldalról, szenvedélyesen): Disznó! (Henrik és a Részeg a színpad előterébe rohan­nak.)

RÉSZEG: Disznó!

Te disznópásztor, disznó ringyók disznaja, Disznómód disznólkodó disznósító!

HENRIK: Disznópofájú!

RÉSZEG: Disznó!

HENRIK: Disznó!

APA: Ó micsoda disznóság, micsoda disznóság!

LAKÁJ: Burgundit tessék, ó, tessék, tessék burgundit!

RÉSZEG: Mocskos disznó!

A disznófajzat ringyóddal együtt! Röf! Röf! Uiii!

HENRIK: Magad vagy disznó!

Te disznó, disznó, disznó!

A VENDÉGEK: Ó mekkora disznó, disznó, disznó!

LAKÁJOK: Burgundit tessék, ó tessék, tessék bur­gundit!

HENRIK: Te hülye,

Agyalágyult hülye vagy!

RÉSZEG: Te vagy a hülye,

Hülye, mint a disznószar!

HENRIK: Disznópofájú!

RÉSZEG: Disznómód Disznólkodó disznófajzat, disznóféle Disznófülű, eldisznult, eldisznult Malackodó malac, röfi-röfi-röf!

HENRIK: Disznó!

ANYA: Ó de elkanászkodott!

RENDŐRFŐNÖK: Ó hogy habzik a szája!

APA: Ó mekkora disznó, disznó!

LAKÁJOK: Ó micsoda burgundi, micsoda burgun­di!

HENRIK: Hallod-e, te vadkan,

Próbálj csak hozzám érni!

RÉSZEG: Én biza hozzád érek!

Hozzád én, hozzád én,

Azzal megdühödök, nekedmegyek, kibelezlek, Leköplek és kiköplek! Nem igaz,

Mariska kisasszony?

(Csönd.)

RÉSZEG: Látjátok itt ezt az Ujjat?

HENRIK: Mit akarsz ezzel mondani?

Nem félek tőled...

RÉSZEG: Tisztelt Polgártársak!

Én nem vagyok tanult ember... Látom, hogy itt fényes menyegző készül... De kérdem én, hogyan lehet ezt véghezvinni, ezt a bizonyos menyegzőt, ha egyszer a menyasszony már mással hevert le ... volt izé, eljegyezve?

Látjátok itt ezt az Ujjat, né?

Figyeljétek jól meg ezt az Ujjat,

Nézzetek csak erre az én Ujjamra...

HENRIK: Mintha engem csiklandozna vele! RÉSZEG: Ne nézzetek máshová, csak az én Ujjamra!

HENRIK: Egészen Libabőrös lettem.

RÉSZEG: Nézzétek csak figyelmesen az Ujjamat, oda a terem másik sarkába mutat...

HENRIK: Nevetnem kell...

RÉSZEG: Nézzétek, amit ezzel az Ujjal mutatok: ott van ezeknek a Személyeknek a háta mögött... Egy fiatalember van ott... Nézzétek, ahogy most az ujjammal afelé mutatok... Tüsként fény derül a király szégyenére!

HENRIK: Érintése Szemérmetlenül közelről érint...

RÉSZEG (kiabálva): Felszarvazták a Királyt,

Mert jegyese másokkal feküdt le!

Húzódjatok csak arrébb

És mindjárt meglátjátok — s azzal bele

A felszarvazott király pofájába!

Aki akarja, megtapogathatja!

(A Vendégsereg szétnyílik és látni engedi a háttér­ben Laci holttestét.)

KANCELLÁR: Halott.

RENDŐRFŐNÖK: Végzett magával.

APA: Megölte magát?

ANYA: Meghalt.

UDVARMESTER: Végzett magával.

RÉSZEG (meglepetten): A holttest!

Késsel van átdöfve, azt a keserves...

Ki döfte le?

EGY VENDÉG (Henrikhez): Uram!

Késsel végzett Magával!

RÉSZEG: Megölte magát? Miért?

HENRIK: Az én parancsomra!

MIND: A király, a király!

HENRIK: De vajon... komolyan tette?

(Perc szünet után.)

Tegyetek valamit a feje alá.

MIND: A király, a király!

HENRIK: Ki hinné, hogy ez igaz? Ez csak álom. És módfelett mesterkélt. Mégis — ő itt fekszik halottan.

Az a másik meg ott áll,

És én — itt vagyok...

(Egy perc szünet után.)

Most már megtarthatom a menyegzőmet!

MIND: Király, királyunk, ó Henrik, Henrik, Hen­rik!

LAKÁJOK: Burgundit tessék, ó tessék, tessék bur­gundit!

HENRIK: Ki hinné el az egészet? Ez csak álom És módfelett mesterkélt. Mégis — ő itt fekszik halottan,

Amaz meg ott áll...

(Halkabban.) Most odamegyek hozzá, és mindjárt azt csinálok vele és belőle, amit akarok, ahogy ne­kem jólesik... fogom és feleségül veszem... fe­leségül veszem... feleségemmé teszem... teljes ha­talmammal...

De mit is akartam mondani?

Valamit akartam mondani, de elfelejtettem.

Igen, mi is volt... Aha! Az az érzésem, hogy eb­ből már nem lesz semmi, mert...

Már nincs hozzá kedvem...

(Mariskához) Ne haragudj...

KANCELLÁR (a háttérben, Laci teste fölött): összevérezte az ingét...

APA: Hát igen, ez már föl nem támad.

ANYA: Talán megzavarodott! Eleinte azt hittem, hogy csak tréfából, de... aztán látom, hogy csak egyre... fekszik...

RÉSZEG: Kár a szóért. Kész. Kaputt.

HENRIK: Ó én pontosan tudom, hogy ez nem igaz!

És mégis...

Uraim,

Hölgyeim,

Térdeljetek le, hajtsatok fejet —

Temetés lesz itt... a menyegző helyett!

KANCELLÁR: Temetés.

APA: Hát hogyha temetés, legyen temetés.

HENRIK: Hozzátok ide. (Mariskához.) Állj mellé. Ez a holttest az én művem,

De ez a mű érthetetlen...

Homályos...

Sötét...

Erősebb nálam és Talán nem is az enyém!

Álljon fel a gyászmenet!

KANCELLÁR: Ez gyászinduló!

APA: Ez gyászinduló!

HENRIK: Nem! Én nem vagyok itt felelős

semmiért!

Nem értem saját szavaimat!

Nem vagyok ura saját tetteimnek!

Semmit, semmit, semmit sem tudok, semmit sem

értek!

Aki közületek azt állítja, érti — hazudik!

Ti sem tudtok semmit,

Akárcsak én!

Csak egymáshoz kapcsolódva minduntalan újabb

formákat öltünk És e formák lentről fölfelé nyomulnak.

De furcsa füst!

Felfoghatatlan dallam! Tébolyult tánc! Zavaros

menet!

S egy földi, emberi egyház Amelynek papja én vagyok!

RÉSZEG: Amelynek papja én vagyok...

APA (lágyan): Henrik, fiacskám...

ANYA (lágyan): Henrik, fiacskám...

HENRIK: Én ártatlan vagyok.

Kijelentem, hogy ártatlan vagyok, mint egy gyer­mek, semmit se tettem, nem tudok semmiről!

Itt senki sem felelős semmiért!

A felelősség nem is létezik!

De ha van holttest, akkor kell lennie temetésnek, és ha kell lennie temetésnek, akkor ti négyen álljatok mellé, hogy az adott jelre majd fölemel­jétek...

Nem, nincsen felelősség,

De a formalitásoknak ettől függetlenül Eleget kell tenni...

(Négy Udvari Méltóság Laci teste mellé áll.)

De ha már négyen odaálltatok mellé, álljatok ide

mellém is négyen

Ő és én... Négyen-négyen... Ott és itt...

ANYA: Gyermekem, ne izgasd föl magad, hagyd ezt az egészet Henrik, ezt én mondom neked, én, az anyád. Nem tudsz végre normálisan beszélni? Nem tudsz úgy megcsókolni, ahogy szoktál?

HENRIK:

Nem. Senki sem beszélhet normálisan senkihez. Hiába próbálsz minden erőddel elérni engem,

hiába próbállak elérni téged, Hiába próbálnék bőrömből kibújni, hogy hozzátok

elérjek,

Igen, rab vagyok...

Rab,

Jóllehet ártatlan... De mit is akartam mondani? Ahogy itt állok És beszélek...

Érintsetek meg ...A kezetekkel...

(A mögötte álló Őrök vállára teszik a kezüket.) Még egy perc.

Ez még nem minden.

Bár itt most elítélnek engem, azért ott, ott valahol messze hadd magasztosuljon fel a tettem,

S keljetek, induljatok föl mind Gyászindulótok hangjainál!

(Fölemelik Laci testét. A menet megindul.)

FÜGGÖNY