EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125248. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

DOMONKOS

Mikola Gyöngyi

MENEKÜLÉS ÉS CSAPDA

(Domonkos István: A kitömött madár)

1994. április 1.

1. Két szólam

Domonkos István regénye témáját tekintve a '60-as évek Jugoszláviájának tengerpartjára, a kábítószercsempészek világába kalauzolja az olvasót. Akár bűnügyi regényként is olvashatnánk, csakhogy a bűn itt - a detektívregényekkel ellentétben - nem individuális kategória, hanem társadalmi intézmény, ahol a szabadságot kereső hősök úgy válnak bűnözőkké, hogy szinte észre sem veszik. A csapda lényegéhez tartozik, hogy a kiszemelt áldozat számára észrevehetetlen, felismerhetetlen legyen. Ahhoz, hogy a Vörös-sziget s tágabb értelemben az egész huszadik századi lét totálissá vált csapdahelyzetét a maga észrevehetetlenségében érzékeltesse, Domonkos a nézőpontváltások bonyolult hálózatát hozza létre a regényében.

A kitömött madár értelmezése szempontjából ezért az egyik legfontosabb kérdés annak eldöntése, hogy a fenti cím alatt hány regényt olvasunk valójában, ki írja ezt a regényt, ill. regényeket. A könyv első része, mely a Lujza címet viseli, tíz fejezetre tagolódik. A páratlan számú részekben egy író monológját olvassuk, a páros számúakban pedig Skatulya Mihályét, a nagybőgősét. Ezt a két egymással párhuzamosan haladó, de látszólag egymástól független szólamot a második fejezetben (A szerelemben minden lehetséges, akárcsak a háborúban) az író szövege váltja fel, míg a harmadik fejezetben (A válasz) visszatér Skatulya szólama. Az Epilógus végül ismét az író szövegét tartalmazza.

Két regényről is beszélhetnénk, hiszen a két elbeszélt monológ, az íróé és Skatulyáé, egymástól függetlenül, akár önmagukban is értelmezhetőek lennének. A kitömött madár különösségét éppen az adja, hogy itt két önmagában zárt tudatregény szerkesztődik egy harmadik könyvvé. A polifon regényszerkesztés, melyre számos példát találhatunk a huszadik századi regényirodalomban Dosztojevszkijtől Ottlikon vagy Hamvas Bélán keresztül Kunderáig, minden esetben nagyobb erőfeszítést kíván az olvasótól, mint a hagyományosabb, egyszólamú elbeszélések, hiszen maga a történet különféle nézőpontokból, különféle tudati szűrők közvetítésével formálódik, és ezek között a szűrők között többnyire nincs hierarchia: ahhoz, hogy teljes képet kapjunk, egyszerre több oldalról és többfajta megvilágításban kell látnunk a dolgokat.

Domonkos regényének első része, a két férfi elbeszélt monológjának váltakoztatásával a jelen idejű párbeszéd illúzióját kelti, jóllehet a könyv egészéből rekonstruálható történet szerint Skatulya már egy éve halott, mikor az író a szigetre (a történet színhelyére) érkezik. Az egyik monológ tehát végérvényesen lezárul, míg a másik látszólag nem: csak egy történet ér véget, nem pedig az elbeszélő/átélő élete. Az idősíkok azonban nemcsak a nagykompozíció szintjén keverednek, hanem az egyes fejezetekben is: mindkét narrációban az emlékezés, az álom és a képzelet asszociációs logikája dominál, szemben az időbeli vagy oksági linearitással.

Elbeszélt monológot emlegettünk a fentiekben az író és Skatulya narrációjának jellemzésekor, azonban ebben a tekintetben is különbséget kell tennünk. Skatulya beszéde a szó szoros értelmében "elbeszélt" monológ, hiszen ő a barátjához, Norvóhoz intézi a szavait, neki mondja föl az életét, neki tesz föl kérdéseket, melyekre nem kap, igaz, nem is nagyon vár választ. A narráció ismétlődő körei önmagukba görbülnek, a történetek önmagukba zárulnak, de az a zártság mégis a másiknak való teljes megnyílásban realizálódik. Skatulyának nincs titka a barátja előtt, őszintesége a gyerekekéhez vagy a bolondokéhoz hasonlítható. Piszár Ágnes a Domonkos-novellákat elemzve (melyeknek fő rendezőelvét éppen A kitömött madárban látja) a következőket állapítja meg: "Az emberi cselekvések test-anyagi szférába való leszállításával olyan beszédforma teremtődik, amely a valóság közvetlen megszólalása. Beszéde által épül föl a domonkosi novellák világa. A lenti szféra Domonkosnál mindig lényegközeliséget jelent." (Híd, 1986/12. sz. 1620. p.) Skatulya beszéde azonban a novellákétól némileg eltérően önértelmező beszéd is, Skatulya reflektál a saját beszédére, hogy jellemezze, leírja a barátjának az életét: "az én egész életem egyetlen hosszú, megválaszolatlan kérdő mondat", vagy: "én úgy is beszélek, mint ahogyan élek, szaggatottan, kihagyásokkal, mindig újabb dologba fogva." Skatulya léte nem oldódik föl teljesen a test-anyagi-organikus szférában, hiszen éppen testi-lelki mivoltában érzi magát örökké fenyegetettnek. Skatulya úgy érzi, hogy a lehetőségei alatt él, bezártan (erre utal a neve is), és a lefokozottság börtönéből próbál mindig szabadulni egy teljesebb, emberibb, szabadabb élet felé.

Skatulya beszéde egy, számára valóságos második személyhez intézett én-elbeszélés, melyben a beszélő és az elbeszélt dolgok teljes azonossága fejeződik ki. Az író esetében már bonyolultabb feladat annak megállapítása, hogy kihez beszél. A regény első fejezetének első bekezdései arra engednek következtetni, hogy ő is egy barátjához szól ("egyelőre ne gondolj e testre itt közöttünk"), ám ez a fiktív vagy legalábbis ekkor még az olvasó előtt ismeretlen második személyhez intézett monológ észrevétlenül önmegszólító narrációba vált. Vagyis "két második személy" különböztethető meg a regénybeli író beszédében. Csak a könyv utolsó fejezetében, az Epilógusban válik el újra annak személye, aki beszél, attól, akihez beszél, a dialógusban, ahol a kábítószercsempésszé avanzsált író költő barátját próbálja beszervezni a "munka" folytatására. A második személyű, tehát a nagyfokú reflexivitásra lehetőséget teremtő, ill. azt automatikusan hordozó beszédmód már önmagában is a valósághoz való másfajta viszonyra enged következtetni, mint amelyet Skatulyánál megfigyelhettünk. Az egyes szám első személyű beszéd közvetlenségével szemben a második személyű narráció már bizonyos közvetítettséget hordoz: a beszélő megkettőzi személyét, megfigyelőre és megfigyeltre bontja önmagát. Mestersége is arra készteti, hogy elidegenítse magát attól, ami írásának tárgya, így akár önmagától is. Jellemző, hogy az ő nevét illetően bizonytalan marad az olvasó. Lujza Szergyónak nevezi őt, a szállodaigazgató Bobinak hívja, ő maga pedig születése történetének elbeszélésében - melyről nehéz eldönteni, hogy ez a történet készülő írásának része-e, vagy "valóságos" tudása arról, amire természetesen nem emlékezhet - Péternek nevezi magát. Mindenesetre az a körülmény, hogy az írónak nincs, vagy bizonytalan a neve, létének bizonytalanságára is fényt vet.

Skatulya "egyetlen hosszú, megválaszolatlan kérdő mondata" az életére és a halálára vonatkozik (ezért is lehet a halálát megjelenítő fejezet címe A válasz), az író ugyanerre kérdez rá, de számára maga a kérdés az, ami halálos veszélyt jelent: "a valót mindig is túl mélyen akartad megragadni, ott, ahol egyetlen vastag gyökérben végződik, s legtöbbször még e végső gyökéren is túlmentél a tér és idő, a formák alá, a tartalmatlanságba, önmagad alá, egy totális elkeseredésbe, rajongásod intenzitása sokszor odáig fokozódott, míg hirtelen minden jelentéktelenné vált számodra, s olyankor csakugyan nem tudtad, hogy az írástól való meneküléseddel a lustaságod szolgálod-e, vagy a rajtad és benned végbemenő érési folyamatoknak engedelmeskedsz, melyek nem tűrnek ellenőrzést maguk felett; a valóság hulladékait úgy nyelte el valód, mint a tenger a mindenünnen beömlő szennyet, új minőségbe semmisítve valamennyit; feneketlennek érezted magad, kontúrok nélkülinek..."

Skatulya és az író beszéde, ill. a beszédük nyomán kirajzolódó történetük egymással pontosan ellentétes pályát jár be. Skatulya élete utolsó meséjét mondja barátjának, meséje az életből a halálba vezető út. Az író halálos elszigeteltségét próbálja föloldani, a papír elnyeléssel fenyegető ürességétől menekülne a cselekvésbe, a megragadhatatlan valóság elől az átélhető, tapasztalható valóságba, ahol azonban nincs írás. ("...mostanában nagy könyvégetéseket végzek magamban" - mondja az Epilógusban.) Ezért is kell feltételeznünk, hogy a regényt végül is egy harmadik személy írja meg, az, aki látja mind a két utat, és egynek látja a kettőt. Feltételezhetjük, hogy a regény végén megjelenő költő barát rendezi el és veti papírra a két történetet, az ő tudatában vetül egymásra a két másik ember tudata. Tehát elképzelhető egy olyan írói pozíció is, ahol a szerző, bár szembesül az írásban rejlő halálos fenyegetéssel, mégsem mond le az irodalomról, mert tudatában van a valóság halálos fenyegetésének is. A regénybeli költő barát, akit sem a gazdagság, sem az utazás, sem könyvei kiadásának csábításával, sem pedig fenyegetéssel nem lehet rávenni a "munka" átvételére, és ami ezzel járna, az írói lét feladására, végül is ítéletet mond azzal, hogy visszautasítja a közös irodalmi múltra és a barátságra való hivatkozást: "a barátod voltam". Létezhet tehát egy kételyektől mentes pozíció is az írásban, legalábbis egy olyan, ahol a semmi fenyegetésénél erősebb annak valósága, ami létrejön. Ez az a hely, ahol maga a mű, A kitömött madár című regény is áll, s ezt a pozíciót leírni csak úgy tudjuk, ha magát a művet írjuk le. S az iránytű, amely az olvasónak segíthet eligazodni a mű egymásba vetülő síkjainak tükörjátékában, ugyanaz lehet, mint amely a regény feltételezett szerzőjét is visszavezeti az őt elhagyó, csempésszé lett barátjához: "a szívem szavát követtem".

2. A szerelem és a halál

A két szólam tehát két különböző léthelyzetet jelenít meg: a nagybőgős számára a valóságban való létezés elviselhetetlen nehézséget jelent, Skatulyának örökké a túlélésért, a puszta fennmaradásért kell harcolnia, míg az író esetében a valóság érzékelhetetlensége és megragadhatatlansága az elsődleges tapasztalat, az írás koncentrációjában előálló valósághiány - Kundera szavával élve - a lét elviselhetetlen könnyűségét eredményezi. A regény szerzője arra tesz kísérletet, hogy e kétfajta léttapasztalat különbségét mindvégig fenntartva, azokat mégis egymásra vetítse, egynek láttassa a kettőt. Az egybelátás lehetősége pedig a történetelemek (helyszín, szereplők, cselekmény) azonossága, ill. hasonlósága révén teremtődik meg. Bár a Skatulya és a Szergyónak nevezett író más-más okból és másfajta elképzelésekkel érkezik a Vörös-szigetre, a Szabadság Szállóba, végül mindketten ugyanannak a tervnek a szolgálatába állnak, mindkettejüket beszervezik a kábítószercsempészek hálózatába. Az ügynök pedig, akivel mindketten kapcsolatba kerülnek, és akibe mindketten szerelmesek lesznek, Lujza, a cselekmény kulcsfigurája.

Lujza Skatulyát a "múlt időzítésének" módszerével keríti hatalmába. A "múlt időzítése" tulajdonképpen kifinomult zsarolás, amellyel a titkosrendőrség is dolgozik a diktatúrákban: felkutatja az emberek életének zűrös eseményeit, kipuhatolja gyenge pontjaikat, felébreszti bennük a félelmet, és vélt vagy valós bűnük felejtésével kecsegteti őket a kívánt szolgálat fejében. Lujza apja, Zsanér is ezzel a módszerrel ugrasztotta be Skatulyát az áruházi lopásba. Skatulya tehát sejti, hogy ilyesmi történt már vele, mégsem tudja kivonni magát a lány hatása alól. Az író szerelmének forrása pedig kifejezetten a "Lujzát körüllengő veszély". Mindketten érzik tehát, hogy Lujza körül nincs valami rendben, a veszélyérzet hirtelen és szinte rohamokban tör rájuk, és olyankor szeretnének elmenekülni a városból, de aztán előérzeteikről, gyanakvásukról megfeledkezve vakon követik Lujza utasításait. Lujza ugyanis a félelmen kívül azt az illúziót is felkelti bennük, hogy végre megkaphatják azt, amire vágynak. Skatulya a pénzt, amellyel minden napot vasárnappá tehet, s amelynek révén megszüntetheti állandó kiszolgáltatottságát, Szergyó pedig a szerelmet, melyben megszűnik a magány, a sehova sem tartozás kétségbeejtő lebegése.

Lujza a cselekmény szintjén túl szimbolikus értelemben is kulcsfigura: egyszerre testesíti meg a két férfi vágyait és álmait, és azt is, ami elől menekülnek. Ha más-más értelemben is, de mindketten az ürességből, a hiányból, a negativitásból próbálnak szökni, és Lujza révén egy másik szinten ugyanoda térnek viszsza. Lujza teste a nőiességnek, a szerelmi beteljesülésnek a negatív lenyomata: "ezek a karok, mint a kezdő rajzolók rajzán, aránytalanok, a test arányaiba beszervezetlenek, soványak, mint a Giacometti-szobrokon, és szerep nélküliek, azonkívül; hogy széttárva az űrt tágítja velük körülötted, amikor öleled, tapintsd meg, mily hideg, bár élő." Lujza tehát nem az élettel áll rokonságban, hanem a semmivel, az iránta való szerelem annyit jelent, mint eljegyezve lenni a halállal. Vonzása a mélység hívása és szédülete: aki ennek a testnek a látására vágyik (és mindkét férfinak ez az utolsó és legfőbb vágya), az öntudatlanul is a semmivel való szembesülés után sóvárog. A két férfi szerelme meghajlás a megtestesült Üresség előtt, s az önmagukban érzékelt hiány beleolvasztása, feloldása az erősebb intenzitású semmibe. Lujzának ugyanis nincs önálló léte, ő akarat nélküli eszköze a láthatatlan bécsi Nagyfőnöknek, végső soron egy személytelen tervnek.

Ha azt a tételt vesszük alapul, amely a második fejezet címében szerepel, hogy tehát "A szerelemben minden lehetséges, mint a háborúban", akkor a szerelem ebben a regényben - mint a fentiekből is kiderül - nem a kozmikus rend helyreállítása és működése, nem is menedék a szenvedés elől, hanem éppen ellenkezőleg: a káosz és katasztrófa munkál benne. A regény végén az író azt hajtogatja a barátjának, hogy szeretni napról napra veszélyesebb. A szerelem, amennyiben a személyes feltárulása, és az azonosulásra való nyitottsága, akkor olyan rés keletkezik általa, amelyen keresztül a totalizálódott személytelenség destruktív energiája akadálytalanul az ember létére törhet, szétbomlasztva annak maradék autonómiáját is.

Az Epilógusból megtudjuk, hogy Lujza lebukása után egy évig börtönben ül, majd szabadulása után az írónál lakik, és gyereket vár. Azonban ez a gyerek sem az élet folytatódásának valamiféle reményteli szimbóluma, nem Lujza és az író közös gyereke, legalábbis erre utal a barát gratulációjának durva visszautasítása: "az utcán az első rendőrnek gratulálj" - mely egyben a regény utolsó mondata is. Az ismeretlen körülmények között fogant gyerek ugyanúgy ismétli az identitásukat vesztett hősök életét, mint ahogy Lujza folytatta Zsanérét, vagy a Szergyónak nevezett író találomra kiválasztott, ismeretlen apjáét. A gyerek nem az élet diadala Lujza csontsovány és hideg teste fölött, hanem "a romlás folytatódik vele".

3. A bűn és büntetés

A regény első részének zárófejezetében Skatulya a következőket mondja:

"te mit gondolsz, Norvo, van Isten?

néha, ha az eget nézem este

fura gondolatok jutnak eszembe

meglehet, hogy a mi földünk

csupán egy nagyobb bolygó

büntetőtelepe

meglehet, hogy mi élők valahányan

fegyencek vagyunk csupán

ötven, hatvan, hetven évre ítélve"

Skatulya legmeghatározóbb élménye a háború, az intézményesített gyilkolás, illetve a fegyverekkel fenntartott "rend". Skatulya egész ösztönös tiltakozása és szembenállása erre a "rendre" irányul, vagyis arra, hogy valamilyen elvre hivatkozva egyik ember kiolthassa a másik életét. Az ideológiákból, a kommunista vagy a hazafias eszmékből semmit sem ért, nem is ideológiai alapon vitatkozik a gyilkolás gyakorlatával, hanem az élet feltétlen tiszteletének okán: "de azt is nagyon jól tudom, hogy például a haza mit jelent, a tiszta lepedőt alattunk, Norvo, melyre idegen csizma nem taposhat, azt, hogy nem kell idegeskedned, ide-oda kapkodnod a fejed a bokor alatt, azt, hogy nincs kijárási tilalom, razzia, érted?". A háború idején sem vett fegyvert a kezébe: "nem akartam, kiért haljak meg, kérdeztem magamban". Skatulya számára a feltétlen törvény a túlélés. Még az álom öntudatlanságában is tudja, mit jelentene, ha fegyvert venne a kezébe: "azt álmodtam, hogy... a revolvert a fejem fölé emeltem, és az ismeretlen támadót megcélozva mögöttem, elsütöttem, a golyó a gerincembe fúródott, lassan csúszott lefelé a velőmbe, miközben éreztem, hogy zuhanok".

Nem véletlen, hogy Skatulya akkor hal meg, amikor - feladva egész addigi életének tanulságát, az elvet, amely életben tartotta - életében először puskát cipel magával. Aki mindig a halál elől menekül, végül is a halálba fut. Potenciálisan gyilkossá válik, feladja különállását a fegyverekkel fenntartott világ "rendjével" szemben, és a gyilkos szerszám révén beteljesül rajta a fegyver törvénye. Monológját a rendőrség lövései szakítják meg végérvényesen.

Skatulya azonban ezzel a tragikus tévedésével együtt is inkább áldozata a Vörös-sziget világának, erre utal a 10. fejezet idézett monológtöredéke is. Születése óta folyamatos büntetésben él olyan bűn miatt, amiről nem tud és amiről nem is tehet. Szociológiai és metafizikai értelemben vett szegénysége a bűne és a büntetése is egyben - ám a társadalmi vagy vallási utópiák megváltó ígérete nélkül. Ez az az ördögi kör, az abszurd "lételméleti" doboz, melyből nincs szabadulás. Egyetlen személyes "bűne", hogy kiutat próbált találni a büntetőtelepről, s egyetlen kiútként a halál adatott meg számára.

Láthatjuk, hogy Skatulya világában, ha redukáltan is, de értelmezhető a bűn fogalma, hiszen a morális rend (legalábbis, ami az élet feltétlen tiszteletét illeti) nyomaiban még fellelhető. Az író világában azonban ez a rend totálisan megsemmisül. Míg Skatulya belevetett kisemberként többé-kevésbé tehetetlen és gyanútlan áldozata a személytelen hatalomnak, az írót az intellektuális szenvedéstől való menekülése a személytelen büntetőterv eszközévé teszi. Az író az Epilógusban tulajdonképpen az egész európai kultúrát teszi felelőssé az előállt helyzetért: "az igazi veszélyt nem a táplálék és a víz hiánya fogja jelenteni, hanem a boulevard-filozófusok elszaporodása stb. a költőké", és "a könyvterjesztőket az Interpollal kellene köröztetni, mint a kábítószerek terjesztőit" - mondja. Ezért igazabbnak, de legalábbis valóságosabbnak tartja, ha kábítószerrel üzletel, mint a valóságot "szétszálazó" gondolatokkal. Raszkolnyikov, annak ideológiája nélkül. Mindeközben azonban mégiscsak kallódó értelmiségi marad, aki minden igyekezete ellenére sem képes elsajátítani a "múlt időzítésének" módszerét, ezért állandó fenyegetettségben él, hogy elveszti életének egyetlen súlyát, Lujzát. Az élet intenzív átélésének, a valóság organikus tapasztalatának, amely Skatulyát jellemezte, a közelébe sem jut. Az ő "lefelé menekülése" ezért ugyanúgy kudarcra van ítélve, mint a nagybőgősé. Az író-lét radikális felszámolása az autonómia teljes feladását jelenti a semmiért, hiszen amit szerelemnek gondol, az ugyanaz a totális és akarat nélküli függőség, amely Lujzát is láthatatlan megbízójához láncolja.

A megbízó-ügynök viszony attribútumait tekintve a Teremtő és a teremtett viszonyának groteszk parafrázisa. (Lujza egy ízben Istennek is nevezi a Nagyfőnököt.) A regény kulisszái is ezt a sajátos deszakralizációt sugallják. A templom a csempészek titkos központja, Szent Eufémia koporsója a legjobb kábítószerraktár az egész Adrián. A Szűzanya a freskón szexuális képzelgésekre csábítja a betérőt. Lujza ostyát süt a templomi áldozásokhoz, amelyből, mintha csak palacsinta lenne, megkínálja az országból való menekülésről álmodozó társaság tagjait. Dzsi-Dzsit a templom ajtajában öli meg a rivális banda egyik tagja. A bűn már nem értelmezhető fogalom ebben a világban, ahol a templomból kiköltözött az Isten, és a korábban szent helyek eredeti rendeltetésükkel homlokegyenest ellenkező funkciót töltenek be. A bűnt és az erényt elválasztó fal végérvényesen leomlott. Az egymást sakkban tartó csempészek és az ország lakosait sakkban tartó határőrök morálisan (és módszereikben) nem különböznek egymástól.

A jó és a rossz végletes összekeveredése, ill. különbségének feloldódása végső soron a szabadságot mint individuális princípiumot, mint a jó és a rossz közötti választás lehetőségét semmisíti meg a Vörös-sziget világában. Ennek az elvesztett és elvesztegetett szabadságnak a szimbóluma a regény mindkét szólamában megjelenő kitömött madár. Skatulyánál a bénító halálfélelem fejeződik ki a képben, amely sejthetően egy temetkezési vállalkozó kirakatát villantja föl a halál kellékeivel: "ott álldogálok néha órák hosszat a kirakat előtt, és félek továbbmenni, mert a következőben, tudom, egy kitömött madár fogad, fekete szövetek, sötét napszemüveg, harapófogó, szögek és egy kalapács". Szergyó pedig "a madarat kitömték" tartalmú táviratot küld a Nagyfőnöknek a letartóztatás előtt álló Lujza kérésére. A lebukást közlő rejtjeles távirat átvitt értelemben Szergyóra is vonatkoztatható, hiszen ekkor ébred tudatára, hogy akaratán kívül ő is részt vett az akciókban, ekkor válik illúzióvá a szerelem, és ettől a pillanattól szűnik meg számára a választás lehetősége. Szergyó többé nem az, aki volt; a csapda bezárult fölötte.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.