Maurits Ferenc versei

1966. november 1.

két ének
a fal mögül

* * *
Érthetetlen e sötétség és testeink is érthetetlenek.
Érthetetlen ez a fal, a repedések körülöttünk.
A penész testeink alatt, a mozdulatlanság.
Zsibbadt, imádott arcaink.
És a bűz.
Nem látjuk, csak bántjuk egymást.
Nem vagyunk nyugtalanok.
Karjaink meszire nyúlnak enyhe ívben.
Csak várunk, csak várhatunk.
Már lélegezni is elfelejtettünk.
* * *
Hol rejthetjük el, holmijainkat? Hol szabadulhatunk
a félelemtől?
Nem menekülünk.
A fény megsemmisíthet bennünket.
Lebegünk, kapaszkodunk egymásba.
Körmeink, piszkos fekete körmeink belevájnak húsunkba.
Fájdalmat nem érzünk.
Meztelen szürke testtel érkezünk a napra.
A füvekre.
Rovarok nyüzsögnek bőrünkön.
Ránk hull az ég.
Hegyek.
Sárgán, lomhán vonulnak a folyók mellett.
Madarak nincsenek.

apácák
Térdüket hófehérre mossák
álmodnak a templomkertben
szobájukban
harmónium
zúg
hajnalban
kis fekete
keresztjeiket
ágyukban
felejtik

madár

Ablakom már el is felejtetted

tudnám
merre
pihennek
nagy zöld
egek

megfordulnak a fák röptöd után

talán levegő sem létezik ott

arcom
bokrod
mögé
rejteném

álmodnék
nyugtalan