EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125143. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

2. évfolyam 18. szám

Utasi Csaba

Márványhideg tájakon

(Brasnyó István: Vadvizek, Fórum Könyvkiadó, Novi Sad, 1966.)

1966. június 1.

Brasnyó István költészete, bátran mondhatom, egyedülálló erre felénk, a nagy horkolások zsíros földjein, s állítom ezt anélkül, hogy ezzel az egy szóval jó előre és egyoldalúan dicsérni vagy elmarasztalni akarnám.

A Vadvizek költője alig néhány éves versírói gyakorlat után jelentős utat tett meg: a kezdeti kamaszos csapongást, a duzzadón áradó nyerseséget, melynek célja a világ elámítása volt, sőt meghódítása; s amely gyakran torzult modorossá a kölcsönzött hangulatok és verskellékek terhe alatt, fokozatosan felváltotta egy higgadtabb periódus, amikor a költő már nem akar rozoga asztalok hátáról mennydörögni, s a méteres papírszalagokra ömlesztett, jellegtelen szófolyamok is végképp feledésbe mennek. E lényegbevágó változások idején, melyekig voltaképpen az első próbálkozások idegenségének felismerésén keresztül vitt az út, Brasnyó válaszútra kerül: vagy az emocionális alapszínezetű líra művelőjévé válik, s megkísérél az "örök költői témák" ezerszínű megvalósulásai közt újdonatúj virágokat nyitni, vagy pedig gondolati síkon (emóciót és gondolatot a fölösleges magyarázgatás elkerülése végett szakítottam ketté) fejezi ki magát. Ám Brasnyó számára mindkét út járhatatlannak bizonyult.

Az elsőtől nemcsak annak a tudata vagy inkább iszonyata tartotta vissza, hogy esetleg csak variációkat tudna adni, hanem sokkal inkább az a nemes undor, mellyel már első verseinek megírásakor is viszonyult a "széplelkű poéták" kenyérillatú-délibábos-busongó rigmusai iránt. (De itt közrejátszhatott ‒ mellékesen mondva ‒ a szentis, kispolgári, konszolidált stb. jelzőktől való félelem is, melyeket oly magabiztosan ragasztanának egyesek a tapogatózva indulók homlokára.)

A második fejlődési út ‒ véleményem szerint ‒ azért bizonyult járhatatlannak, mert hiányzott hozzá a filozófiai felkészültségnek egy olyan foka, mely lehetővé tette volna, hogy az alkotói munkában elkerülje a kellőképpen meg nem alapozott filozofálást és az azzal járó banalitást ‒ végső soron a modorosságnak egy újabb gúzsba kötő, lefojtó változatát. S talán épp ezzel kapcsolatban kell megemlíteni, hogy Brasnyó István a Vadvizekben már egészen mértéktartó, fegyelmezett; sohasem rohamoz olyan területeket, melyeknek meghódítása erejét meghaladó erőfeszítést kívánna meg tőle, s amelyek egyfajta belső kudarcot idéznének elő azzal, hogy vérré nem válván, továbbra is a szubjektumon kívül rekedt, a szubjektummal szerves egységet alkotni nem tudó tárgyak hűvös vigyorával bámulnának szemébe.

Mindezek után Brasnyó szinte pőrén, de nagy-nagy akarással a szavak rengetegébe zarándokolt, a "fene szavak" közé, hogy megszervezésükkel, egyszeri kapcsolásukkal olyan kristályrendszereket hozzon létre, melyek "kínra vettetését" enyhítenék. De vajon a szavak vállalták-e a rájuk rótt feladatot, hajlandók voltak-e glédába állni öncélúan, s ha igen, sugározhatnak-e egy előzetesen ki nem alakult vagy talán elfojtott életérzést? A válasz egyértelmű: nem. És éppen ebben a nemben rejlik a Vadvizek alapvető gyengesége. Mert költőnk hiába bizonyult ügyes harcosnak a szavakkal és a szavakért vívott csatározásokban, ha nem legegyénibb mondandójával láncolja őket a süketen ásító papírra, hanem csak megválogatja őket, tisztes távolból, játékosan. Nézzünk egy példát:

 

Vizek kapuja délkapu az ég kapuja

Keresztmetszetben tengerek szárnyas kupolái

Mikor a tenger és az élet egyet jelent

És dobolva futtat szilárd ízeket távozásakor:

Hajók jöttek lefelé a ködben fűben a hajók

És nekivágtak a felhők csatornáinak a ködben

Magasan

És a réten szerte zöld lovak úsztak

Nyerítettek hosszan a távolodó öblök után

Rajtuk a tajték koronája fénylett s szemükben

Delelőre hágtak a csillagok...

(Vizek kapuja)

 

És ez így megy még két oldalon át.

Első olvasásra is szembeötlő, hogy a szavak, sorok, képek széttartó tendenciával követik egymást, csupán a ritmus fűzi úgy-ahogy össze őket, de különben semmi egységet, semmi szükségszerűt nem érezni bennük. Minden elmozdítható, másképpen is megkomponálható, úgyannyira, hogy gyakran inkább valami lélektelen, de kellő alapossággal megtervezett automata munkájának érzem ezeket a verseket (automatáénak, mely csak a szavak alakját, hangzását ismeri), semmint egy meghatározott térben és időben élő hús-vér ember vallomásainak.

S a szavak épp ezt nem tűrik el!

Egymás jelentését, hangulatát roncsolva szétfolynak ‒ amorf, mélység nélküli, megannyi törést, zökkenőt mutató szóhalmazokká színtelenednek. Brasnyó számára ‒ s ez logikusan következik az eddigiekből ‒ a szó (miljkovići vagy popai értélemben) még nem "méreg", nem "egyetlen valóság". És nem is lesz azzá mindaddig, míg a költő "modernes" experimentumok kedvéért vakvágányra tereli gondolati-érzelmi világát. Erről mindenekelőtt épp a kötet jobb versei győztek meg (mint például a Ha elmentem volna innen… kezdetű, az Akusztikus vers, az Éjféli vadlibák és még néhány), melyekben az olvasó megkönnyebbülten és örömmel találkozik Brasnyó költői-emberi ÉN-jével. És ez az ÉN nem lehet közömbös számunkra ‒ még akkor sem, ha a Vadvizekre a félresikerült versek jellemzőek ‒, hiszen "tudatos" munkát végzett, letisztult ízléssel (hiába keresnénk nála agyonrágott, lerongyolt sémákat). Az induló költők első kötetét a kölcsönzött színek, ékességek hordalékanyaga legtöbbször valósággal betemeti. Brasnyónál fordított a helyzet: gondosan elkerüli az olcsó zsákmányt, de közben önmagát még nem tudja adni, s így versei a HIÁNY KÖLTÉSZETÉVÉ válnak! Hideg, nullapont alatti térségeket tárnak fel semlegesein, s az olvasóban újra meg újra felvetődik a kérdés: hol rejtőzik az ember.

S ezzel az incselkedő, válasz nélküli kérdéssel még mindig sokkal izgalmasabb dolog verset olvasni, mintha a mások ruháiban tetszelgő epigonok áporodott "szerzeményeivel" próbálunk dialógust teremteni.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.