Már
kapható
Tanácstalan köztársaság
című
számunk!
2019.
Halász Margit
Margarita és a mester
2006. október 2.
"Kóbi húsz éve dolgozott a Lecsóban, huszonegy, mondta, ha az intrauterént is belevesszük. Kóbi szeretett idegen szavakat használni, úgymint pepecs, szuvenir, légy szíves, egyszer még a civilizációt is ki akarta mondani, de cilivizáció lett belőle, úgy kell neki, mit legénykedik. Kóbit a hetes lépcsőház közös papagája keresztelte el, volt neki rendes neve is, Mihók Jóska."
Volt neki rendes neve is…
Jó tizenhárom évvel ezelőtt óvodás korú fiammal az Írók boltjába igyekeztem. Emlékszem, húztam-nyúztam a gyermeket, hogy siessünk, mert késésben vagyunk. Százszor is meg kellett erősítenem az ígéretemet, hogy igen, tényleg lesz kóla, ihat, amennyit akar, csak haladjunk már. Tarajos Sándor is ott lesz?, kérdezte. Jaj, fiam, tanuld már meg végre a rendes nevét, Tar Sándor, ismételd! Tarkabarka Sándor, mondta nevetve. Én már majdnem felrobbantam, mert utálok késni, meg izgultam, egyáltalán hogy menjek oda a nagy íróhoz, aztán még a gyermekem is szórakozik itt velem. Próbáltam egy optimálisan reális tervet kidolgozni, először is a fiamat leitatom kólával, aztán a végén, amikor lemegy a cirkusz, odamegyek, bemutatkozom, hogy, igen, én írtam azt a bizonyos rajongói levelet, hát csak ennyi, minden jót, én már itt se vagyok, mert nyűgös a gyerek, és egyébként is megy a trolim.
Mire odaértünk, már néma csend volt a boltban, fények, tv, méltató szöveg, amelytől tudtam, a fiam előbb-utóbb frászt fog kapni. Hát először is, nem találtunk kólát, sugdostam a fülébe, hogy majd otthon lesz kóla, sőt csipsz is, de most nyugi, hadd hallgassam végig. Ölbe vettem, és türelmetlen kérésére Tar Sándor felé mutogattam, hogy ő az, akihez jöttünk. Erre elkezdett össze-vissza másokra mutogatni, ismert író emberekre, és közben szép ízes-hangos magyar nyelven szónokolni, hogy ugye, anya, ez nem is nagy író, meg az se nagy író, csak az a nagy író, ott, ni, ugye? Már olyan volt az arcom, mint a réti pipacs szirma a jégeső után, s tartottam tőle, hogy bármely pillanatban meglincselhetnek, amikor végre lecsúszott az ölemből, a mesesarokhoz szaladt, és közben azt kiabálta, hogy mindig ez a hülye irodalom meg a novellák!, még kóla sincs, menjünk már haza! A mesesaroknál Levente Péter válogatott éppen, ő mentett meg bennünket. A fiam megismerte, és elkezdte neki énekelni a Tágas égen-t, aztán elbújt, Marci, hol vagy?, kérdezte magától, előugrott, itt vagyok!, kiabálta, és ezt vagy ötször eljátszotta.
Amikor hallottam, hogy vége a hivatalos köszöntőknek, ölbe kaptam a fiúcskát, és odaszaladtam Tar Sándorhoz. Halász Margit vagyok, dadogtam, én írtam azt a levelet. Jó, mondta Sándor, emlékszem. Azzal én elrohantam. Anya, kérdezte a gyermekem a trolin, anya, Tar Sándor nagy író? Nagy, feleltem. Milyen nagy?, erőszakoskodott, de én csak a vállamat rándítottam. Mint egy hegy?, kérdezősködött tovább. Mint két hegy, mondtam, és csak bámultam kifelé az ablakon.
"A konzervgyár fagyasztójában lehelte a levegőt reggel öttől este tízig. Ha elszürkült az ájer, jelentette, ez volt a munkája. Biztos állás, szokta mondani, ha bírja tüdővel, ezt már a papagáj rikácsolta hozzá. Volt úgy, hogy órázott, huszonegyezett, hatvanhatozott, kinek mi köze hozzá, neki így volt jó."
Kinek mi köze hozzá…
Amikor kiderült az a bizonyos múlt, a fél ország úgy viselkedett, mintha a Gyöngykapu Lelki Pasztörizáló Kft bedolgozója lenne, akit darabbérbe fizetnek azért, hogy magas hőfokon kezelje/égesse Tar Sándort. Nem is értettem, mi folyik a lapokban. Meg persze szánalmasnak találtam a véletlen gyári hiba miatt bűntelenre sikerült emberek intellektuális ész- és igazságosztását, én inkább Tar-novellákat olvastam addig. Aztán, emlékszem, Sándor az ÉS-ben egy levelet közölt, mely csakúgy hemzsegett az önvádtól, meg hogy zsarolható, gyenge, ezért utálja magát satöbbi. De rosszul esett nekem az a levél! Miért? Mert szerettem volna, ha szereti magát. Éreztem, hogy eszeveszett nyomás alatt írta, és aggódtam, nehogy csináljon magával, ahogy a falumban mondják, valami hülyeséget. Mi lesz akkor, nem születik több Tar-írás? Jaj!
Ezekben a hónapokban nem mertem neki telefonálni, amit azóta is bánok. Túltapintatból nem mertem. Amikor fel-felvettem a telefonkagylót, és pár számot beütöttem, lecsaptam, mert arra gondoltam, hogy éppen most pihen, mondjuk alszik, végre nyugodtan, és jövök a kérdezősködésemmel. És különben is, mi közöm hozzá, hogy hogy van. Na, vajon? Él és kész, nem elég az nekem. Kije vagyok én, hogy csak úgy faggathatom.
Évek múlva utaztam a metrón, és egy ottfelejtett újság éppen egy Sándorral készült villáminterjúnál volt kinyitva. Felvettem. Keserű dolgokat nyilatkozott. Köszöni, megvan, de nem történik mostanában vele semmi, ami megdobogtatná a szívét. Akkor ott elhatároztam, hogy a hosszú hallgatás után felhívom, kifejezetten azért, hátha megdobban a szíve. De nem hívtam fel. Mert már olyan régen beszéltünk. Meg különben is, lehet, elküldene a fenébe. Majd holnap. Majd a jövő héten. Aztán nem lett jövő hét.
"Gyehenna, a főművezető egyik reggel teljes erőből gyomorszájon vágta, mert a hűtőházi zajban nem lehetett máshogy egészséges érdeklődést mutatni. Ezt az egészséges marhaságot Gyehenna szokta mondani a zuhanyzóban, ha Nagyzsozsó számon kéri, hogy miért bámulja olyan hosszan az izéket. Jót nevetnek persze egymáson, egyiké gibernyúz, másiké pöfeteg, a többiekét bajosan lehetne leírni, de hát ilyen az élet, ezt adta, úgyis a cserjésben köt ki előbb-utóbb mindenki, ahova már nem száll ki a Gelka, tette hozzá Kiszsozsó, akkor meg minek itt verni a nyálat?
Mi a kurva anyádba már?, kérdezte Kóbi mosolyogva, mert az üzemben ökölről olvastak, nem szájról. A művezető egy lila szalaggal átkötött csomagocskát nyomott a kezébe. Eszik vagy isszák?, kérdezte Kóbi."
Eszik vagy isszák…?
Amikor a Forgószél című kötetem novelláit próbáltam hasztalan igyekezettel könyvvé szerkeszteni, azt se tudtam, mi az a szerkesztés, csak éreztem, hogy a szénám takaros sorokban, rendekben van, száraz, csak ugye össze kellene gyűjteni, és boglyába kellene rakni, mielőtt az egészet szétveri egy nyári zivatar. Akkor valahogy a kezembe került A mi utcánk, le se tudtam tenni, a végére érve újrakezdtem, és jó párszor elolvastam. Aztán felocsúdtam, megszerkesztettem a kötetemet, és rajongó levelet írtam a mesternek. Röviden, poénosan, ahogy szerintem illik. Elrebegtem a szerkesztés mámorító élményét, és a végén megkérdeztem, hogy direkt csinálta-e? Hát persze, hogy direkt, naná, írta vissza, aki akar valamit az irodalomban, mármint komolyan, az mindig mindent direkt kell hogy csináljon. Pár hónap múlva direkt felhívtam, hogy jobb, ha tőlem tudja meg, mint mástól, hogy itt és itt lemestereztem. Olvastam, mondta, tárgyilagosan, és legközelebb jó lenne, ha nem szórakoznál velem.
"Estig kellett várnia a válaszra, amikor a fél plusz fél plusz sufnis lakásában bontogatni kezdte. Kárászné született Apró Rebeka kopogott az ajtón. Rezsike, ahogy a hetes becézte, kézilány volt, ki is marta az arcát a sok lúg, meg az ura is rásegített. Amióta Kárászt lerokkantozták, főállásban ivott, mellékállásban Rezsikét verte, fusiban meg azon gondolkozott, miből lesz a krumplibogár. Hát csoda, hogy a szomszédban keresett vigaszt az az asszony! Kóbikám, tubicám, hízeleg Kóbinak havonta egyszer, hónap végén."
Kóbikám, tubicám, hízeleg…
A Móricz-ösztöndíjra pályáztam, felhívtam Sándort, és hízelegve kértem, írjon ajánlást. Azt mondta, jó. Teltek-múltak az órák, félnapok, napok, hetek, félhetek, vészesen közeledett a határidő, de a mester keze írása sehogyan sem akaródzott megérkezni. Biztos a posta, gondoltam. Újra felhívtam, most már kevésbé hízelkedve, és eldadogtam, hogy idő van, végem van. Emlékszem, fél percig csöngött a telefon, mire felvette. Számomra addig ismeretlen, fátyolos hangon közölte, hogy a postával semmi baj, vele van baj, hát bizony ő nem írta meg. Kész, ennyi. De, hát…!, vágtam a szavába. Jaj, Margit, mondta, most mit izgul, magának nem kell ajánlás, maga annyira így meg úgy… És itt egy hosszú dicséret következett, mely könnyen puffanna, de nehezemre esne leírnom. Megint közbeszóltam, de akkor most mi legyen? Mire ő megint nyugtatott, hogy jaj, Margit és a többi. Kérem, könyörgöm, mondtam, megtenné, hogy most elővesz egy A4-est, ráírja, hogy, diktálom, először is felül, hogy ajánlás. Na, ha ez megvan, akkor alá pedig, hogy Ha-lász Mar-git-nak nem kell a-ján-lás, pont. Alá, Debrecen, dátum, aláírás, Tar Sándor, és küldje el, legyen szíves, expressz ajánlva, bemegyek a postára érte, köszönöm. És Sándor harmadszor is belekezdett a jaj, Margitba.
Az ajánlás meglett, de hogy pontosan hogyan, az legyen Margarita és a mester titka. Egyébként meg semmi kedvem visszafizetni a Móricz-ösztöndíjat.
"Szerelem ez a javából, irigyli is őket az egész hetes, különösen a papagáj. Ez ám az élet, használjuk, mondta Rezsi, és kivette a csomagból az ajándékot. Nap-o-laj, súgta Kóbi fülébe, és kacagott, miközben a meztelenre vetkőztetett Kóbit kenegette. A nyakát, a hátát, aztán lefelé, jaj, gondolni se mertem volna, milyen jól csúszik az olaj, suttogta."
Irigyli is őket az egész hetes, különösen a papagáj…
Ha Sándorral beszéltem telefonon, akkor másnap fájt az arcizmom a sok nevetéstől. A fiam az egészből csak annyit észlelt, hogy az anyukája negyed órája röhög a telefonba, és közben egyetlen értelmes, összerakott mondat sem hagyja el a száját. Féltékenységében fogai közé vette a telefonzsinórt, vicsorgott, és eljátszotta, hogy ha nem teszem le azonnal a kagylót, átharapja a drótot. Én persze próbáltam kitépni a szájából, mert aggódtam, hogy agyoncsapja az áram. Nem erény, de a mai napig sem tudom, hogy van-e a drótban áram, vagy sem, tény, hogy akkor is világít a készülékben egy zöld fényecske, ha áramszünet van, és ez nekem fölöttébb érdekes és elgondolkodtató. Mindegy. Szóval, mondom Sándornak, hogy a fiam éppen metszőfogai között tartja a drótot. Nyugodjak meg, legjobb, ha hozzászokom a nehézségekhez, feleli. Most jön éppen egy ismerősétől, ahol két kamasz van, akik állandóan követelőznek, veszekednek, kész tébolyda. A szülők már alig várják, hogy kirepüljenek a gyerekeik, és nyugodtan, öregesen élhessenek.
Sándor, kérdeztem, mikor kezd el az ember öregedni? Akkor, amikor olyan dolgok kezdenek történni vele, amelyek addig csak másokkal estek meg, mondta, mire én kimérten elköszöntem, és néma csendben letettem a telefont.
"Most Görögbe vagyunk, süt a nap, micsoda élet, Görögbe, csukta le ujjaival Kóbi szemét. Igazi bergamott, szaglászta Kóbi Rezsike ujjait, most én téged. Kárász horkolása ébresztette őket. A két denaturált megtette hatását. Úgy aludt, hogy mind a nyolc emeletet ellophatták volna a feje fölül.
A jövő hónap végén újra jövök, kényeskedett Rezsike, maradt még olaj. De akkor Hawaii-ra menjünk, jó?, mondta Kóbi aléltan."
Úgy aludt, hogy mind a nyolc emeletet
ellophatták volna a feje fölül…
Nekem tényleg tele van hócipőm azzal, hogy Magyarország sokak szerint Pesten kezdődik és Budán ér véget, a gyepűn kívülre pedig nem ajánlatos merészkedni, mert ott lődöző, hátibőrös hordák bukkanhatnak fel. Persze a gyepűn túlikat sem kell félteni. Pár hete a Homokháton gyűjtöttem, igen, van ilyen, ez is az ország része. Szóval anyagot gyűjtöttem, és amidőn megtudták, hogy Budapestről jöttem, sandán néztek rám. Egyáltalán ki ez?, mit keres itt? Amikor pedig kiderült, hogy budapesti író létemre nem iszom, nem cigizem, nem kávézom, nem a deóm határozza meg a napomat, továbbá tudom, mi a különbség az őszi- és a sárgabarack, valamint a liba és kacsa között, gyanút fogtak. Pár napig azt hitték, a Kész átverés show regionális műsorának vagyok a munkatársa, s lesték, mikor sül ki a negyven fokos melegben az igazság. Akkor kezdtek emberszámba venni, amikor egy mézeskalács tanya bérlése iránt érdeklődtem, melyet aztán nénistül, kutyástul, macskástul, muskátlistul írás céljára ki is utaltak nekem.
Miért jutott mindez eszembe? Mert, ahogy a Sándor ravatalánál álltam, én magam is a gyásznépet, nem voltak valami sokan, vizslattam, hogy na, akkor ki is van innen, és ki van onnan? És én honnan is vagyok? És ki is van még onnan, ahonnan én? Adjuk csak össze, aztán meg vonjunk köbgyököt. Jaj, szóltam le magam, jaj, de szomorúan magyar vagy, éppen most, éppen a mester ravatalánál! Nahát! Aztán arra gondoltam, hogy igazán feltalálhatná végre valaki, márcsak Tar Sándor tiszteletére is, a gyepű-szindróma ellensze-rét! Annyi nagy magyar agy van, nem? Mert szerintem ez a nagyon komoly, fertőző betegség, amolyan morbusz-hungarikum, ha nem vigyázunk, elvisz bennünket. S jól kinézünk majd, ha nem marad utánunk semmi, csak a burjánzó, mindent benövő gyepű.
U.i. Az itt részetekben újraközölt Tar-paródiát, A jövőre Hawaii-t, hosszú évekkel ezelőtt elküldtem Sándornak, ez van, ezt követtem el ellene, állok elébe, ha esetleg minden kapcsolatot meg óhajtana szakítani velem. Miről beszélsz?, írta vissza, nekem ehhez semmi közöm, ez egy utánozhatatlan Halász Margit-írás, én ilyet egyébként sem tudnék írni, vidd csak el nyugodtan te a balhét.