EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996263. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

ILIA TANÁR ÚR

Józsa Márta

Majd az Ilia

2007. április 2.

Nem voltam Ilia Mihály tanítványa, eddig egyszer találkoztam vele személyesen, majdnem harminc évvel ezelőtt hallottam róla először, azóta is az evidenciák közé tartozik, mert mindenki a lelkemre kötötte, hogy Ilia Mihály ott van Szegeden, ha bármi történne. Abban az időben érettségiztem, kapcsolatainak perifériáján találkoztam először a nevével, diákjai emlegették, illetve tulajdonképpen mindenütt, mondhatni, tudni illett, hogy kit emlegetnek, soha nem írták különösebben körül, evidencia volt. Személyesen egyszer találkoztam Ilia Mihállyal: 1983-ban, abban az évben, amikor örökre kiutasítottak Romániából (és amikor nem lehetett még tudni, hogy az öröklét mindössze a ma már kurtának tetsző hét évig tart majd). Hívd fel Iliát - mondták nekem Kolozsvárott búcsúzóul azok, akikkel senki sem tudta, mikor találkozhatom ismét. Felhívtam, azonnal fogadott, amint Szegedre mehettem. Mindent tudott arról, ami velem történt, és mindenre kíváncsi volt, holott sohasem találkoztunk előtte. Megnyugtató volt, és otthonos. Ajánlotta, hogy mindenben segít. Végül nem Szegedre, Pécsre kerültem egyetemre. Ennek negyed évszázada, jó tudnom azóta is, ha igazán nagy baj volna, biztosan felhívhatnám.

Az Iliát. Idegen, sokkoló és mégis impozáns volt határozott névelőt hallani a tulajdonnév előtt a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején Kolozsvárott. Egyfelől jelezte, hogy az illető - a hivatkozó és a hivatkozott is, Magyarországon él, azon a helyen, ahol - nem biztos, nehéz lesz, de reméljük - egyszer valamennyien élünk majd. Másrészt az is nyilvánvaló volt: ez a Magyarországon való reménybeli és szükségszerű élés nem lesz olyan roppant egyszerű, és az önbizalom meg egyebek mellett rejtett kódok ismeretére is szükség lesz, lásd ezt a névelőkérdést, de különben egy rendes bölcsész, íróforma vagy hasonló azért nem marad magára: lesz, ami lesz, történjen, ami csak történhet, Ilia ott van. Legalábbis ez volt az urbánus legenda, ahogy ezt ma mondanánk. Mindennek volt egy félelmetes, bár teoretikus verziója is: mi lesz, ha egyszer Ilia nem jelentkezik - ahogy pél-dául Gáll Ernő panaszkodik '80-ban: folytatódik egyéni elszigetelődésem, Ilia hallgat... (mint írta oly sokszor máskor is, ha Ilia Mihály egy ideig nem adott életjelet magáról, vagy valamilyen kérdésre nem reagált azonnal: ez egyet jelenthetett számára azzal, hogy leírták, hogy ő már nem is számít).

Nyilván olyasvalakiről beszélünk, akinek a jelenléte, a figyelme önmagában garancia volt arra, hogy a több ezer üzenet, levél, kérdő mondat és miegyéb címzettje még él, még számít, még nem lehetett elszigetelni, nem lehetet kinyírni, és van még hová fordulnia, ha végképp nagy a baj. Baj pedig folyamatosan adódott, persze: az erdélyiekkel egyéb sem volt, csak a gond. Nem volt ott sem gyógyszer, sem óvszer, se vaj, se hús, állandóan könyveket kértek, amikor még egy napilapot se igen lehetett becsempészni az országba, és nyilvánvalóan a legnagyobb szükség a kapcsolatok rendszerére és folyamatosságára volt, arra a hálóra, amelyet oly kevesen tudtak biztosítani. E kevesek nélkül elképzelhetetlen volna a magyar kultúra mai állapota. Nem ismernék egymást azok, akiknek szükségképpen ismerniük kell, nemzedékeket meghatározó kapcsolatok, irodalmi művek, levelezések nem jöttek volna létre, számosabban volnának azok, akik nem bírták volna ki például a romániai diktatúrát, a magyarországi kultúrpolitika gyilkosan megosztó stratégiáit, vagy nem élték volna túl a délszláv háborút, és egyáltalán: mondjuk Széchenyi nélkül is biztosan volna Magyarország, de az valahogy más ország lenne. ...elképzelni is nehéz, mi lenne, ha ő nem lenne - írja naplójában a már idézett Gáll Ernő a már idézett évben. Azóta sokan leírták: Ilia egy rendkívüli hatékonyságú, sokoldalú intézmény - aki egyébként az intézmények amúgy ismeretes rendszerétől eltérően vélhetően senkit nem hagyott cserben. Majd az Ilia, majd megmondjuk az Iliának, majd megkérjük az Iliát - mondták a Magyarországról érkezők, többnyire ezzel az amúgy magyartalan és Erdélyben nem is használt alakban. Mondom, imponált is egy kicsit, ha valaki így mondta, nyilvánvalóan magyarországi volt, esetleg annyira jó kapcsolatai voltak magyarországiakkal, hogy még ezt is megengedhette magának. Hogy azt mondja: az Ilia. Az Ilia - a határozott névelő meghitt idegensége.

Nekem akkor azt is mondták, Ilia megkerülhetetlen. Többeket kértem e szöveg megírása előtt arra, hogy segítsenek feltérképezni Ilia erdélyi kapcsolatrendszerét, valamennyien azt kérdezték: melyiket? Hiszen ő ott egyszerűen mindenkit ismer. A jelek arra utalnak: valóban, holott ez szinte reménytelen vállalkozás lehetett. Erdélyben csakúgy, mint Magyarországon, nincs olyan, hogy mindenki: a kapcsolati tőke normális esetben érintőlegesen összeérő baráti társaságokat vagy rivalizáló és egymás iránt bizalmatlan viszonyú közösségeket jelent, ezek között ízlésbeli, orientációbeli, regionális és egyéb különbségek vannak, továbbá egyebek, például a féltékenység vagy a rivalizálás gátolta meg a kommunikációt. Mindenki óvta, óvja nehezen megszerzett és nehezen fenntartható informá-ciós forrásait. Kapcsolatait, barátságait. Kivéve persze, ha Ilia Mihályról volt szó - az ő személye valahogy közös nevező volt mindig is.

Mindenesetre ő az az ember ebben az általam amúgy később elég kellemesen belakott összmagyar kultúrában, akit sohasem hallottam szidni. Főként azt kellett tudni róla, hogy neki lényegében mindenki tanítványa, és hogy a könyvtárában minden megvan, még az is, amit amúgy több hónapi kutatás árán, a szívességért cserébe fizetett sörök után szerzett meg nagy nehezen az ember. Könyvek, amelyeket alkalmasint nyugalmazott ludovikás tisztek vagy azok özvegyeinek a könyvespolcán lehetett megtalálni hosszú, bizalomépítő beszélgetések és némi kutatás után: a dupla sorú könyvespolcok poros belső sorain lopakodó, megszerezhetetlen könyveket óvták így a megbízhatatlan vendég, no meg a könyvtolvajok elől - hisz könyvet lopni nem szégyen.

Volt a könyvhöz-folyóirathoz jutásnak egy másik módja is: létezett egy vándorkönyvtár, amelynek darabjai egyre rendszeresebben érkeztek Erdélybe. Körbe-körbe jártak, többnyire egy-egy éjszaka jutott arra, hogy ki-ki elolvassa őket, aztán ki tudja, hol kötöttek ki, talán még ma is köröznek. Többnyire vonaton érkeztek. Váradon éjjel fél egykor, Kolozsvárott hajnali fél négykor állt meg a Balt Orient, az akkoriban egyedüli közlekedési eszköz a két ország között. Hetente többször jártunk ki éjjelente az állomásra, igyekeztünk megúszni az igazoltatást, nehogy kiderüljön, kit és mit várunk, egyébként is: tilos volt külföldieket fogadni éjszakára, mindenképpen meg kellett úszni a lebukást. Mellékutcákon, összevissza útvonalakon közelítettük meg a célt: többnyire egy-egy erre az alkalomra szervezett házibulit, ahol aztán gyorsan elosztottuk, ki mit olvas először, és ki mikor kinek mit ad át. Félreértés ne essék: nem az államrend megdöntésére szolgáló titkos iratokról, hanem a kortárs magyar szépirodalomról beszélek. Többnyire Szegedről hozták egyetemisták, többségükben lányok, azért szerencsére fiúk is voltak, a lányok mintha lelkesebbek lettek volna, hosszú szoknya, tarisznya, hosszú haj, kíváncsiság és némi naivság: a kulturális nyomorunk általában érthető volt, de olykor csodálkoztak azon, hogy miért nem lehet citromot kapni. Pont citromot, mondjuk. Sokszor ők is olvastak nálunk: volt, amit Erélyben könnyebben lehetett beszerezni, Konrád György Látogatóját legalább öt magyarországi vendég olvasta szamizdatban nálam. Aztán továbbadtam. Valahogy így éltünk, vártuk a szegedi diákokat, akik jöttek, mondták, hogy beszéltek az Iliával is.

Amiből az is következik, hogy reaktiválódott az a Kolozsvár-Szeged kapcsolat, amely annak idején Ilia Kolozsvár-érdeklődését is generálta. Ennek hátterében alapvetően az áll, hogy Trianon után, 1921-ben Kolozsvárról tanárostul-diákostul Szegedre költözött a Ferenc József Tudományegyetem - a szegedi intézmény spirituális értelemben máig a kolozsvári jogelődje. Majd húsz évvel később, a második bécsi döntés után ismét költözködés következett: a szegedi egyetemet visszaköltöztették Kolozsvárra a tanárok egy részével együtt, a többi egykori kolozsvári tanár ellenben az akkor gyorsan megalapított szegedi Horthy Miklós Tudományegyetemen, majd annak utódjában folytatta. Ők lettek például Ilia tanárai. A leggazdagabb hagyományt kaptam a történelemviselt professzoraimtól, akiknek egy része Kolozsvárról jött Szegedre - mondta sokszor, éppen egy 1998-ban készült interjút idézek. Egyébként valahogy hasonlóképpen kerülhetett Erdélybe ahhoz, ahogy később a diákjai jöttek: két évvel a diploma után, 1959-ben egy ösztöndíjjal utazgatott ott először, és akkor kezdődött a személyes kapcsolatok korszaka. Gondolom: kézről kézre adták, s ha éppen nem, megkereste a következő kapcsolatot. Az „Ilia-intézmény" kialakulása aligha lehetett független azoktól a fázisoktól, amelyek az erdélyi magyar kultúra helyzetét jellemezték a változó politikai térben - ezekről a változásokról érdemes itt néhány szót szólni. Elsősorban azért, mert az erdélyi magyarság, értelmiség, ezen belül az irodalom pozíciója korszakolhatóan változott azokban az évtizedekben, amelyekben Ilia Mihály jelenléte konstans volt. Egy olyan irodalom korszakairól beszélünk ugyanis, amelyről a (teljesen másként) változó Magyarországon akkoriban legfeljebb a „külföldi magyar irodalom" kategóriában lehetett néha szólni, még ritkábban lehetett közölni belőle, vagy az egyetemeken fakultatívan hallgatni ezt-azt róla.

A két, már a húszas évektől definiáltan külön magyar kultúra (Erdélyben akkor mondatott ki a transzilvanizmus, ami sok egyéb mellett azt is jelenti, hogy hívei és ideológusai nem a magyar irodalom perifériájaként, hanem külön identitással kívánták megélni az erdélyi magyar irodalmat) természetesen mindig is egymásra szorult. A politikai berendezkedés és hatalom burkolt szándéka a határ mindkét oldalán a kapcsolatok minél kisebb botránnyal járó minimalizálása volt, miközben természetesen a kultúra szereplői ebbe sohasem törődtek bele. Furcsa kimondani, pontosabban furcsa, hogy fontosnak tartom kimondani: mindig is volt kapcsolat a két (két? persze egy) irodalom között, és mindig is szükség volt kezdeményezőkre, szerkesztőkre és irodalomszervezőkre, nélkülük ez esélytelen lett volna.

Így volt a két világháború között is, amikor az ismert történelmi események miatt kellett újraértelmezni az erdélyi magyarok és a magyarországiak közötti viszonyt (még utalok rá, de itt előrebocsátom: a határon túli magyar műhelyek közötti normális kommunikáció máig nem működik). 1945, de különösen 1956 után pedig az informális kapcsolatok és az ezeket a kapcsolatokat kigyomlálni igyekvő hatalom miatti kockázatvállalás nélkül teljesen lehetetlenné vált volna annak a kézenfekvő igénynek a kielégítése, hogy mondjuk egy szegedi író és egy kolozsvári író olvassa egymást, netán kommunikálhasson egymással. Persze abban esetben, ha legalább egyikük nem ismerte Ilia Mihályt.

Aki akkor járt először Erdélyben, amikor Magyarországon az '56-os forradalom utáni megtorlás, Erdélyben pedig az '56-os magyar forradalom begyűrűzésétől való félelem okozta terror nehezítette elsősorban a kapcsolatépítést és a józan közbeszédet. Az első erdélyi út egybeesett azzal is, hogy (szintén a megtorlási hullámmal összefüggésben) a román hatalom megszüntette (pontosabban a román Babeşsal összevonta) a Bolyai Egyetemet - tiltakozásul több egyetemi oktató öngyilkos lett. Magyarországon minden addiginál erősebb volt a szovjet megszállás - Romániából viszont éppen kivonulóban voltak a szovjet csapatok. Előbbiben a kádári konszolidációnak nevezett, súlyos civil áldozatokkal járó kompromisszum kialakulása kezdődött, utóbbiban a szovjet típusú, de a Szovjetuniótól jóval kevésbé függő nacionalista kommunizmus kurzusa sejlett fel - ha lehetett ezt látni akkoriban. Ebben a periódusban vélhetően arra volt a legnagyobb szükség, hogy az általános rettegés elleni demonstráció jeleként megmaradhassanak, olykor-olykor kialakulhassanak az informális kapcsolatok.

A következő évtized ezekről szólt: a megtorlás és az 1963-as magyarországi részleges amnesztia után ténylegesen is elkezdődött a konszolidáció, ami az is jelentette: kiszámítható szabályok szerint sokan kaphattak útlevelet a szocialista tömb országaiba, tehát aránylag biztonsággal lehetett arra számítani, hogy fenntarthatók a kapcsolatok. Romániában jóval nehezebben, ritkábban és kevésbé kiszámítható módon, de szintén lehetett utazni - a kétévenkénti magyarországi látogatás, a szerkesztőségek végigjárása, a nagy házibulik és a nagy beszélgetések korszakában a maga korlátaival lehetséges volt. 1965, Georghiu Dej pártfőtitkár halála után Ceauşescu került hatalomra - aki a romániai magyar kulturális intézményrendszernek tett komoly engedményeivel (a tévé magyar nyelvű adása, a Hét című lap és a Kriterion kiadó megalapítása a legjelentősebb) feledtette a magyarok számára vészjósló közigazgatási reformokat (az addig is igen csonka magyar autonómia megszüntetését). Volt még közös román-magyar könyvkiadási program, a két országban hozzá lehetett jutni egymás sajtótermékeihez, könyveihez. Az egymás iránti érdeklődés rég nem volt arányos: Erdélyben fontos volt elolvasni azt, ami Magyarországon jelent meg (bár tanítani például nem volt szabad), Magyarországon azonban szinte elvétve lehetett találni olyanokat, akik követelték volna az irodalom erdélyi teljesítményeit. Tanítani, közölni az erdélyieket továbbra sem volt szabad, a ma határon túlinak, akkoriban külföldi magyar irodalomnak nevezett stúdium keveseknél, mindenekelőtt Ilia Mihály könyvespolcain volt elérhető.
A hetvenes évek megintcsak más volt. Magyarország az évtized elején látványosan szakított a néhány évvel korábban megkezdett gazdasági reformpolitikával, amit az addig nagy nehezen kialakult kulturális, elsősorban filozófusműhelyek látványos szétzúzásával toldott meg az erőfitogtatást nélkülözni nem akaró hatalom. (Ez paradox módon nem tett olyan rosszat a kapcsolatoknak: a nyugati utazástól eltiltott értelmiségiek keletre még kaptak egy ideig útlevelet - akkor kezdtek el sokan, például Heller Ágnes, Erdélybe járni.) Romániában az évtized közepére kezdett láthatóvá válni, hogy mire megy ki a Ceauşescu-kurzus. Magyarországon a jóléti kádárizmus viszonylagos anyagi konszolidációt hozott, ami egyebek mellett gyakoribb utazási lehetőséget is jelentett azoknak, akiknek volt útlevelük. Persze csak magánügyben: a kulturális passzusok helyett: nem véletlen, hogy már a filozófusok elleni boszorkányüldözés után éppen egy erdélyi szerző veri ki a biztosítékot a magyar hatóságoknál: az évtized közepén Ilia Mihály Tiszatáj-főszerkesztői posztja bukott meg azon, hogy közölni akarta az erdélyi Balogh Edgárt. A körülmények ismeretesek: a szám a nyomdából került az elhárításhoz, a főszerkesztő megkerülésével, aki azonnal lemondott. Mindemellett a kapcsolatokat valóban élénkítette az az egyszerű tény, hogy Magyarországon hozzá lehetett jutni egy-egy Trabanthoz, és az akkor már (a román gyakorlattól eltérően) létező szabad szombatokat is kihasználva el-el lehetett pattanni egy-egy hétvégére Erdélybe (meggyőződésem, hogy a szabad szombatok bevezetése hozzájárult a magyar-magyar viszonyok szorosabbá tételéhez). Romániában ezzel szemben a frissen meghirdetett gazdasági szeparatizmus miatti elszegényedés indult el - kezdtek tehát egyirányúvá válni a csempészútvonalak. De legalább akkor még voltak: kulturális értelemben ez azt is jelentette, hogy lassan mindenütt megtanulták használni a cenzúrák különbözősége adta előnyöket: Magyarországon olykor-olykor közöltek egy-két határon túli írót, Erdélyben megjelent néhány olyan szerző, akinek az anyaországban esélye sem lett volna: a kolozsvári Echinox például közölte a Szovjetunió polgárának, Balla D. Károlynak a verseit (a román hatalmat nem érdekelte, hogy a Szovjetunióban is élnek magyarok, a magyarországi irodalomnak ellenben erről nem volt szabad tudomást vennie). Ekkor indult a táncházmozgalom, a magyarországi tinédzserek - egyetemisták, különösen Ilia Mihály szegedi tanítványai, ekkor fedezték fel maguknak Erdélyt. Még mindig érdemes volt Erdélyből hozni is könyveket, nem csak vinni - a helyi szerzőkön kívül például a Kriterion világirodalmi sorozatának számos darabját. Magyarországra beszivárogtak már a felvidéki és a vajdasági szerzők is, az azonban gyakorlatilag lehetetlen volt, hogy bármiféle kapcsolat kialakuljon mondjuk az erdélyi és a vajdasági műhelyek között. Hacsak Ilia Mihály nem küldött Erdélybe Sympót, a Vajdaságba Fellegvárt.

És ezzel ott vagyunk a következő évtizednél: a hetvenes évek végére Magyarországra a szamizdatmozgalmak, Erdélybe pedig az éhezés és a látványos tilalmak korszaka érkezett meg. Ettől kezdve nem lehetett előfizetni magyarországi lapokra, a könyvtárakból kivonták az anyaországi publikációkat, az értelmiség számára létkérdéssé kezdett válni, hogy ki és mennyi könyvet, folyóiratot tud becsempészni, és hogy kinek adja őket. A Magyarországra való utazás szinte lehetetlenné, a könyvcsempészés igen veszélyessé vált. A hatalom itt is, ott is megrettent: Magyarországon ellehetetlenítették az egyre bátrabb hangokat megütő Mozgó Világot, Jugoszláviában pedig, nem sokkal Tito halála után, lefejezték az Új Symposiont.

Eközben Erdélyben akkorra gyakorlatilag közkézen forgott nemcsak mindaz, amit a hivatalosan megjelent irodalomból érdemes volt elolvasni, hanem például a Sympo és a magyarországi szamizdat is. Aztán '82-ben megjelenik az első (és egyetlen) romániai magyar szamizdat, az Ellenpontok, bő másfél év múlva szerzői lebuktak, a várható következményekre a korabeli állapotok ismeretében következtetni lehet, de aztán a letartóztatottak névsora és a történtek rövid leírása eljutott Ilia Mihályhoz, aki telekürtölte a történettel az akkor már amúgy Romániára ferde szemmel tekintő Nyugatot - az ellenpontosok nagyrészt megúszták néhány éves tortúrával és az országból való kiutasítással.

Ettől kezdve - a teljes nyolcvanas évtizedben - a sötét reménytelenség és a mindennapi túlélés jellemezte az erdélyi hétköznapokat, a kapcsolattartás gyakorlatilag lehetetlenné vált. A román-magyar konfliktus a Lăncrănjan-ügy 1982-es kirobbanása után ki is mondatott. Ion Lăncrănjan az Egy szó Erdélyről című pamfletje volt az, amely megszegte - ma így mondanók - a politikai korrektség szabályait, és hivatalossá tette a magyarellenes közbeszédet a hivatalos román politikai sajtóban. Ez ellen Magyarországon egyetlen hivatalos orgánum tiltakozott: az Ilia Mihály nevelte Tiszatáj, amely, aligha Ilia közreműködése nélkül, merte közölni Köteles Pálnak a vádakat visszautasító írását. Csapody Miklós, aki a hetvenes évek közepétől máig egyike azoknak, akik Ilia „nagyköveteként" vettek részt a magyar-magyar kapcsolatok szükség diktálta szervezésében, erre vonatkozó kérdésemre a következőket írta: Jelenlétének meghatározó „műfaja", és korántsem szimbolikus, sőt néha még a legvadabb cenzúra idején is működő formája az írásos életjel volt (hosszabb-rövidebb levél, képeslap). Ez is köszönés, üzenetféle volt, amit aztán a tanítványok, ismerősök stb. élőszóban is magukkal vittek. Lényeges, hogy ezekkel a fiúkkal, lányokkal Ilia mindig maga beszélt, ő üzent, kérdeztetett stb., tehát nem volt olyan „hálózat", amelyik hangyabolyként működött volna, tetején a főnökkel, Iliával (ezt csak azért írom, nehogy megtévessze a belső elhárítás által kitalált, onnan aztán hatékonyan, még az ismerősök körében is elterjesztett tétel, hogy ti. Ilia valamiféle katonásan megszervezett föllazító struktúrát működtetett volna). Dehogy. A dolog működőképességét Ilia személye, üzeneteinek tárgya (az ügy lényege), lelkesedésünk, de megfontoltságunk is biztosította.

Végül is a lényeg az üzenetek folyamatossága - és az az állapot, amikor volt üzenet, amire várni lehetett. Meglehet ma - amikor Ilia Mihály is e-mailben intézi hosszú cenzúrás idők után már cenzúrázatlan levelezését - már teljesen mást jelent az üzenet. Hamarosan - és ez jól is van így - eljön az az idő, amikor nagyon hosszan kell majd magyarázni, hogy miért volt korszakalkotó Ilia Mihály levelezése, állandó kapcsolattartási technikái hogyan tehették önmagukban is élhetőbbé a dölyfös és ostoba hatalom szorításában vergődők világát. Hogy miért fontos az, hogy egy ember hosszú-hosszú úton járva mindenütt megkereste azt, akinek szüksége volt rá. Talán e hosszú út az, ami miatt barátai közül néhányan úgy emlegetik: Iliánusz barát.

 


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.