EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996319. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

RIEFENSTAHL

Pató Attila

LR és aki utánna következik

"…mert ez a jelen felfalta nemcsak an múltat, hanem a jövőt is."
Mircea Dinescu, 1989. március 17.
"Bocsánat! Bocs!"
Mircea Dinescu, 1992. december 1. "
< k >, ö"
Esterházy Péter, 2002

2005. szeptember 1.

Az alaphelyzet ismert: Leni Riefenstahl a Führer megrendelésére készített filmjeinek a művészi érdemeit emelte ki, és azzal a gesztussal, hogy - mintha occam-borotvával - alkotásainak formai mozzanatait elválasztotta a tartalmi elemektől, úgy vélte, hogy önmagát is ki tudja metszeni környezetének társadalmi és politikai hátterétől. Bizonyos értelemben a művészi szabadságra hivatkozott. Mintha mindössze annyi történt volna, hogy egy igazoltan nagy tehetségű alkotó rossz korban, rossz helyen született. Tegyük fel, hogy valóban így gondolta, és valóban csupán naiv résztvevőjének és voltaképpen kihasznált áldozatának tekintette magát, s&#8239;csak azért készítette el a náci uralmat dicsőítő filmeket, mert akkor ezt kellett csinálni. Ha így is van, akkor erre csak azt lehet mondani, hogy bizony ez ismerős dallam; ekkor már a hivatalnok dalát halljuk.

Számtalan vitát olvashatunk erről, szinte kimeríthetetlenül tanulságos megvizsgálni a náci korszak és általában a totalitárius korszak utáni időkben tapasztalt önviszonyulási módokat, s&#8239;hogy ezek miként jelennek meg a nyilvánosság terében. Ezen belül is különös esetet foglalnak el az írástudók és alkotók, például hogyan viszonyultak a totalitárius rendszereket kiszolgáló művészek a bukás után saját magukhoz? Hogyan viszonyul ez a személyes kérdés az általánosabb morális vagy akár politikai problémákhoz? Reprezentálhatja-e egy művész sorsa a társadalmi szerepeket és lehetőségeket, és ha igen, hogyan? S&#8239;miközben a viták zöme a náci uralommal összefüggésben zajlott és zajlik, mintha kevesebb fény derengene a közép- és kelet-európai társadalmak árnyai körül: azonban a ködös időben is megmutatkozik, hogy ez a kérdés alapvető szerepet játszik a társadalmi és politikai életben, az újrakezdés bizonytalan, de meghatározó pillanataiban.

Bizonyára nem egyszerű áttekinteni a totalitárius korszak művészeinek sorsát, és szerfelett bajos munka lehet a teljes mezőnyre tipológiát és értékelési rendszert fabrikálni. Az is lehet, hogy nem több, mint két modell révén leírható a magatartásuk: vagy a hivatalnok, vagy a cinikus művész. Ez utóbbira példa Karajan és az ő drótkötélpályája. Mint ismeretes, a nagy dirigens azt válaszolta a háború után a történtek iránt érdeklődőknek: "Ha ön egy hegycsúcsra fel akar jutni, és adott egy drótkötélpálya, akkor mit választana?" Semmi áldozatiság, tiszta művészet, tiszta cinizmus. De ha LR történetéről van szó, akkor ő az önigazolása szerint bizonyára a hivatalnok modelljéhez tartozik, noha foglalkozása vagy akár tehetsége alapján művészként kívánja elfogadtatni magát. Viszont elképzelhető, hogy ennek a modellnek más, részben azonban hasonló megnyilvánulásaival is találkozhatunk.

Talán nem véletlen, hogy Adolf Eichmann Obersturmbannführer a gondolkodó fő nehéz szerepében próbálta feltüntetni magát (lásd Bálványok alkonya című emlékírásait). Csak éppen az volt a gond, hogy nem volt képes gondolkodni (de vajon mit is jelent ez?), és közhelyes frázisai az akasztófa alatt az egész személyiségét egy abszurd bohózat szerzőjévé és főszereplőjévé formálták. Ugyanakkor ez csak két típus, és máris jelentkeznek a kérdőjelek - de ha jóval több osztályt, sőt alosztályt is meg lehetne nevezni, egy szempontból aránylag könnyű valami közöset felfedezni bennük: ők azok a szorgos hangyák, akik nélkül a totalitárius gépezetek nem működhetnek. És kijelölhetünk még egy közös mezőt. Látszólag magukra hagyhatjuk őket a lelkiismeretükkel vagy a nélkül, ám utóbb, a bukás után súlyos gondot jelentenek: ezek közül jelentős helyen állnak a jogi és morális megítélhetőség nehéz kérdései. Az összeomlás záróképe egyúttal drámai fordulatokban bővelkedő küzdelmek nyitánya.

A nevezetes és kevésbé neves szereplők társadalmi megítélését ugyanakkor nagymértékben befolyásolja, hogy az intézményesen vagy a mindennapi életben ítéletet gyakorló társadalom éppen az a társadalom, amely éppenséggel magával cipeli a múlt tapasztalatát. A szembenézést a kívülről jövő bírálat mellett az is befolyásolja, hogy az adott társadalom milyen önviszonyulási módokat enged meg, melyeket erősít, esetleg gátol, vagy éppen szorít perifériára. Fontos körülmény a tranzíciós szakaszban, és különösen az első pillanatokban mutatkozik az igény, hogy fel tud-e mutatni olyan személyeket, akik autentikus módon meg tudnak nyilvánulni, és&#8239;valamiképpen viszonyítási pontot jelentenek a környezet számára. A hatalmi viszonyok, nevezetesen a legitimitás jellege és szilárdsága is nagymértékben azon múlik, hogy milyen ítéletet alakít ki a társadalom önmagáról, hogyan számol el saját múltjával. Az írástudók, az alkotóművész egyéniségek alapvetően fontos szerepet játszanak, mert tevékenységük révén kialakítják a meghatározó társadalmi szerepeket. Magatartásuk és ennek elfogadása reprezentálja a szerepek lehetőségeit és valóságát: kijelölik az új kezdet pályájának nyomvonalait.

Nyilvánvalóan nem szabad elfelejteni, hogy a művészek, az írástudók is saját társadalmuk foglyai. Mozgásterük nem függetleníthető az adott környezet értékhorizontjaitól és kényszereitől, és ez a szabad(abb) világra éppen úgy igaz, mint a totalitárius rendszerre. Ámde leírhatunk, illetve hipotézisként állíthatunk egy tradicionálisabb, naivabb képet, még ha nem is lehet hézagmentesen teljes: olyan értelemben beszélhetünk művészről, és akkor a feltételezés szerint ez az írástudókra is érvényes, amennyiben az adott személy képes függetleníteni magát az adott társadalomtól, cselekedeteit és alkotói tevékenységét az önmaga által kialakított értékvilág határozza meg. Természetesen ez nagyon felületes meghatározás, és tisztázni kellene a függetlenség, ebben az értelemben a művészi szabadság, belső és külső meghatározottságait, mert adott esetben a terroristák is művésznek tekinthetik magukat, amint nem egy esetben meg is történt. Most azért csak azt kell szem előtt tartani, hogy nem csupán a rendszer kiszolgálóinak esetét érdemes tekinteni, hanem azokét is, akik igyekeztek megőrizni függetlenségüket. És ebben a perspektívában értékelhető a különbség a hivatalnok és a művész között. A hivatalnokok megúszhatják, ha nem voltak különösebben prominens figurák, ha elég ügyesen mozogtak az át- és megmentési mozgalmakban és így tovább, de van azért különbség a művészekhez képest. A hivatalnok esetleg új irodát kap, a hatékonyság zászlajára már nem az ellenség irtásának titkos jeleit rajzolják, a gépezetbe a demokrácia érméit csengetik. A lényeg a hivatalnok számára egy és oszthatatlan, nevezetesen a házirend pontos követése, mert a világ fennmaradása és az előmenetel is csak így lehetséges. A művész, az író és alkotó ennél nehezebb helyzetben van. Nem cserélhet egyszerűen egyenruhát. A prágai bársonyos forradalom pillanataiban önmaga reprezentánsaként Havelt akarja kiszabadítani az összegyűlt embersereg. A bukaresti "túrós" forradalom meghatározó percében nem véletlenül az a Mircea Dinescu kerül képernyőre, akit házi őrizetben tartanak, mert külföldön úgy nyilatkozott, hogy a művész alkotásának nyersanyaga a szabadság, és ő ebből nem kívánt engedni.

LR a háború után nem sokat alkotott, afrikaiakat és halakat fényképezett, meg kell hagyni, nem minden zsenialitás nélkül.

A kezdet entuziasztikus pillanatai elmúltával megmutatkozik, hogy az újrakezdés elkerülhetetlen válságjelenségekkel társul. Az értékek és a magatartásminták nagyfokú zavara a hatalmi vákuumban a hatalmi mechanizmusok tehetetlenségi ereje folytán éppen a kontinuitást segíti elő. Az adminisztráció gépezetébe csöppent partizánok és klienseik bizonytalan lépései - a tapasztalt hivatalnokok karának harsány röhögése kíséretében - sok bénultságot, zavart okoznak. Közép-Európa 1989 utáni története, minden változatosság ellenére, mintha arra utalna, hogy az újrakezdés feladványait akkor lehet megoldani, ha sikerül valamiképpen szembenézni a múlttal: márpedig roppant nehéz és fájdalmas elszámolni a múlt kényszeres és csapdákkal telített, az adott totalitárius vagy "csak" diktatórikus helyzetben akár racionálisnak tűnő, utóbb azonban vállalhatatlan és a letagadással, kényszerfelejtéssel (vagy azzal sem) elintézhető cselekedeteivel. Ez a kritikai munka részben generációs kérdés és mindenképpen hatalmi kérdés. Példaként hozhatjuk fel a közelmúltban Romániában kibontakozott Sütő-vitát. A marosvásárhelyi Hét című hetilap februári számában egy fiatal, olasz-magyar származású történész, Stefano Bottoni a nyilvánosság elé tárt olyan dokumentumokat, amelyek alapján nemcsak arra derült fény, hogy esetleg Sütő Andrást felelősség terheli egy tragikus sors beteljesedésében - hanem ami a történész számára jóval fontosabb, hogy a feltárt tények (és tegyük hozzá: hipotézisek) alapján újra lehet rajzolni a romániai magyar értelmiség, a társadalmi-politikai elit önmagáról alkotott képét. Két pont érdemel figyelmet: a vita nemcsak a generációk között zajlik, hanem az idősek egymás között sem ugyanolyan mértékben (beismerés és önigazolás vagy vehemens ellentámadás stb.) védelmezik önmagukat, és a fiatalok egymás között is számon kérnek egyet s mást, például az öncélú személyeskedést és a fegyverkovácsolást: hogyan lehet a helyzetet hatalmi szempontból kihasználni. Másfelől azonban azt is érdemes megjegyezni, hogy a jelek szerint a fiatalokra hárul az idősek után a romot eltakarítani: nehéz megőrizni az idős generációk iránti hagyományos tiszteletet, amikor a szenvedések és áldozatok morálisan nehezen értelmezhető gesztusokkal társulnak. Az utólagos ön- és közámítás az egyszerűsített mártíriumképlettel azonban nem csak egy szűkebb közösségnek árt. A nyilvánosság mezején könnyen megerősíti az önértelmezések súlyos deficitjeinek további felhalmozását, amelyek utóbb a politikai hatalom legitimitását teszik kockára. A múltra, következésképpen a jelenre irányuló (ön)kritikai munka elengedhetetlen feltételnek tűnik a totalitárius rendszerek által előidézett, illetve bővített formában újratermelt válság feloldásához. Ez tenné lehetővé az új kezdetet, az újrakezdésre való nyitottságot.

Érdemes azonban megemlíteni olyan eseteket, amelyek tovább feszítik a megítélés lehetőségének dilemmáját. Példaértékűnek mutatkozó esetekről van szó, amelyek korántsem esetleges példák, ha nem is teljesen egyediek. Két szempont miatt hívják fel magukra a figyelmet: elárulnak valamit a művész szabadságának és ítélőképességének összefüggéseiről, s mivel kortárs teljesítményekről van szó, így jobban megvilágíthatják a totalitárius korszak utóéletének problémáit. Esterházy Pétert, a megütközést keltett Javított kiadást említjük, és Mircea Dinescu izgalmas közéleti és irodalmi munkásságát, hogy ne csak magyar példára utaljunk. Talán meg lehet kockáztatni az állítást, hogy a Javított kiadás kivételesen erős demonstratív erővel példázza, hogy a totalitarizmus akár annak szoft, rózsaszín, legvidámabb stb. változatában is totalitárius technikákat alkalmaz, és a cél ugyanaz: az ember világának totális megsemmisítése. Beleértve múltat s&#8239;jövendőt.

Dinescu 1989 tavaszán a Libérationnak adott interjúban fogalmazott úgy, hogy az emberek nem annyira azért hagyták el hazájukat, mert nehéz a megélhetés. "Nálunk ma az éhséget ésszerű, tudományos táplálkozásnak nevezik, de nem emiatt mennek el az emberek, hanem főleg azért, mert már nem tudnak reménykedni, mert ez a jelen felfalta nemcsak a múltat, hanem a jövőt is." Egy ilyen mondatot nem hagy a rendszer megtorlás nélkül. A decemberi fordulatig a költő házi őrizetben savanyodik, ám őriz valamit, amiről akkor is és azóta is tudja, hogy milyen törékeny és mekkora értéke van: tudja, hogy a művész nyersanyaga a szabadság. Dinescu titka, úgy tűnik, egyébként egy sajátos, a távolságot és a bennlétet egyaránt vállaló humor: de ez a humor nem korlátozódik a konyhára vagy a baráti körre, és nem oldódik fel a játékos formákban. Elegendő, ha elolvassuk az írószövetség elnökéhez írott leveleit - például 1985-ből -, amelyekben nemcsak arra figyelmezteti az elnök elvtársat, hogy fölösleges ennyi erős ember energiáját versekre és azok ártalmatlan szerzőjére pazarolni, hanem arra is, hogy voltaképpen maguk az állami szervek és intézmények működnek úgy, ahogyan az ellenzékről feltételezik, vagyis a törvények ellenében. És még egy lépéssel tovább lehet lépni. Szintén még a "Visszasiratott" címen emlegetett vezér dicstelen pusztulása előtt történt, hogy Berlinben egy lényeges körülményre igyekezett terelni a művésztársadalom figyelmét, amely akkor is hajlamos volt megfeledkezni a Falról. A művészeti szabadság öncélúságával kapcsolatban fenntartásait hangsúlyozta a játékosság elméleteivel és gyakorlatával szemben. Másfelől azonban emlékeztetett arra is, hogy nagyon óvatosan kell bánni a Fal másik oldaláról érkezőkkel: olyan, mintha szénporos lenne a tüdejük. Vagy olyan óvatosan kell bánni velük (egy későbbi példázattal), mintha vak embernek adták volna vissza a látását. Önpusztításba menekül, amikor magára ismer.

A humor, a játékosság szerepének értékelése átvezethet Esterházyhoz, de ne feledjük el közben a szabadság és a hitelesség szempontjait sem. Thomka Beáta: "A humorérzék létértelmező attitűd, szemléleti forma és az alkotáshoz való viszony érzéki formája. Más alkotóknál túlélési stratégia, a tragikum elviselésének módja, a világérzékelés eszköze. Az alkatnak, az emberi és művészi alapállásnak ez az adottsága Esterházy művében a szabadság lehetősége." EP példázata mutatja, hogy totalitárius körülmények között milyen törékeny a művész nyersanyaga, nevezetesen a szabadság. Különös szerepet tulajdoníthatunk a késleltetettség mozzanatának: az apa tevékenységének felismerése idézi elő az író személyiségének totális összeomlását, jóval a rendszer bukása és az apa halála után. Az író érzékelte és azt hitte, ismeri a rendszer működését, és függetlennek tudta magát tőle. Ámde a rendszer post fest bejelenti, hogy sikerült a megtévesztés. Az általa ajánlott alku a magán és a privát elválasztására nem volt igaz, a vasárnapi sütemény és a baráti látogatás is a rendszert szolgálta. Hogyan is lehetett elhinni a rendszernek, hogy hiteles ajánlatot tesz? Ebben a vonatkozásban egyébként a magyarországi rendszer, az Acél György márkanévvel ellátott kultúrpolitika talán bizonyos sajátossággal bírt a szocialista táborban: a szimulákrumok sokszorozása és egymásba tükröztetése megteremtette azt a minthaérzetet, amely nemcsak a pótcselekvések frusztrált társadalmát és társadalmi csapdáit termelte ki (emlékszünk még Hankiss Elemér társadalmi diagnózisaira?). Az autentikusságnak ez a sajátos, mondhatni, posztmodern módon játékos feloldása a jövőt is megterheli. Sári Lászlónak a "Közérdekű önsajnálat avagy író (újra)olvas" című esszéje, amely áttekinti és összegzi a két kötet körül zajló vitákat, szerencsés módon érzékeny a regény morális és politikai vonzataira, arra figyelmeztet, hogy árnyaltan kell megközelítenünk a Javított kiadás olyan mondatait, mint például: "A Kádár-korszak egyetértésünkkel folyt, kis óckodásokkal és undorkodásokkal." Sári szerint viszont ez azon túl, hogy a - különben Esterházy által történetileg pontosan meghatározott - rendszer konszolidációját 1961. december 10-én kihirdető kádári rendszer átfordítása, nem csupán azt nehezíti meg (de nem teszi lehetetlenné), hogy a "kis óckodásokkal és undorkodásokkal" eljussunk a rendszerváltás történetéig, hanem azt is, hogy a Kádár-rendszert történetileg értékelni tudjuk.

Egy szó a besúgókról. Felmérjük-e annak a súlyát, hogy nem a jelentések tartalma a fontos: a jelentések nem információt termeltek, nyilván ezért olyan hihetetlenül szánalmasak és üresek. A besúgók elsősorban besúgókat és a besúgók gyermekeit, a besúgók társadalmát termelik. Marx gazdasági törvényeit sikerült a szocialista társadalom önfenntartási törvényévé alakítani.

EP összetört a felismerés súlya alatt: az Apa rendíthetetlennek tetsző talapzatán könnyűnek tűnt a játékosság, hősiesnek tűnt morális kérdéssé avatni a pontosvesszőt. "Hát ennek vége" - mondja EP. Konklúzió Apáról, szabadságról: "Apám élete közvetlen (és viszolyogtató) bizonyítéka az ember szabad voltának." Erről viszont Angyalosi Gergely: "Számomra ez a szokatlanul csikorgó, közhelyes zárómondat, ha nem is bizonyítéka annak, de jelzése annak, hogy az író mint író feladta."1

Ismét csak a késleltettség effektusát érhetjük tetten Mircea Dinescu esetében is, aki csak néhány évvel a decemberi események után értette meg, hogy milyen okosan és hatékonyan használta fel az ő hitelességét is a totalitárius technika. 1992 decemberében így nyilatkozott: "Beismerem, tévedtem. Tévedtem, amikor arra biztattam az embereket, jöjjenek ki az utcára harcolni. Ők kijöttek, és maguk győztek. Bocsánat! Bocs!" Ámde mégis, tekintettel a saját maga rendíthetetlen szabadságigénye alapján kivívott szabadságra, mégis így válaszolhat azoknak, akik őt is kollaborálással igyekeznek besározni: "Közöttünk csak annyi a különbség, hogy én semmit nem változtam." És még valami: "míg én megengedhetem magamnak, hogy szidjam a kapitalizmust, kegyed ezt nem teheti, mert azt mondaná a világ, hogy nem is vedlett át egészen, s máris ugyanazt teszi, mint a régi világban". És itt nem csak a tőke bírálatáról van szó. Hanem arról, és elsősorban arról, hogy az újrakezdés nem lehetséges a történet kritikai feldolgozása nélkül. Kritikai munka viszont nem lehetséges az autentikus és egészséges ítélőerő nélkül. Természetesen maguk a személyek is meghatározók, de jelentősége annak van, hogy milyen szerepeket tudnak elfogadtatni és reprezentálni.

LR a halála előtt megjelent a világ nyilvánossága előtt, és bejelentette, Itt vagyok. Vezekelt, és bizonyára visszakapta magát. Időközben elveszett egy életmű, a történelem viszont nem matematika. És akkor lehetne sorolni a tanulságokat.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.