EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2023. január 30. | Martina, Gerda, Jácinta napjaAKTUÁLIS SZÁM:1125168. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 3. szám

Herbert Grün

LORENZO IL MAGNIFICO

1965. március 15.

A dicső Mediciek állatkertjében volt egy különösen híres, rendkívül nagy, szép, erős oroszlán. Történt azonban egy napon, hogy a többi oroszlán megtámadta és szét­tépte; az udvar elborzadt – jelnek vélték az eseményt. És valóban, Lorenzo nemso­kára meghalt, mindössze 44 éves korában. Történt pedig ez abban az esztendőben, amikor Cristobal Colón először lépett part­ra a nyugat-indiai szigeteken.

Lorenzo maszkja minden más maszknál beszédesebben vall a maga koráról: ez az, ami érdekel benne, nemcsak az egyénisé­ge, már amilyen volt: elbűvölő, ragyogó, nagyszerű, naiv és mindenható – kora gyümölcse és tartalma, a század központ­ja és csúcsa, a később „nagy reneszánsz­nak” nevezett századé.

Akármelyik oldaláról is nézed Lorenzo maszkját, ez az arc minden oldalról csú­nya, nyers, erőszakos, gyilkos. Az orr aránytalanul nagy és görbe, mintha a ben­ne levő csont tört volna össze, előresze­gett és fintorgó; az arc tömött és túl ke­mény: a száj egyenes és összezárt, az alsó ajak széles, az amorf áll fölött egészen előreugrik; a szemöldök felemás, különö­sen a jobb oldali külső széle olyanformán görbe, ahogyan a vidéki ripacsok a démo­nikus, a titokban fondorkodó és felfuval­kodott ember meggyőző álarcát elképze­lik; a homlok alacsony, a koponya göm­bölyű, az egykor kemény ráncok az orrcimpa körül felszívódtak (hasonlítsd össze Vasari portréjával!) már alig észrevehetőek; a homlok közvetlenül az orrcsont fö­lött bemélyedt, horpadt. A szemek pedig nagyok, nagyszerűek még így is, amikor már csak hunyorognak.

Kérdem hát: akik a történelemből nem ismerik Lorenzo jelentőségét, elhiszik-e, hogy a maszk mögött a haza bölcsének és központi alakjának ragyogó, tiszta, min­denható egyénisége rejtőzik? Vajon nem azt hinnénk-e – ha, mondjuk, a maszk névtelen volna –, különösen az első, felü­letes benyomás alapján, hogy egy könyör­telen rablógyilkos és harácsoló zsarnok arcát nézzük?

Ha azonban a halotti maszkot Vasari cseppet sem széptevő portréjával vetem össze, a hasonlóság tagadhatatlan. Vasari tehát aprólékosan megoldotta feladatát. Másrészről pedig, a portrét szemlélve (csak a portrét, a halotti maszkot nem!) egy másik, híres emberrel való kénysze­rítő hasonlóság tart hatalmában, aki mind a kora, mind a kontinens központi alakja volt: Vasari portréja alapján azt kell hin­nem, hogy Lorenzo Medici Voltaire-hez hasonlított: az orr, a száj és az orr körül fintorgó ráncok, az állkapocs, sötét, nyu­godt szemek: ugyanaz a kifejezés, csak nem olyan határozottan szarkasztikus.

Hogyan egyeztessem mindezt össze? Azon erőlködöm, hogy a halotti maszkon is olyan vonást fedezzek fel, amely Vol­taire-hez hasonlítaná. Az orr nem – mert még mindig túl húsosnak tűnik.

Talán a száj? – habár úgy tűnik, hogy a harcias, monolit állkapocs nem hason­líthat a mesebeli vén boszorkák fogatlan szájához (Voltaire szája ugyanis pontosan ilyen) – és mégis: maguk az ajkak annyira keskenyek, különösen a felső, olyan bölcsen összezártak, hogy ez már nemcsak a számító, hanem a töprengő sajátja is.

Mindenekelőtt persze a szemek, és újra csak a szemek! Az arccsonttal és a szem­öldökcsonttal határolt üreg olyan tágas, hogy úgy rémlik, ezek a szemek még-még akarnak látni, tekintetük átszakítja a szemhéják vékony hártyáját – de nem, erre nincs is szükség, hiszen olyan széle­sen kitágultak, hogy a szemhéjak átlát­szóak. Ezek a szemek még mindig mere­ven csodálkoznak, gyönyörködnek a világ­ban, s nem is annyira kutatnak, mint inkább csak néznek, néznek, néznek.

„Lorenzo il Magnifico személyisége egé­szen uralja környezetét, de nem csak her­cegi rangjával, mint gondolnánk, hanem – rendkívüli jellemének köszönve – ép­pen abból kifolyólag, hogy még annyira különböző emberek számára is megadja a szabad kibontakozás lehetőségét.” (Burkhardt).

„Azt már nem tehetem, hogy a magam hasznáért az egész Itáliát fenyegető ve­szedelemmel fizessek!” (Lorenzo)

S a naiv idealista, aki hitt az igazi argumentális erejében még a politikai meg­beszélésekben is, rendkívüli számítással össze tudta kovácsolni a diplomáciai há­zasság lánca (vagy talán a posztókereske­dő vére mozdult meg benne?), szorosan ke­zében tartani a hatalom kantárját, s ugyan­akkor nemcsak arra volt képessége, hogy tervszerűen udvarába gyűjtse a felvilágo­sult elméket, hanem tudott igazán önál­lóan, tudományosan és ragyogóan csevegni a plátói akadémián: udvari filozófusai kö­zött kétségtelenül ő maga volt a legere­detibb, legiskolázottabb és legszellemesebb. A szó szoros értelmében kiérdemelte a költői halhatatlanságot már a Dante Pok­lára írt szellemes paródiáért is (Simposio), de még annál is inkább azzal a múló if­júságról szóló, mindössze négysoros, cso­dálatos refrénnel. S ez a vidám kedélyű és intellektuális poéta az éhes népséget egyidőben tette kezessé az említett állatkert oroszlánjaival, és egy cseppet sem érezte feszélyeztetőnek ugyanezekkel az orosz­lánokkal végrehajtani a politikai perek halálítéleteit. S ez a despota erkölcsileg annyira túl érzékeny volt, bogy saját ér­dekeiért nem tudta feláldozni Itália (ak­koriban még meglehetősen utópisztikus fogalom, nota bene) érdekeit.

A „reneszánsz” szó a huszadik század közepén minden európai entellektüel szá­mára valamivel többet (vagy kevesebbet) mond, mint egy kultúrtörténeti korszak neve: az élet különleges betájolását, csak­nem teljes egészében tartalmát, valóban elrendezett értelmét jelenti az életbölcse­letnek, árnyalataiban kiszínezve a világ sajátos értelmezésével. A moralizálás felé hajló széplelkek beszélgetés közben elő­szeretettel helyettesítik ezt a kifejezést más rövidítéssel, amelynek azonban szá­mukra csaknem ugyanaz a jelentése, mint ennek az ugyancsak kölcsönvett fogalom­nak: életerőről beszélnek. Ilyenkor rend­szerint olyan életfelfogásra, olyan jellem­re és a sorsnak olyan egybefonódására gondolnak, mint amilyent a megnyerő vadóc és tehetség: Benvenuto Cellini emlék­irataiból ismerek – s mindezt együttvéve etikai gátlástalanságnak, ragyogó (soha­sem irigylésre méltó, mindig csak öntetszelgő) egoizmusnak, gyermeki kegyetlen­ségnek és szellemes pajkosságnak is ne­vezhetnénk. S újra csak Burkhardt (a reneszánszkori Itália erkölcsi rendszerébe a következő szabályokat sorolja: becsület, gazdag képzelőerő, vérbosszú, abszolút promiszkuitás, egyidőben a család alapjai­hoz és támasztékaihoz való következetes ragaszkodással, a banalitás és tisztán testi hedonizmusnak az erotikai eksztatikus lirizmusával való ellentmondó összeházasí­tása, az emberi élet kis értéke és mula­tozás a dőzsölésig, különösen, ha ez tisz­tán öncélú), aki tartózkodva és személy­telenül, történelmileg objektívan, s mint mindig, szándékoltan túlzott igazságosság­gal Itália reneszánszkori erkölcseiről, életerejéről ezt mondja:

„Hogyan is tudnánk megítélni azt a ki­meríthetetlen gazdagságú és érzékeny rend­szert, amelyben az erkölcsiség és a szellem összetalálkoznak, összefonódnak? Való, hogy van valami, amit személyes felelős­ségnek nevezünk, s e felelősség kifejezője a lelkiismeret – egész népeket azonban sohasem nyaggatunk ilyen általános frá­zisokkal. Mert az a nép, amely szemre betegnek látszik, lehet, hogy közel áll a gyógyuláshoz – míg más népek, szemre egészségesek, lehet, hogy magukban már kitermelték a halál csíráit, amelyek csak veszély idején hajtanak majd ki.”

A Nagyságos Lorenzo halotti arca – különösen a vele született erőteljességével, a túl érzékeny finnyás talán így monda­ná: kegyetlenségével, s nem utolsósorban a mohón nyitott, befogadásra kész szemé­vel s szájával, amely mindig rááll az okos ítélet kimondására, a jobb szemöldök ravasz kifejezésével, s mindenekfölött a za­bolátlan, halálban sem megszelídült, fe­szült várakozással – kifejezi a reneszánsz szellemének és erkölcsiségének lényegét: az európai kultúrtörténelem leg­gazdagabb, legtermékenyebb korszaka ha­talmas alkotóerejének minden jellemzőjét.

Az egészséges és erőteljes emberek még halálban sem tudnak megnyugodni, s a torz szenvedésben sem tartottak a halál­tól. Bizonyára azt sajnálták, hogy immár vége az ünnepségnek.

Ford. Báti-Konc Zsuzsanna


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.