EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. december 4. | Borbála, Barbara, János napjaAKTUÁLIS SZÁM:1015421. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

A Gonosz banalitása

David Filip

LEVELESKÖNYV 1992 -1995.

(részletek)

1999. május 3.

Rovinj, 1992. március 9.

Kedves Filip! Az utolsó pillanatban átugrottam Horvátországba, mint illegális személy, mint hontalan, érvényes papírok nélkül, ráadásul egy Svájcban élő horvát hazafi - mi több, magiszter és akadémikus - levele köszöntött, melyben az ipse szökevénynek és senkiházinak titulál, elzavar innen, menjek vissza oda, ahonnan jöttem. De szerencsére mindig akadnak segítőkész hangok is; Ljubljanából jelentkezett Boris Novak, és felajánlotta a segítségét, úgyhogy szlovén dokumentumokról is szó esett. Egyelőre mit sem érő, cirill betűs papírjaim vannak csak, márpedig ezt azok sem hajlandók elolvasni, akik tegnap még jól ismerték ezt az írást. Nem veszem tőlük zokon. Cirill betűket itt már csak a felégetett horvát házak falán látni, bizonyíték gyanánt, hogy nem más volt az elkövető, mint a szerb hős, aki romokat és cirill betűs kézjegyet hagy maga után. Most úgy törleszkedek Bobához, mint a kezes bárány, ő megvéd a maga horvát papírjaival; nélküle még a pulai buszra sem szállok fel. Mint mozgásában korlátozott elítélt, most aztán írhatnék; az irodalom néha menekülés a szabadságtól. Emlékszem, Djilas azt mondta egyszer, még valahol a hetvenes években: "Elkelne egy kis börtön, prózaíró kedvem van!" Azt hiszem, hogy Párizsban legfőképp a Libération-beli cikk miatt utasították el az útlevelem meghosszabbítását; de talán csak áltatom magam azzal, hogy az írásnak még van valami jelentősége. Érzem, hogy veszítem az ironikus meg az önironikus érzékemet, pedig régóta tudom, hogy a komolyság a legrosszabb írói tulajdonság, különösen, ha az ember komolyan veszi a saját részvételét a történelmi zenebonában. Frankfurtban a konzulátushoz fordultam, és ráfutottam valakire, aki ismeri a nevem. Először is felszólítottak, hogy készítsek elő 270 DM-t, ennyi illeték kell az útlevél-hosszabításhoz, majd hozzátették, hogy jelentkezzek a konzulnál, aki személyesen is meg szeretne ismerni. Ha jól emlékszem, Sztefanovszkinak hívták, szívélyesen fogadott, és rögtön elpanaszolta, hogy nem csak azért néznek rá görbe szemmel ebben a házban, mert macedón, hanem azért is, mert mint értelmiségi mindannyiukat lekörözi, három nyelven beszél, és verseket ír, valamicskét publikált is macedón folyóiratokban, s ha nem szakadna rá a rengeteg hivatalnoki teendő, már legalább két verseskötete lenne. Habár nincs ideje, és a felelősség járma a vállán, jelenleg is lop néhány órát az íráshoz. Érzi, hogy már nincs neki sok hátra ezen a poszton, de addig is belülről szemlélheti a szétesőfélben lévő államot és intézményeinek összeomlását. Megdicsért mint írót, habár nem jutott eszébe egyetlen könyvem sem, úgyhogy egy kicsit besegítettem neki néhány címmel, nem jelentettek neki isten tudja mit, aztán együtt csépeltük Milosevicet; olvasta a cikkemet a Libérationban, és mindenben egyetértett velem. "Önből nemsokára macedón nagykövet lesz", mondtam. Eléri ez a balsors, és csorbítani fogja a költészetét. Megvigasztaltam, hogy jelentős írók voltak nagykövetek, és ez nem zavarta őket az írásban. Ám a mi konzulunk szívesebben szentelné magát a költészetnek, mert ezen a téren sokkal többre képes, mint a diplomáciában. A diplomácia nem elég kreatív, mondta. Végül megjelent bizonyos Zec úr, akit mint "a konzulátus fontos biztonsági emberét" mutattak be; közölte, hogy legyünk egy kis türelemmel, ő mindent megtesz, ami a hatalmában áll, de addig nem tehet semmit, amíg meg nem érkezik Belgrádból bizonyos fax. Elköszöntem a konzultól, és leültem az előszobában. Zec úr fel-felbukkant, és a kezével jelezte, hogy várjak, kétórás várakozás után azonban bekopogtam az ajtaján, és nekiszegeztem a kérdést: "Lesz ebből valami vagy nem?" Letolta a szemüvegét az orrára, és így felelt: "Nem! És tudja, miért?" "Nem érdekel", mondtam, és úgy hagytam el ezt az épületet meg ezt a konzulátust, mint ellenséges területet. Még aznap vonatra szálltunk, és Münchenbe utaztunk, este pedig hálókocsival Ljubljanába. A vasúti alkalmazottal együtt négyen voltunk az egész kocsiban. Ki utazik még téves irányba? Egész idő alatt a fagy volt az útitársunk; a hálókocsiban bejegesedtek az ablakok. Valami meghibásodás történt, amit csak Szlovéniában tudtak helyrehozni. Ljubljanában is fagy várt ránk; mindenütt csúszós utcák és befagyott tócsák; gyengén voltunk öltözve ilyen kemény télhez; nincs kesztyűnk, nincs semmiféle fejfedőnk. Ez Marta, a mérges öreganyó, az "ozujak" etimológiai gyökere pedig a "lazujak", azaz a tavasz hazug hírnöke; talán őt is úgy becézik, mint Lazujkót-Ozujkót, a gonoszkodó öregapót.1 Nem volt időnk felmelegedni a restiben; a pulai vonat már várt a peronon. Csak Isztriában ragyogott fel az ég kékje, oly végtelenül áttetszőn, oly mennyein, elért egészen a távolban kéklő, fehér kupolákkal legömbölyített hegyekig, melyek egyre távolodtak tőlünk, ahogy közeledtünk Kanfanar felé, a mi kis állomásunkhoz, ahol végül leszálltunk e hosszú, didergető úti kalandozás után. Nincs író, aki Párizsba lépve ne vetette volna papírra a maga párizsi naplóját, vagy ne hozott volna össze legalább egy verset, esszét, útirajzot, jegyzetet. Kirándulás Párizsba, Párizsig és vissza, vagy ahogy Tin mondaná: Párizs, mely beissza az embert. A világ minden részéről zarándokoltak e városba, mely begyógyította a sebeket, csillapította a fájdalmakat, a korai és a kései csalódásokat; jöttek, szívükben az anyaföld göröngyével, és a pompás fényözönben siránkoztak szerencsétlen hazájuk sorsa fölött; ez a mese, íme, a mai napig ismétlődik. André Gide azt írta: "Ha esetleg elfogna a vágy, hogy külföldi legyek, annak csak egy oka lehetne: hogy felfedezzem Párizst." Szegény Klaus Mann "lelki tisztulásnak" és a náci sárból való szökésnek érezte párizsi kirándulásait; számára Párizs magasan civilizált, kiegyensúlyozott, elegáns, rafinált város volt. Nem szeretném másokhoz hasonlítani magam, az hiúság lenne, de valóban először támadt vágyam, hogy megírjam én is a magam naplóját, valami személyes emlékeztetőt, lejegyezzem a benyomásaimat stb. Frankfurtban rögtön, azon melegében megírtam egy könnyebb, újságba való, felszínesebb változatot a Borbának, melyből kihagytam némely magánjellegű gondolatfutamot, és inkább a napi eseményekkel foglalkoztam, amelyek tanúsítják, hogy még élek, és nem Belgrád "a világ közepe". Itt Rovinjban rögtön átdolgoztam a Borbának írt lakonikus verziót; mert én mindig meg akarom nehezíteni azt, ami könnyednek tűnik, talán ezért nem lett belőlem soha közíró, habár volt ilyen vágyam, de többnyire sikertelenül próbálkoztam. Biztos olvasni fogod azt a párizsi naplómat; szóltak, hogy holnaptól hozza a Borba néhány folytatásban, de ha megérkezik ez a verzió, ezt tekintsd véglegesnek, és mindenképp ítéld meg, van-e benne valami, és bekerülhet-e egyszer egy könyvbe, talán egy emlékezésbe, ha eljön az ideje - habár úgy tartom, hogy mindaz, amit leírtam, úgy-ahogy, annyit-amennyit, csupán egy darabka emlékezet, amit egy kicsit lesúlyoz a művészi ambíció. Miközben pontot teszek e levél végére és számolgatom, van-e lehetőségem egy új számítógép vásárlására - Frankfurtban megcsaptak a színes monitor varázsai -, lent az utcán a nevemet kiáltozza a postás; ezt a szólongatást akkor hallottam utoljára, amikor réges-rég Montenegróban éltem, vidéken. Ott a postás behozza a levelet a házba, és ez köszöntést kíván, alkalmat ad arra, hogy lábon felhörpintsenek egy törkölypálinkát. Amikor átadja a levelet, még egyet le kell hajtani; hisz két lábon érkezett. Délre már minden montenegrói postás holtrészeg! Szóval megérkezett a leveled, máris reagálhatok rá ebben a mostaniban, melyet, mint mindig, kétségek közt fogok feladni; amikor a postán Belgrádba szóló levelet adok át, mindig csodálkozva néznek rám. Örülök, hogy egymástól függetlenül mindketten felemlegettük Djilast; kérlek, add át neki üdvözletemet. Habár régóta ismerjük, az utóbbi években valóban megszerettük; többek között talán azért, mert egyformán látjuk a szerb politikát és ezt a ocsmányságot, ahogy a kommunisták a csetnikséget gerjesztik. Djido az én emberem, lebilincselő a szelleme, a luciditása, a műveltsége; képes volt trolira szállni és elzötyögni hozzánk Belgrád külvárosába, hogy megtekintse Boba képeit; különösen a Réztányér és tükör tetszett neki. Te is írtál Boba tükreiről. Üdvözlet a David családnak.

A te K.-d

Belgrád, 1992. III. 20.

Kedves Mirko! A komor tél után (a tél mifelénk mindig szorongató és komor, áramhiány, áruhiány, a város olyan szmogos, hogy alig kapunk levegőt), ismét beköszöntött a tavasz, hogy fényt vessen az utcákon fölgyűlt piszokra, hogy a lágy napsugarak felerősítsék az egyetemes rothadás és züllés szagát. Van itt egyáltalán valami öröm? Az emberek rosszkedvűek, nehezebben élnek, nem jobban, alig lehet kihúzni elsejéig, a nyugdíjasok körében több az öngyilkosság, mint valaha, halotti levelek érkeznek az erőszakkal besorozott gyerekek szüleinek. Akiknek esedékes a behívó, mások lakásában bujkálnak vagy külföldre szöknek. Az élet egyetlen területén sincs biztonság, stabilitás, melynek alapján bizonyos általános értékek teremthetők. A nekihevült nacionalisták még reménykednek a győzelemben, de hülyének és elvakultnak kell lenni, hogy az ember ne lássa, mily hatalmas vereség felé rohan minden. De a roppant, félelmetes vereségekhez is idő kell: a láthatatlan óra kíméletlenül üt, és közeleg a bukás napja. A feleszmélésé vagy a még nagyobb apátiáé? Segítsen meg bennünket az Isten! Az útleveled meghosszabbításának elutasítása nem más, mint annak a nyomorúságos politikának a meghosszabbítása, melynek célja, hogy így vagy úgy eliminálja vagy kompromittálja az itteni rezsim ellenfeleit. Tulajdonképpen nem könnyű definiálni ezt a rendszert: inkább kommunista vagy nacionalista vagy fasiszta? Avagy voltaképpen mindez együtt. A minap összefutottam az utcán egy közös ismerősünkkel, B. R.-rel. Kérdezősködött felőled, aztán csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy van egy rendőr ismerőse, aki a rendőrségen látott egy listát azokról, akiket általános veszély esetén likvidálni kell. Állítólag te is szerepelsz ezen a listán, és az áll a neved mellett, hogy megölni és elvenni a lakását. B. R. jól informált az ilyen ügyekben, úgyhogy nem kételkedem a szavaiban. Talán ez is egyik oka annak, hogy Boba meg te elmentetek? Néha direkt azért csinálnak ilyen "titkos" listákat, hogy eljusson a híre azokhoz, akiknek a sorsáról szó van, hogy ily módon elüldözzék őket az országból. Ez a rezsim félelmet gerjesztve építi a maga stabilitását. Félelem a határainkon ólálkodó ellenségtől (a tatár sivatag szindróma, ahogy a mindkettőnk által kedvelt Buzatti írta), félelem a belső ellenségtől, félelem magától az élettől (Kafka: A per), és ezer apró, a nagy, súlyos egzisztenciális félelemből levezetett szorongás. Az ilyen politikai rendszerekben legyőzni a félelmet annyi, mint kiküzdeni bizonyos fajta szabadságot és függetlenséget, már amennyire ez az autoritárius és totalitárius pártállam keretein belül lehetséges. Egy teljes év telt el a kaotikus március kilencediki tüntetések óta, melyeken volt minden, a populizmustól és a valódi vágytól kezdve, hogy megakadályoztassék a fejvesztett züllés, a kétségbeesésig, a dühig és a populista tévedésekig. A rendőrség provokátorokat dobott be, akik a kirakatok betörésére és fosztogatásra biztatták a nekikeseredett tömeget, a rendőrség televíziós besúgói pedig éberen jegyezték a kamerákkal ezeket a kirohanásokat. Mégis, minden zűrzavar közepette élt a reményszikra, hogy valamit még lehet változtatni. Hát nem követeltük nyíltan és nyilvánosan, a közjó érdekében Milosevic elnök lemondását? A televízióban sor is került bizonyos változásokra. De mindez rövid ideig tartott. A rezsim gyorsan konszolidálódott, és még jobban bekeményített. És hamarosan minden még rosszabb lett, mint volt. Az ilyen tömegdemonstrációk után, ha nincsenek valódi eredmények, a csalódást hosszú apátia követi. Az ilyen rezsimeknek, mint amilyen a miénk, szüksége van szelepekre, hogy kiengedjék az összegyűlt elégedetlenséget. Azoknak a tömegtüntetéseknek, melyek nem vezetnek a felállított követelmények megvalósításához, kedvezőtlen hatásuk van, és voltaképpen csak megszilárdítják a rezsimet, amelyet meg akartak dönteni. A napokban kaptam egy névtelen levelet, mely hemzseg a sértegetésektől, és felteszi a kulcskérdést: mit keresek én Szerbiában, miért nem megyek Izraelbe? Első pillantásra természetesen fölöslegesnek és értelmetlennek tűnik ilyen gyáva, névtelen semmirekellők üzeneteiről gondolkodni - Kragujevacon, Řumadija szívében születtem, anyanyelvem szerb, ezen az egyetlen nyelven írok, mert csak ezen tudok írni. Ami azt jelenti, hogy a nyelvvel együtt, akarod, nem akarod, elfogadod annak a tradíciónak és kultúrának a legnagyobb részét is, amelyet ez a nyelv mindenekelőtt és leginkább kifejez. Tehát identitásom egyik, méghozzá jelentős része itt van és sehol másutt. (Ami a hagyományt illeti, hozzá kell tennem, hogy elioti értelemben fogom fel: a hagyományt megszerezzük, és nem örököljük, nemcsak az időbelihez, az időn kívülihez is kell legyen érzékünk, és, mondja még Eliot, semelyik kultúra nem él izoláltan, önmagáért, mindig egy tágabb kontextusban létezik.) Valakit "mondializmussal"2 vádolni csupán törzsi nacionalistáink sok ostobaságának egyike. De térjünk csak vissza az említett szemrehányó és nyilván sértő szándékú kérdéshez: miért nem megyek Izraelbe? Én annyiban tartom magam a zsidó származásomhoz, amennyiben identitásom fennmaradt részét képezi. Ez pedig a jiddis irodalom ihletéséből és a Kabbala témáihoz való szellemi kötődésből áll. Ezek a hatások nem a születésem folytán értek, hanem az olvasásnak és bizonyos affinitásaimnak köszönhetően. Nem fogadhatom azonban el, hogy a jelen helyzetben úgy viselkedjek, mint a zsidók az ilyen bizonytalan és veszélyes időkben. Két "klasszikus" magatartásmód jellemző rájuk: az egyik a kétségbeesett asszimilációs törekvés, az "igazhitűség" bizonygatása és a hűségnyilatkozat a nyilvánosan meghirdetett nacionalista és vallási programok mellett, hogy így prezentálják a tökéletes, totális, abszolút megtérést, letegyék a konvertiták nagyérettségijét, ami az esetek többségében oda vezet, hogy a legextrémebb csoportokban és mozgalmakban szabály szerint felbukkan néhány zsidó név is. Végül mindez a "zsidó öngyűlölet" jól ismert szindrómájába torkollik. A másik lehetőség a valósággal való kapcsolattartás radikális elutasítása, a zsidóságnak való tökéletes, maradéktalan odaadás (vallási szertartások, nyelv, öltözködés), a zsidóságba való belefeledkezés, az elszigetelődés. A legjobb példa Haim Brener sorsa és műve, aki a század elején Londonban és Lembergben élt, de az asszimilációs törekvésnek ellenállva héberül írt, amit abban az időben szinte senki sem értett - tehát tudatosan, tüntetőleg nemlétező olvasóknak írt. Mindkét magatartásmód eléggé megalázó. Ezért egy harmadikat választok, a számomra egyedül elfogadható utat: nem ismerem el, nem fogadom el, hogy a viselkedésemet bármily módon feltételekhez kössék, legkevésbé pedig azt fogadom el, hogy az etnikai princípiumot tartsam dominánsnak a magatartásmód szempontjából, mert az annyit tesz, hogy valaki, akinek hatalma van, az uralkodó politika, az állami intézmények, a közvélemény, a politikai alvilág - nem fontos, ki, talán mind együtt - megpróbálja az összes többi elv, a jog, az erkölcs stb. fölé emelni. Nem engedem meg senkinek, hogy kétségbe vonja a lázadásra, a bele nem nyugvásra való jogomat, a legitim jogomat, hogy a legegyenesebben szembeforduljak minden olyan politikai, nemzeti vagy állami opcióval, amely anakronisztikus, civilizálatlan és gyalázatos. Párizsi naplódban e témák közül is érintesz néhányat a magad nyílt módján, mely nem tűr kompromisszumot. Mindazokat az érdekes találkozásokat és beszélgetéseket Malvina izgalmas története ihlette.3 Vajon ez azt jelentené, hogy az irodalomnak mégis van némi hatalma? Vagy ez csak a mi képzelgésünk? Végtére is azonban mért ne lehetnénk egy kicsit optimisták (még ha nincs is rá elég fedezet). Lehet, hogy a szellemi világképet sokkal inkább és sokkal alaposabban változtatják meg némely könyvek, mint a szépreményű, hiú és hataloméhes politikusok meg az őket kísérő hatalmas udvari kamarilla. Hosszú távon számolva talán még sincs minden veszve.

Sok üdvözlet Filiptől

Rovigno, 22. gennaio 1993.

Kedves Filip! Belegyalogoltunk már kilencvenháromba, lassan vége a januárnak, a távolban fehérlenek a hegyek, nálunk napos, hűvös az idő, részem volt ünnepi hangulatból karácsony óta és december 26. óta, ami, ugye, tavaly volt, amikor is betöltöttem az ötvennegyedik életévemet - lehetséges, hogy már az ötvennegyediket, Jesszus Krisztusom! Néha megremegek ettől az évszámtól, legyűr a szorongás, de aztán más gondok jönnek, és elfojtják ezt; a zaklatott gondolatok miatt nem tudom összeszedni magam, hogy a mesterségemnek éljek, habár nem sok hasznom van a mesterségbeli tudásból - kinek kell ez még! Inspiratív a legutóbbi leveled - elsősorban a lelkifurdalást serkenti, de hát mi mást tehetnénk, tőlünk már csak ilyesmire futja, semmit sem számító gesztusokra. Az élelmiszercsomag is csak egy gesztus, egy csöpp figyelem, jóság, ami bizony nem mentheti meg szarajevói barátainkat, a sebek és a fájdalmak a lélekbe hasítanak; nehezebben viselik az árulást, a magukra hagyatottságot, mint az éhséget meg a mindennapos halálokat. Az pedig a mi cinizmusunk és nagyvilági cinizmus, hogy a humanitárius segélyt a gyalázatos Politika védőszárnyai alatt továbbítják, hiszen ez az újság Milosevic megjelenése óta csak a háborút meg a gyűlöletet szította. Nálunk járt Biljana Grahovac; sikerült kijutnia Szarajevóból, ámbár megsértve és megalázva. Azok fosztották ki, akikkel egy a vére. Rijekában vártam, teljesen ki volt borulva. Számomra olyan volt ez a találkozás, mint valami hallucináció. Egy hétig volt nálunk, aztán elutazott Koppenhágába, hogy találkozzon a tizenhét éves fiával; a háború kezdete óta nem látták egymást. És máris utazik vissza Szarajevóba, hiába győzködtem minden erőmmel, hogy maradjon ott a gyerekkel. Hát nem? Szarajevóból kijutni hősi vállalkozás, annyian álmodnak róla, ő meg visszamegy, mert meg akarja osztani a sorsot Gavróval meg az anyjával, aki akkor a Vasa Miskin utcában megsebesült. A visszatérés még nehezebb, még veszélyesebb lesz. Egyébként Gavróból kész feltaláló lett, mindig mindenre talál megoldást. Főz, beszerzi az élelmiszert, kenyeret dagaszt, kiflit süt a házbeli gyerekeknek, vezeti a kiadót, habár voltak kellemetlenségei, elhurcolták lövészárkot ásni, de Sidran interveniált, aztán békén hagyták. Biljának olyan jó szeme, olyan kitűnő megfigyelőképessége van, és úgy válogat a részletek között, hogy az már az elbeszélés művészetével határos. Hol vidáman hallgattuk a történeteit, addig nevetve, míg kicsordult a könnyünk, hol elkeseredve és sóhajtozva, különösen, amikor felmerültek az olyan elvetemült fajzatok nevei, mint Dutináé, Toholjé stb., akiket mi is ismertünk. Amikor Bilja az ételről beszél, nem siránkozik, hogy nem volt mit enni, hanem hosszan szövi a mesét arról, hogy semmiből is ízletes ételt tudtak készíteni, és milyen sikerük volt a borsópite- meg makarónigulyás-recepteknek. Nemrég mesélte Ljubljanában egy szarajevói festő, hogy legjobban annak örült, ha kukacos rizst kapott a humanitárius segélyből; a kukacokkal együtt párolta meg, és ízletes, tápláló rizottó lett belőle, mert a kukacok, mondta, tiszta fehérje. Bilja történeteit nem akartam feljegyezni, mert a kézírásom megváltoztatta volna őket, hanem az emlékezetembe véstem, és remélem, hogy egyszer majd "feltörnek a sötétségből". Ha találkozunk, majd elmesélem neked néhány különös történetét, a megfigyeléseit a háborús elit születéséről, meg hogy presztízskérdés volt szeretőt tartani és a Holliday Innben vacsorázni. A háború olyan borzalom, mely a maga sajátos módján funkcionál. Csak néhány újévi lapot kaptam, Desa és Glavurtic írtak Belgrádból, Svédországból pedig meghívtak valami Dosztojevszkij-konferenciára, habár soha sehol nem tündököltem a nagy orosz ismerőjének szerepében. Inkább a Malvina svéd sikerének köszönhettem a meghívást; a kritika gyakran hasonlított Dosztojevszkijhez, ami miatt némileg röstellkedtem, de hát a kritikusok mindig túloznak, akár dicsérnek, akár kárhoztatnak. Ahhoz, hogy elmenjek erre a tanácskozásra, írnom kellene valamit, ahhoz pedig, hogy írjak, elő kellene vennem Dosztojevszkij néhány könyvét, vagy a legalább a róla szólókat. Ebben az órában az lenne a szerencsés, ha hozzájuthatnék a politikai cikkeihez, és a mostani nézőpontomból fölmérném, hogyan gondolkozott ő azokról a dolgokról, amelyek engem is aggasztanak. Én azonban nem tudok hozzáférni a könyveimhez, a holmijaim még mindig egy rakáson hevernek a pincében, és ha lemegyek valamiért, egy dossziéért, régi jegyzetekért, tehetetlennek érzem magam a halom papiros előtt, egyszeriben ráeszmélek, hogy mindez csak egy rakás régi ócskaság. Valahol mélyen alatta bújnak meg a reményeink, hogy egyszer majd áldott békességben, családi körben, szép tárgyakkal, könyvekkel, festményekkel körülvéve legalább egy kis nyugalmat találunk érett éveinkben - de hát ebből nem lett semmi. Itt vagyok megint a nullán, sokkal inkább olyanformán, mint Dosztojevszkij valamely megalázottja alakjainak gazdag galériájából, mintsem olyasvalaki szerepében, aki tanulmányokat írhatna róluk. Mivel nem jutottam hozzá a könyveimhez, este átnéztem e bérelt lakás szűkös kis könyvtárát, és a poros polcon rábukkantam egy Dosztojevszkij-kötetre a Narodna Prosveta kék sorozatából, mely még 1934-ben jelent meg Belgrádban. A Politikai írások volt ez a könyv, F. M. Dosztojevszkij válogatott műveinek XXXIV. kötete, pont az, amire vágytam, úgyhogy most joggal elálmélkodhatnék azon, hogy ki állít fel nekem ilyen kis csapdákat, mert azelőtt is előfordult velem, hogy valahonnan, mintha tányéron kínálnák, felbukkant a könyv, amelyre szükségem volt. Kedves íróm politikai cikkeit olvasva, most némiképp visszataszít ez a stílus és ez a gondolkodásmód. Ismerősnek, elhasználtnak, sőt banálisnak tűnik mindez. Igaz, hogy Dosztojevszkij egészen más korban rótta e politikai cikkeit, de a mániái mintha tegnap születtek volna. Itt a Vatikán összeesküvése, itt vannak az orosz liberális firkászok és hízelgéseik a Nyugatnak, itt a pravoszlávia mint az egyetlen igaz hit, a cár mint az orosz nép atyja, mert a cár nélkül "teljesen értelmetlen az orosz élet". Aztán a xenofóbia: "túl sok a külföldi Oroszországban", írja a nagy Fjodor, aztán a határkérdésektől való megszállottság: "Konstantinápoly előbb-utóbb a miénk lesz". Azt mondja, hogy inkább a béke teszi aljassá és kegyetlen vadállattá az embert, mint a háború, mert a háború "megtisztítja a lelket". És végül az agyonrágott mese a zsidókról, akik nem is áldozatok, hisz övék a világbörze, a bankok, a hitelek, a tőke. Az orosz zsidók, mondja, gyűlölik az oroszokat, miként az egész világ, habár az oroszok nem gyűlölnek senkit. Aztán magyarázkodik, hogy ő nem is zsidóellenes beállítottságú, hiszen van néhány zsidó jó barátja, őt nem zavarja, hogy a zsidók "üvöltve és kiabálva" imádkoznak Istenhez, de hát a zsidók undorodnak attól, hogy az oroszokkal egy asztalnál egyenek. Dosztojevszkij hajlandó megadni az elismerést e nagy népnek, de aztán hozzáfűzi, hogy ők pénzzé akarják tenni ezt a nagyságot, és "le akarják térdepeltetni az egész világot". A zsidókat az mozgatja és az tartja fenn, hogy irgalmatlanul elvetnek mindent, ami nem zsidó; ahol megtelepszenek, elrontják, kiszipolyozzák a népet, a vérét isszák. De közeledik királyságuk vége, ébred "az európai népek nemzeti, sőt faji büszkesége". Miután mindenfélét összehordott, testvériségre akar lépni a zsidókkal, habár mindenesetre hozzáfűzi, hogy "a zsidó hitetlenkedő, és nem akar engem testvéréül fogadni", etc. Persze Dosztojevszkijhez nem szabad egyoldalúan közeledni, habár ez a könyv bőségesen kínálja a remek anyagot egy polemikus íráshoz, de én nem vagyok képes erre: sok igyekezet és sok idő kellene hozzá, úgyhogy inkább magamról írtam valamit a tanácskozásra, valamiféle vallomást vagy alvilági feljegyzést innen, ebből a rémálomból. A felemelkedés vágya címet adtam neki, és Dosztojevszkijtől vettem a mottót: "Ha jobb emberek lennénk, jobb ember lenne a gazember is." Szép irodalmi szöveg lett belőle, és miután rendbe raktam, el akartam küldeni a fordítónak, ámde figyelmetlenségből kitöröltem, és többet nem találtam meg a számítógép labirintusában, másodszor megírni pedig lehetetlen volt. Így aztán kútba esett a svédországi kirándulás és a Dosztojevszkij-konferencián való részvétel. Jobb is, hogy nem mentem sehová, az utóbbi napokban még kettesben lenni is nehezemre esik, nemhogy mindenféle szlavistákkal tekeregni, akik azt hiszik, hogy fontos tevékenységet folytatnak, és a kultúra érdekében fáradoznak. Olyan hangulatban vagyok, hogy Nietzsche mondása illik rám legjobban: "Mindig eggyel többen vannak körülöttem." A napokban kihullott a dossziémból három-négy papírlap, fekete, maszatos fénymásolatok, a margón Mirjana Stefanovic írónő kézírása és üdvözlete: köszöni az elismerést, amit te közvetítettél, és küldi a szóban forgó részletet Nicifor Ninkovic Emlékiratából, hadd lássak bele a szerb demokrácia és a szerb demokratikus tradíció lényegébe. Ez a Ninkovic Milos fejedelem borbélya volt. Íme csupán néhány alcím a fénymásolt oldalakról: összeveszejtem falut a faluval, szomszédot a szomszéddal; levágták a fejét, kerékbe törték a testét; felékesítették emberekkel a fát, mint a mészárosok birkákkal a mészárszéket. Mirjana bejelölt nekem egy dialógust, ahol is a szerbek kenéze és nagy fejedelme megparancsolja Nicifornak, hogy valami Jovant élve nyúzzon meg, húzza le a bőrét bokáig, mert ha nem teszi meg, a kenéz saját kezűleg teszi majd meg ugyanezt a szerencsétlen Niciforral. Jó lenne hozzájutni ehhez a könyvhöz; ha nem tévedek, a Nolit kiadó Szerb Irodalom sorozatában jelent meg. Nem tudom, a szerb drámaírók közül ráharapott-e valaki erre az Emlékiratra, és színre vitte-e, vagy szívesebben takargatják királyi családfájuk "úri" és "előkelő" jellegét. Ide költözött Boba bátyja is családostul; azt hiszem, hogy a gyerekeknek jobb így, nem azért, mert Horvátországban lehetnek horvátok, hanem mert Isztria mégis európai sarok, innen könnyebb eljutni mindenfelé a világba, itt keverednek a nyelvek és a kultúrák. Megléptek Belgrádból, ebből a széteső centrumból, mely bele fog süllyedni a papolós sovinizmusba, a xenofóbiába és a provinciális önelégültségbe, aztán jön a cifra nyomorúság meg a bűnözés, és ennek a kétségbeejtő politikának minden iszonyata. Remélem, nem kések sokat az újévi üdvözlettel; akkor hát a legjobbakat neked és a családodnak az új évben. Ugyanazt kívánom, mint te nekem: meg ne ismétlődjék az elmúlt esztendő!

A Te Kovaćod


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.