LEVÉL A SZIGETRŐL

Regényrészlet

1965. augusztus 16.

Kedves Šol,biztos kérdezed, miért, kinek ez a levél, amikor már úgysincs rá egyikünknek sem szüksége. Hiszen a gránátalma jegyében (milyen hevesen, milyen hevesen) indult barátságunk, az a kínos és főleg felemás két-három ív után, már úgyis régen oda. Ahányszor csak megemlítenek, vagy meglátlak, mintha vasmacskát dobnának gyomromba.
A gránátalma (azóta mondhatnám: unszimpatikus egy gyümölcs) nem repedt fel, elfonnyadt, lefolyt az ágakról.
Igaz, mindez valami tapasztalattal is járt, de hát egye meg a fene stb.
Tényleg, mit is jelenthet most meg ez a mániákus levél-hullám?
Mondjuk, talán még azt akartam veled tudatni, hogy elutaztam. És hogy tudom, annak ellenére, hogy ez az utazás végzetes is egy kicsit, mégis csak szaltóra hasonlít, félek, ugyanoda esek vissza: Ábrahám, amikor legcsendesebb, legszebb volt a tenger, amikor az a fehér márványoroszlán már-már lépkedni kezdett a vízen, elszellentette magát.
Valami már az induláskor nem volt rendben. Akár előbbi utainkon. Emlékszel, egyszer tű nélkül indultunk messzire.
Higgyük azt, hogy most is valami egészen egyszerű dologról volt szó – és kész. Ennél is tovább menni már tényleg nagyon-nagyon felesleges volna.
Igen, pl. emlékszel, már évekkel ezelőtt is, ha útra keltünk (Ha útra keltünk! Jó. Hagyjuk tényleg a fenébe, hiszen mi sosem "keltünk" útra. Ezt már végső ideje bevallanunk. Még ha többé te sem térsz vissza "dudvatartományunkba". Persze azért Józsuénk originalitása mégiscsak útra kelésünkben van: végül, azt hiszem, mégiscsak kivágta magát, azt hiszem, pontosan halálgörcséből rúgta ki autentikusan magát, ahogy azt az az öreg senkiházi mondaná, tudod. Csak, látod Šol, tényleg, hogy a fene enné meg – Slovszkij egész fejezetet szentel Szépprózájában szigetünknek: "A távoli sziget, melyet valaki meglátogat, álmaiban előre sejt vagy képzelete alkotja meg, igen gyümölcsöző téma, megtermékenyíti az irodalmat... Sancho »szigetre«-érkezésének komikumát hangsúlyozza, hogy szárazföldön, szamárháton ér oda, amit sem ez a naiv parasztember, sem a művelt lovag nem vesz tudomásul..."), mindig baj volt toalettünkkel, toalettszereinkkel.
Lótnak sikerült először valami kis táskát szereznie. Aztán meg neked. De ha jól tudom, te is megálltál annál a német borotvakészletnél. Berlinben vásároltad, egy szép lány szolgált ki, ő volt az első szép lány a szláv stewardessek után. Biztos említettem már, Lót azóta késsel, teknősbékanyelű késsel borotválkozik. Szép kis fürdőszobájuk van, tussal.
És toalettszerei is hirtelen megszaporodtak. Például félliteres MOUSTACHE eau de cologne-t láttam tükre előtt. Pepita dobozán cilinderes, monoklis alak. Különösen érdekesen oldották meg monokliját. Ahányszor csak benyitottam a fürdőszobába, mindig megtorpantam a monoklis MOUSTACHE tekintetétől.
Mégis meg kell kérdeznem, Šol, jártál már kártyavárosban? Én Lóték után mondhatom, igen. Szkopjéban érezhették hasonlóan magukat az emberek. No, de erről majd egyszer máskor, vagy mondjuk, mosolyogva, majd az egyik következő levélben.
Ahogy elváltunk, mindegyikünknek egy-egy amerikai fogpépet, szappant adott.
Józsuénak egy pakli kubait is.
Elloptam Józsué egyik vörös pipazacskóját: a L. Roux-ét. A ROPP zöldje, azt hiszem, Ognál maradt. Csigákat, fekete kavicsokat gyűjtök benne.
Érdekes, már évek óta nem érdekelnek az olajzöld kavicsok. Ezen a kis méregzacskón kívül más nincs is nálam. Úgy látszik, kiváló nudistának bizonyulok. Persze ez természetes is lenne gőzfürdőnk, a hullámzó Balaton után. Hallottam, sikerült az egyik kis halászfaluban valami gyógyírt szerezned reumádra.
Valamelyik nap Ábrahámékat láttam a sziklákon.
Öreg Kentaurok!
Tényleg éppen úgy ugráltak, mint a kecskelábúak. Fantasztikusan áll a mezteleneknek a szakáll. Ezt még sosem figyeltem meg. Milyen harmonikusan, szigorú szabályossággal van elosztva az ember testén a szőrzet. Szakáll nélkül mindez felborul.
Mondom, miért említem mindezt. Sosem éreztük könnyedén, egyszerűen, természetesen magunkat utainkon. Még ezen a "végzetesen" sem.
Vagy fogkefe, hálóing nélkül, vagy mondjuk, fehér ingben, vagy, ahogy Józsué dalolta Negyedik énekében: kisolló nélkül indultunk mindig útnak...
A kikötőben találkoztam azzal a horvát íróval. Azt mondta, nyáron itt lakik.
Milyen friss ez az ember. Mindjárt gyorsan, kedélyesen mondja azt, amit gondol.
Kérdeztem, mi történt ott a sírnál.
Azt mondta, a temetőben az ember megfeledkezik a jó földi konvenciókról, valami túlvilági hangulat lebegi körül, elveszti inerciáját, és persze mást is talál mondani, mint amit ajánlatos...
Tíz évvel idősebb nálunk, de félek, fiatalabbnak tűnik.
(Šol, nekünk sohasem volt rendben sem a testi, sem a szellemi higiéniánk.)
Sziget című novellája jutott eszembe. Ha jól tudom, németre is lefordították.
Direkt amerikai prózájában mind több a német imagináció. Persze, még mindig csodálatos a kettő közötti egyensúly.
És már ő is maga van. Igaz, még egy kicsit patetikusan deklarálja, de már egyedül van, egyedül ez a víg kedélyű, szellemes ember: táncos, ahogy Zarathustra mondaná.
Megkérdezte, hogy a fenébe kötöttem meg a nyakkendőm.
Nem mesélhettem el neki, hogy ez a kockás kamásli anyaga, hogy ebből Asának kalapja is van, nemcsak kamáslija, kis kerek kalapja is, csak nem viseli, pedig istenien áll neki, meg hogy sálja is van ebből az anyagból...
Délután itt száguldott el motorcsónakjával a sziget mellett.
Šol, még mindig szégyellem magam, utolsó leveled miatt. "Azzal a horvát íróval köszöngetni kezdtünk, amióta elcsalta egyik lányomat és két barátnőjét csónakázni. Rájuk költött négyezer dinárt, nem csinált semmit, mert mind a három nő foglalt volt már. Amikor visszatértek, szétrebbentek. Három napra rá egy barátjával és két német lánnyal ismét beállított. A sors úgy akarta, hogy a lány, az övé, ismét rám ragadjon. Azóta nagyokat köszönünk egymásnak. Egy pénteken kora hajnalban (a városban aludtam ugyanazzal a lánnyal, akit csónakázni vitt) egy teraszon üldögéltem s az újságot olvastam, amikor beállított, nagyot röhögött, ahogy észrevett bennünket. Azután ő is beletemetkezett újságjába s elejétől végig elolvasta." – írtad.
Ja, majd SIDNEY TANNENBAUM-ról, a kis rövidlátó amerikairól mesélek neked.
Személyesen nem ismertem. Jeremiástól hallottam róla.
Juditot, a csöpp Juditot juttatta eszembe Sidney Tannenbaum. Juditot, ahogy az egyik velencei képtár padlóján ülve, méregzöld, elöl félig cipzáros szoknyája alá húzza retkes kis lábát és záróráig nem veszi le tekintetét valamelyik détailról.
Akár Sidey Tannenbaum is írhatta volna Judit könyvecskéjét: a Détailokat.
Az Azúr-parton, körülbelül egy évig, rendszeresen, napról napra regisztrálta sárga füzetébe a tenger színét. Naponta három-négyszer is. Minden egyes leíráskor, két-három oldalas egy-egy befejezés, fejezet, tán még valami choros, vagy ponge-os versnek is nevezhetnénk őket: a víz színe tulajdonképpen más-más. Nem olvastam el végig, de azt hiszem: ez minden. Talán még egy-két Tintoretto-détail, egy falevél, egy kis teret elválasztó fal sötétvörös árnyéka. Egyfajta figuralitástól, sznobizmustól, olcsó feminis kliséktől neki sem sikerült egészen megszabadulnia.
Milyen szemtelenül csak szépet lát. Šol, ebben van valami utálatos. Mennyire hibáztunk, amikor a rúttal kacérkodtunk, hiszen ha a szépre feküdtünk volna, sokkal nagyobb effektust érhettünk volna el! Kis angazsáltnak neveztem mindig, mert nagyon-nagyon jól tudta, miért nem az.
Miért nőtt meg falevele olyan hatalmasra, miért borította el az egész világot, miért ragadt a napra.
A boulogne-i erdőben olvasgatott hajnalban, és délután, mindjárt, ahogy lement a nap, nekem is küldött egy falevelet a szürke füzetbe. A széle már egész sárga, viszont a közepe még teljesen friss, és ahogy látom, így is marad, hiszen már több mint egy éve nálam van.
Egyik hajnalon egy szimpatikus fiatalemberre lett figyelmes. Valami szobrot fényképezett. Éppen háttal guggolt, fényképezőgépén keresztül figyelve a kis patinás mellszobrot. Megfordult, de rögtön vissza is kapta fejét lencséjéhez. Egész délelőtt ott guggolt, ugrált, szaladgált a szobor körül. Judit több mint tíz exponálást számolt meg. Érdekes, egyáltalán nem tűnt nevetségesnek a fiú, olyan odaadással, figyelemmel csinálta mindezt.
Kicsit nagy fülei lelhettek, de csillogó fekete haja szépen rájuk hullott és csak még szebbé tette fejét. Vékony, hosszú galléros, világos ingben, nyakkendőben, majdnem fehér zakóban, pepita nadrágban volt. Kisujján két gyűrű is csillogott. Judit még sosem látott az emberek kisujján két gyűrűt.
Szokatlanul hosszú, vékony ujjai voltak. Mintha azok is lázasak lettek volna, akár az arca. Hosszú sápadt arca. Ha netalán nyakában csüngött egy pillanatra a gép, ujjai egymásba kulcsolódtak, egymást tördelték, mintha a kis torzó előtt imádkozna. Judit csak később vette észre, hogy a szobor orrától egész leig, az álla is, le volt ütve.
A fiúra, Józsué terminológiájával élve, azt lehetett volna mondani, hogy homorú. (Csak én teszem hozzá, hiszen a szobrot sosem láttam: a szobor is konkáv volt. Ezt mindig elfelejtettem megjegyezni nekik.) Minden alkalommal, ahogy helyét változtatta, széttárta karját örömében, exponálás előtt mintha megéledt volna szobra, mintha auréola kezdett volna forogni rajta. Vagy félrehajtotta fejét és sokáig szigorúan, gyanúsan nézte.
Judit nem győzte kivárni, hogy elmenjen végre. Gyorsan a kis torzóhoz futott, hogy lássa, mi azon az a csodálatos, de a legrövidebb időn belül meg kellett állapítania, hogy egyedül közönséges hétköznapiassága, jelentéktelensége, szürke kicsisége, közönséges terméskőtől való árnyalatkülönbsége lehetett csak az, amit annyira csodált, istenített a fotoriporter.
Délután is ott volt és egész éjszakáig fényképezte a szobrot. Ott volt hajnalban is. És megint délután. És megint hajnalban. És megint délután. És megint hajnalban.
Egyik hajnalon egy aranytű csillogott nyakkendőjében. Arca néha lázasabb volt. Ujiai néha már-már kitördösték egymást. De napról napra, hétről hétre ugyanolyan álhítattal szorgoskodott a mohás torzó körül.
Akkor, egy délután, nem volt ott. Judit szörnyen megijedt. Félt, többet nem fog eljárni a fiú. Félt, többé nem fogja látni. Pedig már napok óta készült megszólítani. Pedig már a fiú is többször, mind hosszabban nézett fel rá, nagy-nagy lázas szemével.
Másnap már napfelkelte előtt kint sétált Judit. A fiú is eljött. Igaz, pár órával később a megszokottnál, de ott volt. És érdekes, most sokkal nyugodtabban szemlélődött. Sokkal hosszabban nézte Juditot is.
Délután egy pillanatra mellé is ült a padra. így ment ez hónapokig. Összebarátkoztak. Együtt játszottak a torzó körül. Már-már mintha Judit is felfedezett volna valami különös vonást, détailt a kis szobron.
A fiú csak annyit mondott, hogy árnyéktanulmányokat készít, ezerötszáz fölvételből álló albumot.
Később két-háromszor együtt is aludtak. A fiú hosszú, vékony lábai mindig lelógtak Judit fekete vaságyáról. A gyerek arról mesélt, hogy árnyéktanulmányai senkit sem érdekelnek, és főleg nem azokat, akik fizethetnének is érte. (De ő ezt megérti és tudja, hogy ennek így kell lennie. Ezért már évek óta valami igazi foglalkozást keresett magának, amivel egyben szabadidejét is biztosíthatná. És elmesélte Juditnak, hogy ő tulajdonképpen: akrobata. Minden héten egyszer fellép a cirkuszban és olyan veszélyes számokat vállal, amikkel egész hét szabad időt vásárolhat magának, elég filmet, papirost, vegyszereket. Judit tapsolt örömében. Nagyon tetszett ez a különös kombináció. Még jobban megszerette a fiút.
Az ezerötszázadik kép után is tovább folytatták a stúdiumot. Judit kérte, vezesse magával őt is egyszer a cirkuszba. A fiú tiltakozott. Arról mesélt, hogy újabban még hálót sem feszítenek alá, és hogy fél, Judit nagyon meg találna ijedni és fél, talán még maga is megzavarodna jelenlététől.
A fényképek már lassan Judit kis padlásszobáját is elárasztották. Már alig lehetett ágyra férni tőlük.
Akkor egy napon többé nem jött a fiú a boulogne-i erdőbe, a kis konkáv torzóhoz.
Judit sokáig várta hajnalonta és délután, egész éjfélig. Aztán meg Párizs utcáit kezdte róni. Minden teraszt, kávéházat, műtermet, stúdiót tűvé tett érte.
Míg egy reggelen kávéscsészéje mellett a reggeli újságban meg nem pillantotta a fiú fényképét. Évek óta körözött betörőt fogott el a párizsi rendőrség.
Šol, így ismerte meg Judit Ábrahámot. Nem tudom, mesélte-e már valaki?
Juditból és Sidney Tannenbaumból biztos egy alakot csinálok majd, hiszen már magam sem tudok különbséget tenni köztük: egyformán mászkálnak a világban.
Tudod, Šol, nekem elsősorban is terápia róluk szólni. No, meg hát mi is mindig hasonlóan szerettünk volna mászkálni a világban, de Juditnál és Sidney Tannenbaumnál is mintha egy csöpp hibbanás, billenés lenne.
Tegnap, ahogy kinn a sziklákon elnéztem Józsuét, azt gondoltam, tán Józsué fejében is hintázni kezdett valami.Kicsit messze voltam tőle, de mintha azt hajtogatta volna, hogy hinta-palinta. Juditra, Sidney Tannenbaumra hasonlított egy pillanatig Józsué. Már egy hete valami nagy darab fehér kővel, sziklával bajlódik. Éppen lefutott a vízhez. Mintha nem látta volna, mintha üvegbe ütötte volna az orrát. Előbújtam a bokorból, megvizsgáltam a sziklát. Teljesen fehérre kaparta már körmeivel. Tobozzal, hársfavirággal rakta körül. Mondom, Šol, jól láttam: rászaladt a vízre. Mint a jégre. Éppen lement a nap. A víz tökéletesen kisimult. A szomszéd sziget titokzatossá vált. Az ember megkívánta, hogy elmenjen a vízen. Megkívánta, hogy kijusson valahová, ahol minden olyan szép sima fekete a végtelenségig, ahol maga marad fekete tükrével, akármerre tartson is, mert talán egyedül ez a fájó érzés, amihez gyengék, gyávák vagyunk, csak ez a gyógyító vagy legalábbis edző. Másik pillanatban meg már úgy tűnt, egy szikrázó, fordított tükör az egész: talpára ragadnak a csillagok, sebet hagynak. Józsué szeretett volna beállni ennek a végtelen "fekete tónak" a közepébe és lehajtani a fejét. (Jobban szerettem hosszú hajjal. Úgy nézett ki, mint egy kopasztótálból kiugrott sárga tyúk.)
A harmadik, negyedik lépésnél szakadt csak be. Először bokáig, azután térdig, derékig.
Azóta megint nem mozdult a kő mellől. Összebarátkozott egy éleszöld gyíkkal. Úgy látom, a gyík színe jót tesz Józsuénak.
Torka intenzív pihegése, azt hiszem, könnyen fordulatot idézhet elő Józsuénknál.
Šol, mit gondolsz, Józsué megtalálta a módját? Nem tudom, Šol, de én mégis azt hiszem, Józsué megtalálta a módját.
És láttam Mózes véres hátát is. Nagy oszlopunk csenevész csavart gerince. Nem szeretnék vele maradni. Kis kecske. Szarvai szépek. Igaz, karcsúbbak a kürtnél. Sípok maradtak. Kis gumó öklével, akár Asa (aki paplana sarkát veri álmában) a tenger sarkára ütött és azt mondta, Józsué után: itt szigetnek kell lenni és szigorúan körülnézett. És át is hajóztunk nagyokat nevetve. Lementünk a bárka fenekére. A fedélzet kis ablakaival szemben voltak a padok és a sziget szakácsnőinek nagy, dagadt térdei, mint valami hatalmas, ijesztő lila polipok ragadtak az ablakokra. Fél szemeik nedvesen csillogtak durva szőrzacskóikban. Aszalt szilvákká száradtak nyelveink, mire partot értünk. A három-szögletes nap aureolát csavart metszett levegőből, jeges harmatból lábaink köré.
x x x
Sidney Tannenbaum éppen Törökországba utazott, amikor a vonatban beszélgetni kezdett egy lánnyal. Tulajdonképpen nagyon megtetszett neki. Talán Törökországban várhatta ezt a típust. Vagy nem? Sidney Tannenbaum nem ismerte el semmiféle egzotikumnak a létezését. Az országok, a tájak között sem ismert el semilyen különbséget. Mondhatnánk, a mindentlátók a vakokkal szomszédok.
Megtudta a lány nevét. Darinkának hívták. Kis, telt, fekete, vidám lány volt Darinka. Szeretett moziba járni. Az egyik zemuni gyár étkezdéjének volt pénztárosa. Azt is megértette Sidney Tannenbaum, hogy Zemun közvetlenül a főváros mellett van, s csak egy vagy két folyó választja el őket. Amikor a lány leszállt, sokáig integettek egymásnak. Sidney Tannenbaum talán még tovább is, mint ameddig láthatta rossz szemével a lányt. A vonatban újabb emberekkel, lányokkal ismerkedett meg, s egészen a "mozgó" Szkopjéig megfeledkezett Darinkáról. Szkopjéban kiszállt, le-föl sétált a gyors folyócska partján. Még az este elhatározta, visszautazik Zemunba.. Vissza is utazott és egy egész évig ott hánykolódott Belgrádban, az egyetemista városban. Ott ismerte meg Jeremiás az olvasóteremben. Barátja megkérdezte tőle, nála aludhat-e Sidney Tannenbaum.
Egy nagy, kopott kartonbőröndöt hozott magával. Mása nem is volt. Pénzkötegét az éjjeliszekrényre tette, lenyomatta a hamutálcával és csak néha-néha tett közülük a zsebébe egyet-egyet. A bőröndöt sosem bántotta. Jeremiást éppen ezért mind jobban kezdte izgatni, mi lehet benne. Kinyitotta. A hatalmas bőrönd majdnem üres volt.Egy nagy köteg zsineg, egy három-négy kilós fehér stanicli és tíz-husz kis színes doboz volt benne. Semmi más. A dobozok üresek voltak. Amikor legközelebb ott aludt, Jeremiás érdeklődni kezdett a bőrönd tartalma iránt. Megkérdezte tőle, mit tart abban a zacskóban. Sidney Tannenbaum szórakozottan jegyezte meg, hogy sót.
Jeremiás most már tényleg zavarba jött. Napokig fúrta oldalát a só. Újból faggatni kezdte a "csendes amerikait". Megkérdezte, miért cipeli magával a sót, amikor ma már a világ minden sarkában kapható. Azért, felelte szórakozottan Sidney Tannenbaum, mert ez Saint Lous-i só. Jeremiás alig várta, hogy elmenjen. Azonnal a bőrönd mellé térdelt és megízlelte a sót. Nagy csodálkozására semmilyen különbséget nem tudott észlelni só és só között. Nem bírta tovább. Első alkalommal egészen komolyan kifaggatta bőröndje titokzatos tartalmáról. Sidney Tannenbaum egy csöppet sem lepődött meg. Egyáltalán nem látszott, hogy valami különös, szokatlan dologról mesél. Egyszerűen és röviden magyarázta meg Jeremiásnak a bőröndje tartalmát, "toalettszereinek" rendeltetését.
Jeremiás még ma is valami titokzatos képletet lát ebben. A Saint Lous-i só teljesen fejére ment Jeremiásnak, akár Jákobunkat a palacsintasütő. Mennyire szeretett Jeremiás Sidney Tannenbaumról mesélni. Sötétkék, pöttyes alsónadrágjáról, az étkezdében kerekedett bonyodalmairól, közös fürdésükről, Hamburgban felejtett fényképezőgépéről stb.
A sót azért hordozza magával a világban, mert sósan táplálkozik. Persze nem mértéktelenül, mint a magyarok, hanem csak úgy. És mivel szerinte a világ legjobb, legízletesebb, legtisztább sója a Saint Louis-i, azért visz magával belőle mindenhová. Ha megérkezik valamelyik városba, az egyik ilyen színes kis dobozt megtölti sóval és nyugodtan élhet napokig, hetekig, hónapokig.
"És a zsineg?" – kérdezte hirtelen Jeremiás. "Tudod" – mondta Sidney Tannenbaum –, "én már több, mint tíz éve utazgatok a világban, voltam Szibériában, Indiában, Japánban, Németországban és a hollandoknál, cseheknél is voltam, mondhatom neked, Jeremiás, az ilyen utazásokon mindig szüksége van az embernek zsinegre. Tudod, ha valami elszakad, ha valamit meg kell erősíteni, egybe, ki vagy fel kell kötni stb."
Kedves Šol, ne haragudj, hogy mindig előbújik belőlem a novelettíró és még levelemben sem hagylak békén. Csak kis példázatnak, adaléknak akartam felhasználni toalettkomplexusunkhoz. A végső formulát akartam elküldeni neked. A titkosat. Az üdvözítőt. A kulcsot. Még csak annyit Sidney Tannenbaumról, hogy utoljára a Hawaii-szigetekről írt Jeremiásnak. Írt Darinkáról is, hogy istenien alakul viszonyuk, mindennap levelet ír neki, függetlenül attól, hogy Darinka megkapja-e vagy nem és, több mint valószínű, feleségül fogja venni.
Sietek befejezni, Šol.
Írt Ursula is. Tudod, mennyire szeretem leveleit. Szeretem a stílusát, Šol. Igen, a stílusát. Váljunk el – váljunk el –, mondjuk, az ő soraival. Šol, hallgasd csak:
"Bár elég régen várom leveledet, nap nap után készülve rá, hogy egyszer azért mégiscsak megjön, és a végén már az egész levélügy egy érdekes mozzanata lett a nap egy bizonyos szakaszának – s most ennek is vége. Furcsa érzés fogott el, amikor megkaptam leveled, mintha ellopták volna mindennapi foglalkozásomat.
Az ilyen foglalkozások Józsué, a magány, a borzalmas magány biztos jelei. Nyugtalanná tettél. Megzavartál. Az első pillanatban megbénultak végtagjaim. Utána pedig boldog voltam. S az vagyok most is. Bár rettenetesen zavaros a leveled. Okvetlenül beszélnünk kell majd mindenről. Annyit kibogoztam belőle, hogy talán majd mégis együtt leszünk és végtére is elég annyi, hogy a levél tőled van, te írtad, s hogy te is éppen úgy kívánsz egyes dolgokat, mint én. Különben pihent vagyok. Ah!
Minden út után szabad napot követelek magamnak, hála istennek meg is kapom, mert sokan vagyunk itt nomádok. Az újaknak. Még attrakció a munka, játék, kirándulás, kaland és nem is bírják majd ki két-három hónapnál tovább. Nekem viszont szép, de egy kicsit kényszer. Nekem ez munka, nem utazgatás – így aztán kerülöm is néha.
Igen, én teljesen más okok miatt dolgozom itt, mint azok a bájos lánykák. Sokkal többről mondtam le, mint ők, és, csodálatos, legkevesebbet panaszkodom, és, csodálatos, én lettem az, aki nevetni, örülni, szeretni tanít."
Állok itt ezen a szigeten, Šol, tényleg, mint egy szamár, vagy legalábbis úgy, mintha szamáron jöttem volna én is, és "fundamentális kételyeim" vannak.
Állok és mintha nem létezne ez a sziget, mintha csak valamikor álmomban jártam volna itt, és lassan én is beleszakadok, beleszakadok a szigetbe, akár Józsué a fekete vízbe, tükörbe. Előbb bokáig, aztán térdig, derékig.
Hátamra fekszem és az égbolt dimenzióit szokom: a nap egy kis fekete pontot éget szemembe. És valaki szól:
Izsák, erről a fekete pontról indulj el és Izsák, erre a fekete pontra térj vissza.
Ölel Izsák

post scriptum
Nem tudod mire vélni ezt a hirtelen leszámolást, aztán meg ezt a nem valami különösen értelmes és főleg nem valami idevágó értekezést, példázatot a toalettszerekről.
Persze azt azért te is észreveheted, hogy nem grafomániáról van szó. És ez már egy szilárd pontunk, Šol, akár az a levélben előforduló fekete.
A fenyőerdő olyan csendes most.
Mózes tűrengetegnek nevezi. Én nem nevezném annak. A madár kopott csőrével édes gyantát ver ki a toboz pikkelyei közül. Majd össze-vissza röpköd, hogy letisztítsa csőrét.
Amott, a másik madár toboza esett le, és mint valami vastag húrokat veri az ágakat.
Emitt, magától zuhant a tűk közé az egyik szokatlanul nagy termés. Maguktól pörögnek a pikkelyek, csorog a gyanta...
Most már egészen lassan lélegzem, végtagjaimtól már teljesen sikerült megszabadulnom, mellkasom is már elég üres.
Most már nyugodtan várom tobozom, hogy homlokon találjon, hogy a fekete pontra essen, és mint egy patron, hatalmasat szóljon.
A fenyőerdő olyan csendes most.
Mózes tűrengetegnek nevezi. Én nem nevezném annak.
A keskeny ösvényen megvörösödtek a tűk. Mintha rajtam kívül is járt volna valaki erre. Egy szakaszát éri a nap, de éri arrább is és ott mégsem vörösek a tűk. Tényleg, honnan az a vörös csík? Mit jelöl, határol, ha nem ösvényt?
Mintha valami dombon hevernék. A szikláknak csak a melegségét érezni. A tűk puha rétegétől ez a domb–föld-illúzió. Úgy tűnik, az ember beleverhetne valami karót vagy zászlót, keresztet. Pedig nem, hiszen ezek nem engednek gyökeret, követ markoló, szorongató gyökeret. A fenyők gyökerei a sziget alatt, a vízben talán éppen valami színes tengeri virágok. És néha megfordul a sziget, s akkor a tobozok halak, ezüst-aranypikkelyesek. Nem merek mozdulni. Legkisebb mozdulatomtól felbillenne, forogni kezdene a sziget. Akkor szédülnék. Sokáig azt hittem, az elhagyott kőtörőhöz vezet ez a csík, amin érkeztem.
És ahhoz a befejezetlen, kicsit mulatságos falhoz. Azt mondták, van ott még valami régi masina is. Sokáig titkolt szándékom, ravasz ötletem volt, hogy majd egyszer üzembe hozom, feletetem vele ezt a kis szigetet. Sokáig Jónás-halam láttam benne. De közvetlenül a lejtő előtt hirtelen elfordul a csík. Arra már-már piros a tű, a toboz meg áttetsző, smaragd.
Azután meg sokáig azt hittem, átvág oda a homokos parthoz, ahol azt a dinnyehéjt találtam, azt a csákót.
Csak nemrégen vettem észre, hogy ott, ahol megfordul, egy-két milliméternyivel emelkedik is a tűszalag, fokozatosan elválik a földtől. Akkor fedeztem ezt fel, amikor a toboz átütötte, átlyukasztotta. Akkor vettem észre, hogy ez a kis sziget kagylóra hasonlít. Rózsaszín spirálfalán moszatmaradvány a fenyves. Most már tudom, honnan ez a zúgás, morgás, amiben fekszem, ami rám nehezedik. A vörös spirál felfelé mutat. A sziget alatt vagyok, vízre szorított kagylója. Máris csak gyöngyszemnyi a levegő. Šol, megszerettem szobámat, cellámat. Nem tudom, előbb-e, mint amikor felfedeztem, hogy nincs bezárva, nem őrzi senki. Filmszínésznőképet akasztottam az egyik nagy, rozsdás szögre. Arra a nagy, rozsdás szögre, tudod, amit egészen másért vizsgáltam. Elolvastam Józsué könyvét, arról a szigetről, arról a teljesen lakatlan szigetről. Mesélte, egészen véletlenül említette meg a szigetet, de hirtelen napról napra nőni kezdett könyvén, mint egy tumor és végül mindent kiszorított, az egész könyvet követelte.
A fekete vaságyról lelóg a lábam. Asa többször kédezte, miért nem húzok rá lepedőt. Talán azért szerettem meg ennyire ezt a szobát, mert Asa járt benne. Šol, jó lenne valahonnan kulcsot szerezni, hogy bezárhassam, magamra zárhassam cellám, nehogy valaki hozzám találjon jönni.
Nem tudom, emlékszel-e még nagy oroszlánunkra (Archaischer Löwe von Milet, 6. Jh. v. d. Z. – Marmor)? Szétroncsolt homlokú, nagy, méltóságteljes oroszlánunkra. Mintha elaludt volna. Lót azt írta hátuljára: úgy tűnik, mintha már megbarátkoztam vona a rácsokkal.
Krétával keresztet, spirált rajzolok a fehér mennyezetre. Hiszen, miért is kelnék fel? Kaptam egy doboz WILLEM II.-at Asától! Szebb ajándékot el sem képzelhet az ember. És ez a hatalmas kagyló-hamutálca...
Különben ma szent Anna, Schnee Mary, Szkopje második évfordulója.
A fenyőerdő olyan csendes most.
Mózes kőrengetegnek nevezi. Én nem nevezném annak.
A fenyőfán, itt kicsit jobbra, gyantába szaladt egy hangya. Fejjel a gyantaforrásnak.
A teraszon, a legalsó teraszon, míg felmentél csomagjainkért, Júdás egész idő alatt a hangyákat üldözte cigarettájával, azon a hatalmas kőasztalon, körbe-körbe. Mindig, amikor sikerült egyet utóiérnie, megsütnie, szájához emelte cigarettáját, mélyet szívott és hosszan nézett el a vízen, hogy azután még fürgébben, ravaszabban üldözze következő áldozatát. Nem mertem megzavarni. Szakálla szinte lángra lobbant a napon, idegesen gyújtott mindig új cigarettára. Talán meg sem hallott, amikor azt kérdeztem tőle, miért nem a grófnőnek ezekkel a kis kerekes mozsárágyúival üldözi őket körbe-körbe. Később meg, amikor egy dobozt vágott a fejemhez és hirtelen megijedve hozzáugrottam, azt mondta, fel sem emelve tekintetét, hogy a grófnő kis kerekes ágyúja szólt hozzám.
Nemsokára másik hangya érkezett a gyantaforráshoz. Észrevette vergődő társát. Utánament. Aztán kettesével érkeztek, hármasával ugráltak a gyantaforrásba. Végül, már úgy tűnt, a fából folyik a tömérdek vörös hangya.
Másik fára kaptam tekintetem. A másik fenyő gyantaforrása is hangyával volt tele. A fenyőredő gyantaforrásai hangyával mérgezettek. A gyanta a földre csorgott. Nem tudtam hova menekülni.
Asa szendvicsét (csak vele tudok enni, feltételes reflexem fejlődött) itt ettem meg ágyamban, és máris hangya jött a morzsára. Tenyerembe vettem, hogy megsüssem hab-hamujú WILLEM II.-vel. És egy nagy sebet égettem tenyeremen.
Először kívántam hirtelen eldobni kezem.
Šol, a fenyőerdő olyan csendes most, olyan csendes.

(Részlet az Érzelmes tolvajokból.)