Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

1. évfolyam 8. szám

Fehér Kálmán

LÉTÜNK LEGFONTOSABB IMPERATÍVUSZA A BÉKE

Ivan Supek Utolsó forradalom című könyvének kapcsán

1965. augusztus 16.

Az utópikusan csillogó per la quite universale érdekében már sokan tollat fogtak, szónokoltak, hosszú menete­léseket szerveztek, vagy éppen leültek az ut­cán. No, és háborúztak. Mindegyiknek volt egy álma, egy olyan elképzelt állapot, amiért érde­mesnek tartotta a kiállást, az írást és az ülést. Az eddigi viszonyulások esszenciális tö­rekvése mindennek ellenére nem tudott univer­zális lenni, mert már maga a megoldás lehető­sége csupán a per la quite „personale”-ból indult ki, és oda is tért vissza. Az eszme nem volt képes a szimbiózisra, mert a megoldást vagy egy Dominus Mundiban keresték, vagy a háborúban látták, ami majd megteremti a tar­tós békét. A kisajátított fenomén ily módon olyan komponensekkel lett ellátva, ami inkább nyugalmat jelentett, mintsem békét. Napjaink­ban is sűrűn-sűrűn visszatér ez a szubjektivista békeszemlélet: olyan békét akarnak egyesek, ami számunkra nyugalmat és biztonsá­got garantálna. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy ennek a lényegébe lássunk: a napjaink politikai eseményei, az a csökönyösség, ahogy eltaktizálják a béke útjait, csak azt bizonyít­ják, hogy a kimenetelét szorosan összefűzték (a vallásos miszticizmus helyett) egy ideológiai dogmatizmussal, egy olyan determinánssal, amelynek egzisztálása szorosan összefügg ezzel a társadalmi fenoménnel, annál is inkább, mert az a társadalom maga is ebben látja bomlásának elkerülését és antagonista viszonyai­nak átállítását és eltussolását. Szép parolákkal megjátsszák a messiást, egy belső tartalom érdekében: békét akarnak ajándékozni hábo­rúval, egymás után küldik az embereket a halálba a tartós béke érdekében, új fegyverekkel kísérleteznek a béke megvédése érdekében, békét kiáltoznak és háborút kezdenek, harcba mennek, békében akarnak élni és háborúkban halnak meg. Miért mindez, miért ez a sok ámítás?

Míg Antigoné lázadását a királyra összponto­sítja, lázadásának határozott objektuma van, addig napjaink kétségbeesettje és lázadója ezer meg ezer papír-malommal találja magát szem­ben, amelyek könyörtelenül nyelnek el minden kérelmet, fellebbezést és vádat. Az igazi ellen­felek többé már nem láthatók. A lázadás objektuma szinte abszurddá vált. Ha nyakon tud­nánk csípni, sokkal könnyebb volna a további. És felvetődik a kérdés: nem hiábavaló-e min­den? Várakozunk, rettegünk, de kitől, mitől?

Sajnos elérkeztünk egy olyan pontra, egy olyan állapothoz, ahol a kérdéseket már csak a megoldás után lesz idő feltenni, mert az idő sürget, amíg nem késő, amíg az atomvulkánok halkabbak, amíg remény van arra, hogy elhallgassanak. Éppen ezért akcióink először is azokra a tényezőkre irányulnak, amelyek olyannyira objektivizálódtak, annyira távol estek az emberi józjan ész irányításától, hogy az adott pillana­tokban determinálják az emberi létet és ka­tasztrofális következményekre képesek.

A háborúról van szó, olyan háborúról, amely többé már nem csak egyszerű társadalmi feno­mén, hanem, a harcászati fegyverek fantaszti­kus fejlődésének „köszönve”, az emberiség és a jövő világok egzisztenciájának determinánsa. Mert: ma már akármilyen háborúról és akár­merre történő háborúról van is szó, nemcsak a két fél létkérdése forog kockán, nemcsak fa­jok, osztályok, vallások terjeszkedése vagy ve­resége áll fenn, hanem az egész emberiség és nemcsak az adott reális világ kérdése ez, hanem mind jobban a jövő világ, a jövő vilá­gainak a létkérdése is. Az idő három dimen­ziója olyannyira redukálódott, hogy dialektikus egységük további irányát mind jobban a jelen determinálja.

Azt a klasszikus formulát, miszerint a háború a politikának a folytatása és eszköze, ma már más megvilágításban kell szemlélni. Ugyanis a háború a mai nemzetközi viszonyok köze­pette csak az esztelen és felszínes politika, az agresszív és reakciós társadalmi körök érdeke és eszköze maradt. Az igazi politika és az em­beriség további haladása a háború likvidálását föltételezi, mert ha eddig lehetett is egy poli­tika kiteljesülése és egy „ideológia” megvé­dése, a mai technika, különösen a harcászati technika fejlettségénél fogva lehetetlen.

Jól tudjuk, és nem fér kétség ahhoz sem, hogy még – csupán ennek az abszurdnak köszönve – nem múlt el a háború veszélye, hogy még minden potenciális lehetőség megvan egy vi­lágháború kirobbantására, azonban ez a lehető­ség egyben nem jelenti az elkerülhetetlenséget is. Mert nem csak a háború lehetősége áll fenn, hanem a háború elleni küzdelem lehetősége is. Régebben a háború lehetősége és előfordulása sokkal reálisabb volt, mint az ellene való küzdelem. Ma már ezek a lehetőségek nem hogy kiegyenlítődtek, hanem átbillentek a másik le­hetőség, a háború elleni küzdelem javára, mert jobban és jobban nyilvánvaló lett, csak ebben látszik a további fejlődés és egyáltalán az em­beriség létének biztos imperatívusza.

A mai társadalmi fejlődés feltételei közepette a háborúk nem kikerülhetetlenek és egyben nem is szükségszerűek, annak ellenére, hogy a lehetőség mindaddig fonnál, míg osztálytársa­dalmak léteznek, annak ellenére, hogy egyes népek és államok között még mindig antago­nista ellentétek vannak.

Hogy a háborúk igazán nem kikerülhetetle­nek, több szubjektív és objektív tényező is közrejátszik. Ezek közül – a termelőerők fej­lettsége, a nemzetközi ellentétek karaktere, a kolonializmus összeomlása, az ENSZ stb. mel­lett mi ebben az írásunkban jobbára a harcá­szati technika fejlettsége (atombombák, hidro­génbombák, rakéták stb. stb.) által keletkezett ab­szurd helyzetet vizsgálnánk, azt az abszurdu­mot, ami lehetetlené teszi a háborút és külö­nösen azt a morális krízist, ami nyomon kíséri napjaink emberét. Mert nem olyan egyszerű (a szpektikusoknak igen) a probléma, ahogy azt egy amerikai író állította: ,,A hidrogén­bomba megsemmisítette a háborút.” Bár csak ilyen érthető lenne mindenki számára. Sajnos míg fönnáll a veszély, hogy a következő háború lehetséges, addig, ameddig fönnáll a hidrogén­bombák és rakéták bevetésének a lehetősége – addig megmarad a probléma és a dilemma, ha ez többé már nem is a háború mint foga­lom és mint társadalmi fenomén problémája, hanem az emberiség további létezésének a kérdése. Mert ma már a háború nemcsak – nem kellene, hogy az legyen – a generálisok és államférfiak ügye és még kevésbé egyes osz­tályok és országok ügye, hanem mindenkié. Legalábbis annak kellene lennie, mert elérkez­tünk arra a pontra, amiről Lenin úgy beszélt, mint arról az időről, amikor a háború olyan rombolóvá válik, hogy lehetetlenné válik ön­maga is, úgy is, mint megoldás és úgy is, mint jelenség.

Ivan Supek Poslednja revolucija (Utolsó for­radalom) című könyve is ezzel a problémakörrel foglalkozik.

Már a könyv fedőlapján lévő óramutatók – épphogy össze nem érnek – is arra példáznak, hogy a probléma komoly és sürgető.

Meg kell említeni, hogy Supek volt az, aki az elsők között a világon felhívta a figyelmet az atombomba veszélyére, és mindezt akkor tette, akkor mondta, és olyan körülmények kö­zött, amikor Jugoszláviában még német katonák voltak, amikor mindenki a háború végét esde­kelte és nem számított, hogy milyen módon és eszközökkel is érik azt el. Supek ezt látta és azt is látta, hogy a szörnyek ilyenkor szület­nek legkönnyebben, hogy aztán megszabadulva az embertől, végérvényesen tovább irányítsák olyan helyzetekbe, amitől menekült akkor is, amikor létrehozta.

És ennek az álcázott reménynek az illúziójá­ban az amerikai tudósok arra szánták el ma­gukat, hogy megcsinálják, előállítsák az atom­bombát, hogy megmentsék az emberiséget a fasiszta pusztítástól, és hogy mielőbb béke le­gyen.

És megszületett a szörny.

Az egyik még jóformán ki sem múlt, máris itt volt a másik, sokkal fondorlatosabb és végesebb következményekkel.

Ivan Supek, ahogy 1944 júniusában figyel­meztetett a Horvát kultúrmunkások kongresszusán a veszélyre és apellált minden nemzet békés egységére, most, húsz évnek utána sem szűnt meg békeharcos lenni.

Ebben a könyvében gyűjtötte össze minda­zokat a cikkeket és beszédeket, amelyek törek­véseinek a lényegét képezték: a békéért folytatott harcot.

A PROBLÉMA KELETKEZÉSE

Az ,,atomvulkán” fenyegetése, Supek kifeje­zésével élve, nemcsak a közvélemény fölrázását követelte meg, ami magános kiáltásokkal kezdődött, hanem a „tradicionális gondolkodás revízióját is”. A katasztrófa lehetőségét nem lehetett már a kezdetben sem elválasztani az általános, az emberiség katasztrófájától, az apo­kaliptikus végtől. Mindennek ellenére a tradici­onális gondolkodás rekvizitumaival és sémáival próbáltak közeledni a problémához. Ilyen esetben természetes volt, hogy nevetségesnek látszottak ezek a látomások és puszta matema­tikai számításokra süllyedtek, aminek az op­timizmus látszatát kellett keltenie.

Az atombomba megteremtése, közben és utána is, a lelkiismeret drámája elérte kulminációját. Supekot is inkább az atombomba törté­netének ez az oldala érdekli, és ezt helyezi könyvének a középpontjába amellett, hogy köz­ben ki-kitér a technikai aspektusokra is. A filozófia missziója jobban érdekli. A legna­gyobb és legnehezebb fékei a haladásnak ebben az esetben is megmutatkozik. A megváltozott világot nem tudjuk újszerűen felfogni, a régi sémák és fanatikus ellenállás nélkül. Míg a lo­gikai pozitivizmus „filozófiai indifferenciát pro­pagál az etikai értékek iránt”. Jaspers, Heidegger egzisztencializmusa a tudományos evolúci­ót ostromolja. Az univerzális kutatás helyett a semminek a kalandjának ad helyet, ami az ész egy elborulásakor elnyelheti az egész világot.

A természetről, ami körülvesz bennünket, a filozófia az egzakt tudományok mellett nem sokat mondhat, de arról a világról, amit sze­retnénk, amit el szeretnénk érni, arról a filo­zófiának kell szólnia. Természetesen, hogy a reális lehetőségek figyelembevételével (amit a tudományok kutatnak ki) kell ezt szemlélni, ha nem akarnánk, hogy az esszenciális konzek­venciák régi utópiákhoz, csak újabbak legye­nek.

Az Ókor meghagyta, meghagyatta számunkra az ötezeréves piramisait. Csodálattal állunk előtte, csodálattal adózunk a „tragédiának” – ami megmaradt számunkra. Gránitba van (tra­gédiában) beleépítve az emberi küzdelem drá­mája. A fáraók sírjában nem csak ők temet­keztek, hanem az egész császárság értelme és egy magasabb kultúra lehetősége is. A kaszt megállította és befelé fordította a történelmi utat. Közös sírokba temették el alkotóerejüket és jövőjüket. Az emberek, mint a termés, vagy mint a vetésforgó, úgy váltakoztak, úgy, ahogy azt a misztikus tévhit eszközei kívánták. Fá­raók örök életéért országok és népek semmi­sültek meg. Egy misztikus vízió érdekében volt mindez.

Mondanánk, „régi idők!” Ma már mindez nincsen, lehetetlen. Esetleg királyi pompával temetnek királyt vagy elnököt. Demokratikus világban élünk. Az emberek egyformák, mond­juk. Minden a nép boldogulásának az érdekében van. De hát akkor mire hasonlít a fegyverke­zés e rohamos versengése, akkor, amikor már a totális megsemmisítést potenciális szempontból elérték? Egy kérdés vetődik fel: a vallásos miszticizmust nem váltotta-e fel az ideológiai dogmatizmus? És a kérdésre mindjárt igennel is kell felelni, mert a hatalom istenség lett és napról napra áldoznak neki, bár tiszta öngyilkossággá vált mindez. Politikai ösztönöktől hajtva, az ideológiai dogmatizmus vakságában még mindig vannak, akik a háborúban látják politikájuk kiteljesedését. A klasszikus társa­dalmi fenoménhez klasszikusan is viszonyul­nak, akkor, amikor már maga a fenomén ki­zárja minden megoldás lehetőségét, mert fej­lődésével önmagát zárta ki mint eszközt. Az egyiptomi piramisok metamorfózisa kísért, sokkal tragikusabb következményekkel.

Talán már a trójai faló belsejében elkezdődött az a dráma, ami kísérti napjaink embereit, tudósait is. A tudós és kutató már akkor is átéli kétkedéseinek mardosását. Gyanúja foko­zódik, azonban morális krízise parciális marad, nem válik, nem válhat általánossá, mert a „társadalmi erők túl gyöngék voltak ahhoz, hogy mindezt a gyanút és kételyt összefogják és eredményes ellenállássá fejtsék ki”. Tovább épültek a piramisok, kínai falak, és trójai falo­vak, míg el nem emésztették azokat is, akik készítették, és akiknek készültek.

A várakozás nem kiút. A túlméretezett heveskedés még úgy sem. A kiút egyik formája és módja a békés koegzisztencia minden országgal, tekintet nélkül társadalmi-politikai berendezé­sére. A kiút a totális leszerelés. A kiút talán legjobban mégis az emberek fejében van, az emberek fejének a „leszerelésében”.

A tradicionális viszonyok megváltoztak. A tudományok olyannyira fölemelték a termelé­kenységet, hogy nem várhatjuk a munkásosz­tály „elszegényedését” a kapitalista államok­ban és azoknak a forradalmát a közeljövőben. Emellett a fegyverkezés sem ásta alá a kapi­talizmust, mint ahogy egyes ökonomisták elkép­zelték. Mindez csak odavezetett, hogy a tö­megek elveszítették biztos igazodásukat, a monopóliumoknak pedig jó hasznot hajtott.

„Az imperializmus mindaddig nem vetheti be az atombombát, míg a szocialista erők olyan célokért küzdenek, amelyek a népek többségé­nek egyetértését biztosítva lehetetlenné teszik, hogy az agresszió erői politikai bázisra támasz­kodhassanak, Ha azonban a kommunista pártok a proletárforradalomra még nem érett feltéte­lek közt s országokban a proletárdiktatúra közvetlen megvalósítását, forradalmak kirobbantását tűzték ki céljukul, ezzel maguk segí­tenének, hogy a kapitalizmusnak a reális erő­viszonyok figyelembevételét s a béke fenntar­tását képviselő erőivel szemben a nukleáris háborút kockáztatni kész agresszív erők kerülje­nek vezetésre. Így a „papírtigris”-koncepció felújítását, mai alkalmazását az új helyzet egyáltalában nem igazolja. A munkásmozgalom számára reális, de egyben nagyobb jelentőségű feladat éppen az, hogy háborúkon és pusztulá­sokon keresztül kivívott győzelem helyett a háborút megakadályozza, s győzelmét a béke fenntartása mellett biztosítsa. Éppen ezért a „vesd meg az ellenséget” jelszó, mint a straté­gia fő elve, most nemcsak szubjektív jellege miatt elfogadhatatlan, hanem főleg azért, mert valójában szemben áll a forradalom, a mun­kásosztály s a dolgozó népek összességének jelenlegi érdekével.” A béke megvédése a szo­cializmus békés versenyben való győzelmét je­lenti. Mindez a marxizmus alaptanításainak új feltételek közt, új formákban való „tényleges érvényesülését jelenti”. A cél a szocializmus marad, és ily módon a „cél” maga is sokkal reálisabb távlatot kap, mint különben. Termé­szetesen mindez nem zárja ki a kapitalista poli­tika agresszív tulajdonságának a megnyilvánu­lását. Ezt bizonyítják a kubai, kongói és a legújabb dominikai, vietnami agressziók is. A szörny megszületett! A szörnyet meg kell ölni.

Az is haladás, ha előbb elaltatjuk. Természete­sen ez nem lehet cél. Supek könyve is erre példáz. Mert a szörny az embereket is kikezdte és kikezdi. Supek először megismerteti velük, közel hozza, hogy utána harcolni tudjunk ellene!

A SZÖRNY ÉS A DILEMMA SZÜLETÉSE

A háborúk magukkal hozták az emberiség kételkedését a tudományok értékében.

Sokan elátkozták és a fenébe kívánták az egész tudományt, csak hogy ne lássák többé a technika és a tudomány vívmányainak orgiá­ját. A gőzhajó nemcsak békés partok felé szál­lította az embereket, hanem harcba is.

A tudományok kettősségének köszönve, míg az egyik ember a politika és az ideológia érde­kében használta fel, annak eszközévé tette, ad­dig a másik az ember szolgálatába és annak segítségére alakította át. „Míg az egyik tudós új fajtát termel és új állatfajokat, a másik a fajok örökkévalóságát és egyes fajok felsőbbrendűségét bizonygatja.” Így nem csoda annak a német tudósnak a háború után tett kijelen­tése, hogy „Hibásak vagyunk, hogy elvesztet­tük a háborút.” Mint olyan sok esetben, ez alkalommal is megmutatkozott a morális álla­pot kihatása, mert míg az angol, amerikai tudó­sok abban a hitben éltek, hogy az egész em­beriség megmentésén dolgoznak, Hitler alattva­lói nem tudták magukba koncentrálni azt a morális erőt, amely el tudta volna választani őket a tudományok univerzális ihletettségétől. Túl sok bűnnel és halállal voltak körülvéve. A hitlerista ideológusok is sűrűn támadták őket. Mindehhez még hozzájárult a tudomány és a rezsim között fennálló szakadás, ami már a kezdetben megbénította őket.

Ezek az okok voltak azok, amelyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy nem készülhetett el a német atombomba, annak ellenére, hogy po­tenciális lehetőség éppen ott volt.

Azonban nem sokat kellett várakoznia az em­beriségnek, hogy a dilemma megismétlődjön. Mert az amerikai tudósokat ugyanaz a prob­léma elé állította.

A rezsim és a tudósok konfliktusa és a tudo­mány univerzális volta már eleve negálta azt a missziót, amire szánták.

És elkezdődött az emberi dilemma.

Voltak, akik az atom mielőbbi bevetése mel­lett szálltak síkra, mert csak így látták a háború mielőbbi befejezését.

Szilárd, Wigner, Fermi és Einstein álltak az egyik oldalon, azok az emigránsok, akiket a fasizmus űzött Amerikába, akik legjobban ki­vették részüket az atombomba elkészítésében. A másikon a „tiszta” amerikaiak, tele elvakult nacionalizmussal, szuperiorizmussal. Az egyiken a történelmi érvek és számítások sora­koztak, a másikon pedig a pillanatoktól elva­kultak. Az egyik felén az emberiség lelkiismerete, a másikon a világgal való nemtörődöm­ség. És most is, mint már annyiszor a politika, a háború álillúziója Hirosima és Nagasaki fölé emelte tragikus metamorfózisát.

Supek Oppenheimer esetén próbálja megvi­lágítani és koncentrálni mindazt az erkölcsi, lelkiismereti dilemmát, amely olyannyira okkupálta a tudósokat, hogy az „egyedüli regény”-ből végzetes tett lett.

A háború megakadályozásának „egyedüli reményéből” most már (a Szovjet atombomba után) a szuperioritás kérdése lett.

Most már a politikusok követelték meg azt, amit abban az időben maguk a tudósok aján­lottak fel: a közreműködést.

Csak a helyzet és az állapot változott meg. Ha előbb volt is valamilyen illúziójuk a tudó­soknak és az embereknek – most mindez demisztifikálódott. Oppenheimer megtagadja a további közreműködést. Azonban, ha nála és még sokaknál győzött is a lelkiismeret hangja, a morális dráma ezen tetőfokán voltak olyanok is, akik a nacionalista és a nagy álillúziók pa­rolái mögé álltak.

Oppenheimerrel kapcsolatban Supek rámutat arra a lényeges motívumra, hogy ő is, mint so­kan mások, nem tudott kibékülni azzal az egyszerű és hazájában oly logikusnak tűnő ténnyel, hogy kormányának politikája ugyanaz lenne, mint a világ szabadságáért folyhatott harc.

Az Oppenheimer-üggyel kapcsolatban azon­ban nyilvánvalóvá vált az is, hogy a kihallga­tás alatt, de különösen a tárgyaláson a megvá­dolt Oppenheimer részben kiábrándította azo­kat, akik eddig benne látták mintaképüket, az általános leszerelés és a szolidaritásért folyta­tott harcban. Mert Oppenheimer ezen a tár­gyaláson jobban védte meggyanúsított polgári lojalitását, mint az általános és humánus elve­ket.

A tudósok e kettészakadása azonban nem tudta megakadályozni a politika azon célratö­rését, hogy még egy fegyverrel gazdagítsa esz­közeinek tárházát. Ugyanis Teller vezetésével mégiscsak hozzákezdtek és el is készítették a hidrogénbombát.

Teller is, mint annyi sok elődje a háborúban abszolút szükségszerűséget lát, még akkor is, ha az az emberi civilizáció katasztrófáját jelentené. A béke és a világ stabilitását a fokozott felfegyverkezésben látja. Természetesen, nincs ebben semmi mizéria, mert ez az állásfoglalása ugyanakkor egy összefüggő része az amerikai politikának, amely a „bombákban” látja poli­tikájának tekintélyét, annak megtartását és kivitelezését.

Teller esete, mint tudósé, sem újdonság, mert szinte tradicionálisan szimbolizálja azt a hiedelmet, azt a régi babonát, ami szerint a tudósok eladták lelküket az ördögnek, hogy cserébe megkaphassák a bölcsek kövét. A kü­lönbség talán csak abban van, hogy a tudós ma már nem valami misztikus barlangban, vagy elhagyatott kastélyban dolgozik, ahonnan estén­ként kékes lángok törnek fel és különös han­gok verik föl az éjszaka csöndjét, hanem szépen körülkerített, és nagy kényelemmel ellátott tele­peken dolgozik, az ördögöt pedig felváltotta a politika, aminek testét, lelkét eladja.

És a hidrogénbomba is felrobbant.

És egymás után robbantják hol itt, hol ott. Hol valamelyik csendes-óceáni szigeten emel­kedik fel az atomgomba, hol pedig Szibéria fölött. És így értünk el addig az abszurdumig, arra a holtpontra, amikor a verseny holtver­sennyé válik, amikor nincs eredmény, mert a cél elérhetetlen, mert értelmetlen.

Gondolatok a halál árnyékában

„Napjaink elemi dilemmáiból, az általános ka­tasztrófa és a békés, közös fejlődésből kiindulva – írja Supek – sok mindent el kellene hagy­ni a régi forradalmi elméletekből és a jövő legerősebb garanciáját kezdettől fogva a tu­domány univerzális voltában kellene látni, amelyik jobbra is meg balra is a fönti társa­dalmi fejlődést ösztönzi, és irtja az ideológiai előítéleteket.” Természetesen semmi új sem töri olyan könnyen át magát, mint ahogy azt a probléma és a helyzet sürgeti és megkívánná. Különösen akkor nem (és ez mindig így van), ha mindez először az emberekben magukban kell, hogy végbemenjen.

Az optimista realizmus itt mit sem használ. Mit sem használ az, ha az egyszerű karót lom­bosodó, virágzó, gyümölcsöt hozó fának látjuk. A délibáb gyönyöreiből ki kell szakadni és le kell hajolni a kévékhez, meg kell fogni azo­kat, ha acatosak is és a helyükre vinni.

A szocialista társadalom, amelyik a burzsoá világ kríziséből kilépett, szükséges, hogy a gaz­dasági–ipari kiépítése mellett párhuzamosan új embert is teremtsen.

A morál kérdése a totális ember kérdése, a totális ember pedig a szocialista, kommunista ember célja.

Supek egy egész fejezetet szentel ezeknek a gondolatoknak a levezetésére. Többek között a jóság-kérdéskomplexusnak. Supek ennek a ki­terjedését az univerzális humanizmusban sej­teti, legalábbis abban kellene lennie.

Még sohasem érződött az univerzalitás affirmálódásának ennyire a szüksége, mint nap­jainkban. A ma emberének és a jővő emberé­nek egyaránt egzisztenciális tényezőjévé vált, mert csak egy emberséges szolidaritás funda­mentumán lehetséges annak biztosítéka. És így vált a lét esszenciális követelményévé.

Kant „racionális maximuma” az, hogy „cse­lekedj úgy, hogy cselekedeted az emberi visel­kedés általános princípiuma lehessen”, nem le­het kizárólagos és lezárt megoldás, mert a személy erkölcse nem alapulhat a társadalom büntetésén: ugyanis az erkölcsnek a személy és a társadalom lényeges egységén kell alapul­nia.

De hát, mi legyen akkor az, ami megállítja az embert, aki bűnt követett el? Hogy győzzük meg a rablót, hogy a karmolása mit sem ér?

Nincs tízparancsolatunk és azoknak a pokla nem ér ma már semmit. Ennek a helyébe ter­mészetesen sokan a megfélemlítést, az erő­szakot helyezik, mert, ahogy mondják, „a bűnö­zők legtöbbje támasz nélkül van és elhagya­tott” – így az ilyen szankciók is eredményesek. De mi van akkor, ha történelmi méreteket ölt az erőszak és a bűn?

Ez a problémafelvetés csak arra ad bizony­ságot, hogy nem menekülhetünk metafizikai tételekbe, és ugyanakkor a büntetést sem lehet végleges és teljes megoldásnak elfogadni.

A „szeresd a felebarátodat, ahogy önmagad” árnyékában sok olyan tett is megbújt, aminek csupán ilyen keretre volt szüksége, hogy meg­tévessze az embereket, hogy magához csalo­gassa, hogy megnyerje őket, és elveszítse. Éppen ezért, a jóság, még ha nem is egy előre meghatározott metafizikai érték, még ha szub­sztanciája az emberek egysége felé irányul is – rá nem lehet számítani, nem lehet alapozni és nem lehet belőle kiindulni. Mert maga a jóság mit sem ér, és teljesen elveszti tartalmá­nak humanista jellegét és egységes hatóerejét egy univerzális szimbiózis felé, ha mögötte önző ember áll, olyan, akinek csak a palástjára szük­séges a jelszó, hogy messzire látsszon, hogy mint éjjeli bogarak ütődjenek hozzá az embe­rek – és róla aláhulljanak.

Egzisztencialista kaland

„Manapság, amikor az egész világ tudósai összefognak a totális halál elkerülése érdeké­ben, kiábrándít az a körülmény, hogy az iroda­lom ebből alig veszi ki a részét. Igaz, voltak nagy nevek, amelyek csatlakoztak az akcióhoz, mint személyek, de az irodalmi, művészeti alkotások ennek érdekében – elmaradtak.” Írja Supek és még hozzáteszi, hogy ami egyáltalán közös ezek­nél az izmusoknál, amit legjobban tudnak – le­gyen az szürrealizmus vagy egzisztencializmus –, az a pénz és a dicsőség hajhászásában van. Füs­tös kávéházakban iszogatva, perverz képektől teli fejjel egy egész irodalmi réteg mazochisztikusan és kárörvendően néz a világra. Tehe­tetlen arra, hogy legalább megpróbálja a tár­sadalmi szubjektummá válást. „Az embertár­saitól való undorodás, hideg könyörtelenség, erotikus ösztöneinek szabadjára bocsátása, a siker utáni vágy, magánosság és kétségbeesés fő témái ezeknek az álomlovagoknak.” Ter­mészetesen, hogy Supeknak helyénvaló ez a megállapítása, de csak akkor lehet ítélet, ha az ember ítéletéből indul ki. Ugyanis az írótól sem várhatunk valamifajta messianisztikus vi­szonyulást. Es az író „átállítása” sem sokat segít, különösen, ha ez a morális krízis, ez a beteges szubjektumokba fordult világ, sokkal mélyebb determinánsokkal van körülvéve. A krízis sokkal mélyebb és sokrétűbb, és olyan természetű, hogy az írót is mint szubjektumot olyanná determinálja, hogy az „álmok piacán” ilyen és hasonló élő realitásokhoz nyúl.

A korával él.

Supek még fölteszi a tudós és az író viszo­nyulásának különbözőségét, ahol a motívumokra építve, a tudóst helyezi előnybe. Mindenesetre az ilyen angazsáltság közelebb áll egy tudóshoz és a művészhez mint emberhez, és kevésbé a művészi alkotáshoz, ha annak a kiprovokált an­gazsáltság szüleményének kellene lenni.

Igen, a probléma állandó jelenléte nem árt egy művésznél sem – de részben jelen is van, ha az (sajnos) éppen az az oldala is, amely a krízis negatív kicsapódása. És igen, míg az a sok szakállas bohém, az irracionális szabad­sága után a fellegekbe szálldosott, addig a tu­domány, a tudósok a politika bábáskodásával előkészítették mindazokat a kellékeket, ame­lyek a katasztrófához, a totális halálhoz szük­ségesek. Ha ez az avanturizmus még tovább tart, és mi is csupán a „szakállunkat növesszük” a szabadság és az ember érdekében, akkor elér­kezünk arra a pontra, hogy maga az egziszten­ciánk, biológiai létezésünk válik kétségessé.

Mindenféleképpen ma, amikor minden re­ményünk a tudatos és az általános akcióban van – és itt egyeznünk kell Supekkal –, az abszurd­nak, a semminek, a történelmietlen szabad­ságnak a prédikálása csak a világ vérengzőinek vitorlái felé hajtaná a szelet.

Supek mindezt jól látja és ezért apellál egy olyan angazsáltságra, olyan általános érvényű emberi viszonyulásokra, amelyek segítségével át lehetne hidalni napjaink krízisét.

„Az élet nem játék, amelynek a törvényeit valamilyen sakkozó írta volna meg, és a mű­vészet sem az – mondja Supek –, de mivel a szabadságunk nem egy légüres térben van, nem abban egzisztálunk, hanem a valóságban, így annak az érdekében és úgy is kell koncent­rálni erőinket.” Mert a tragikus víziónak na­gyobb felelősséggel kell viszhangra találnia az emberekben – és a mi tevékenységünknek is nagyobbára erre kell irányulnia.

Mindennek nem olyan realizmus a célja, ami hemzsegne a romantikus és anemikus hősök­től. A Novi Sadon megtartott referátumában Supek ezt bővebben is kifejti, kihangsúlyozza és előtérbe helyezi a pozitív experimentumokat.

Minden ítélete mellett is Supeknek az új szintézis keresése a célja, ami a világ és az ember ősi egységének a jegyében áll, mert a jövő is mind jobban a mi alkotásunkká és függ­vényünkké válik, ami ezáltal erkölcsi felelős­ségünket is sokszorozza, ami mind sürgetőbbé válik.

Az emberi munkának és a tudományos techni­kai vívmányoknak határozottabb, tartalmasabb humánus célokat kell kiharcolni. Az ember hatalmát a természet fölött kifelé kell fordí­tani, olyanképpen, hogy az objektivizáció le­hetőségét mind jobban ki lehessen zárni, nehogy az ember felé forduljon. Azonban míg Anti­goné lázadásával a király ellen és a szentek ellen van, a ma kétségbeesettje vagy lázadója papírhalmazokkal találja magát szemben, papír­halmazokkal, amelyek könyörtelenül nyelnek el minden kérelmet, fellebbezést. Az igazi el­lenségek láthatatlanok lettek, és mint ahogy említettük, fölvetődik az a kérdés, vajon egyál­talán léteznek-e? Nem-e egy abszurdum mindez, ami ellen az ember hiába harcol? Ha nyakon tudnánk csípni a bűnöst, a többi biztos könnyebb lenne.

A művészek is kiestek a politika színpadáról. Lakájmunkával elégszik meg és a mindennapi borravalóval, amit a társadalom vet neki. És ez az individuum, amelyik eltávolodott törté­nelmi kereteitől, útonállóvá vedlik, aki kaland­ra vadászik vagy erszényre – a társadalom tehetetlenségének a kifejezője. Amikor a költő elveszti abbéli hitét, hogy a szava világot ren­get, elveszti önmagát is, büszkeségét és tevé­kenységének értelmét.

És ez az allergikus állapot ki tudja, meddig húzódhatna és húzódna még, ha előttünk nem állna a halál, a katasztrófa oly közeli árnyéka – hogy ez a végzetes paralízis nem csak sze­mélyes jellegű marad, mert fertőző és sokszor számos politikai testületet, országot is hatal­mába kerít.

A megoldás nem az új világok elképzelésé­ben van, és abban sem, hogy újabb utópiákkal közeledünk a valósághoz. A megoldás a gon­dolat radikális változtatásában van és az egész emberi társadalom változásában. Nem arra van szükségünk, hogy mindenki külön-külön a sa­ját szemétdomján kukorékoljon, mondja Supek, mint valami büszke ura egy metafizikai vég­telennek, amit egyes filozófiák ébresztenek benne, amiben szárnyra kel és fölébred múlt­jának, mint megannyi kísértete.

Az utópisták kora

Ahhoz, hogy a földi utópia valósággá váljon, hegeli önbizalomra van szükség, olyanra, ami hisz az emberi józan észben. Partizánharc ez a kishitűség ellen, mert a politikai realizmus állandóan a hátunk mögött van és állandóan mélyíti a gödröt. A megoldás csupán kétféle lehet: vagy beleesünk és együtt leljük egzisz­tenciánk végét, vagy egy új világot hozunk ki belőle. És mindehhez elég a jelenünk is, mert már olyanná vált, hogy az idő három dimen­ziójával egyet jelent.

Szükségünk van egy hegeli önbizalomra, mert a rohanó gyalogos vagy a gépkocsikkal nyüzsgők tovább hajtják önmagukat, ami annyira leredukálta az ember „sorsával való törődést”, hogy megelégszik a mindennapi kenyérrel, autóval, lakással, nővel, feleséggel, pénzzel stb. Mindenért fizetni kell, keresni kell, mert el kell tartani a családot stb. Elég a gondja – mondaná. A jövővel meg törődjenek a politi­kusok, hiszen azért vannak. Ám a jövő – a jelen.

Az objektivizálódott emberi gyakorlat meg­szabadult, annyira önállósodot, hogy szinte már irányítja az embereket, mozgatja és determi­nálja sorsukat. Mint valami vakító gömbök, hömpölyögnek, hogy először elvakítsák vagy magukkal rántsák az embereket.

Sajnos, az általános társadalmi-gazdasági fej­lődés olyan alacsony nívón áll a tudomány vívmányaihoz képest, hogy még egy ilyen he­geli önbizalom is utópisztikusnak tűnik akkor, amikor éheznek és ezrével halnak éhen az emberek.

A probléma ilyen összetettsége csupán az egyetlen a lehetséges alternatívát vonja maga után: a béke imperatívuszát.

Jaspers „kapitulációja”

Az atombomba előtt kapitulált a misztikus is – mondja Supek és igaza van, mert az, aki kezdettől fogva az emberi dráma kiútját vala­miféle irracionális megoldásokban kereste, egy­szerre a saját bőrén érezte meg, hogy csupán a reális, a józan ész formálta gyakorlat tudja megmenteni a világot és az emberiséget.

Jaspers is úgy ír a józan észről, mint ,,amire még egyedül támaszkodhatunk ebben a világ­ban”. És amikor ezt az ítéletét hozta, tulaj­donképpen kapitulált az egzisztencialista filo­zófus és a filozófiája is. Azonban Jaspersnak nem csak ezt írhatjuk fel ,,pluszként”, mert ő volt a németek között is az első, aki már 1945-ben a bűnről beszélt, ami természetesen sokaknak nem volt ínyére.

Igen, nem dughatjuk a fejünket strucc mód­jára a homokba – mondja Supek – akkor, amikor az emberi akarat és tevékenység jövője annyira bizonytalanná vált, amikor a halál, a katasztrófa lehetősége állandóan kísért. És míg Heidegger nem nyújt számunkra semmilyen reményt, Jaspers egy keresztény optimizmus­hoz folyamodik.

És a filozófus, aki, ha keménykötésű is, ha előtte bomba robban – futásnak ered. És ez rácáfol, mert a halál csak akkor szörnyű és elviselhetetlen, ha magát a világot teljesen reálisan fogjuk fel.

A futása már nem a transzcendentális érte­lem keresése, hanem reális búvóhely felé való törekvés. „Mert, ha holnap nem lesz többé emberi világ, a mi összes törekvésünk, még a filozófiai is, semmivé válik, értelmetlen lesz.” A ma holnapok nélkül mit sem ér.

Jaspers ezért apellál a józan észre és egyben az egyedüli fontos és reális tevékenységre a totális katasztrófa elkerüléséért. Mert tenni és álmodni csak egy értelmes eszme vezetésével lehet. És Jaspers akármilyen úton jutott is el ezekhez a konklúziókhoz, akármilyen sallangos is, arra bizonyít, hogy senki számára sincs kiút, hogy mindenkinek ki kell vennie a részét, mert a ,,jó politika” mellett (amelyik a katasztrófa szélére hajt mindent, mert csak akkor „jó politika”) nem lehetünk csak önmagunk apró-cseprő problémáinak ügynökei.

És a démon nem a kis államokban van, ahogy azt Jaspers szeretné beállítani és nem is csu­pán az „egyikben” (tudvalevő, hogy a Szovjet­unióra gondol), hanem egy olyan ideológiában, aminek a folytatása csak egy deformált poli­tikai erőszak lehet, és aminek a fenntartója a háború vagy a háborús veszély árnyéka, mert csak így tud „tovább” egzisztálni és ez biztos, hogy nem a szocializmus.

Fantasztikus korlátoltság és szűk látókör kell ahhoz, hogy a dilemmát olyan fogalmakra vezes­sük le, ami szerint „az atombomba használata vagy utat engedni a totalitarizmusnak”, „az emberiség megsemmisítésének a kockázata, vagy a szabadság elárulása” volna a probléma.

Szép volt valamikor az a mondás, és jelentős tartalmat is takart, hogy: jobb a halál, mint a rabság. Szép volt akkor, amikor áldozatot je­lentett az emberiség haladásáért, viszont ma mindenz mögött csupán a katasztrófa áll. Semmi más.

Tehát az emberiség jövője nem lehet olyan, hogy a mérleg egyik felén álljon, míg a má­sik felén a múlt ideológiai maradványai hem­zsegnek. A klasszikus gondolkodás leszámolá­sához kell hozzáfogni, mert ez olyan állapot, amikor már bevehetik az emberek azt az „ostyát”, ami bűneik elmondására készteti őket, amikor letisztázhatnak, le kell, hogy tisztázza­nak múltat és jelent – hogy jövőjük lehessen.

A tudomány és a béke

„Azok ellenére, hogy sokszor elátkozzuk és elátkoztuk a tudományt és a tudósokat is, a tudomány univerzális jellege mégis megmaradt, mert az evolúció eddig mégiscsak egy cél felé vitt. A tudomány végeredményben mégiscsak közös beszéd.”

A tudomány olyan mértékben tette gazdaggá az emberi munkát, olyan alkotó szerkezeti for­mát teremtett, hogy több fejlődési vonalat alapjában változtatott meg. A munkatermelé­kenység fantasztikus emelkedése nagyon jól jött a széles néprétegeknek, különösen Nyu­gaton, mert ezáltal lehetővé tette a krízisek ki­kerülését vagy enyhítését. Így nem csoda, hogy az imperialista körök elég könnyen lemonda­nak a gyarmatokról, mert a legjobb és a leg­főbb „nyersanyagot” a tudományos laborató­riumokban látják. Mindenféle ideológiai nézetek ellenére a régi liberalista ökonómia utolsó perceit éli. A régi vezető szerepek mellett a tudomány is mind jobban és jobban vezető hatalommá válik. Fejlődése szinte sorsszerű. Sorsszerűsége negatív irányban is mendennap észlelhető: hát akkor hol a remény? – kérdezi Supek. Ott, ahonnan a veszély is származott: a tudományban.

„Többé nem tekinthetjük a jövőt a régi tör­ténelmi erők produktumának. A modern tudo­mányok ereje olyanokká tesz, hogy lényegé­ben önmagunk »produkáljuk« azt a jövőt. Ter­mészetesen a potenciális valósággal párhuza­mosan.” A tudomány megteremtette a perspek­tívákat. Rajtunk áll, hogy kiválasszuk azt az utat, amelyiket jónak, jobbnak látjuk.

A tudományba vetett hit nem azt akarja példázni, hogy erre föl egyfajta „tudósok párt­ját” alakítsunk. A tudománynak továbbra is univerzálisnak kell maradnia, mert csak így tudja helyreigazítani azt, amit rajta keresztül a politikai inercia véghezvitt.

„Csak arról van szó, hogy a modern tudományok arra tanítottak, hogy a világ a mi kezünkben van. A valóság megteremtése, sta­billá tétele, a szakadék szélén, új vezetőt ke­res és az univerzális tudomány nem kerülheti ki ezt a feladatot. Terelje szét az emberiség jóakarata a jövő útjából a káosz- és a terrordémont!” Mert mi már nem vagyunk abban a helyzetben, olyan „paralizált” állapotban, hogy passzívan nézzük a valóság determinálását.

Az ember és a természet ősi egysége, a szub­jektum és az objektum egysége, arra ösztökél, hogy (megismerésekkel gazdagodva) a jövő a mi alkotásunk is legyen. A tudomány is erre tanít.

Ilyen szemszögből a teljes leszerelés sem utó­pia többé, nem utópista vágy – hanem ennek a világnak, a mi időnknek az imperatívusza, mert mind a „két fél” a totális megsemmisítés eszközével rendelkezik, és ezen túl a semmi van, és az nem lehet senkinek, egy normális embernek, fajnak, országnak, „blokknak” sem a célja. Éppen ezért nagyon találó Supeknak az a megállapítása, ami szerint a leszerelést tulajdonképpen az emberek „fejénél” kell kez­deni! Ezért a „leszerelésért” mindenki felelős, és ha századokon keresztül sokan az univer­zális humanizmus hirdetői és harcosai voltak, napjainkban ez minden, emberi megnyilvánu­lás imperatívuszává kell, hogy váljon.

A tudomány és a mi társadalmi fejlődésünk

Szocialista társadalmunkat, lentről, a szabad termelőktől és azokon keresztül próbáljuk ki­építeni, ellentétben mindazokkal a centralisztikus próbálkozásokkal, amelyek még mindig annyira elterjedtek, mert hogy a szocialista forradalom automatikusan még nem biztosítja az ember méltóságát és szabadságát – sok esemény bizonyította és bizonyítja.

„A mi alkotmányunk nagy lehetőségeket nyújt a gyorsabb társadalmi átalakuláshoz”, mert a munkás kezdeményezésén, annak a munkája fölött való teljes jogán alapszik. A munkásönigazgatás, mint az adminisztratív centralizmus antitézise, olyan demokratikus forma, amely teljes mértékben föl tudná sza­badítani országunk kreatív erőit – és ebben van rendszerünk nagy vállalkozása, mert míg a környező centralista rendszerek kompromit­tálódtak és gátat állítottak a továbbfejlődés­nek, addig a munkásönigazgatás és a társadal­mi önigazgatás a fölébredt nép kreatív erejé­nek kibontakozását segíti elő. Csak így talál­hatja meg igazán az elidegenedett munkájának igazi értelmét, és csak ily módon tudja tudato­san kormányozni gyakorlatának azokat az objektivizálódott tevékenységeit, amelyek olyan önnállóságra törekednek, hogy utána (mint ahogy sokszor megtörtént és napjainkban is történik) hatalmába kerítse az embert is, és determinálja létét.

Ez a demokratikus forma a tudomány igazi melegágyát is képezi. És még ennél is többet, egyfajta utat a koegzisztencia felé.

A tudomány e demokratikus formája előtt az adminisztratív centralizmus gátolta és rá­nyomta bélyegét nemcsak az ipar és általában gazdasági életünkre, hanem a tudományok fej­lődésének a lehetőségére is. Nagy adókkal le­hetetlenné tették egyes vállalatoknak a tudo­mányos laboratóriumok megszervezését, és azok az intézetek, melyek léteztek, szintén szét vol­tak darabolva, adminisztratív gyámság alatt, úgyhogy elvesztették a gazdasági és tudo­mányos érdeklődésük orientációját és nívóját.

„Ma, amikor égnek a talpunk alatt a gazda­sági problémák, természetes, hogy legnagyobb figyelmünket a tudomány szerepére öszpontosítjuk a gazdaság továbbfejlesztésében” – mondja Supek. Azonban a tudomány csupán szimpla leredukálása a bővített termelés ténye­zőjére, nemcsak hogy elködösítené a lényegét, hanem megakadályozná, hogy tényleg a prog­resszió hordozója legyen. „A tudomány legtöb­bet akkor »segíthet«, ha mind szabadabbá vá­lik alkotásaiban és ha a praktikus alkalmazása tudományosabb lesz”, és akkor az a vízió is valóra válhat, amit Engels látott maga előtt, hogy az emberi szellem veszi át a fejlődés irá­nyítását, annak kormányzását. „És ez a »hu­mánus tavasz« zöldell napjainkban. A tudo­mány eredményeinek alkalmazása megszaba­dítja földünk emberét a nehéz fizikai munká­tól, az éhínségtől, betegségtől. Sőt még ennél is többet fog nyújtani... Azonban a tudomány borzasztó szüleményei és azoknak az alkalma­zása szükségszerűvé teszi a humanizált világot, fegyverek és háborúk nélkül.”

Merre tartunk?

A tudomány és a technika forradalma az utóbbi évtizedekben olyannyira fölemelte a munka termelékenységét, hogy a régi fejlődési törvények radikálisan megváltoztak. Relatíve elég magas életszínvonalat is magával hozott és szabadabb társadalmi viszonyokat a kapita­lista országokban, ami végül is oda vezetett, hogy eltompította a régi kapitalizmust és lehe­tővé tette a mai koegzisztenciát.

A fölszabadult munkából kiindulva, új vilá­gokat tudunk teremteni, mert az ember alkotó­erejét és viszonyainak humanizációját ilyen formában csak a szocialista társadalom tudja biztosítani. És ez a szuperioritás a legfontosabb üzenete a régi világnak az újhoz!

Megszabadulni attól a paralízistől, ami fogva tartja az ember kreatív erejét, visszatérni arról a perifériáról, ahová az eddigi történe­lem és annak determinánsai késztették. Az ál­talános emberi akció ilyen iránya a morális erők aktivizálását feltételezi és követeli meg, ellentétben a teljes passzivitással és apátiával, ami napjainkban annyira okkupálta az emberi­ség nagy százalékát.

A szótlan és deperszonalizált tömegek aktivi­zálásában nagy lehetőségeket nyújt a mi mun­kás- és társadalmi önigazgatásunk, aminek az a lényege, hogy nem inszisztál az egyforma gondolkodáson és kizárja, hogy az embereket munkájukban és társadalmi tevékenyégükben „más” irányítsa, igazgassa, mintha „pirende as si cadaver essent” volnánk. Ez a demokratikus forma a vitális individuum, a harmonikus személy kibontakozását segíti elő, olyan embert próbál felrázni, aki aktív (a szó igazi ér­telmében) teremtője, formálója történelmének, létének és nem csupán szemlélője.

Azonban mindezek a formák és a demokra­tizálódás felé hajló világ mellett sem lehet és szabad ölbe tett kézzel várnia a „megálmodott” és a realizálódó aktív ember eljövetelét, mert ez is csupán konkrétizációra süllyedés – és kizárná azokat a lehetőségeket, amelyekért nap­ról napra, helyzetről helyzetre kell harcolni. Mert (sajnos?) a paradox fönnáll: az intenzív boldogságot, boldogulást a „szenvedés” árán tudjuk elérni, amikor legyőztük (vagy épp vesztettünk, de küzdöttünk, ami ebben az eset­ben a legfontosabb) az akadályokat, nehézsége­ket. Mindez teljes emberi aktivitást követel és nem konformizmust, fotelokat a televíziók előtt, telhetetlenséget stb. stb. Nem a fönntar­tás nélküli optimizmus, megelégedés a célunk, különösen ebben az atomóriások és „etikai infantilizmus” korában, mert ez csak ismét (ahogy mondottuk) konkrétizáció lenne és megfoszta­na bennünket, kizárná a többi lehetőségeket, amelyek szükségszerű részei kell, hogy legyenek egy nemzetközi koegzisztenciának, amit győze­lemre vinni csak a béke föltételei között tudunk.