Lerakat

1966. január 1.

Mindenekelőtt ez csak egy mennyiség. Tárgyak ‒ végtelenül különféle tárgyak ‒ korlátlan halmozása magasságban, szélességben, mélységben. Ezek mesterséges csoportosítások.
Ez az epitheton kertje, kertszótár és temető. (Valery).
A lerakat hulladéktárgyak összessége, de nem csak funkciójuk, hanem jelentésük szerint is elhasználódott hulladékoké.
A tárgy a lerakatban egy nemtárgy.
A lerakat középpont nélküli, mindenekelőtt azáltal, hogy a számtalan tárgy (nemtárgy) mindenikének minden atomja, minden pórusa önmagát teszi meg középponttá, álközépponttá. Minden egyes tárgy elnyelettet a többiektől, árnyékképét a Semmi hátterén hagyva.
A tárgyak tulajdon jelentésük kihalásába vetve megszűnnek szimbólumok lenni.
Ténylegességük, adottságuk megszűntükhöz vezet.
Megszűntükkel a lerakat tárgyai az elsötétülés fényét sugározzák, az elsötétülés fényét a feneketlen mélység hátteréből.
Ám a tárgyak megszűnt lelke tárgyhalmazok lelkeként is visszatérhet. Mivel a lerakat egyetlen valója a feneketlenség, ez az egész szekrénybeli rétegeződés, a tárgyaknak e látszólagos egészekként való halmozása és a tárgyak részeinek is, ahol önmagában mindegyik még tovább bomlik, ahol mindegyik hatálytalanítja a másikat önmagával, a sokasodás és megszűnés látványát nyújtva, ez csak a másik, ellenkező oldala a pusztaságnak.
Minthogy a festészet forma nélkül nem boldogulhat (az üres vászon is forma), hogy a pusztaságot megfessük, lerakatot kell festenünk.
„Minden irányból ostromolnak a tárgyak illatai, melyek kerülgetik egymást, gyülekeznek, apró darabokra zúzódnak, hiába keres szemem hasonlóságokat, bőröm minden pórusa valami más üzenetet kiált, a tünemények bűvkörében vergődöm.” (Beckett).
A céltalan cél iránti fásultságunk szülte e sokszerűséget.
Ez egy botanikai romhalmaz.
Megnyitni a feneketlen mélységet, amelybe minden alakzat belebukik, minden lényegtelenül.
Valami füvet álmodni, ami mindent benő.
A hozzávalóságok összetétele jelentéktelen. Bármit bele lehet vinni, és sorakoztatni, ameddig kedvünk tartja, bárhol és bármikor.
A lerakat multiplikációs képének megtekintése után a szemlélő tudatából törlődjön minden alakzat és csak a megszűnés tiszta fénye maradjon.
A multiplikációval törlődjön a formába, még abba a tiszta, úgynevezett abszolút formába vetett bizalom utolsó maradványa is. A forma szerencsétlenséget hoz ránk, jelentésekre van szükségünk.
Akik az iparias formákért szállnak síkra, és akik elleniparias, vagyis alaktalan formákat alkotnak, azok a plasztikus világ mérlegének szimmetriáját igyekeznek megteremteni. A festőnek így lehetősége nyílik, hogy ténykedése ne csak a világ egy részére korlátozódjék, hanem hogy egy szimmetrikus világot fessen, tehát az egész világot.
A tárgyak más tárgyak egész sorának közeli hatáskörében kivételesek, a lerakatban a tárgyakat elnyelik a másik tárgyak.
Nem hamis mozdulat, nem valódi nyugvás, hanem bejegesedettség.
A lerakat tárgyainak állandósága amiatt látszik megszakítottnak, mert minden látható testnek egy láthatatlan ellentest felel meg. Ez akképpen mutatkozik meg, hogy a megvilágítás vagy a sötét felület elnyeli a látható tárgy részét, s azt más tárggyá alakítja, úgy, hogy a tárgyak térköze szintén tárgy ‒ nem-tárgy.
A lerakat függélyessége látszólagos. A háttértávlat körforgást mutat, a horizont fölfelé halad. Ez bepillantás a földbe.
A festő feladata az, hogy a lerakat minden formáján kívül és azokon túl magának és másoknak egy egységnyi fényt vonjon ki.
A mindenféle tárgyak és a mindenféle tárgyak mindenféle képeinek túltengése multiplikációt szül, mint amilyen a jelentés nélküli tárgyak halmozása, melyek ismét, mint jelentés nélküli tárgyak, egy elmosódottságot valósítanak meg, s ez az elmosódottság tiszta edény, amelybe felfoghatjuk a Fényt.

Fordította Brasnyó István