Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

11. évfolyam 119. szám

Juhász Erzsébet

Leírás-gyakorlatok

1975. március 1.

Ugyanazon a buszjáraton szoktál közlekedni. Ha kilépek az utcára, máris nagy esélyem van arra, hogy találkozunk. De ez csak üres elméleti való­színűség. Hónapok múlnak el anélküli, hogy találkoznánk. Mégis, bárhová indulok, eszembe jutsz. Sohasem érkezem el addig a kétségbeesett bizo­nyosságig, hogy kívánnám összetalálkozásunkat. Ehelyett több más meg­oldásom van.

Ami változatlanul ugyanaz: észreveszem, hogy nem vagy a buszmegálló­nál. Tehát: mindenekelőtt téged kereslek, és mindig feltűnik, hogy nem vagy. Míg ezt nem rögzítettem, teljesen betölt a te minden és mindenki közül való hiányzásod tudata. Aztán előkerítelek. Most sorolnám fel erre vonatkozó megoldásaimat.

1. Elmentél az előző busszal, amelyre bizonyosan sokat kellett várni. Itt áltál, ahol most én, és várakoztál. Én két, esetleg három perccel később érkezem, és az első amit észreveszek, a te hiányod.

2. Te utánam érkezel. Én egy pillanatra eltűnődöm ott a buszon, hogy túl korán indultam útnak, ha nem sietek annyira, összetalálkozhattunk volna.

3. Átgondolom az első számú lehetőséget — s te nem is tartózkodsz eb­ben a városban.

4. Átgondolom a második számú lehetőséget — s te nem tartózkodsz ebben a városban.

A két utóbbi lehetőséget határozottan szépnek és mély értelműnek érzem.

Az utóbbi időben már ahhoz sincs kedve, hogy szokatlanul öltözködjön, pontosabban: rendetlenül, ahogy régebben. Azzal, hogy szabvány szerint kezdett öltözködni, megszüntette helyzetének felemásságát, egyenesbe ke­rült, egyszer és mindenkorra önmagára hárította át, mint egyetlen reális, tehát támadható ellenfélre, mindazt az ellenszenvet, amit eddig mások iránt érzett. Mint aki elveszítette a számát, jelzését, bélyegét, ahogy ne­vezzük, kívülről nem fenyegeti már semmi akadály és ellenállás. Már csak önmagára figyel, zavartalanul és elmélyülten, megszakítás nélkül egyedül csak önmagára, mint egyetlen kézzelfogható, ellenőrizhető bizonyosságra.

Amikor elfoglalja megszokott helyét az olvasóteremben, rendszerint az az érzése támad, hogy ki tudja mióta fekszik már egy nagy halom rázú­dult könyv alatt, por tömi el a száját, s miközben levegőért kapkod, a súlyos könyvoszlopok ott hintáznak ziháló mellkasán. Aztán munkához

lát, figyelmesen olvas sokáig, hogy hosszú gyakorlásainak eredményeként előhívhassa agyában az elolvasott anyag kópiáját. Amikor dolga végezté­vel kilép az utcára, jóllakott és elnehezedett agya már nem tanúsít sem­miféle ellenállást a felmerülő érzéki csalódással szemben: nem érzi, ha meleg van vagy hideg, nem veszi észre, ha megered az eső, mintha nem is járkálna, hanem bent ülne egy, a maga mindennapi rekvizitumaival berendezett kirakatban, megvédve széltől, naptól, hangtól, bármihez, bár­kihez való közeledéstől és távolodástól is, természetesen.

......................................................................................................................

Naponta két, esetleg három óra hosszat szoktam együtt tölteni a fele­ségemmel. Professziómra jellemző elferdültséggel úgy figyelem, mintha egy hosszú-hosszú könyvet olvasnék, amelyben természetesen nem akár­hogyan, hanem szelektálva és szervezetten követik egymást a részletek. Így aztán figyelmem köréből egyszer és mindenkorra kihullottak bizo­nyos mozzanatok. Mindig csak testét, mozdulatait, megszokott tevés-vevéseit követem. Tekintetem annyira kiélesedett, hogy szinte naponta fel tu­dom ismerni arcán és alakján az öregedés egy-egy újabb apró jelét. Fiatalságát már annak idején is természetellenesnek éreztem, mintha nem eredeti lett volna, csak maszk, amely alól szép lassan kiütköznek lényé­nek alapvető vonásai: eredendő lustasága és mind tökéletesebbé csiszo­lódó egykedvűsége. A vendéglőben, ahol találkozni szoktunk, mire meg­érkezem, már az étilapot böngészgeti ráérősen és érdektelenül. Ha egy­szer éhesnek látnám, át kellene szerveznem felgyülemlett megfigyeléseim egész anyagát. Sohasem néz körül az étteremben, a nagydarab emberek jellegzetes nyugalmával üldögél. Mindig lassan eszik, de sohasem élvezet­tel. Nem hízott el, mégis jóval kövérebbnek hat, mint fiatal korában, bár súlyban alig gyarapodott. Arcvonásai megereszkedtek kicsit, ezzel szem­ben a tekintete, mint a keveset töprengő embereké általában — elmereve­dett. Mindegy, hogy egyedül van-e, velem vagy idegenek társaságában, arc­kifejezése soha egy árnyalatnyit sem változik. Csak amikor belenéz a tü­körbe, akkor mozdul el kicsit. Bár lehet, hogy képzelődöm. Úgy szokta szemügyre venni magát, mintha idegent szemlélne, semmi bensőség, sem­mi öröm nem csillan meg a tekintetében. Szemlátomást sohasem ébred benne érdeklődés a saját arcának milyensége iránt. Amikor látom, aho­gyan naponta többször megnézi magát csak azért, hogy meggyőződjön róla, rendben van-e a frizurája, nem maszatolódott-e el szemén a festék, mindig összeszorul a torkom, mert érzem, hogy eszelős. Ebéd után, kávéiváskor a körmeit nézegeti, pontosabban: szeme elé emeli begörbített ujjait, de mintha nem látná, meg sem rebben a tekintete...

Következetes és kitartó megfigyeléseim alapján azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom: most van élete teljében. Nehéz szívvel gondolok arra, hogy lényének ez a teljes egyensúlya néhány éven belül bizonyosan meg­bomlik majd, s az öregkor, meg netán egy súlyos betegség egy kisgyerek riadt és rettenetesen értetlen nézésével szaggatja át meg át tekintetének ezt az oly csodálatos, legyőzhetetlennek tűnő egyformaságát.

Hosszú házaséletünk alatt alig néhányszor láttam, milyen, amikor alszik. Ez az a kép, amitől félek.

Ha kicsit előrehajolsz, kihúzva tekintetedet abból a képből, amelyet má­sok keze, arca, meg-megbillenő haja tart össze és rendez át pillanaton­ként újabb és újabb alakzatokba, megláthatod az ő kezét, kabátját, sőt arcának egy-egy részlete is bejbevillan. (Már ez is túl sok, néhány kép bizonyosan el fog hullani visszaemlékezéseid során.) Mindaz, ami igazán fontos neked, most megállapodik benned, rátalál a maga valódi formá­jára. Egyensúlyhelyzetbe kerültél. Most okos vagy és szép is. Ha beszél­ned kell, hát beszélhetsz is, hisz oly mélyen hallgatsz már. Most végre nem igyekszel leírni, amit úgysem mondhatnál ki soha, és elfelejteni sem akarsz semmit, sem ilyen-olyan ügyeskedésekkel megkerülni, meghamisí­tani, mindenáron átváltoztatni. Ilyenkor megkönnyebbülten ismered fel, mekkora mellébeszélés minden akár szavakkal elmondott, akár szótlanul átélt tartalom. A béke, amely oly nehezen elérhető, nem több, mint idegrendszered egyensúlyállapota, minden érzéstől és gondolattól mentes, állati jólét.

Olyan jó így beszélni. Ennyire nem akarni semmit közölni, levenni keze­met a szavakról: legyenek szabadok, tudtomon kívül értelmesek, értel­metlenek, akármilyenek. A te jelenléted az az erőteljes felszólító jelzés, amelynek hatására egyszeriben túllendülök. Úgy válogatom össze a dol­gokat, érzeteket, gondolatokat, hogy ne fűzze őket egybe más, csak ennek a végtelenül magányos, tisztán önmagáért való kreatív jólétnek a hangu­lata. Törmelékké zsugorodott valóságom felett látomások perdülnek ki a láthatatlanból és a nemlétezőből. De mégsem. Most is csak saját rekvizitumaimból válogathatok. Most is pontosan tudom: nincs, még legtelje­sebben átszervezett képzeteimben, még valóságom negatívjában sem olyan hely, ahová bárkit, bármit magammal tudnék vinni. Követhetetlen vagyok, mint mindenki.

Kinézek rád egy-egy percre, vigyáználak, hosszabbítanám maradásodat: szünetjelét létezésemnek.

Étvágytalan emberek érezhetik magukat így gyönyörű színű és formájú ételekkel megrakott asztal előtt. Már huzamosabb ideje figyeli a mellette elhaladókat, szeme fürkészően összeszűkül, mintha nehezen felismerhető figurák ismerős körvonalai után kutatna valami túlexponált, sötét képen. Feje, akár egy (kiürült homokóra. Mintha denyelte volna az életét, érzi, ahogy megköt a gyomrában lassan: egyetlen hatalmas gombóc — sárga­földből.

»Apját messziről felismeri. Összes hozzátartozói és ismerősei közül egye­dül hozzá ragaszkodik igazán. Apja szinte megszakítás nélkül beszél egész áldott nap. Mivel rendszerint senki sincs a közelében, tárgyakkal, tulaj­don testrészeivel és gondolataival beszélget. Ez annyira leköti, hogy ha alkalma nyílik rá, akkor sem képes egy szót sem szólni, se állathoz, se emberhez. »Nehéz neked ez a kenyér? — mondja a szatyrának. — Bírd ki még egy kicsit, mindjárt hazaérünk.« »Adjatok már egy kicsit maga­tokra — biztatja a lábait —, olyanok vagytok, mint két zsák fürészpor.« »Muszáj neked épp az én fejemre sütni? — vitatkozik a nappal. — Nincs teneked elég helyed ezen a Világon? Na látod, ugye, hogy van. Hát akkor menj már egy kicsit arrébb!« Közben hazaérkeznek. Apja kávét főz a kony­hában. Hallja, hogy beszél, de ebből a távolságból nem érteni a szavait. Ül a verandán és várja, hogy megjöjjön apja, és kellemes, senkinek sem szóló beszédével behintse az ő feneketlen csöndjét. »Na fogd már meg rendesen — hallja közeledni a szavait —, a nemjóját, most majdnem le­zuhantál. Csak egy kicsit maradjatok veszteg. így ni. Most szétültetlek benneteket. Te ide, te meg ide énelébem. Micsoda illat! Micsoda aroma!« Ezekről a régi, kék virágos csészékről eszébe jut az anyja. Télen halt meg, azt tudja, de így kapásból nem mondaná meg, hányban. Apja a ke­zével van elfoglalva. »Jól van, rosszcsont, kitettél magadért. Már épp arra gondoltam, hogy ha most szégyenbe hozol azzal az örökös lötyögéseddel, bizony isten leváglak, elvágom a nyakad, mint egy csirkének, aztán majd elnézelődhetsz.« Most észreveszi hogy apja a fazonkendőjét figyeli. Mint egy gyerek a kirakatot. Gyorsan kihúzza zsebéből és odanyújtja neki. »Gyönyörű darab vagy« — mondja, vigyázva széthajtogatja és meg­szagolja. A kendő csücskében ott a monogramja: SZ. A. »Esz-a, esz-a — olvasgatja. — Esz-a, mint mint mondjuk rá Szegi Andor. Milyen hangzá­sod van, hailljam csaik: Szegi Andor, hm, Szegi Andor. Most kérdezve: Szegi Andor? Most kétkedve: Szegi Andor? Most hívón: Szegi Andor!« Csöndben hallgatja nevét. Ebben a pillanatban éppolyan biztos benne, mint apja, hogy erre a hívásra senki sem válaszolhatna.«

Szobám sötét sarkából figyelem a szélesedő fénysávot, amelyben ott vib­rálnak a könyveimből áradó por erősen megvilágított szemcséi. Nem tu­dok semmit a kezembe venni, 'se könyvet, se a poharamat, melyben rég meggyöngyösödött a víz. Semmi tennivalóm. Feszül az erős háló. Tehetetlenül nézem, ahogyan állóképpé hűl a hely, ahol élek. Már benne va­gyok a sodrásban, mely újra visszalökdös gyerekkorom kiismerhetetlen, borzasztóan értelmetlen tájaira... Egy kis piros kutyát szorongatok az ölemben. És málnabokrok, földből kiemelt tarka cserépdarabkák, hosszú, szürke udvar... És sehol, sehol egy lélek.

Ugyanazon a buszjáraton szoktál közlekedni. Ha kilépek az utcára, máris nagy esélyem van arra, hogy találkozunk. De ez csak üres elméleti való­színűség. Hónapok múlnak el anélkül, hogy találkoznánk. Mégis, bárhová indulok, eszembe jutsz. S hogy teljesedik időm, tudom, mind gyakrab­ban fogok találkozni veled. Ebben biztos lehetek, mert nincs más meg­oldásom.

A Sinkó-díj bíráló bi­zottsága 1975. március 24-i ülésén az idei Sin­kó-díjat egyhangúlag Ju­hász Erzsébetnek ítélte oda sokoldalú irodalmi tevékenységéért. Juhász Erzsébet az utóbbi néhány évben kifejtett út­törő jellegű esszéírói munkásságával (írt Beckettről, és a mai ju­goszláv irodalmak leg­kiemelkedőbb alkotói­ról: Krležáról, Andrićról, Ristićről, Selimovićról, Desnicáról, Crnjanskiról stb.), a ju­goszláviai magyar és a jugoszláv irodalmak leg­újabb alkotásait, vala­mint a vizuális művé­szeteket (tv, film, kép­zőművészetek) figyelő kritikusi tevékenységé­vel érdemelte ki a Sinkó-díjat. Kritikáiban, amelyek révén Juhász Erzsébet erőteljesen je­len van szellemi-iro­dalmi életünkben, egy egyre következeteseb­ben érvényesülő korsze­rű igényesség elvárásai­val fordul irodalmunk jelene felé. Esszéírói és kritikusi munkássága sajátos hangú novellisztikájával és publiciszti­kájával egészül ki.

A bíráló bizottság tag­jai: Danyi Magdolna, Gerold László és Rencsár Tivadar.