EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2025. február 16. | Julianna, Lilla, Filippa napjaAKTUÁLIS SZÁM:1361619. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

NŐ - VÉR

Beney Zsuzsa

LEGYEN, HOGY NE LEGYEN

(JÓZSEF ATTILA ÉS GYÖMRÔI EDIT)

1998. május 1.

Talán egyetlenként ebben a kötetben nem egy nőről, és nem is egy nő, még csak nem is a nőiség reakcióiról, hanem egy asszony tükörképéről szándékozom írni, arról a reakcióról, amit ennek az asszonynak - Gyömrői Editnek - képzete egy férfiban - József Attilában - kiváltott. Közvetett, reflektált kép hát az, amit a tükörből visszaverődő sugarak segítségével próbálok felvázolni, s méltán kérdezhetjük: a tükörkép nem-valósága felidézhető-e a leírás nem-kettős alakzatából? Egyáltalán - a valóságban tovább reflektálva kinek vagy minek a képét próbáljuk e betűk nyomán felfedezni? - és alkalmazható-e egyáltalán ez a tükörhasonlat? Hiszen férfi néz a tükörbe, melyből egy asszony képe reflektálódik - s ebből a képből megtudhatjuk-e valójában, hogy ki volt, milyen volt ez az asszony - vagy az, amit a költészet színszűrőjén átsugározva megtudhatunk róla, saját személyénél jobban jellemzi a férfit, aki képét önmagában megalkotta? Ez a kérdés magában foglalja azt a másikat is, hogy vajon, ha egy férfi reakciójából ismerjük meg a nőt, mi az, amit róla magáról, és mi, amit a tükör természetéről tudhatunk? A férfiról, magáról, és a férfiban élő nőről, női rejteklényéről, a férfiban élő animáról, akit megismerni József Attilában különösen érdekes feladatnak ígérkezik. Nem csak a szerelem mindenkori tárgyáról beszélek, arról a nőről, aki egyszerre valóság és képzet, ahogyan azok, akikbe szerelmesek vagyunk mindig egyszerre lakói a valóságos és a csakis belső, belénk zárt, és mégis a nemlét határain elnyúló világnak, hanem a férfiban jelen levő, a férfilélekben megváltozottan tükröződő asszonyalakról, aki a férfi tükör-személyiségét legalább annyira reflektálja, mint tükrözöttségében önmaga női lényét. De most, itt, nemcsak általánosságban, hanem konkrétan arról az asszonyról, akinek nem is olyan régen meghalt földi alakját kortársaim közül még sokan ismerhették, aki hosszú, kalandos, gazdag és bátor életet élt, akiről feltételezhető, hogy pszichológusi tudásával sok embert meggyógyított, de halhatatlanságát, ezt a relatív halhatatlanságot mégsem csak saját személyiségének, hanem legalább annyira személyisége tükörképének is köszönheti.

Kellett-e vajon mindaz a sok kaland, politikai, pszichológusi, saját személyét felépítő bátorság, egész életének gazdagsága ahhoz, hogy személye a tükörben megjelenhessék? És valóságos személyét, személyiségét verik-e vissza a sugarak, vagy csak azét a különleges szituációét, amelyben éppen az ő lénye jelenthette a tükröt, melyben a férfi saját ellentmondásos, ellentmondásaira éppen ebben a helyzetben ráébredő, s ebben a helyzetben éppen ellentmondásait, létének elviselhetetlen diszharmóniáját nemcsak meglátó, hanem élővé is varázsoló személyiségét felismerte? S valóban felismerte, nem csak elváltoztatta-e? Ebben a kettős, és kettősségében inadekvát kapcsolatban ki volt a tükör és ki a tükrözött, s egyáltalán: személy volt-e, pupilla a tükör, vagy az a férfi, aki által a valójában ismeretlennek maradó tükörképet mégis megsejthetjük, nem is a tükörképet, hanem magát a tükröt, egy csak általa ismert, saját magába rejtett tükröt fordít felénk, olvasói felé: a költészet tükrét, melyben sem a valóság, sem a hasonlóság felismerésére nem lehet reményünk.

Értékelhető-e az a kép, mely töredezett, foncsora-kopott tükörből tekint felénk? Mi lehet ennek a különlegesen mély, és a lírai költészet jellege folytán véresen őszinte, de minden vallomásos jellege mellett mégsem homogén költészetnek lényege? Képes-e az érzés inhomogenitása, a minden szerelemben jelen lévő ambivalencia kóros megjelenésének végletekig fokozása, a költői én reflexióinak ellentmondásai olyan költészetet teremteni, mely, akárcsak a József Attila halála utáni idők művészete, már nemcsak elszakad a kimondó alany egységes én-jétől, hanem meg is szünteti azt? Lehetséges-e, hogy József Attila művészete itt, ennek a szerelemnek szenvedése közepette fordul át abba a poétikai irányzatba, mely túlmutat önmaga költészetén, és kibomló csíraként magában hordozza, sejteni engedi azt a lírának alig-alig nevezhető költői formát, melynek középpontjában már nem az én érzéseinek kifejezése, hanem másféle tartalom, más költői helyzetek kifejezésének céljaira csak felhasználható, eszközként funkcionáló én-érzések szerepelnek? S ha ez valóban így van, akkor éppen ez az érzelem lenne József Attila olyan sorsfordító jelentőségű élménye, mely nemcsak saját költészetének irányát változtatja meg, hanem arra is képes, hogy a költészet titkos fejlődésében érzékelhető erjedés kirobbanását is érzékeltesse?

Csakhogy valóban igaz-e az, amit az előzőekben érzékeltetni próbáltam? Valóban az én esik-e itt szét darabjaira, vagy csak ellentétei, e két véglet formájában mégiscsak a homogén világot behatároló végpontok jelennek-e meg a vágy és a hiány, pontosabban a vágy és a tehetetlenség ellenpólusaiba öltöztetve - hiszen az ellentétek mindig csak egy rendszeren belül érvényesek, ugyanannak a homogén közegnek egymással szembeforduló, de egy anyagból építkező részei. S ebben az esetben nem is lenne bizonyos a költői magatartás váltása József Attila költészetében, hanem talán az is bebizonyosodna, hogy ez a váltás, illetve e váltás látszólagossága egyazon közegen belül is végbemehet, tehát hogy a tradicionális és az ún. posztmodern között nem szakadék, csak félszigetek és tengeröblök terülnek el, hol megkerülhetőek, hol hidakkal átívelhetőek.

Kísértetiesnek tűnik, hogy a költészet azon kérdései, melyek metaforikusan az eltört tükör esztétikai problémájával foglalkoznak, most éppen ebben a tükör-helyzetben elevenednek meg. Mert ha többet is tudnánk erről az asszonyról, fontos lenne-e ez a tudás, nem tekinthetjük-e elsősorban az interperszonális relációk, főleg a szerelem tüzén fellobbanó művészi alkotásban a művészi alkotást előhívó valóságos személyt, a valóságot, mindig csak egy elvont princípium megszemélyesített, aktuális megjelenésének? Nyilvánvaló, hogy nem mindegy, kiből, milyen személyiségből absztrahálódik, vagy tán helyesebb, ha így mondjuk: szublimálódik a másik - lényege azonban mindig az, hogy a Te földi alakját magára vegye, és ezzel megteremtse a lírai költészet nyelvét, a dekonkretizált megszólítás lélektani helyzetét.

Mert nem egyszerűen egy férfinak egy asszony iránti szenvedélyéről van szó, hanem legalább ennyire egy poétikai folyamatról, melynek esztétikai jellege éppen ebben a virtuális női képmásban, az általa előhívott érzelmekben, a költészetet megindító hajtóerőben olvasható le. Ez a folyamat kettős, és kérdés, hogy e kettősség, habár ugyanazon életrajzi történés hívta elő, mennyiben ábrázolható egységesen. A leírás egyik oldala poétikai: benne József Attila költészetének egy sajátos verstípusa: a posztmodernhez (az inhomogén koherenciájához) erősen közeledő látás-, illetve fogalmazásmód nyilvánul meg, annak minden ellentmondásosságával - olyannyira, hogyha nem vennénk tekintetbe a szerző személyét, e személy patologikus állapotát, majdhogynem a posztmodern költészet egyik jellemzőjét, az alanyiság mellőzésének jellegzetes irodalomtörténeti példáit olvashatnánk ki ezekből a versekből. Pontosabban: nem is az alanyiság mellőzéséét, hanem sokkalta inkább az alany körülíratlanságáét, határok nélküli jelenlétét, átterjedését a másikra - de nem expanzióját, hanem lokalizálhatatlanságát. Ha azonban, ettől függetlenül, elsősorban lélektani szempontból olvassuk a Gyömrői Edithez írott verseket, úgy tűnik, hogy meghatározottabb, a Te jelenlétét az Én-be olvasztó mechanizmust fedezünk fel bennük, ebben az esetben olyan jelenséget, mely már igenis közeledik afelé, hogy benne az én expanzióját vélhessük felfedezni. Nem lehetetlen, hogy e kettős olvasat lehetőségében egy szorosan vett s a jelen irodalomtudományban, ha nem is ezekkel a szavakkal jellemzett, de eleven és állandóan felbukkanó kérdés világosodik meg a számunkra: a szöveg, illetve a szerző szövegének olvasata közötti különbség. Nem csak arról van szó, hogy minden szöveg értékelésekor öntudatlanul is olvasatunkba olvasztunk számtalan tudott elemet (a nyelv korállapotától a kor stílusának néma tudomásulvételéig) - és mellettük hogyan is kerülhetnénk ki azt, hogy a mű intertextuális környezetéből éppen a szerzőben élő belső kontextust hagyjuk ki? A kérdés lényege abban mutatkozik meg, hogy vajon más értelme, jelentése van-e a kétféle olvasatnak - ugyanaz a vers jelenik-e meg a kétféle olvasás során? Nyilvánvaló, s ezt a modern hermeneutika megjelenése előtt is tudtuk, hogy az irodalmi, különösen a költői műalkotás (és minden műalkotás) minden olvasójában másféle reakciót, az olvasói én más-más részeinek aktiválását hozza létre. Itt azonban ha a verset szerzőjétől, szerzője lelkiállapotától és korától elszakadottan, vagy annak tudatában vizsgáljuk, jelentése oly mértékben változik, hogy a későbbi értékelés során nemcsak az olvasó szabadságának, hanem felelősségének kérdése is felmerül. Vállaljuk-e a vers olyan mélységű, a vele szenvedés kínlódását előhívó olvasatát, melyet szövege ránk kényszerít? Véleményem szerint maga a mű szabja meg az olvasó szabadságának mértékét, és József Attila verseinek olvastakor joggal kérdezzük, hogy milyen erő kényszerít bennünket arra, hogy a szerző személyét, mondanivalójának és lélektani állapotának, a vers motivációjának titkát igyekezzünk felfejteni, s ne elégedjünk meg a grammatikai leírásból levezethető értelmezés lehetőségével? E kérdés feltevése, bármiképpen is kíséreljük megközelíteni, túlmegy az irodalomelmélet kérdésein. Nem maradhat mentes attól az irodalmi megértésen kívülálló szemponttól, hogy mit is értünk irodalmi műélvezet, vagy szakszerűbben: az irodalom befogadásának kérdése alatt. Fel kell ismernünk, mert enélkül félreértjük a helyzetet, hogy e kérdés megválaszolására az irodalomtudomány, különösen pedig az irodalomelmélet nem rendelkezik kellő kompetenciával. Sokkal inkább a művészetpszichologia és talán az esztétika, mint filozófiai diszciplína alkalmas annak eldöntésére, hogy a műalkotás magában rejti-e vagy teljességgel mellőzi a rilkei Változtasd meg élted! konnotációját.

József Attila versei általában is, de különösen az ebben az időben írottak, feltétlenül az ilyen jellegű, egész énünket megmozgató, megváltoztató magatartásra ösztönöznek bennünket. A konpassió olyan intenzitását hívják elő olvasóikból, mely drámai erejéből eredően valódi katarzist idéz fel - a drámaiság pedig csakugyan a kettősségből, az egymás ellen feszülő erők küzdelméből fakad. Lélektanilag azonban nem elég ezt a katarzist kiváltó meghasadottságot a kettősségből magyarázni. Lehet arról az oldalról is, hogy a psziché, éppen e benső meghasadottságból fakadóan, de ennek eredőjeként, ettől mintegy függetlenedve, folytonosan elérhetetlen vágyakkal küzd, és ezért újra meg újra átéli önnön tehetetlenségének tragédiáját. Az igazi küzdelem mindig intrapszichésen zajlik: a kifelé irányuló energia ebben a belső harcban kötődik le, a lélek kifelé erőtlenné válik, s ennek az erőtlenségnek szimbolikus megnyilvánulása az, hogy az extrapszichés cél csakis virtuális, előre kudarcra ítélt lehet. Ugyanez a jelenség azonban abban is megnyilvánul, hogy az egymás ellen feszülő belső energiák minél inkább ebben a belső harcban kötődnek le, agressziójuk annál inkább egységesedik. Kifelé: az el nem ért cél elpusztítására, befelé a virtuálisan, és csakis virtuálisan egységes én megsemmisítésére.

Már említettem, hogy József Attila költészetének befogadása csakis empátiás megközelítéssel tekinthető adekvátnak. Egyik költői sajátsága, mint azt szintén leírtam, éppen a nyílt vagy rejtett, de állandó megszólító mód, az írónak és olvasójának állandó interperszonális kapcsolata, a versnek, mint a kapcsolatteremtés eszközének állandó próbálkozása arra, hogy a másikban, az olvasóban megkapaszkodhassék. Ösztönös vágy ez, melynek legfőbb jele e költészetben a tiszta kifejezés, a pontosság, az artikuláció tökéletességének elérhetetlen vágya (melyből e vágy folytonos kielégítetlensége, a frusztráció folytonos megújulása következik).

Poétikailag tehát József Attila költészetét ebben a nagyjából 1936-ra eső periódusában egyaránt jellemzi a szinte direkt, bensőségesen, közvetlenül megszólító hangnem, de ezen belül, az én-te viszonylat kettősségében az én elmerülése az agresszió ködös állapotában: az én helyzetének, állapotának és egységességének tisztázatlansága. Az alanyiság, a vers szubjektuma átlép a tett, pontosabban a vágy közegébe: csak ebben, csak az agresszió tehetetlenségében, e paradox és elfojtott helyzetben jelenik meg - ezentúl nincs vagy alig van én, csak én kívánom. Az én tehát egyszerre oldódik fel kifelé irányuló folyamatában, és erősödik meg (poétikai helyzetében) mint ennek a kívánom-nak abszolút alanya. Feloldódásában a posztmodernhez közeledik - akarata szilárdságában a konzervativizmusnak szinte romantikus szemléletéig nyúlik vissza. Poétikai helyzetét azonban lehetetlen megértenünk pszichológiai állapotának ismerete nélkül. Ez az a másik szempont, ami nélkül az ebben az időben írott verseket semmiképpen nem tudjuk befogadni.

József Attila költészetének e periódusa olyan lélektani helyzetről árulkodik, mely már biztosan jelzi betegsége végső periódusának kifejlődését. Lehetetlen eldönteni, hogy a - bár szabálytalan, de mindenképpen pszichoanalitikusan befolyásolt - kezelés és a szerelem, külön-külön vagy összefonódva, siettette vagy késleltette-e a betegség előrehaladását, vagy netán kiváltotta ezt a végső krízisállapotot. Azt is felesleges megkérdeznünk, hogy mi lett volna, ha ez a szerelem netán beteljesedik - mert olyan választás eredménye volt, ami semmiképpen nem teljesedhetett volna be. Megtörténtének idején József Attila már nem volt abban az állapotban, hogy a beteljesülő szerelem megnyugvására, a harmónia fenntartásának lelki erőfeszítésére képes lett volna.

És vajon csakugyan szerelemnek nevezhetjük-e ezt a robbanást, ezt a csupa agresszióval telített indulatot, mely mint gyűjtőlencse foglalta magába az életnek, a megvalósulatlan vágyaknak és a költői alkotásmódból következő feszültségnek sugarait? Pszichológiai aspektusában van-e hitelessége ennek a szerelem formájában feltűnő képnek, és a szerelmet kigyújtó-elfojtó asszonyi alaknak? Módosította, esetleg torzította-e az indulat és a szenvedély, és vajon egyáltalán: biztosak lehetünk-e abban, hogy valóban reális, valóságos asszony lobbantotta lángra ezt a költészetben elhíresült szerelmet? Bár bizonyos vagyok abban, hogy megjelenésében része van az analitikus helyzettől, vagy annak reminiszcenciáitól befolyásolt gyermeki regressziónak, nem hiszek abban, amit annyian hangoztatnak (maga Gyömrői Edit is), hogy ez a szerelem valójában indulatáttétel csupán, az analízis során fellobbanó, mintegy gyermeki kötődés - mert ugyan melyik szerelem nem tartalmazza minden elődjét, minden eddigi szerelmet, s így elsősorban a legelsőt és a legfontosabbat, az anyára irányulót? S a megszokottnál mennyivel inkább vonatkozhat ez József Attilára, aki nemcsak az analízis során törvényszerű gyermeki regressziót, hanem egy új anya megteremtésének szükségletét is átélte (mint azt A két anya című dolgozatomban évekkel ezelőtt bizonyítani próbáltam, s mint arról a későbbiekben is szólni kívánok). Nem hiszek tehát e szerelem aspecifikus voltában, annak ellenére, hogy a költő a normális szerelem eksztatikus állapotához képest is kétségtelenül alterált állapotában élte meg e hihetetlenül komplex érzelmet, melyben a skizofrénia paradoxitása önmaga csúcspontján csapott át, s olyan öngerjesztő folyamatot indított meg, melynek lecsengése csak a folyamatos lemondás, a halálba hajló energiavesztés lehetett.

De nem hiszek abban sem, hogy Gyömrői Edit képes lett volna tökéletesen elzárkózni e szerelem mindent elsöprő szélvihara elől. Nyilvánvaló, hogy pszichológiai, analitikus szempontból szakszerűbben értelmezte az érzelmet, és úgy reagált rá, ahogyan mestersége szabályai azt előírták. Amellett feltehető, hogy betegének érzelmei (sok, részben általunk is feltételezhető, részben számunkra mindörökre ismeretlenségbe burkolózó ok miatt) benne magában nem találtak viszonzásra. Azt azonban lehetetlennek tartom, hogy ha talán az érzelem hőfoka nem is, a zsenialitásnak és őrületnek e tragikus lobogása érintetlenül hagyta volna - még akkor is, ha ezt talán saját magának sem vallotta be. Valamiképpen tehát öntudatlan gesztusaival bizonyosan reagált e hívásra, s ez a reakció, lett légyen a retteneté vagy az elfojtott vonzalomé, bizonyosan befolyásolta a költőt - így tehát képtelenség azt állítani, hogy József Attila reakciója független lett volna Gyömrői Edit személyiségétől.

Mindezt azért hangsúlyozom, hogy újra érzékeltessem a valóságos asszonynak és a semmiből reflektálódó tükörképének elválaszthatatlanságát. Ebben a helyzetképben benne foglaltatik József Attila költészetének alapmotívuma: a valóságosnak, poétikailag a reálisnak és az azzal experimentálisan összefüggő, de a létminőség területén azzal közösséget nem tartó, a transzcendenciába áthajló képzeletbeli absztrakciónak összefüggése. Lényegét tekintve ez a helyzet sokszorosan paradox - és a paradoxia a fantázia és valóság egymásba hatolásának éppen úgy következménye, mint megteremtő lehetősége, sőt, ezeken túl a nem szokványos, félrebillent gondolkozási lánc jele is lehet. Egymást át- meg átjáró érzelmek buknak fel az öntudatlanságból, hogy az öntudat vagy fél-öntudat természetellenes fényénél, mint lidércláng ragyogjanak fel, ezek az érzelmek azonban azért váltják ki a végső tehetetlenség érzetét, mert valójában semmiféle reális alapjuk nincs: az újabb anya-fiú kapcsolatnak álcázott szerelem nem teremtheti meg a megteremtőt, mert a realitásban létező, az érzelmet kiváltó nő valójában mint anya nem létező, és mint szerelmes nem hajlandó a neki felkínált szerep eljátszására. Mégis: József Attila alkotói tudatában (amit kényszertudatnak, vagy akár triviálisan eltúlozva kényszerképzetnek is) nevezhetünk, Gyömrői Edit csak mint szerelmes válhatott képessé arra, hogy az újabb anya megalkotásának kristályosodási pontjává legyen, és csak mint ezzel az anyaszereppel megterhelt nő válthatta ki azt a szerelmet, mely kétségtelenül minden más szerelemnél elemibb erővel tört a költőre, és, mint azt későbbi költészete is megmutatta, valóban a legutolsó menedék lehetőségével bírt. A legutolsóval..., hiszen az ezután következő Flóra-szerelem ennél jóval gyengébb alkotásokat hozott létre, és feltehetően azért, mert a versek megírásához szükséges feszültség ezekben a versekben jóval alacsonyabb szintű. E szerelem energiáinak eltűnése után József Attila egyértelműen a halállal foglalkozik, a halált nemcsak várja, hanem hívja is, beletörődik a lemondás nagy aktusába, a még életben bekövetkezett halál elfogadásába. Az ezután következő versek költészete csúcspontjai, azok legtöbbjében semmiféle gondolati vagy költői leépülés nem látható - de határozott pszichológiai energiavesztésről árulkodnak, életerő szempontjából a lassú lemondás vagy leépülés folyamatát tükrözik. A skizofrénia folyamán felgyűlt energia, a kettőzöttségből fakadó, egymás ellen feszülő belső személyiségformák harca, a meghasadt személyiség részeinek egymás ellen feszülése ennek a szerelemnek oda-vissza tükröződő indulataiban (melyek egyszerre azonosak és különböznek a pszichoanalitikus és páciense indulatáttételeitől) hozza létre a tragédiát, a tragédia megérlelését, amely most tör ki katartikus erejével. Ez a drámai megjelenés a későbbiekben mint irodalmi mű rögzül, és az irodalmi alkotóerőnek ilyen erejű dráma kibontására többé nincs energiája. Az a drámai erő, ami ennek a tragédiának során folytonosan újraképződik, csakis az agresszió mechanizmusában nyerhet alakot. József Attila igazában ekkor, a Gyömrői-kapcsolat idején hal meg, sőt úgy is mondhatnánk, ekkor lesz - habár öntudatlanul és még latensen - öngyilkossá, pontosabban ekkor történik meg vele az a továbbiakban, életében és feltehetően emlékezete továbbélésében is elviselhetetlen élmény, mely energiáit a legvégsőbb maradékáig kimeríti.

Lehet ezt az energiakiszáradást a skizofrénia energiaelszívó hatásának is tulajdonítani. De ha közvetlenebbül akarjuk megfogalmazni, ekkor robban fel az a mindeddig óriási energiával egyensúlyban tartott fizikai és pszichikai állapot, mely József Attilának, mint férfinak, a nők felé irányuló kapcsolatait meghatározta. Ez a bonyolult, inkább sejtett, mint tudott, nem egyértelmű, vonzással, félelemmel, feltehetően szexuális elfordulásokkal jellemezhető, frusztrációkkal és megalázásokkal nehezített kapcsolat nyilvánvalóan kisgyermekkori, az anyával kapcsolatos élményekből fejlődött idáig, elviselhetetlenségének megéléséig. Nemcsak elfojtásokból táplálkozott, hanem abból az "anyaszülő" paradoxonból is, melyet előző (A két anya) című dolgozatomban inkább szociológiai, mint pszichológiai szempontból próbáltam elemezni. A két szempont azonban szorosan összefügg egymással: egy más társadalmi közegbe-közösségbe beleszületni a születés és a szülés tényének megismétlését egyaránt feltételezi. Ebben a felnőttként újraszületésben azonban a szülés ténye szexuális cselekedetté válik, távolról ugyan, de tagadhatatlanul az incesztus tényét, annak bűntudatát és e bűn szégyenét is magában hordva. Feltehetően ezekből alakul ki (a freudizmus ideológiájával kiegészítve, illetve annak kifejezési formáit, mint az elviselést megkönnyítő, általánosított formulákat igénybe véve) az anyagyilkosság belső vádja, mely már e szerelem robbanása előtt is éppen úgy témája a költőnek, mint rejtett halálsóvárgása. Így, és nem csak a pszichoanalízis belső törvényei szerint vetül az anya képe az idősebb nőre, aki egy személyben szerelmes és analitikusként megelevenedett anya is. Feladatunk nehézsége: e versek pszichológiai átélése és poétikai értékelése, éppen ebből a kettősségből fakad..

Gyömrői Edit tükörképéről szeretnék írni, a költészet komplexitásából visszavetített nőről, akinek személyében, József Attila számára bizonyosan különös és egyéni hívóerő nyilvánult meg, feltételezésem szerint mindenképpen az intelligenciának és a közös nyelvnek hívóereje. Ha lélektani magyarázatot keresünk, a kapcsolat eleve reménytelensége mint egy előre beépített büntetés funkcionálhatott, paradox módon mint büntetés, mely a bűnt invokálja, teremti meg, és olyan magatartást provokál, mely a bűnt, az incesztusnak és a megsemmisítésnek vágyát egyesíti, felerősíti és kvázi megteremti. E vágy kettőssége részben egymást erősíteni, részben egymást kioltani teremtődött.

Mert joggal kérdezzük azt, hogy más szerelmeiben miért nem az anyát, pontosabban, miért nem ezt az anyát látta meg József Attila - hiszen erre a vágyára utal az is, hogy csaknem valamennyi szerelme magánál idősebb volt. És vajon Gyömrői Edit miért éppen az anya elleni lázadásnak, egy olyan anyaképnek előhívódását idézte elő, melyet éppen úgy láthatunk a szerelem agresszivitásának, mint önagressziónak? Jó néhány évvel korábban a költő első analitikusa férfi volt, Rapaport Samu. Tudjuk, hogy benne is szülő - nemének megfelelően -, apakép aktiválódott. Azt is tudjuk, hogy későbben, nagyjából éppen a Gyömrői Edit iránt érzett végzetes szerelem idején, a költő őellene is hasonló haraggal és agresszivitással fordult. Az analitikus iránti bosszúnak, agresszivitásnak lenne ez elsődleges jele, vagy az analízis kiváltotta szülő iránti agressziónak? S vajon - és ezt tarthatjuk a legnagyobb kérdésnek - a szülő iránti agresszió az analízis "terméke"-e, vagy eredendő érzés, mely most csak felszabadult?

Képzelhetjük-e, hogy valaha is választ kapunk erre a kérdésre? S vajon miképpen alakul ennek az agressziónak poétikai képlete, valóban ez az önagresszió szaggatja-e szét a lelket, s ha ezekben a versekben a fájdalom, a tovább nem fokozható szenvedés hangját halljuk, vajon a lélek melyik részéből fakad: a támadó vagy az áldozat hangján szólal-e meg? Önpusztító indulatában vajon meghasadhat-e valóban a lélek, vagy e látszólagos kettősség éppen egységének bizonyítéka, az egyesnek mindent, még a szétszakítottságot is elviselő erejére utal? Még egyszer fel kell tennünk a kérdést: megmaradhat-e ebben a kettősségben a lírai megszólaláshoz szükséges én-érzékelés, a fájdalomnak egyetlen én-re koncentrálódása? Egyáltalán: vajon valóban a külvilág, itt a szerelmes ellenállása által okozott fájdalom, és nem a lélek szétszakítottságának, az agressziónak és az agresszió miatt érzett fájdalomnak egymásravetítődését éljük-e át, mi, olvasók is? A kérdés egyéb írásos dokumentumokra is kiterjed - hiszen e szenvedés szívszaggató intenzitása szinte valamennyi ekkorról fennmaradt naplószerű jegyzetben is érzékelhető. Tarthatjuk-e egyazon folyamat részének a Gyömrői Edithez írott gáttalanul kétségbeesett verseket és a Szabad ötletek jegyzékének sorait? Ez a kérdés is elsősorban poétikai vetületében érdekes - mert a Szabad ötletekben csakugyan van valami, ami vershez teszi hasonlatossá, méghozzá nem is korláttalan áradású szabadvershez, nem is a posztmodernnel jellemezhető kaleidoszkópszerű önmaga körül forgáshoz, hanem olyan szerkezet figyelhető meg benne, mely a posztmodern költészetnek másképpen sajátja: a szilárd én elmozdulása, követhetetlensége - kicsit hasonlatosan ahhoz a fizikai megfigyeléshez, mely az atomi részecskék energiájára, mozgására, de sohasem helyére tud következtetni. Létezésére azonban nagyon is pontosan - mert amíg a versek, éppen szerkezeti megformáltságuk következtében, még ha tartalmukban az én ingatagságát jelzik is, mégis az egységes, kontroll alatt álló tudat jelenlétének benyomását keltik, az ebben az időben írott, szabad asszociációra épülő szövegek, illetve szövegtöredékek éppen a legmélyebb alanyiság kontrollálatlan kimondásával szólnak az én felbomlásának fájdalmas folyamatáról. Ez a posztmodernhez nagyon is közeledő, az én és a te helyzetét a kimondás legmélyebb rétegeiben felcserélő költői szubjektivitás érdekes lélektani helyzetet idéz fel: nemcsak a skizofrénia meghasadó és öntudatlanságba húzódó én-képét, hanem egy olyan megváltozott, neurotikus lelkiállapotot, mellyel, a magam részéről, elsősorban a Szabad ötletek jegyzékének szekvenciális szerkezetét magyarázom: a hisztéria lelkiállapotát. Elsősorban azért, mert e versek és a hisztériás szó-áramlások hasonló formai vonásai mellett mindkét folyamatban elsősorban az öngerjesztés már-már patológiás folyamata érvényesül. Patológiásnak azért nevezzük ezt a folyamatot, mert az öngerjesztés folyamán az érzés, melynek mindig agressziós (önagressziós) a jellege, némiképpen a tudat kontrollja alól kiszabadulva növekszik, és éppen a tudati kontroll hiánya miatt, mindent magába nyelő szenvedéllyé. Ez a szenvedély pedig mind saját erejénél, mind tartalmánál, az agresszió, illetve az önagresszió jellegénél fogva csaknem az elviselhetetlenségig fájdalmas. A pusztítás vágya befelé éppen olyan pusztítást hoz létre: maga az agresszió, még az önmagára fordulás nélkül is közeledik a kibírhatatlansághoz, s ezt az érzést még jobban erősíti, és a törés állapotának végletéig feszíti a cselekvésnek, illetve a helyzet feloldásának lehetetlensége, a tehetetlenség. S hogy ez nem csak a képzelet terméke, azt a versek súlya éppen úgy bizonyítja, mint az élet eztán következő eseményei - e hatalmas érzelmi kisülést az utána bekövetkező energiavesztés, ha nem is a költői alkotóerő hanyatlása, de az életerőé mindenképpen követi.

Ebben az enormis, egzaltációvá növő szerelemben, feltehetőleg a legintenzívebben József Attila életében, a vágynak és a tehetetlenségnek kettőssége élet és halál kettősségévé változott, s a halál egymással szemben álló, és mégis összesimuló agresszióvá és beletörődéssé. De vajon ez az érzés, melyet mindeddig szerelemnek neveztünk (és amelyet a költő is annak tartott), valóban az, és nem csak puszta agresszió volt-e? Nemcsak birtoklási vágy, hanem ebbe burkoltan a teljes megsemmisítés agressziója, a másik megszüntetésének vágya, s ezt a másikat egyszerre láthatjuk testét megtagadó szerelmesnek, a pácienst bűneiből nem feloldozó, hanem azokkal szembesítő analitikusnak és az egykori, gyermekét elhagyó anyának? Anyának, aki kisfiát nemcsak életében távolította el magától (több alkalommal is menhelyre, lelencállapotba, idegenek közé), hanem talán alkalmanként az otthoni együttélés idején is - mindezeknél fontosabban azonban halálával. A bosszú vágya, mint feszültség, sohasem oldódhatott: sem a verbális szemrehányásban, sem a megbocsátásnak szavaknál mélyebb összetartozás-érzetében. S a megtagadás, az újjászületés vágya ugyancsak ehhez a lelkiismeret-furdaláshoz vezetett vissza. A folyamat öngerjesztő sebességgel addig gyorsult, míg a megfogalmazott semmi-ben ki nem oltotta önmagát.

A probléma azonban - úgy a pszichológiai helyzeté, mint a nyomában megfogalmazott költészeté - még ennél is bonyolultabb. A halál elfogadása a költészetben ugyanis már előbb, az 1935-ös évben megmutatkozik, előbb, mint a szerelemnek és az agressziónak kitörése az életben, s ezzel - úgy tűnik - érdekes lélektani adatokat kapunk mind a vers kihordásának folyamatáról, mind a szerelem születésének folyamatáról.

A bűnnek, a bűntelen bűn paradoxonának mind nagyobb tudati állapotot elfoglaló helye ugyanis közel esik a halál elfogadásának folyamatához, szinte úgy tűnik, mintha abból következne. József Attila költészetében (ebben az időben!) azonban a halál nem a bűn büntetésének, hanem inkább a bűn gyötrelmétől megszabadító megváltásnak tekinthető. Az igazi büntetés, az ebből fakadó szenvedés annak a paradoxonnak tudata, hogy a bűn, elkövetője ártatlansága folytán, érthetetlen, és ezért büntethetetlen, vagyis megbocsáthatatlan. Számos kutató, magam is, több ízben foglalkoztam azzal a rejtéllyel, mely József Attila gondolkozásának kettősségében megnyilvánult. Egyrészt a racionalizmus, a verbalitás, a már-már skolasztikus spekuláció végletekig hajtása, másrészt az én és a világ arányainak tökéletes bizonytalansága, mely alapjaiban, a hübrisz bűnösségérzetéből kifolyóan a bűntudat magyarázatául is szolgálhat. Ma már azonban, különösen e szerelmi-gyermeki-páciensi kapcsolatot megvizsgálva, s a versek félelmetességének súlyát újraérezve, nem tudok egyszerűen e magyarázattal megelégedni.

Milyen lélektani predispozíciók vezetnek a feloldhatatlan bűnösség olyan megszállottságáig, mely mintegy a halál bevezetése, anélkül, hogy a halál a bűn büntetését, megbocsátását vagy feloldozását jelentené? A komplexus feloldható lehetne a vallás szempontjából. Sem József Attila istenhite, sem nem létező tételes vallásossága semmiféle támpontot nem ad a kérdés ilyetén megfogalmazására - annak ellenére, hogy a kései versekben megjelenő Isten-reminiszcenciák némiképpen közelítenek a kérdés ilyetén megértése felé. Véleményem szerint azonban Isten itt mindig metaforikusan, nem a hit személyességében szerepel - feltehetően a személyesség átélésének képtelensége folytán. Nincs most alkalmunk, mert nem is tartozik tárgyunkhoz, ennek a problémának részletesebb vizsgálatára. Éppen csak számba vesszük a bűn-probléma lehetséges kiindulópontjait. A másik lehetőség egy szigorúan morális kiindulópont lenne, ennek nyomait azonban sem a kérdés megfogalmazhatatlanságában, diffúz, megfoghatatlan jellegében (Mért nincs bűnöm, ha van) - sem a költő morálfilozófiai érdeklődésében nem találjuk. A harmadik, legvalószínűbb lehetőség a freudizmus incesztusvágyának tudatosításából, de feldolgozatlanságából, a végig nem vitt analízis patogén hatásából fakadhat: s ebből valóban megérthető, hogy az agresszió miért áramlik elsősorban az analitikus személyére.

Mindenekelőtt azért, mert ő az, aki személyében az incesztusvágyat fellobbantja. De mint nő, a megvalósított szerelem feszültségoldó hatásában "helyre is tehetné", normál mederbe terelhetné a vágyat, mely így, megvalósulatlanságában öntudatlanul a szexuális elégtelenséggel azonosul, azzal a fiziológiás tehetetlenséggel, melynek egyetlen elviselhető formája az, hogy mint bűntudat áramoljék vissza elszenvedőjére. Ez a bűntudat azonban a skizofrénia mágikus-katatón formáját veszi magára, inkább sejtelemként, inkább érintésként, mint - egyelőre - a manifeszt betegség megnyilvánulásaként.

A forma, amelyben a betegség első tünetei felvillannak, amelyekben az agresszió kitör (ugyanezzel a formával, a verbalitás csatornáiba átterelve, és ezzel szelídítve is önmagát) a hisztéria beszédmódja.

Mit is értünk ezalatt a viselkedés-, illetve beszédforma alatt? A hisztéria valójában olyan magatartási paradoxon, amely mind szorosabb csapdaként simul arra, aki egyszer hálójába tekeredett: a kontroll mesterséges felfüggesztése, pontosabban erőltetett, a társadalmi normák szerint kontrolltalannak imponáló, de éppen ebben a látszólagos elszabadultságban nagyon is kontrollált viselkedés. Ebból a paradoxiális viselkedésformából önakaratból nagyon nehéz kiszabadulni: részben azért, mert önmagát gerjesztő módon egyre mélyebbre sodor, s ez a mélyülés egyre gyorsabb, a megállás egyre nehezebb, a visszafordulás, a szakadék a hisztériás viselkedés aszociális jellege és a társadalmi elvárások között egyre mélyül és áthidalni csak nagy bátorsággal lehetne - de az állapot éppen e bátorság hiányában jött létre. A normál élet lehetetlenné teszi a szabadságot - úgy tettekben, mint kifejezésben: ez önkéntesen vállalt rabság saját keretein belül lehetővé teszi a virtuális szabadságot, vagy az inadekvát tettek, vagy, sokkal gyakrabban, a verbalitás kereteiben. Csakhogy ez a szabadság éppen az öngerjesztés folyamata miatt rabság: a kijózanodás, a lecsillapodás, a hisztériás állapot beismerése elkerülhetetlenül vezetne a szégyenkezés, a teljes magány és a kiszolgáltatottság állapotához.

A hisztériás nyelv (mely a mai pszichiátriában egyre ritkább) sokban hasonlít a ma szintén ritka klasszikus skizofrén beszédre. Számos vonatkozásában, főleg a hangzási elemek dominanciája tekintetében a költészet nyelvére is emlékeztet. E nyelvhasználatban kiemelkedő jelentőségre tesz szert az alliterációk, rímek, összecsengő szavak hatása, melyek sokszor az érthetőség rovására is mennek. Igen sokszor ezek, a szavak külalakjából származó asszociációk befolyásolják a szöveg mondanivalóját is. Éppen ezért a hisztéria kifejezésmódja nem a gondolkozás, hanem a magatartás szempontjából kóros - úgy az agresszivitás eluralkodása, mint a beszédfordulatok brutalitása, mint a grammatikai paradoxonok szempontjából. Sem igaznak, sem hamisnak (hazugnak), hanem a kettő határterületének tekinthető, melyben a mesterségesen kontrollálatlan gondolat időnként valóban megszalad az elképzelt irányában, és nem alkalmas arra, hogy belőle a mondanivaló tartalmi korrektségére következtethessünk.

A Gyömrői Edithez írott versek agresszivitása hisztériás jellegű, mindvégig a negatív érzésekbe, gyűlöletbe, a pusztítás vágyába lovalja bele alkotóját. Nincs közöttük egyetlenegy sem, amely a szerelem boldogságának legalább illúziójáról, vágyképéről, vagy a nő iránti gyengédség vágyáról beszélne. Kétségbeejtően szeretettelenek - más, sokkalta komplexebb érzés: a szerelem és a gyermeki regresszió megengedettségének vágyáról árulkodnak, és mesterségesen gerjesztik a szerető és az anya felcserélhetőségének illúzióját. Azok a grammatikai fordulatok, melyeket skizofrén érzékcsalódásnak is vélhetnénk (pl. látom a szemem: rám nézel vele) a hisztéria logikájának termékei, ugyanúgy mint a Szabad ötleteknek azok a gyermekkorra, anyára vonatkozó emlékei, melyek hitelessége a szöveg jellege miatt megítélhetetlen. Egyetlen bizonyosságról tudhatunk: az ilyen gonosszá ki tett engemet szubjektív bizonyosságáról. Objektíve ugyanis olyan végső, fokozhatatlan kétségbeeséssel, keserűséggel állunk itt szemben, mely a halálba forduló önagressziót egy időre képes volt a másikra átterelni - mégsem mondhatjuk, hogy a költő, mélységes szenvedésében, ez önagresszió feszültségétől csak egy pillanatra is megszabadulhatott. Ez a szerelem és ez az aszszony egyszerre jelentette az elviselhetetlen önagreszszió kivetülését és végleges személyiségbe épülését - Gyömrői Edit ezért lehetett egyszerre a költő betegségének feltartóztatója és siettetője. S ebben az ambivalens, kétarcú szerepben a női és az orvosi arc elválaszthatatlanul összeforrott, mint ahogyan összeforrott az elérhetetlen szerelmes és az elérhetetlen anya, sőt a megváltó halálba vezető Koré és a megválthatatlan alvilágba mutató Hekáté alakja is.

Nem próbálkozhatunk azzal, hogy Gyömrői Edit objektív képét megrajzoljuk. Helyesebben: biztos, hogy érdekes életrajzi portrét festhetnénk róla, ha nem ebben a tükörben próbálnánk meglátni: a legyen, hogy ne legyen sötét üvegében. József Attila e néhány szava azonban, szövegkörnyezetéből kiragadva is vers: két ember kapcsolatának, összefonódásának, két egzisztencia felizzásának vakító kilobbanása.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.