EX a facebookon
MEGRENDELÉS / ELŐFIZETÉS
galéria / fórum Galéria Fórum
ÚJ Symposion
EX
Támogatók






PLPI
2021. augusztus 3. | Hermina, Lídia, Kamélia napjaAKTUÁLIS SZÁM:996305. látogató
Aktuális EX címlapajánlás

 

Már

kapható

Tanácstalan köztársaság

című

számunk!

RIEFENSTAHL

Józsa Márta

Legyen csukva két ajtó (?)

2005. szeptember 1.

Egy szöveg arról, hogy mifajta vívódásokat okoz az egyszeri befogadónak Leni Riefenstahl filmjeinek megtekintése, egyáltalán: az a körülmény, hogy ezek a filmek létrejöttek és vannak, ezért azután a szerző szükségesnek látja e körüli, nem kevés számú problémáját rendszerezni és közzétenni, felhasználva e munkában azt a kézenfekvő lehetőséget, hogy az ép ésszel nehezen kezelhető probléma boncolgatásának során ne csak az írás címében, hanem annak testében is kurzivált sorokkal idézze a szóban forgó rendező egykori alkotótársának, barátjának, egyes források és korabeli pletykák szerint szeretőjének, Balázs Bélának A kékszakállú herceg vára című operalibrettóját, annak pedig különösen azt a kérdésfelvetését, miszerint van-e legalább egy vagy legfeljebb két olyan ajtó a legsúlyosabb, e rendszerben szám szerint hét titok várában, melyek felnyitásától megóvhatnánk magunk.

Leni Riefenstahl létezésére Bretter Zoli barátom hívta fel valamikor nagyon régen a figyelmem, ő - Zoli mármint - olyan régóta barátom, hogy annál korábbi idő nincs is. Természetesen azért szólt, vélhetően nem sokkal az után, hogy maga is megismerkedett vele, mert ezt fontosnak tartotta, és tudta, hogy mit cselekszik akkor, amikor az őt ért kulturális és morális sokkot nem habozott megosztani velem. Később sokáig, és egy ideig hasztalan, keresgéltem Leni Riefenstahl filmjeit (melyekről akkor még nem tudtam, hogy amúgy Bécsben minden nehézség nélkül beszerezhetők), és többnyire a saját köreimben keresgéltem őket, ott, ahol barátaim közül a legtöbben keresnék, felhívtam telefonon több egyetemet és filmklubot, a legtöbb helyen tudták, hogy miről van szó, és többféle, általam teljesíthetetlen feltételt szabtak (elfoglalt, kenyérkereső ember vagyok, igen kevés időt áldozhatok azokra, aki az én időmmel akarnak sáfárkodni), mondván, hogy esetleg itt és ott, de csak így vagy úgy, és ekkor vagy amakkor nézhetném meg, és semmiféleképpen nem tudnak segíteni abban, hogy legyen nekem is példányom, melyet szabadon nézegethetek a gondolkodó munkára tartogatott éjszakákon. E több hónapos kudarcsorozat után, nem is tudom, honnan, nyilván valami távolról indult asszociációsort követve, hirtelen eszemben jutott, hogy talán érdemes volna a náciknál keresni a filmeket. Gyorsan körülnéztem az interneten, ott nem nehéz ilyesmire bukkanni, meg is találtam perceken belül a forgalmazót, telefonszámmal, felhívtam, szinte kikérte magának a kérdést, Riefenstahl, hát hogyne volna, akár azonnal is mehetek, kétezer-ötszáz forint lesz mindössze, ad egy kódot, azt mondjam be a kaputelefonba, forduljak jobbra, és ne ijedjek meg, menjek le a pincébe, azért megijedtem, pedig amúgy nem jellemző, jól bevált módszerem van a váratlan helyzetek elviselésére, rendszerint mondogatom magamban, hogy én újságíró vagyok, tehát kívülálló, és kívül is helyezhetem magam azon a történeten, amelybe nem szeretnék szereplőként belekerülni, ez jól szokott működni. Végül működött ott is, de nehéz volt, már abban is láttam valami bizarr célzatosságot, hogy a bolt Újlipótvárosban van, egy olyan ház pincéjében, melyből - és itt nemigen lehetett tévedni - minden bizonnyal elvittek néhány embert a Dunába lőni negyvennégyben. Aztán a pince maga: némi tanácstalan tekergés után az épületgépészeti elemek között aránylag hamar rábukkantam a bolt bejáratára, az ajtón karlendítős Hitler-kép volt, bent pedig egy fényes délben véletlenül (mert azóta jártam újra ott, és akkor nem ez volt a helyzet, tehát nem erőltetnék következtetéseket az először látott helyzetből levonandó) éppen dadogóan részeg, foghíjas pasas. Úgy rémlik, mintha láttam volna már a politikai hardcore füttyös-torlaszos tüntetésein, vagy csak képzelem, hogy láttam, nagyon kedvesen fogadott amúgy, azonnal kiszolgált, elmondta, hogy milyen újdonságok várhatók karácsonyra, és felhívta a figyelmem arra, hogy kaphatók a vezér egyéb művei is. Nem túlságosan nyomatékosan ejtette a vezér szót, azért persze nagybetűvel, csak nekem nem akaródzik valahogy ezzel az egyszerű stiláris eszközzel élnem, volt szóval benne tisztelet, de azért egy picit szlenges is volt a hangsúlyozás: elvégre egymás között nem kell túlmagyarázni, kiről is beszélünk. Természetesen nagyon udvariasan köszöntem meg mindent, amúgy sem vagyok egy vadállat, no meg nem is azért mentem oda, hogy bármi más történjék, mint hogy Az akarat diadalával a kezemben távozzam - csak megjegyeztem magamban, hogy milyen természetesen tartják itt a filmet valahol a vezér művének.

Amúgy - ettől az értelemszerű befogadási, majdhogynem együttélési verziótól eltekintve - Riefenstahl esetében a megítélés mint viselkedési, egyben értékelési forma csődöt mond. Lehetetlen, ámde elmélyült kezdet, annak elismerése, hogy vannak értelmezhetetlen jelenségek, a köznyelv mindennél plasztikusabban fogalmaz: megáll az eszem. Az európai kultúra némely huszadik századi jelenségéhez nem pusztán morális, hanem kognitív szempontból is bajos hozzányúlni. Ez az önmagában abszolút érdektelen megállapítás akkor válik érdekessé, amikor elkezdődik az értelmezési kényszer hagyományán alapuló kemény és szigorú munka annak érdekében, hogy legalább a mondatalkotás - és legyen itt mondat egy-egy képsor vagy zenei, avagy képi szekvencia akár - szabályai lefektethetők, példának okáért taníthatók, elemeiben megérthetők legyenek. Ha mindez nem sikerül, akkor annak több oka is lehet - és a sikertelenség több kulturális modell születését legitimálhatja.

A huszadik század legmeghatározóbb szellemi teljesítményei egy részének nemcsak a megítéléséhez, a befogadásához, hanem szélsőséges esetekben az elsődleges recepciójához is hiányzik a történelmi distancia. Egyszerűen nem telt még el elég idő ahhoz, hogy elvégezhetővé váljék a teljesítmény és a jelenség fogalomkörének kettéválasztása, nem elég érett és nem elég túlélt még a helyzet a szűréshez: nem tudni, hogy amit mindebből látunk, azt valóban látjuk-e, vagy az a borzongás láttatja velünk, amely amúgy segített annak a kulturális sokknak a túlélésében, aminek a feldolgozása áll előttünk. Ugyanis ezen múlik, múlhat annak a mentális integritásnak a megőrzése, melyet zsidó-görög-latin és ezen alapuló nemzeti kultúráknak szokás nevezni.

Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy a nagy kultúrák időnként betegek - mondja Remzi Lani albán értelmiségi (egy tizenkilencedik századból átmentett klasszikus értelmiségi foglalkozás, az újságírás intellektuális attitűdrendszerének kevés száma átmenekítőjének egyikeként), most az iszlám az. A középkorban a kereszténység, a huszadik században a nemzeti eszme volt az. A kontinensnek abban a században legutolsóként és emblematikusan széttiport, mégis összerakható és éppen tükörbe néző kultúrájában él, nem lehet nem figyelni a szavaira. Azt a munkát, amit alkalmasint gyászmunkának is lehet a tanatológia szaknyelvétől kölcsönözve nevezni, annak ellenére el kell végezni, hogy a belépőnek hét, fekete, csukott ajtóval szükségszerű szembenéznie.

Vannak olyan alkotások - ilyen számomra például a mihez is legyek következetes, a szabadság korlátainak problémáját fel nem oldó Tonio Kröger -, amelyek sorvezetőt nyújtanak az önmeghatározáshoz. Vannak titkok, melyek akkor is vonzók maradnak, amikor akár többedik feltörésük után derül ki: nincs is mögöttük semmi. Ez - nevezzük talán szabadkőműves titoknak - önmagáról a titokról szól: a megtartás öröméről. Vagy a feltörés öröméről.

A huszadik század - a század, amelyben majdnem élünk, és amelyben azok a fontos dolgok történtek, amelyektől az életünk éppen ilyen lett - a titkok kapuinak egész sorát kínálja fel borzongással édesített megnyitásra. És úgy, hogy a feltört kamrákban még élnek szemtanúk, még lehetnek túlélők. A szóban forgó század tanúi ugyanis jóval inkább jellemezhetők túlélőknek, mint megélőknek vagy egyszerűen csak élőknek. Európa - egy síró vár, tele az emberi butaság és recepcióképtelenség titkos kamrák között bolyongó jelképeivel:

Sír a várad

"Egy francia, egy angol, egy német vagy egy olasz, ha elsőrangú szellem, nem csúfolta volna ki a kóbor lovasságot. Megértette volna, hogy hazája civilizációjának egyik alapvető intézményét gúnyolja (…)" - írja a spanyol Ramiro Maeztu, annak a '98-asnak nevezett irodalmi generációnak a képviselője, mely e nevet a nagy hispán traumáról: a gyarmatbirodalom utolsó ékének, Kubának az elveszítéséről kapta.

Csakhogy a civilizációértelmezés, különösen ha olyan erős a még érintettek kortárs kontrollja, mire predesztinál a civilizáció, vagy annak a helyi értéke? Nem is az a lényeges, hogy mi lesz, hanem hogy mi lehet, mi történhet Judittal, amikor belép Kékszakállú várába?

Nyitva

van még fent

az ajtó.

Az elv vagy a kritika küzdelem, amelyen nem lehet feltétlenül átlépni még akkor sem, ha amúgy a századot néző értelmiségi attitűd - és ragaszkodjunk ehhez az attitűdhöz - nem tudott erre egyértelmű választ adni. Ami Judittal történt, az hosszú időre adta fel a leckét: mit tegyünk azokkal, akik megálltak az ötödik ajtónál, a már ott is elviselhetetlenül sok tudás birtokában, és mit tegyünk azokkal, akik nem ott álltak meg, mondjuk azokról, akik a hatodik ajtónál álltak meg, azokról végképp nem szól a fáma, hogy talán ott nincs is már megállás, és különben is, miért nem tudjuk elviselni azokat, akik már az első ajtó nyitását nem vállalják. Jó, ők nem értelmiségiek, ha a titkoknak nekiveselkedőket nevezzük annak - Tonio Kröger úgy építi a civilizációt, hogy az ajtók felé sem merészkedik, akkor ő nem volna értelmiségi? -, miért fontos a világot ebből a szempontból nézni?

Oh!, virágok!

Oh! Illatos kert!

Kemény sziklák alatt rejtve

Talán mert az elmélyült észlelés, az elemzés és a kritika nélkül nagyon esetleges a gondolkodás, a tudás és persze ezzel összefüggésben az élet. Judit számára alig hét ajtó nyitható - nagy kérdés, hogy az ennél jóval magasabb számú ajtólehetőségek mekkora dilemmát okozhatnak: az-é a kérdés, hogy nyissunk-e ajtót, az-é, hogy ki hányat tudott kinyitni, vagy pedig a gondolat középpontjában mégiscsak az áll, hogy nem tévedünk-e, amikor az előttünk bezárt ajtókon morfondírozunk. Vagy mehetünk-e helyette másfelé is akár. És egyáltalán: mi a titok. Csupán az arról kérdés, hogy vajon mi van benne, vagy lehet akár a kultúra, a társadalom, a civilizáció darabokra szedése, a konvenció és közmegegyezés tagadása, lássuk, mi lesz, ha felrúgom őket. És a kíváncsiság, mondhatjuk-e, hogy hajtóerő: azért zárjuk az ajtókat, hogy legyen alkalmunk dolgozni a feltörésükért.

Legyen csukva a két ajtó

Vannak azonban ajtók - példázatunk számmisztikai rendszerében az utolsó kettő -, melyek felnyitása előtt elmorfondírozhatunk a megismerés korlátain? Létezhet olvasat, mely szerint ezek a nők - Judit és Leni - ezt tették. Ha Juditnak megbocsátunk, Leninek miért nem? Ha Judit áldozat, Leni miért nem az? A válasz egyszerű: mert ő túlélte.

Leni Riefenstahl, Hitler kedvenc filmrendezője, Az akarat diadala és az Olimpia című, vitatott, ámde a filmnyelv megteremtése szempontjából vitathatatlan értékű művek alkotója 1945 májusában, negyvenhárom éves korában, Berlin ostromakor öngyilkos lett.

Ez persze fikció: a Riefenstahl-recepció nem kerülheti meg azt a kérdést, hogy a rendező azt a sok millió ember halálát követelő háborút élte túl hat évtizeddel, amelynek legitimálásához jelentős mértékben járult hozzá az a szép, melyet sem érdek nélkül valónak, sem ártatlannak nem lehet tekinteni - ennek bizonyítéka éppen a megrendelők tökéletes elégedettsége. Mégis ha így végződne a rendezőről szóló lexikonszócikk, akkor nem is volna vitás, lehet-e róla beszélni. Azonban sem a bűn elismerése, sem a megtisztulás nem következett be, nem mellesleg Riefenstahl százkét éves koráig élt, ami önmagában is teljesítmény lehetne, semmi olyasmi nem történt vele, amit vezeklésnek tudhatott volna be az isteni ítéletben bízó kor, ráadásul módja és ideje volt olyan műveket alkotni, melyek recepciója tökéletesen más lenne, ha nem ő csinálta volna őket - de ő volt, tagadhatatlanul.

Ugye, Judit, jobb volna most

Vőlegényed kastélyában

Jobb volna, legalábbis konvencióink szerint. A szabad-e az ördög szolgálatában állva kíváncsinak lenni, átlépni közben morális határokat, alkotni közben, szabad-e az ördög művét szépen ábrázolni, meg szabad-e mondani, hogy mit szabad és mit nem az alkotónak és hasonló kérdések felvetése mindig óvatosságra kényszeríti a választ megkísérlőt. Szabad-e hivatkozni arra, hogy miközben a mű akár tökéletesnek látszó szerkezetében esett akár apró, alig észrevehető, ám végzetesnek bizonyuló hibák látszólag jobban sújtják a tudomány, mint az alkotó művészet teljesítményeit. E közmegegyezésen alapulni látszó tétel azonban - figyelem - könnyen megdőlhet. A tudomány bizonyítottan hibás tételein könnyebb átlépni, mint egy-egy vitatott művészeti teljesítményen. Arról az apróságról nem is beszélve, hogy az előbbinek nehezen igazolható, szinte senki számára nem érthető, közvetett befolyása van - egy téves rákgyógyszer hibáinak elfejtéséhez az orvoslás esetlegességének és empirikus voltának magyarázata ehhez elégséges -, míg egy kellően átütőnek sikerült műalkotás okozta morális kételyek műértők és dilettánsok, nemkülönben sznobok recepciójának éles csatáit is okozhatja. Különösen ha nehéz megállapítani ennek határait, ha a vita nem is alkotásról, az alkotott műről vagy valamennyi ahhoz köthető aspektusról szól, hanem azokról a morális dilemmákról, amelyekről nem a huszadik században értesültünk először, mi több: mindig is ismertük őket, mi több: erre épül a kultúránk. És vannak olyan történelmi periódusok, amikor egyéb, itt és most nem különösen részletezendő, de mindenki által ismert körülmények következtében döntő kognitív disszonanciáknak bizonyultak. És ilyenkor rendre csorbul legvégső soron az értelmezésbe, az értelmezés lehetségességébe vetett vakhit, vak bizalom.


EX Symposion 2004 All rights reserved ©  |  Főszerkesztő: Bozsik Péter  |  Kiadja az EX Symposion Alapítvány  |  bozsik@exsymposion.hu  |  Webdesign: Pozitív Logika Kft.